"A specrel következtetése, nem kell a fénynek közeg, vagyis az éter."
Hogy nincs fényközeg, az nem a specrel következtetése, hanem a kiinduló tétele.
Ha ugyanis van fényközeg, akkor:
- a rendszerek nem lehetnek egyenértékűek (a relativitási elv bukik)
- a fény csakis az éterben terjedhet azonos sebességgel minden irányban (a fénysebesség állandósága is bukik)
Ez a specrel két alaptétele (posztulátuma). Vagyis ha van éter, akkor a relativitáselmélet teljesen felesleges.
Ezenkívül (ha van éter), akkor megbukik Einstein magyarázata a Michelson-Morley féle éterkísérlet negatív eredményével kapcsolatosan is. Ugyanis ő azt mondta, hogy azért nem sikerült sebességkülönbséget kimutatni a Föld é az éter között, mert éter nem létezik.
De ha mégiscsak létezik éter, akkor ez a magyarázat helyből hülyeség.
Tudom, hogy neked, mint kívülállónak nehéz átlátni, de azért próbálkozz meg vele.
A specrel következtetése, nem kell a fénynek közeg, vagyis az éter. (pont)
Az áltrel következtetése, a téridő fizikai tulajdonságokkal rendelkezik, vagyis éternek is tekinthető. Az, hogy tekinthető, még nem jelenti azt, hogy az is. (pont)
Sorban bukkannak elő a a relativitást butaságnak minősítő írások.
Most ezt találtam:
"Vége a vitának az éter kilépéséről? Nem. Egyes tudósok azt állítják, hogy az éter létezik. Az első, aki kétségbe vonta az éter nem létezését, maga Einstein volt. Egy 1920-ban a Leideni Egyetemen tartott előadásában (öt évvel azután, hogy publikálta az általános relativitáselméletet) azt mondta: „Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az általános relativitáselmélet szerint a tér fizikai tulajdonságokkal rendelkezik; ebben az értelemben tehát létezik egy éter. Az általános relativitáselmélet szerint a tér éter nélkül elképzelhetetlen.” [1] Egy másik, aki kétségbe vonta a speciális relativitáselmélet azon állítását, hogy éter nem létezik, a Nobel-díjas fizikus, Robert B. Laughlin, aki a következőket írta: „Ironikus, hogy Einstein legalkotóbb munkája, az általános relativitáselmélet, arra fut ki, hogy a teret közegként fogalmazza meg, amikor az eredeti feltevése [a speciális relativitáselméletben] az volt, hogy ilyen közeg nem létezik [...] Az »éter« szónak rendkívül negatív áthallása van az elméleti fizikában, mivel a múltban a relativitáselmélet ellenességével társult. Ez azért sajnálatos, mert az áthallástól megfosztva, elég szépen kifejezi azt, ahogyan a legtöbb fizikus valójában a vákuumról gondolkodik. ..."
A relativitáselmélet összeomlása csak idő kérdése.
egy mozgó objektumot, amelyet pillanatnyi közeli mező fényével figyelünk meg, nem fog relativista hatást eredményezni, míg a fény frekvenciájának megváltoztatásával, úgy, hogy távoli mező fényét használjuk, relativista hatást fogunk megfigyelni.
Ekkora halandzsa láttán még cseik barátod is elismerően bólogatna. Ez már szuperfizikául van?
Absztrakt A fény sebessége nem állandó sebesség, ahogyan azt korábban gondolták, és ezt mára az elektrodinamikai elmélet és számos független kutató által végzett kísérletek is bizonyították. Az eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy a fény azonnal terjed, amikor egy forrásból keletkezik, és a fénysebesség a távoli térben, a forrástól körülbelül egy hullámhossznyira megközelítőleg a fénysebességre csökken, és soha nem lesz pontosan c. Ennek felel meg a fázissebesség, a csoportsebesség és az információs sebesség. Minden olyan elmélet, amely a fénysebességet állandónak feltételezi, mint például a Speciális relativitáselmélet és az Általános relativitáselmélet téves, és ez kihat a kvantumelméletekre is. Tehát ez a fénysebességgel kapcsolatos tény az egész modern fizikát érinti. Gyakran elhangzik, hogy a relativitáselméletet már annyi kísérlet igazolta, hogy hogyan is lehetne téves. Nos, egyetlen kísérlet sem tud bizonyítani egy elméletet, és csak azt tudja bizonyítani, hogy az elmélet helyes. De egy kísérlet teljesen megcáfolhat egy elméletet, és a fénysebességgel kapcsolatos új kísérletek, amelyek bizonyítják, hogy a fénysebesség nem állandó, ilyen bizonyíték. Akkor ez mit jelent? Nos, a relativitáselmélet levezetése a pillanatnyi közeli fényt használva a Galilei relativitáselméletet eredményezi. Ez könnyen belátható, ha a Lorentz-transzformációba beillesztjük a c=végtelenséget, és így megkapjuk a Galilei-transzformációt, ahol az idő minden inerciarendszerben azonos. Tehát egy mozgó objektumot, amelyet pillanatnyi közeli mező fényével figyelünk meg, nem fog relativista hatást eredményezni, míg a fény frekvenciájának megváltoztatásával, úgy, hogy távoli mező fényét használjuk, relativista hatást fogunk megfigyelni. Mivel azonban az idő és a tér valóságos és független a hatások mérésére használt fény frekvenciájától, ezért azt a következtetést kell levonni, hogy a relativitáselmélet hatása csak optikai csalódás. Mivel az általános relativitáselmélet a speciális relativitáselméleten alapul, ezért ugyanezzel a problémával küzd. ..."
