AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
érdemes meghallgatni tőlük az Aftermath-ot, a saját kereteiken belül (bár a saját kereteik éppen itt kezdtek kialakulni, az első tisztán sajátdalos lemezükön) nagyon változatos album, illetve tíz évvel későbbről a Black and Blue-t: annyira más, mintha nem is ugyanaz a zenekar csinálta volna (ami egyrészt Jagger jellegzetes hangja miatt nem igaz, másrészt viszont nagyon is, hiszen Brian Jones után ez már tényleg nem ugyanaz a zenekar volt: a hangzásbeli változatosságot már nem egy multiinstrumentalista zenekari tag biztosította, hanem vendégzenészek).
A Stonest összességében továbbra sem értem, még a közmegegyezéses legnagyobb lemezeitől sem tudok hasra esni, az egyetlen Beggars Banquet kivételével. „Ez a Tattoo You is maximum korrekt. Ahhoz képest, hogy különböző időkből érkeztek a dalok, egységes a képe, ami egyébként pontosan jelzi, mennyire kevés oldala van a zenekarnak. Vagy még mindig nem hallottam tőlük az igazi finomságokat, bár ezt kétlem.”
Az idézőjeles részt az A-oldal hallgatása alatt írtam, nem is számítottam már komolyabb izgalmakra, aztán jött a meglepetés. Nem tudom, miért ez volt a koncepció, de a kevésbé rockos B-oldal végre valami mást mutat, és ez a más nekem sokkal jobban tetszik. A soulos Worried About You a hangulatos gitárszólójával mintha valami jeladás lenne, onnantól sorakoznak a mélázósabb (Tops, No Use...), „kísérletezősebb” (Heaven), tulajdonképpen langyosabb, számomra mégis érdekesebb darabok. A Waiting... pedig valóban még egy kis katarzist is hoz zárásként.
A-oldal 5, B-oldal 8-9. Ha a vége jó, attól még ez esetben nem minden jó, a pontszám viszont annak szól, hogy ezt a B-oldalt, na, ezt még tuti sokat fogom hallgatni. 10/8.
James - Laid
Nem tudom, mi történik a Gép belsejében, ezt a lemezt meg hosszú idő után pont alig egy hete szedtem elő. Igazi békebeli brit - nem mainstream - popzene, a James karrierjének egyik csúcsteljesítménye. Elég eljutni a második trackig: akiben ez a lüktető, majd az egyszerű repetitívségével együtt is egyre nagyobb ívbe hajló és eksztázisig fokozódó Sometimes semmit sem mozdít meg, az nyugodtan skippelheti is az egész albumot. Egy RYM-es felhasználó sztorija szerint Tim Booth, a James énekese mindig arra vágyott, hogy a színpadon haljon meg, miközben ezt játsszák, és belé csap egy villám (lásd az apokaliptikus szöveget). Akár igaz, akár nem, az biztos, hogy a 90-es évek egyik legnagyobb slágere - lehetett volna, ha az Oasis, vagy a Pulp, vagy hasonló kaliber írja meg. Ilyen minőségű szám nincs több a lemezen, azonban a maradék sem maradék. A producer Brian Eno volt, aki pár dalban játszik és vokálozik is. Változatos, tartalmas, szórakoztató, egyáltalán nem sekélyes popzene, klasszis teljesítmény. 9-be hajló 10/8
Az Outland bizony jó lemez! Ha viszont csak egyetlen dalt hallgatsz meg ma, az legyen a Once in Her Lifetime. Jó hangosan. Azt a groove-ot azokkal a kemény fúvósokkal alig lehet ülve kibírni.
Az Outland-et ismerem és szeretem is. A többit a nyolcvanas évekből nem ismerem, ezt is csak onnan, hogy kitúrtam a hanglemezt egy ezresért. Az újabbak közül a 31-t ismerem, azt be is listáztam annak idején a 39. helyre, szóval inkább csak így mérsékelten lelkesedek értük.
