De jó! Két éve, amikor apukám bátyja 80 éves lett, családilag mi is belefogtunk egy jó nagy vállalkozásba, de ismervén a saját korlátainkat, szakembereket kértünk fel. Irtó vicces volt, hogy az ebből élő kárpátaljai lelkész (az egyik ág Máramarosszigetről származott) - hiába magyaráztuk el neki a feladatot - mindenáron valami nemességet akart nekünk találni, ami nem volt nehéz, mert pár évszázadon át azon a tájon minden második embert úgy hívtak, mint minket, szóval csak rá kellett böknie az anyakönyvekben egy jónak tűnő névre, és már meg is volt a kutyabőr. Ennél is nagyobb baj, hogy jelenkori rokonokat is akart nekünk találni a legmagasabb politikai körökben: na, ezt már kikértük magunknak. :-)
A másik oldalon viszont egy tündéri fiatal levéltáros segített, aki tizenhetedíziglen kutatta fel nekünk a remek sváb fölmenőket. Lényegében fetrengtünk a röhögéstől, amikor párhetente diadaljelentést küldött, hogy mi mindent fedezett föl a Weiser, Pisch és Krausz ősökről. Ennyi a Kárpát-medencéről és a törzsökös magyarságról. :-))
A levéltárosok kedvenc támája, mi is a történelmileg értékes irat, mit kell kiselejtezni, mit kell megtartani.
Az az értékes irat, ami megmarad, mert abból írják a történelmet (mint az említett napóleoni háborúkét), így tehát a laváltáros nem hibázhat, de a magánember sem.
A jövőt mi alakítjuk, de hogy milyen lesz a múlt, az az utódainkon is múlik. (Ja be szép mondatot hoztam össze!)
Tegnap óta azon gondolkozom, hogy min gondolkozom. :-) Szóval: olyan kor persze sosem volt, ahonnan fennmaradt "a múlt". És ismerjük a híres bon mot-t, miszerint egyes források szerint a XIX. század első éveiben létezett egy európai birodalom, francia központtal, ahol egy neves hadvezér egyesítette a széttagolt kontinens legtöbb államát az óceántól az Elbáig, de hát kérem, találtunk egy térképet 1789-ből, egy másikat 1817-ből, Európában változatlanok a nemzetállami határok - ideje hát leszámolni ezzel a makacs legendával.
Csak azon morfondírozok itten, hogy nem pusztán az állami levétárügyben jelent gondot, hogy ma már minden törvényelőkészítés és más, releváns munka elektronikusan zajlik, viszont nincs használható levéltári törvény az ilyetén tevékenység megőrzésére, rögzítésére... Hanem a magánmúlt vizsgálatára sem lesznek források, mert. Amúgy engem személyesen hidegen hagy, elvégre évtizedek óta elszántan dolgozom azon, hogy utánam ne lehessen semmi olyat kidobni lomtalanításkor, amihez valóban közöm volt. :)
Amúgy meg 50-60 éves papírok szétestek, olvashatatlanná váltak. Az ötvenes években nem tudom miből csinálták a papírokat, de egész hivatalok munkájának kutatása vált nehézzé. (Meg persze a magánéletre is igaz ez.)
Nem itteni kártya volt. Kb. 10 órakor lophatták el és 11.40-kor már vásároltak vele egy budaörsi benzinkutnál. Én már előtte letiltottam telefonon és faxon, internet még nem volt nálam akkor. Emlékezetem szerint kaptam uj kártyát 3 napon belül. Nem emlékszem a költségre. Zsebesek igen ügyesen hamisitották az aláírásomat, a vásárolt összeg nem engem terhelt ezek után.
Szerintem a bankkártyák eltűnésekor nem a letiltás a célszerű, hanem a limitek levitele nullára. Ugyanis az is lehet, hogy hamar meglesz a tárca (akár a saját lakásban vagy autóban), de akkor már nem lehet visszacsinálni a letiltást és több ezer forint az új kártya, meg több hét idő.
