A rendszerváltás környékén hazafelé gyalogoltam a Liliom utcában. Az Üllői út felé, jobb oldalon volt egy foghíj, deszka kerítéssel. A kapu félig nyitva volt, benézve láttam, hogy mindenféle, nem teljesen lom dolgok vannak szétszórva. Többek között egy fotóriporter negatívjai voltak, a rendszerváltás környéki Romániából. Azt gondolom, hogy föltörték az autóját és ami nem készpénz, viszont terhelő lehet, azt behányták oda halomba.
Érdekes képek, vonatba ablakon bemászó emberek, utcai nyüzsi, ilyenek. Érdemes lenne keresni a fényképészt? A negatívok típusából azt gondolom, hogy német lehet.
Jó húsz éve stoppoltam egyszer, és a pasi, aki fölvett, mesélte, hogy korábban ellopták a kocsiját. Mikor már dörzsölte a kezét, hogy megkapja a biztosítási díjat, jött a hír, hogy megvan az autó. Igan ám, de egyrészt jól le volt pusztítva, másrészt tele volt lopott holmival: mindenféle ruha, műszaki cikk eredeti csomagolásban... Kérte, vennék ki belőle, a rendőrök meg mondták, hogy nem tehetik, ők így találták. Ment egy darabig a huzavona, hogy mi legyen, végül választhatott, hogy elviszi a kocsit cuccostól, vagy ott hagyja, amíg megkeresik a tolvajokat. Ő mondta, nem én, hogy valszeg nincs még egy akkora marha a földön, aki fél évet várt volna, hogy visszakapjon egy üres roncshalmazt.
>a nyereményeknek – így a nyertes lakásoknak is – megvolt a másodlagos piaca
Az meg!! :-)
Debreceni brigád lottózott, volt köztük egy kicsit félkegyelmű. Kitöltöttek neki egy 4-es találatosnak látszó szelvényt és fölküldték Pestre, hogy váltsa be. Aztán majd jót nevetnek rajta, hogy ott fölsül.
Az történt, hogy jött a nyereménnyel. Mert akkoriban a Lottóigazgatóság előtt az utcán álltak a kisiparosok, akik lottónyereményként akarták legalizálni a bevételüket. A jámbor meg olyan őszinte arccal mondta, hogy ez nyertes lottószelvény, hogy megvették tőle az utcán. Csak aztán egy hülyének eljárt a szája, és ment az egész banda a börtönbe.
Százezer amerikai asszonyka vesz a bolhapiacon festményt, ebből egy a Renoir. Te a rosszabbik százezerbe kerültél :-)))
Nem Renoir, és tán már elévült. A dicsőséges felszabadító hadsereg néhány tagja kiszögezett egy festményt nagymamám jászapáti házának könyhaajtajára, nap ellen. A képen birkák voltak, aláírás: Pállik Béla. Örökölt lakásom rendezgetése közben úgy gondoltam, nem illik a bukolikus csendélet a modern bútorok közé, elmentem egy jó neű aukciós házba. "Érdekli önöket Pállik Béla festménye?" "Hány birka van rajta?" Mint kiderült, Pállik Béla csaK birkákat festett.
Érdekelte őket, szerepelt a következő árverésükön, ketten harcoltak érte, jól fölverték az árát. Azt gondolom, hogy jobban járt a kép is, a vevő is, mintha ott feküdt volna a kép a szekrény tetején, gondosan becsomagolva.
Ennél sokkal egyszerűbb a magyarázat a Lottó-házra: a nyereményeknek – így a nyertes lakásoknak is – megvolt a másodlagos piaca, azaz nem az autót, a lakást adták el, hanem a szelvényt, így a vevő könnyen igazolta később, hogy miből telt ezekre.
Iratok rólunk is megmaradhatnak, már ha megőrzi azokat valaki. A sms-ek helyett régen nem volt semmi, így az nem jelent különbséget. Valódi levelek már tényleg nincsenek, de azért abból ötven éve se volt olyan sok egy átlagembernek, nem beszélve arról, hogy többnyire csak azt tudtuk megőrizni, amit kapunk, emailből pedig meglehet a küldött is. És egy darabig meglesznek a neten elszórt mondataink is, akkor is, ha mi már nem leszünk.
Szóval az valóban igaz, hogy úgy már biztosan nem fog működni, de majd fog máshogy; reményeim szerint jobban, teljesebben, bővebben.