Szerzők: William Walker ETH Zürich (itt tanult Einstein)
TE nem érted, ezért köpködöd. Viszont a hozzászólásaidból jól kiolvasható, hogy nem te vagy a legélesebb kés a fiókban, úgyhogy az a tény, hogy nem éred fel ésszel a relativitáselméleteket, a te szellemi képességeidből következik.
"Akik megértették, azok el is utasítják."
És ez is hazugság.
A 20. és 21. század fizikájában többezernyi olyan kutató és mérnök van, akik értik a relativitáselméleteket és gyakorlati alkalmazásokat alapoznak rá, vagy sikeres kutatási programokat csinálnak. Csak az egyik - de legszebb - példa erre a gravitációs hullámok műszeres kimutatása, amiért még Nobel-díj is járt a programok vezető tudósainak.
Látom, továbbra sem fizikatankönyvet olvasol, hanem ismeretterjesztő tudománytörténeti anekdotázásokból gondolod megismerni a fizikát.
Hát, abból nem fogod.
Mellesleg pedig, gondolom nem vetted észre, hogy az idézeted nem arról szól, hogy rossz az E=mc2 összefüggés. Jó az, mint ahogy a relativitáselmélet is en bloc.
"1905-ben Einstein megérzése egy „vidám és fondorlatos” dolgot súgott neki: azt, hogy egy test tömege megváltozik, ha fényt bocsát ki magából. Ebből az ötletből kristályosodott ki aztán a híres E=mc2 képlet… Bizonyítani azonban ezt soha nem tudta. Első kísérletébe ugyanis – amelynek leírását az Annalen der Physik 1905. szeptemberi számában ismertette – hiba csúszott. Einstein egy olyan képletet használt, amely csak a lassan mozgó tárgyakra volt igaz. A gyorsan mozgó és fényt kibocsátó tárgyak egészen más megközelítést igényeltek volna… Az elkövetkező negyvenkét évben Einstein nyolcszor próbálta bebizonyítani az E=mc2-et. És egyszer sem sikerült úgy, hogy valami hibát el nem követett volna… Az E=mc2 utolsó bizonyítási kísérletére 1934-ben került sor, amikor Einstein egy tudósokból álló gyülekezet előtt állt elő a képlet „javított” bizonyításával. A közönség soraiban ott volt a The New York Times riportere is, és a történet másnap címlapra került. A cikk írója szégyentelenül az egekbe dicsőítette Einstein előadását: az esemény szerinte olyan volt, „mintha az ember végignézné, hogy Beethoven lejegyzi a IX. szimfónia utolsó hangjegyeit.” Négyszáz amerikai tudósnak „jutott az a kiváltság, hogy végignézhették, amint megalkotja a világegyetem új modelljét. És ehhez számára elég volt egyetlen kréta.” De a bizonyítás még mindig hibás volt – és ugyanannál az oknál fogva, mint az első bizonyítási kísérletnél… 1934-re már több matematikus is közzétette azokat a halálbiztos bizonyításokat, amelyek szöges ellentétben álltak Einstein elvetélt kísérleteivel. Ugyanakkor addigra Einstein már teljesen kisajátította az egyenletet. Ha pedig valaki megpróbálta helyretenni a dolgot, akkor azt megvetéssel sújtotta, vagy agresszíven elkezdte védeni az „elsőségét”. Einstein egészen 1949-es önéletrajzának megjelenéséig egy lépést sem volt hajlandó hátrálni. Ebben a könyvben azonban, noha számtalan, a fizika tudományát valóban gyarapító felfedezéséről beszámol, az E=mc2-et egyetlen helyen sem említi."
(Idézve: Michael Brooks: Tudomány titkos anarchiája, HVG Könyvek, Budapest, 2011; 83- 85. o.)
