Sose lehet tudni, hogy egy kirándulás kapcsán mik derülnek ki :)
A papája Möller István építész, sok infó a neten.
Viszont valamelyik topikban volt egy margitszigeti épület, amit eltoltak, és volt egy kép, ahol épület-eltoló vállalkozás hirdette magát. Most nincs időm utánakeresni, hogy milyen összefüggés lehet, pedig érdekes lehet.
"Költözzön a MAMA VILLÁBA A II. kerület szívében egy 1530m2-es telken eladó egy exkluzív villa épületben lévő 140 m2-es lakás a felette lévő 130m2-es beépíthető tetőtérrel (külön bejáratú). A házat Möller Károly építész tervezte, mely 1903-ban épült, majd 1913-ban bővítették és kapta meg jelenlegi alakját. "
A családunkban nem feltétlen pozitívumként emlegették a varrónős időszakot: vettek volna boltban is, ha van mit. Ehelyett ment az átalakítósdi, a mindenféle anyagból kikombinált mindenféle ruha. Anyámék kedvenc története, hogy a nagypapám 1950 körül egyszer nagyon meggyógyított valami tehetős szűcsöt, aki hálából mindhárom lánynak varrt egy irhabundát. Sejthető, mennyire szerette a tizenkét éves, a tíz éves meg a nyolc éves, pláne, mert örök darab volt mindhárom, soha el nem pusztuló birkairhából. Betlehemezésre pompás, de a legkisebb lány, mint meséli, lényegében végtelen ideig várta, hogy a legnagyobb kabátot is kinője végre.
Persze, emlékszem én is, hogy a nyolcvanas években már megint sikk volt ruhát varratni, cipőt csináltatni, de akkor már volt alternatíva: olcsóbb tömegáru.
Emlékezetem szerint, nem is nagyon lehetett készen kapni semmit. Nagy vadászat volt ruhaanyagok után, amit aztán a házivarrónő megvarrt. Ezek a házi varrónők, házhoz jártak. Elő kellett jegyeztetni és mikor jött ott volt néhány napig, vagy egy hétig is szükség szerint. Velünk evett, csak aludni ment haza.
Hordható cipőt, pl. egy szövetkezetben dolgozó suszter maszekolta nekem a szoba konyhás lakása konyhájában. Ki kérdezte, hogy honnan van az anyag? Szóval nem a rengeteg pénzünk ruházkodásra való költése volt a cél, hanem a szükségses dolgok megszerzése.
Ezt nem nagyon értem: "Na jó, azért ne gondold, hogy én valami kánaánban nőttem fel."
Épp arról írtam, hogy az ötvenes-hatvanas évekre úgy emlékszünk, hogy milyen szegénység volt, és mégis – mai szemmel – furcsa, hogy nagyon sokan a ruhát, cipőt csináltatták, arra költöttek. És talán nem csak a városiak, hiszen vidéken is bőven voltak varrónők, sőt cipészek is.
Már hajtogatom.., sajnos egyben a helyszínen sem sikerült egy képbe foglalni, de ugyanolyan MA következett utána. "MAMA..?" Ettől én nem lettem okosabb. Itt vannak a képek:
Na jó, azért ne gondold, hogy én valami kánaánban nőttem fel. Nélkülözésről persze szó sem volt, de egyáltalán nem tűnt mesének, hogy a nagymamám, aki gyönyörűen kötött, kifejezetten utált kötni, mert a háború után ezzel kellett megkeresnie a kenyerét. Vagy hogy apukám legjobban a rántottlevest szerette, mert gyerekkorában, amikor a nagymamám özvegyen maradt, az számított a legeslegeslegjobb ételnek.
Ruhaügyben arra emlékszem, hogy volt az embernek némi fehérneműje, pár blúza-garbója efféléje, a többi javarészt anyuka levetett és átalakított holmija volt. Pechemre az én anyám nagyon is nőiesen öltözött, el lehet képzelni, hogy festettem tizenkét-tizenhárom évesen a cuccaiban. A mélypont az volt, amikor nekem ajándékozta a leginkább mikulásviseletre hajazó, lábszárközépig érő, műszőrmegalléros télikabátját, amelyhez még valami virágmintás fejkendőt is kerített, én meg ott álltam mint egy szemüveges, kofába ojtott télapó, hát el lehet képzelni. Talán érthető, hogy középiskolás koromban kizárólag trapper farmert (ó, boldog nyolcvanas évek!) voltam hajlandó hordani kinyúlt szürke pulóverrel és tisza tornacipővel, tök mindegy, hó volt-e vagy verőfény. Az ember egy idő után megpróbál alkalmazkodni a viszonyokhoz.