Az a baj, hogy az ilyen nagy felfedezések mindig mással esnek meg. Mint a heti hír, hogy az amerikai asszonyka a bolhapiacon eredeti Renoirt vett. És én miért nem???!!! :-))
>A sok száz tétel között több is van, ami már kétszer is nyert autót, de nem vették át.
Az is lehet ám, hogy azért nyert másodszor is, mert esőre sem vette át :-))
Egyszer egy tévé-riporter bement egy Lottó-házba, ahol az ott lakók mind lottón nyerték a lakásukat. Né csak! - mondta a riporter. Itt egy olimpiai bajnokunk! És né! Ő is egy élsportló! Meg ő is? Nézd csak, ebben a Lottó-házan mindenki élsportoló??
A film lement, úgyhogy a riportert fél évre letiltották a képernyőről. Sejtem, hogy a szerkesztőt is.
Talán már meséltem, de az ilyen sztorikról ez jut mindig eszembe. Az alattam lévő lakásban jó nevű zenészházaspár élt, gyermektelenek. Az asszony halála után a férfi új párt talált, s a hölgyre hagyta persze minden földi vagyonát - ami egyébként nem volt kevés. Az első lomtalanításkor a székely házmesterrel ketten versenyt kapkodtuk ki a szeméthalomból a férj és a feleség kazalban odahányt fotóit. Ott vannak azóta is pincémben, _nekem_ nincs szívem kidobni őket.
át kell hagyományozni amit fontosnak tartunk, s nemcsak a gépen, hanem papíron is.
Pont erre utaltam, hogy a mai papír sem az örökkévalóságnak készült: azt mondják, hogy 150-200 év alatt elporlad.
Nincs más hátra: aki szeretne tartós nyomot hagyni az utókorra, az építsen egy új Nagy Piramist, vagy találja föl a kereket, vagy írja meg az Odüsszeiát.
A magam részéről Woody Allen gondolatát találom a leghelyesebbnek: „én nem a műveim által akarok halhatatlan lenni, hanem azáltal, hogy nem halok meg.”
A budai Vár profi guberátora – akinek kódja, kulcsa van jó néhány házhoz, hogy ő nézhesse át először a kukákat – tudna sokat mesélni. Addig el sem hittem a történeteit, amíg nem mutatta meg, hogy miket dobnak ki az emberek. Régiségkereskedőnek mindent el tud adni – igaz, fillérekért –, még rozsdás kulcsokat is és a családi fotókat is. Mondtam már neki, hogy gondoljon a Fortepanra.
Elképzelni sem tudjuk, hogy mi minden kerül szemétbe. Erről tanúskodik például az az időnként közzé tett lista, amiben a kihúzott, de át nem vett gépkocsinyeremény-betétkönyvek számait teszik közzé. A sok száz tétel között több is van, ami már kétszer is nyert autót, de nem vették át. Ezeket bizonyára az örökösök kidobták a régi iratokkal együtt, amibe el voltak rejtve, vagy a zsizsikes babos üveggel...
A kilencvenes évek első felében egy randa őszi reggelen a Hermina úti munkahelyemre mentem. A mellékutcában dobozokat lapátoltak egy szemétkonténerbe. Több száz doboz volt, meg nagy konténer. Megnéztem egy dobozt: kézzel ragasztott, celluloid tetejű, az alatt rovarok és bogarak (mint tudjuk, a bogár az, amelyikre ha rálépsz, reccsen,) szépen sorban felszúrva gombostűre, kézírással aláírva a magyar és a latin neve a boldog megörökítettnek. A munkások lapátolták be a dobozokat, időnként valaki beállt a konténerbe és laposra taposta a dobozokat, hogy több férjen.
Drága Yogi, van egy egészen rossz híremn: újságot már ma sem olvas senki. :-)
Egyébként remélem, nem volt félreérthető, amit írtam: konkrétan tojok én az örökkévalóságra, a fene se akar ezer éves távlatra tekinteni. Az jutott eszembe, amikor tegnap kitöröltem a 300, az elmúlt három évemről hozzávetőlegesen hű képet adó sms-t, hogy a fölmenőim az ilyen emlékeket papíron őrizték, keskeny szalaggal kötötték át, majd vagy kidobták, amikor érezték, hogy közeleg a vég - mások felmenői esetében így ezeket nálam vagy Tamási Miklósnál kell keresni -, vagy rám hagyományozták, hogy tudjam, kik voltak ők. Csak annyit bátorkodtam mondani, hogy ez _így_ már biztos nem fog működni, abban az ötven-száz éves időtávban sem, amelyben gondolkodni vagyok hajlandó.