Nekem egyszer a tárcámat emelték ki a táskámból a Zeneakadémián a ruhatárnál. Bejelentést nem tettem, mert az ott dolgozók csak legyintettek, hogy ez mindennapos dolog. Pénz nem sok volt benne, viszont különböző kártyák és a kinti személyim igen. A bankkártyámat azonnal letiltattam. Másnap szól a telefon, egy ismeretlen férfi mondja, hogy a kapualjban találtak egy tárcát és ez a névjegy volt benne, enyém-e. Rohantam boldogan átvenni a Kertész utcába. A pénzen és a bankkártyán kívűl minden benne volt.
A héten történt, hogy a Várbuszon dolgozó egyik zsebtolvaj a lépcsőházunkban szórta szét egy irattárcából a neki nem kellő dolgokat. Az aznap a Dohány utcában vett ajándék blokkja mellett volt egy argentín idős féfi jogosítványa és egy szállodai kulcskártya. A Vígszínház mögötti szállodát felhívtam, hogy van-e ilyen nevű vendégük, de nem találták a listában.
Elvittük a talált dolgokat a szállodába, ahol kiderült, hogy ez nem itteni kulcskártya, mert nem is látja a masinájuk szobaszámot, tehát a hálózat valamelyik másik hoteljében szállt meg valamikor a turista (400 ilyen nevű szálló van világszerte...).
Az I. kerületi rendőrség azt mondta, hogy ilyen nevű külföldi nem tett náluk bejelentést zseblopásról, az V. kerületi ügyelet pedig azt, hogy ő igent, vagy nemet sem mondhat, mert ez államtitok(!), és nem tűri ezt a hangot, majd lecsapta. A helyettes parancsnok a telefonbeszélgetés visszajátszását és vizsgálatot ígért, majd kimentek a szállodához és bevitték az iratokat.
Ezután az argentín követséget is felhívtam, hogy ha ott jelentkezik a károsult, akkor tudják, hogy hol van a jogsija.
Sohasem fogjuk megtudni, hogy visszakapta-e az argentín a jogosítványát.
A rendszerváltás környékén hazafelé gyalogoltam a Liliom utcában. Az Üllői út felé, jobb oldalon volt egy foghíj, deszka kerítéssel. A kapu félig nyitva volt, benézve láttam, hogy mindenféle, nem teljesen lom dolgok vannak szétszórva. Többek között egy fotóriporter negatívjai voltak, a rendszerváltás környéki Romániából. Azt gondolom, hogy föltörték az autóját és ami nem készpénz, viszont terhelő lehet, azt behányták oda halomba.
Érdekes képek, vonatba ablakon bemászó emberek, utcai nyüzsi, ilyenek. Érdemes lenne keresni a fényképészt? A negatívok típusából azt gondolom, hogy német lehet.
Jó húsz éve stoppoltam egyszer, és a pasi, aki fölvett, mesélte, hogy korábban ellopták a kocsiját. Mikor már dörzsölte a kezét, hogy megkapja a biztosítási díjat, jött a hír, hogy megvan az autó. Igan ám, de egyrészt jól le volt pusztítva, másrészt tele volt lopott holmival: mindenféle ruha, műszaki cikk eredeti csomagolásban... Kérte, vennék ki belőle, a rendőrök meg mondták, hogy nem tehetik, ők így találták. Ment egy darabig a huzavona, hogy mi legyen, végül választhatott, hogy elviszi a kocsit cuccostól, vagy ott hagyja, amíg megkeresik a tolvajokat. Ő mondta, nem én, hogy valszeg nincs még egy akkora marha a földön, aki fél évet várt volna, hogy visszakapjon egy üres roncshalmazt.
>a nyereményeknek – így a nyertes lakásoknak is – megvolt a másodlagos piaca
Az meg!! :-)
Debreceni brigád lottózott, volt köztük egy kicsit félkegyelmű. Kitöltöttek neki egy 4-es találatosnak látszó szelvényt és fölküldték Pestre, hogy váltsa be. Aztán majd jót nevetnek rajta, hogy ott fölsül.
