A táblabíró (Petőfi Sándor)
Ah siralmas idő! oh elfajult világ!
Boldog mostan a vak, s jaj annak, aki lát,
Haj százszor jaj annak, mert csak azt láthatja,
Hogy küszöbön van már az itélet napja.
A földön minden fölfordult fenekestül,
Lábra kap a gonosz és a jó elrestül,
Bizony pedig csoda, mert nem nő a hája,
Sőt oly sovány lett, hogy csörög a bordája.
Életem sok drága éjét virasztám át,
Az elmélkedésnek égetvén lámpáját:
Mi lehet az oka, hogy a világ pusztul,
Hogy hátunkra nyerget kaptunk a gonosztul?
És egy éjszakának a dereka felé,
Midőn lelkem már az álom borát nyelé,
Feltűnt előttem a rettentő kisértet,
Melytől e világra jön a vég-itélet.
Nem síri kisértet fejér lepedőben
Volt ez, mely lakozik kinn a temetőben;
Franciaország az ő laka, nem kripta,
A neve pediglen: jakobinus-sipka.
Oh e sipka ördögkezektől van varrva,
Ez a piros sipka a bőségnek szarva,
Amelyből minden rosz csakúgy dűl szerteszét,
Hogy a jó lelkeknek elveheti eszét.
"Újítás" a jelszó e sátán zászlaján,
S még a dögvésznél is harapósabb talán;
Annyira vagyunk már, hogy ama régi jó
"Előljáróbeszéd" mostan csak "előszó".
De mit nekünk a nyelv, mit az irodalom!
Ez csak haszontalan cifra az asztalon;
Nagyobb az, hogy recseg az asztal lába is,
Bebujt az ördög a politikába is.
S hah szentségtörése a szentségtörésnek!
A táblabírák is oda esküvének,
Od' ahhoz az isten nélkül való néphez,
Amely újítást, mely haladást visz véghez.
Igen, már a táblabirák közt is vannak,
Akik parókájok porának rohannak,
Kik parókájokról a szent port lerázzák,
Mellyel a századok őket koronázák.
Ah siralmas idő! oh elfajult világ!...
De hála istennek, maradt még legalább,
Maradt egy-kettő a táblabirák között,
Kikhez, te rosz szellem, nincsen semmi közöd.
A dicső férfiak! fölirom nevöket,
Kalapomba vetem, s aztán amelyiket
A szerencse ér, amely'ket kikapom,
Halhatatlanítni fogja harsány dalom...-
Felső-Kis-Kálnai és Szent-Demeteri
Fegyveres Tamás... hah, épen jól jöve ki!
Ő méltó dalomra! testi-lelki képe
Bátran odaillik Árpád idejébe.