Young Acid - Murder At Maple Mountain Rohadtul nagy dejavüm volt, mikor meghallottam, de nem néztem utána kiféle-miféle emberek ezek, aztán ahogy kijött az új Greenleaf, akkor egyből kapcsoltam, hogy itt bizony a Greenleaf énekese, Arvid Hällagård danolászik, azon az utánozhatatlan, pszichedelikumba áztatott boldog mackó hangján. A zene némileg tempósabb, mint a Greenleaf, és különböző svég ug bandák zenészei szolgáltatják, de a Domkraft basszer/énekesen kívül nem hiszem, hogy bárkit is ismerni lehetne közölük. Jó kis mocskos, szakadt garázszene, néhol talán még post punkosnak is mondható, nagyjából a nyolcvanas évek brit bandáira emlékeztet, mondjuk mint a Spear of Destiny, meg van még egy máig is aktív banda, de annak most nem jut eszembe a neve, de AOTD-n is már simán kipörögtek ilyesmik. A filmplakátos borító is menő.
Greenleaf - The Head & The Habit Nagy meglepetés nincs, pont olyan, amilyennek egy új Greenleafnek lennie kell. A sztóneres riffeket kiemelkedőnek nem mondanám, a közepestől nyilván sokkal jobbak, de amitől ez a banda működik, az a savanykás, bluesos dallamok, amik a gyengébb zenei témákat is kellően felpimpelik. Most nem fogom végighallgatni a teljes Greenleaf-diszkót, de emlékeim szerint ez valahogy nyugisabb, letisztultabb, mint mondjuk a legutóbbi. A That Obsidian Grin mondjuk egy jó nagy Graveyard-téma a Lights Out idejéből, de alapvetően nincs baj azzal sem. Ezer közül is felismerhető, szép, szomorú férfizene.
Bár ugye a 1966-72 közötti legendás idők óta volt jó pár későbbi hetvenes évekbeli Stones album melyeket nagyon akartam szeretni, de azok valamiért már mégsem adták. Aztán meg már nem is igen követtem az életművet albumok szerint.
Igazából a Beggars Banquet-ten kivüli világból inkább csak egy-egy kiugró tétel maradt meg tőlük örökre:
Paint it Black, Satisfaction, Angie, Gimme Shelter, Jumpin Jack Flash, Let's Spend to Night Together, Honky Tonk Women, Brown Sugar, Wild Horses, Don't Stop, stb stb nyilván rengetg van, de albumok szerint nemigen rendszereztem őket. Mondjuk innen a Tatto You-ról is adja a nyító Start Me Up.
Ostobák vagytok! Legalább az meggyőzhetne titeket, hogy a RYM-en a(z AOTD-n már leszerepelt Some Girls óta) a mai napig ez a legjobb pontszámú Stones lemez, pedig eltelt már 40+ év!! 5,394 légy, akarom mondani értékelő nem tévedhet!!!
AOTD on
Rolling Stones - Tattoo You
Jójó, igazából friss füllel meghallgatva nagyon is lehetséges, hogy én is lesajnálnám a picsába, ahogy a Some Girls-el is tettem, csakhogy nem friss a fülelés, nagyon is benne van az agytekervényeimben, igen sokszor lement, de csak mert megvolt (így ment ez ugyebár). Méghozzá egyedüli lemezként a Stones-tól. Egy kazetta egyik oldalán ez volt, a másikon a Zenyatta Mondatta a The Police-tól, és fogalmam sincs, hogy került hozzám, de mindegy is. Az azért tudnivaló, hogy ez az album a Zep Coda-jához hasonlóan korábbi felvételek összekapargatása és kiadása. De mivel én nem tudtam, ezek a számok mihez képest resztlik, mivel nem ismertem az addigi életművet, nekem megfelelt így is. Érdemes túljutni a lemez első felének tipikusabb nyegle csapkodásos rokkolásán, a B oldal némileg változatosabb dalokat kínál - persze azt nem állítom, hogy jobbakat. Ha erre a lemezre gondolok, speciel a záró Waiting On A Friend zongorás-szaxis lazulása jut először eszembe. Mivel tagadhatatlanul tapad hozzá egy erős megszokás/nosztalgia matrica, amiatt 8.5/10
Nem élem a Stones világát, de az azért megvan, hogy sok rajongó szerint ez volt az utolsó igazán jó RS lemez. Állást nem is foglalnék a kérdésben az életmű komolyabb ismerete nélkül, azt viszont osztom, hogy ez egy remek anyag, a csapat minden stílusjegyével vértezve. Nem is tudom, miért nem hallgatok több ilyet, hiszen az utóbbi évtizedben rendesen elkapott ’70-es évek világa, igaz, Patti Smith, a New York Dolls, a Dead Boys vagy a Television egészen máshogy nyúlnak a zenéhez. Persze, ez jóval populárisabb minden szempontból, a tömegek imádták, én meg felfedeztem magamnak negyvenakárhány év késéssel, nagy dolog. 10/8
Spiritual Beggars – Demons
Némelyik lemezük tetszik, némelyik nem. Az Ad Astra nagyon, az azt követő On Fire nem. Pont emiatt lehet, hogy a Demons-szal bőven sok évvel a kiadása után kezdtem az ismerkedést, pedig ha ezt az ős-sabbathos vonalat nézem vitán felül az egyik legjobb csapatról van szó. Szóval sokáig elkerültük egymást, utána sem lettem igazán rajongó, a tegnapi pörgetés hatására azért csak lejátszóba került és tessék, ma meg kiválóan működik nálam, mert már harmadjára megy. Mivel anno nem toltam túl, így biztos van benne egy jó adag „újdonság varázsa” is, de a nem túlpolírozott hangzással tálalt ízes-húzós muzsika módfelett jól esett. Lehet holnap már nem kívánom, de ma ennyit mindenképpen megér nálam: 10/8
Boszorkányság, pont két napja szedtem elő életemben először, de a harmadik dalnál meguntam és kilőttem :( Majd most megpróbálok rá feladatként tekinteni.