Az történt, hogy jött a nyereménnyel. Mert akkoriban a Lottóigazgatóság előtt az utcán álltak a kisiparosok, akik lottónyereményként akarták legalizálni a bevételüket. A jámbor meg olyan őszinte arccal mondta, hogy ez nyertes lottószelvény, hogy megvették tőle az utcán. Csak aztán egy hülyének eljárt a szája, és ment az egész banda a börtönbe.
Százezer amerikai asszonyka vesz a bolhapiacon festményt, ebből egy a Renoir. Te a rosszabbik százezerbe kerültél :-)))
Nem Renoir, és tán már elévült. A dicsőséges felszabadító hadsereg néhány tagja kiszögezett egy festményt nagymamám jászapáti házának könyhaajtajára, nap ellen. A képen birkák voltak, aláírás: Pállik Béla. Örökölt lakásom rendezgetése közben úgy gondoltam, nem illik a bukolikus csendélet a modern bútorok közé, elmentem egy jó neű aukciós házba. "Érdekli önöket Pállik Béla festménye?" "Hány birka van rajta?" Mint kiderült, Pállik Béla csaK birkákat festett.
Érdekelte őket, szerepelt a következő árverésükön, ketten harcoltak érte, jól fölverték az árát. Azt gondolom, hogy jobban járt a kép is, a vevő is, mintha ott feküdt volna a kép a szekrény tetején, gondosan becsomagolva.
Ennél sokkal egyszerűbb a magyarázat a Lottó-házra: a nyereményeknek – így a nyertes lakásoknak is – megvolt a másodlagos piaca, azaz nem az autót, a lakást adták el, hanem a szelvényt, így a vevő könnyen igazolta később, hogy miből telt ezekre.
Iratok rólunk is megmaradhatnak, már ha megőrzi azokat valaki. A sms-ek helyett régen nem volt semmi, így az nem jelent különbséget. Valódi levelek már tényleg nincsenek, de azért abból ötven éve se volt olyan sok egy átlagembernek, nem beszélve arról, hogy többnyire csak azt tudtuk megőrizni, amit kapunk, emailből pedig meglehet a küldött is. És egy darabig meglesznek a neten elszórt mondataink is, akkor is, ha mi már nem leszünk.
Szóval az valóban igaz, hogy úgy már biztosan nem fog működni, de majd fog máshogy; reményeim szerint jobban, teljesebben, bővebben.
Az a baj, hogy az ilyen nagy felfedezések mindig mással esnek meg. Mint a heti hír, hogy az amerikai asszonyka a bolhapiacon eredeti Renoirt vett. És én miért nem???!!! :-))
>A sok száz tétel között több is van, ami már kétszer is nyert autót, de nem vették át.
Az is lehet ám, hogy azért nyert másodszor is, mert esőre sem vette át :-))
Egyszer egy tévé-riporter bement egy Lottó-házba, ahol az ott lakók mind lottón nyerték a lakásukat. Né csak! - mondta a riporter. Itt egy olimpiai bajnokunk! És né! Ő is egy élsportló! Meg ő is? Nézd csak, ebben a Lottó-házan mindenki élsportoló??
A film lement, úgyhogy a riportert fél évre letiltották a képernyőről. Sejtem, hogy a szerkesztőt is.
Talán már meséltem, de az ilyen sztorikról ez jut mindig eszembe. Az alattam lévő lakásban jó nevű zenészházaspár élt, gyermektelenek. Az asszony halála után a férfi új párt talált, s a hölgyre hagyta persze minden földi vagyonát - ami egyébként nem volt kevés. Az első lomtalanításkor a székely házmesterrel ketten versenyt kapkodtuk ki a szeméthalomból a férj és a feleség kazalban odahányt fotóit. Ott vannak azóta is pincémben, _nekem_ nincs szívem kidobni őket.