A Nálad idősebbek emlékezhetnek arra, hogy az ötvenes-hatvanas években egyszerű emberek, kisalkalmazottak méretre csináltattak, fehérneműt (melltartót, fűzőt, kombinét), cipőt, csizmát, bőrkabátot (kecskebőrből), női ruhát, nadrágot, öltönyt, kosztümöt, kalapot, inget, sőt pulóver-kardigángarnitúrát is méretre köttettek. Akkor ezekre az igényekre még bőven voltak varrónők, szabók, cipészek, kötősök.
Ha erre gondolok, az jut szembe, hogy a kaján kívül szinte csak erre költöttek, hiszen a (bér)lakások felújítása csak abból állt, hogy összetolták a bútorokat, letakarták és kifestették a lakást. A komfortosítást eleinte csak a cserépkályhába szerelt Héra gázégő, a konyhai, fürdői fali gáz hősugárzó és a fával fűthető vízmelegítőhengert felváltó gázvízmelegító vagy villanybojler jelentette. Éppen ezért nem is nagyon keletkezett építési törmelék (sitt).
És nem kellett költeniük autóra, benzinre, a többségnek meg telekre, nyaralóépítésre sem. Szóval máshol voltak a fontossági hangsúlyok.
Bizony nem. Miután anyag nem volt, pl. férfi öltönyöket kifordítottak és igy ujjá varázsolták. Nekem olyan bluzaim voltak, amit apám egyszer már ujranyakazott ingeiből készültek házivarrónő segítségével. Készen jóformán semmi nem volt kapható, semennyi pénzért. Családom szerencsés volt, mert az ostrom alatt nem pusztult el semmink, igy voltak készletek. A gimnáziumot egy szürke és egy drapp szoknyával és a fent emlitett bluzokkal jártam végig. Egyszer kaptam valami csomagból szerzett világoskék pullovert. Máig emlékszem rá, hihetetlen boldogság volt. Egyéb kötött dolgok, a felfejtett régi pulloverekből készültek. Az extrákat, ha volt pénz, kizárólag csomagból lehetett szerezni azoktól, akiknek voltak kinti rokonaik. Persze amerikából iszonyat dolgok is jöttek, de valaki azokat is elhordta biztos.
Nagyon is. Az persze látszik, hogy olykor kopott vagy kevéssé sikkes (de új) a cipő, viszont minden ruha vasalt, nett. Annyira szeretném néha látni a színeket: hogy milyen árnyalatokat viseltek az emberek, mit mihez hordtak.
Talán azt érzem az ötvenes évek eleji fotókon, hogy ez még a harmincas-negyvenes évek öltözködési kultúrája, sőt ruhatára. Akkoriban - mondják a felmenőim - egy szoknya, egy öltöny, egy blúz tartós darabnak számított, nem eldobhatónak, mint manapság.
Én mindig elcsodálkozom, hogy ismerve az 50-es évek nyomorát, amikor se pénz se lehetőség nem volt öltözködésre, mégis, mai szemmel nézve milyen rendesen öltözött emberek vannak mindig az utcai fotókon.
Ha azt a jobboldali ágat picit odébb hajtanád... Lehetne látni, hogy hány betű hiányzik. Egy biztosan, legalábbis úgy látom. Elsőre a MABI ugrott be (Magánalkalmazottak Biztosító Intézete), de nem nagyon találok semmit, ami a Tulipán utcában hozzá tartozott volna.
Van egy kedves háverom, kollégák voltunk tizenkilenc és fél éven át, aztán őt még az év elején eltessékelték tőlünk (nem régen dolgozott ott, negyvenegy éve, ez volt az egyetlen munkahelye életében, most - hogy is mondják ezt újbeszélül? - álláskereső). Na, amiért mesélem, hogy egyszer egy árnyas vasárnapi műszakban megmutattam neki a fortepant. Négy percig nézte, majd közölte, menjek a fenébe, kikéri magának, ettől azonnal depressziós lesz. Fölöttébb eszembe jutott ma este, ahogy az ötvenes évek eleji képek között matattam. Mennyi erős állkapcsú, dús hajú ember - megfigyeltétek, hogy akkorban nem volt kövér senki? -, kopott ruhában, de a fiatalsághoz dukáló széles mosollyal. Hozzáadtam hatvan évet, morfondíroztam egy kicsit, aztán most bánatomban elmegyek aludni.