Úgy tíz éve egy haverokkal töltött Balaton-parti hétvégén, már a szálláshelyre visszatérve zenét hallgattunk az ébren maradtakkal. Az egyikük (akkor már harmincon túl) a nyilvánvaló slágereken kívül csak rapzenét hallgatott hébe-hóba, de a Body Countnak frissen kijött Talk shit, get shotját egy perc után lekevertette velem a túlzott gitárhasználat miatt :)
Múlt héten náluk volt egy kis házfelújítással egybekötött bográcsozás, medencézés, és a 7 éves fia nem kicsit meglepő módon ilyen acsarkodós szöveg-dallamos refrén modern metal zenéket hallgatott telefonról. A dallamot pedig anyuka is ismerősen dúdolgatta, szóval gyakran szólhat otthon. Kiderült, a kissrác monster truck videókon lóg a youtube-on, és onnan vannak az ott hallgatott zenék. Na ezt csak azért meséltem el, mert néha tök váratlan módon ránt be a műfaj egy újoncot.
A sztori ugyanaz, mint a Tenebres családban: csaj, Nuno, sok-sok lemezhallgatás. Csak én akkor nem (akkor sem) voltam death/grind őrült, és megkedveltem a Pornograffitit. A More Than Wordsöt speciel nagyon untam, de most már toleránsabb vagyok az iránt is, az album többi része viszont tök jó a mai napig. Ez pedig azért lehet - mármint a „mai napig” -, mert nemcsak hossza (a CD-korszak hajnalán a 60 perces lemez még szokatlan volt), hanem szélessége és mélysége is van. A maga nemében valóban klasszikus. Csak azért ennyi, mert a maga neme amúgy nem igazán az én világom. 10/8
Extreme - Saudades De Rock
Ha nem a Pornograffitit és a Three Sidesot várnám és keresném, akkor sem tetszene ez az erőtlen, szürke lötyögés. 10/5
Shok Paris - Go For The Throat
Meglepetésfaktor nélküli, de teljesen hallgatható 80-as évekbeli amerikai metál egy szokásosan jó gitárossal, akiből minden utcában lakott kettő akkoriban, gondolom. A ráspolyos énekhang és a stílus miatt a korai Savatage is az eszembe jutott róla. Nem rossz, de sajnos annyira nem is kiemelkedő. Fateros 28. helyezett. 10/6
Freedom Call - Crystal Empire
A gagyival szembeni ingerküszöböm alacsonyabban van, mint talán illene, itt viszont valami nagyon nem stimmel. Olyan, mintha a negyedik csomag gumicukrot enném egymás után: alapvetően szeretem az ízt, mégis émelyítő, fogyaszthatatlan. Mintha a zene minden összetevője másodrendű lenne, és csak azért született volna meg, hogy megszülethessenek a bombasztikus refrének, a fülből kitörölhetetlen kórusok is. Ezek a mega-gigának szánt dallamok azonban borzasztóan olcsók, sokszor konkrétan gyermetegek, és így tönkrevágják még azt a kevés jót is, ami esetleg kialakulhatna. Nem mintha sok ilyen lenne. Egy ideig elment, aztán elkezdett idegesíteni, majd a végére már kifejezetten rossz volt hallgatni. 10/3
Shearwater - The Golden Archipelago
Aki metált vár, lépjen is tovább, az Okkervil River két fő koponyája által alakított Shearwater amolyan art popot játszik, főleg az énekstílust tekintve leginkább a Talk Talk nyomvonalán haladva. Gondolom, a borító Böcklin A holtak szigete festményének egyfajta parafrázisa akar lenni, és a zenét is nagyjából ennek megfelelően kell elképzelni. Introvertált, lassú, csak ritkán kiabálásig fajuló, inkább csendes, zömében akusztikus hangulatzene, és nekem, sajnos vagy nem sajnos, sokszor van ilyen hangulatom. 10/8