No, és akkor megint azt kérdezem: hogy lesz meg a mi hagyatékunk?
Kérdezd meg a régi nemzedéket, és szorgalmasan vizsgáld az atyák emlékét (mert mi tegnapiak vagyunk és mit sem tudunk, és napjaink a földön, mint az árnyék) és ők megtanítanak téged, megmondják neked és szívökből szólanak.
(Mondta Jób.)
Szóval nekünk is tenni kell az ügy érdekében, meg klell írni, át kell hagyományozni amit fontosnak tartunk, s nemcsak a gépen, hanem papíron is.
Egyébként az, hogy egy régi tárgyról nem tudjuk pontosan, micsoda és hogyan működik, egészen megszokott. Sőt, megfejtetlen nyelv is elég sok van; még a számunkra olyan fontos lineáris A vagy az etruszk sem tiszta. Pedig ezek még nem is olyan régiek.
A gyári audió cédében például az a jó, hogy ha ötven vagy ötszáz év múlva nem lesz hozzá lejátszó, akkor is kiolvasható egy mikroszkóppal (jó, kicsit macerás, lehet, hogy egyszerűbb olvasófejet építeni). A szabvány ismert, tehát ha megvan a digitális jelsor, akkor visszanyerhető a hang. Persze írott lemeznél más a helyzet, ahogy már korábban megbeszéltük. De a lényeg persze, hogy a jövőnek szóló üzenetet illik időtálló formátumban eltenni. Tehát nem is papíron: nem akarlak elkeseríteni, de a mai újságokat se nagyon fogják kétszáz év múlva olvasni, mert alig lesznek.
Én azt hiszem, hogy ez talán a világ rendje: hosszabb távon, több száz éves viszonylatban csak egészen különleges emberek és dolgok maradnak fenn. Hány magyar (Magyarország területén született) embert ismerünk ezer évvel ezelőttről? Én speciel csak hármat. Biztos lehet még oklevelekben találni néhányat, most lusta vagyok utánanézni, de azér ez elég kevés. A többiek eltűntek, mintha sose lettek volna. Jobban dokumentált történelmű népnél esetleg három- vagy négyezer évre visszamenőleg is akad feljegyzés, de aztán ott is vége.
Egyszer egy műemlékes guru mondta nekem egyszer, hogy "tudja, sokkal több maradt meg, mint hinnénk". Mert a kastélyból elvitték ugyan a vázát meg a fotelt, de sajnálták eltüzelni, tették ide, tették oda, aztán hopp, eltelt egy fél évszázad, és még mindig megvan. Mert anyag. A családi matéria kicsit más, mert döntés kérdése: anyai nagyanyám - épp ma beszélgettünk róla anyámékkal - bekötegelve itthagyta a saját papírjait (a zsidótörvények miatt egy generációnak megvolt mind, ugye), de a nagyapáméit megsemmisítette a halála előtt. Valószínűleg mert két generációval följebb akadt egy lányanya, és ez mégsem járja. Ő így döntött. És úgy is, hogy maga határozott róla, melyik fotó maradjon, melyik menjen.
Ez tudatos hagyományozás - vagy persze éppen hogy tudatos elszakadás. A legszűkebb körömben is akad olyan, aki csak az én noszogatásomra kezdett el visszabóklászni a múltba: hol van eltemetve a nagyapja, hol laktak a szülei, mielőtt ő megszülett, stb. Egyszerűen úgy alakult az élet, hogy a felmenől inkább felejtettek volna, ő meg nem volt időben résen, hogy ctrl s.
No, és akkor megint azt kérdezem: hogy lesz meg a mi hagyatékunk? Egy egyszer előhívott, kinagyított fotó évszázadot túlél. És egy megabájt? Ott voltam egyszer egy pesti külkerületben, ahol "üzenetet hagytak a jövőnek". Évszázad múlva lehet majd kibontani, és ott tanácstalankodott a fél önkormányzat, hogy mit csináljanak az eltemetett cd-vel: temessenek mellé cd-lejátszót is?
Szerintem sokkal több fog megmaradni, mint a filmes fényképezés korából. Azok is pusztulnak ám rendesen, és ma nagyságrendekkel több fénykép készül, amiből több is fog túlélni minket.
