Hát ez nagyon érdekes. Tényleg, ki lehet M. E.? A sorozat főszerkesztője Gajári Ödön volt. Bár a korban tényleg szokás volt bármiféle légbőlkapott szignót a cikkek alá illeszteni, a tippem Emich Gusztáv, az Athenaeum vezetője, a szervezőbizottság egyik oszlopos tagja. De egyelőre semmi konkrétat nem találok.
Viszont bocsánat, de muszáj egy kis önmarketinget folytatnom, nem bírom ki. Belé vagyk szeretve ebbe a Jókai-jubileumba.
"Ez a századik kötet legyen magyarázója a kilenczvenkilencznek. Tiszteljük meg vele a magyar közönséget, a mely határt nem ismer áldozatkészséggel sietett oltárt emelni legkedveltebb mesemondójának és szolgáljuk vele a történetet, a mely századok múlva is példakép fogja emlegetni e ritka jubileumot. Dicsőség a költőnek és dicsőség nemzetének! M. E."
Nekem úgy rémlik, hogy mikor az ötvenéves írói jubileumát ünnepelte, akkor aggattak rá efféle jelzőket, de most sajnos muszáj kenyérkeresethez látnom. Ha megkerestem, feltúrom a Jókai-monográfiát, hátha.
"Szerintem itt középen IV. Károly magyar király és I. Károly osztrák császár fog kezet."
Ki - kivel?
A vicc szerint dr. Habsburg Ottót megkérdezik, hogy emlékszik-e a legutóbbi osztrák-magyar focimeccs eredményére. Ottó bácsi visszakérdez: "Kivel játszottunk?"
Dehogy fojtős-zsíros az! Leveles tészta és olyan könnyű, hogy szinte elrepül. Baracklekvárral valami fantasztikus, de szilvalekvárral szintén nagyon etetei magát.
Azért régen zsírral sütöttek -főztek az emberek, finom (gazdag) verziónál jött a vaj, ami nem volt olyan vizes mint manapság, esetleg margarin. Sok múlhatott az arányokon is. Azt akarom kinyögni, hogy a kész süti nem szokott zsír-ízű lenni :)
Lekvárosra emlékszem én is, de eközben mégis kissé tapadós. Pedig Anyám finomakat sütött, erre is emlékszem hogy hajtogatta. Valószínűleg télen került az asztalra, disznóvágás után. De lehet hogy a tapadós fajta már későbbi, üzletben vásárolt hájas volt, de az is rég volt.
Volt neki tiltása, persze, több is, csak korábban, még tényleg az Illéssel, 69-70 táján. 78-ban már rég a Fonográf ment, ami teljesen politika- és botránymentes zenekar volt.
Szerintem az nem igazán ez a kategória. Nálunk otthon pl. mindig lekvár volt benne. Viszont a tepertős pogácsa és a különböző sajtos rudak, biztos nyerők a témában.
Nagyanyámnak volt egy specialitása, a húsos kifli. Kelttésztából a kifli, benne ledarált parizer és főtt tarja keveréke. Valami elképesztően jó volt, minden szülinapra, iskolai bulira ezt csinált. Még nemrégiben is, az egymillió éves ált. isk. osztálytalálkozón meglett családapák-családanyák sóhajtoztak, hogy az Emma nagymamájának a húsoskiflije, hogy az milyen volt... Nagy kegyesen osztogattam a receptet, mert kiírtam persze a gyűjteményéből. Legalább húsz éve nem ettem, de folyton tervezem, hogy egyszer megcsinálom...
Az Etimologisches Wörterbuch des Ungarischen (a ma elérhető legrészletesebb és legmegbízhatóbb magyar etimológiai szótár) szerint valószínűleg olasz kölcsönszó (ott persze a latinból, az pedig persze a görögből származik).
Most eszembe jutott a régen kóstolt hájas-tészta. Azt hiszem, az tényleg ihatta a bort, vagy csak gondolom? mert az olyan fojtós-zsíros volt. Nagyon ritkán került asztalra, én meg sosem csináltam.
"A korcsolya szó a 14. sz. óta ismert szava a bortárolásnak és szállításnak, 'jégen csúszó eszköz' jelentése csak a 18. sz. végétől adatolható. A szó eredete ismeretlen, a szomszéd nyelvekbe a magyarból került. – Irod. Tömörkény István: Amik eltűntek (Rónasági csodák) (Bp., 1943); Lips, Julius: A dolgok eredete (Bp., 1962)."
(egyes vidékeken azt a két (távtartókkal egymáshoz kötözött) fa rudat nevezték korcsolyának, amelyeken a hordókat (hosszába fordítva) felhúzták a szekérre és/vagy lecsúsztatták a pincébe.