Nos bármit is írnék erről a bandáról cserkész csapatról az alapból full megosztó lesz itt nálunk, így aztán csak vágjunk bele a közepébe. Valszeg a legtöbben a Helloween-hez kötnék a "happy metal" alkategóriát, ha beszélhetünk egyáltalán ilyen vonulatról. Ott is a 91-93-as lemezeik a Pink..., meg a Chameleon nyomán. Mégis asszem a legteljesebb formában Chris Bay mókus őrse járatta csúcsra a germán disney metalt, első két-három LP-jükkel melyek alapvetően határozták meg a műfajt. Chris hangja olyan amilyen, de talán elmondható, hogy ehhez a stílushoz passzol. Gitárosa az első két albumon meg az a Sascha Gerstner volt, aki majd pont be is száll a Helloween-be is. Ráadásul abban az ominózus pillanatban, amikor Weikath kirakja Grapow-ékat és a veretesen sőtét és nagysikerű The Dark Ride után, hirtelen elő is kerül a nyuszi a cilinderből ott is, mégpedig az óriásit bukott Rabbit... képében, immár Gerstnerrel a fedélzeten....Azóta Gerstner a tökfejeket "erősiti". Még a Hansen, Kiske féle nagy reunion után is maradt.
Kvázi közellenségi poziciójától függetlenül Sasha nem egy rossz gitáros, csak ő a Freedom Call világából érkezett és Chris Bay happy világában szocializálodott. Ha létezne germán disney birodalom, minden itt készült filmalkotást nagy sikerrel tudnának lekisérni Bay-ék. Ártatlanul bájos mesevilágot hoztak létre, mely a légynek se tudna ártani és hozzá általában magasszínvonalú, de habkönnyű poweres futamokat kanyarítanak. Nyilván ízlés dolga a befogadásuk, nekem se mindig megy. Azt mondanám hangulat kell hozzá.
Pedig még este hétkor is azt mutatta az előrejelzés, hogy egy rövidke zápor lesz 3-4 mm esővel. Ehhez képest egy több órás vízfüggönyt kaptunk. Szerencsére másnap felszáradt a fesztiválterület, nem volt olyan dagonya, mint tavaly vagy tavaly előtt. Egyébként ugyan ezeket a zenekarokat néztem meg én is a piroson.
Iszapszemű és fülű szempontunkból nyilván adja magát, hogy a nyolcvan felé tendáló Alice Cooper iránt jóval mélyebb az affinitásunk....
Mindazonáltal most hazafelé ünnepélyesen meghallgattam a Maneskin első 2017-esre datált albumát.
A lassan már popper legenda The Killers feldolgozás még így is ütött, de a többi valami pergő nyelvű rappes cucc, mely talán ilyen Adriano Celentano populárisan klasszik népdalköréből is meritkezve vadul be amúgy nagyon mai módon, halványan akár a Red Hot Chili Peppers-t is bevillantva, de mégis összességében egy általam csak nyomokban hallott zenére rimelt leginkább és ez bizony nem más, mint a mi Azink világa. Hasonlóan pergő, sokszor halandzsa szövegelés, mely valahol valóban sodór és valóban érezni némi flow-t is benne, de összeségében mégis érthetetlen kategória, ami mindenféléből merít össze-vissza, de erőteljesen udvarol a régi zenékhez, meg a talmi bulizós, mulatos vonalra különösen.
Ok, hát mit akarunk mi beleszólni a mai tinik mainstream közizlésébe. Elég, ha nekik tetszik oszt szevasz.
Hogy konkrétan régen meg ma hány darab rock-metálos arc volt illetve van az különösebben nem izgat. Valahogy a közmegbecsülése a scene-nek viszont erősen erodálodhatott, legalábbis az alábbi lista alapján erre tippelek.