A régiekről se maradt túl sok, sőt, a legtöbbről semmi, de szó szerint. Öreganyámról egy kis dobozkányi papírom van, anyai nagyapámról néhány éve kikönyörögtem egy fényképet a családjától, mert azelőtt sohasem láttam. A nevét ma sem tudom. És az emberek jó része úgy hagyta itt a világot, hogy nem maradt mögöttük semmi, és senki nem emlékezik rájuk.
Nemrégiben megváltozott a céges levelező rendszerünk, és noha megőrződött volna minden, úgy éreztem, itt az ideje a múlt rendezésének. (Tudjuk jól, ideje van ennek, annak, amannak - tán a kidobásnak is.) Amolyan rendes asszony vagyok egyébként, szépen dossziékban gyűjtök mindent, ami nekem fontos, így aztán dossziéstul dobtam ki százával a sok éven át gyűjtögetett leveleket, úgy döntvén, ami igazán fontos, az az ember emlékezetében, khm, szívében van. Ma meg, ha már ilyen jól belejöttem, utánadobtam háromszáz sms-t is, mert megképzett előttem, hogy egyszer végül csak elhagyom valahol a telefonomat, és rajtam ne röhögjön egyetlen török használtmobil-díler se. :-)) Na szóval, amiért ezt az egészet mesélem nektek: van annak már tíz éve is, hogy gyakran eszembe jut, a mi generációnk után mi marad majd az utókornak? Fotóink digitálisak, belehalnak majd a laptopunkba, a cd-inkez, dvd-inkhez egy idő múltán nem lesz olvasó. Telefonunk tönkremegy, viszi a levelezésünket, mailünket magunk irtjuk, hogy ne lássák a kalózok, etc. A jövő fortepanja miből fog élni? (A jövő történészeit, levéltárosait már nem is említem.)
A festék vastagságára pl. én nem is gondoltam, pedig nagyon is számíthat, főleg a többedik mázolás után.
Én sajnos igen. Azért sajnos, mert egy sok év előtti sk. lakásfelújításnál azt mondtam, hogy majd én megmentem a régi bejárati ajtót meg ablakot. Ebből az lett, hogy két hónapon keresztül csináltam - csak annyit mondok, hogy megtaláltam rajtuk azt a kék festéket, amit a háború utáni helyreállításkor kentek rá. Rengeteget kellett javítani, több négyzetkilométernyi csiszolóvásznat és -korongot elhasználtam, az új festék huszonöt réteg után sem akart fedni, szóval vidám volt. Végül sokkal többe került, mintha új ablakot és ajtót vettem volna, és még csak igazán jó sem lett (viszont eredeti, az is valami).
Nem tudom, milyen márka, bent van az irodában, én meg itthon. Olcsó praktikeres izé (a kinyomópisztoly el is görbült azonnal). Remélem, jól ragad, mert a radiátorok mögötti hőtükröt is ezzel tervezem rögzíteni. Az ablak viszont elvileg nem tud összeragadni, mert van közöttük nejloncsík.
"A régi nyílászárók felújítási gondjai a szakijaim szerint a mai elkényeztetett megrendelőkre vezethetők vissza. Ma már természetes, hogy a szinező-beeresztő lazúrokat használják. Ezek gyakorlatilag nem vastagítják a fát, tehát nem gond berakni a gumit. Illetve az ablakok nagyrésze eleve anyagában szinezett, tömítéssel felszerelt.
A régi fa nyílászárókat úgy készítették, akkora réssel, hogy festhetők legyenek. Tehát nem szorosan záródóra. A "szoros" záródást a zárszerkezet biztosította, hogy szélben ne kopogjanak az ablakok. A festés többsoros lenolajkencés beeresztésből, vastag olajfestékes takaró és szinező alapmázolásból, arra vékonyabb szinező és fényt adó zománcfestékes zárórétegből állt. Ezt párszor fel lehetett újítani átfestéssel anélkül, hogy akadályozta volna az ablakok záródását. 10-20 évenként viszont le kellett maratni vagy égetni a vastag festék rétegeket egészen a csupasz fáig, hogy újra lehessen mázolni.
A mai szakik percek alatt lecsiszolják a zárófelületeken lévő vastag festéket, ezért tudják betenni a gumit a sarokba úgy, hogy nem fog elviselhetetlenül feszülni. Még azt is megteszik, hogy a csiszolás és a marás után egyetlen ecsethúzással valami színben passzoló lazúrral eltüntetik a csiszolás nyomát.
Csak arra kell odafigyelni, ha a tulaj ismét mázoltatni akar. Nagyjából akkorra tönkre is megy a szilikon tömítés. Így a festés után úgy is újat kell berakni."
