Hogy a szülőket miként szólítják a gyerekek, nagyon esetleges, elsősorban a szülőkön múlik, hogy mit éreznek hangulatosnak az ő családjukban. Adott esetben meg is fordul, aki anyukának szólította a mamáját, a saját gyerekének már a mama elnevezést vezette be. Erre tudok példákat hozni saját családi körből :)
Vagyis manapság, meg már 20-30 éve sem volt "előírásos" egyik megszólítás sem. Nincs ilyen kánon.
Hamar megbizonyosodhatsz róla, hogy már bekövetkezett a változás, ahogyan egy mai fiatal nem megizzad, hanem leizzad, és ahogy gyereke nem elalszik, hanem bealszik és így tovább.
Pár napja ismét egy fantasztikus váletlennek lehettünk tanúi a Fortepan megfejtések topikban, amikor egy Kertész utcai régi üveges műhelyre ismert rá egy olyan fórumozó, aki csak ritkán néz be abba a topikba. Azt mondta, hogy "az a műhely a papámé volt". Ez alatt az édesapát értette.
Ezt most azért hozom fel, mert a ma kisgyereket nevelők már a "mama" és a "papa" szavakat szerintem valamennyien a nagyszülőkre értik. Tehát elég nehéz lehet az iskolában a Mama című verset értelmezniük.
Ez előhívott az agyamból egy másik sabinés emléket... kevésbé mondén, de jellemző. Amikor már egyetemisták voltunk, tehát a nyolcvanas évek második felében, a mi Sabinénk is tanult Berlinben, viszont a barátnőm tudósítása szerint folyton kétségbe volt esve, hogy még nem várandós. Húsz évesen katonásan férjhez ment, huszonegy évesen pedig már gyötörte a lelkifurdalás, hogy még nem anya. Mert az ország ezt várta el tőle.
A péntek volt NDK-ban a ... hm ... tán úgy elmegy, hogy bumsen Tag. Ha valaki aznap sonkás tojásrántottát ebédelt. a kollégái cukkolták, hogy "nem érsz rá véletlenül este egy kis sörözésre?" :-)
Nem ezért volt baj, hogy fölzabáltátok az összes sonkát, ezzel súlyosan veszélyeztetve az országos demográfiai mutatókat? :-)
RAW Dresden, 1988, a termelési gyakorlat negyedik napja.
Ebédszünetben odajön az asztalunkhoz a gyár vmilyen főakárkije és kioktat:
"Kollégák, vegyék tudomásul, hogy az üzemi büfé termelési előirányzata sonkás szendvicsből minden reggeliidőre 15 db. Az nem tartható gyakorlat, hogy egy magyar kolléga 08:00-kor megveszi az összeset. Fejenként csak egyet vegyenek, és maradjon a német kollégáknak is. Más is van a büfében, tessék változatosan táplálkozni."
Nem, nem a délutáni bezárás idején próbáltunk enni, hanem a fő ebédidőben. Soha nem tartózkodtam tartósan az NDK-ban és jellenzően nem turista szezonban töltöttem ott pár napokat. Pechünk volt, vagy mit tudom én. A csúcs egy vasárnap délutáni kávézási kisérlet volt, ahol kiderült, hogy 6 hónppal előre kell rendelni helyet.
Egyszóval nem volt az NDK egy gemütlich hely, tényleg csak a barátok miatt jártam vissza oda.
Az idén nyáron viszont a volt NDK területén csupa remek tapasztalatot szereztünk, nem is beszélve a sok szép látnivalóról.
Az NDK-ban az éttermek az ebéd- és a vacsoraidő között bezártak.
Nem csak ott.
Vagy öt éve majdnem éhenhaltunk Olaszországban, Riminiben, mert délután háromkor sehol sem akartak enni adni, mondván, hogy csak este fél héttől lehet enni, akkor lesz szakács.
Pedig Rimini elég nagy turistacsapda. Ebből élnek, de enni csak akkor adnak, ha ők gondolják.
>Volt olyan esetünk, mikor 2 óra hosszat autókáztunk étteremről étteremre, amik vagy zárva voltak, ...
Az NDK-ban az éttermek az ebéd- és a vacsoraidő között bezártak. Nem abba szaladtatok bele?
A 70-es évek második felében NDK-ban sem Berlinben, sem Drezdában, sem Rostockban, sem Schwerinben nem tapasztaltam ilyesmit, hogy ezen túl az éttermek bezárnának.
Az tény hogy rengeteg vendég volt, néha nehéz volt helyet találni. Egyszer egy este adtunk 1 (egy) márka borravalót a számlára, másnap szétültettek egy lakodalmas társaságot, hogy nekünk helyet csináljanak :-)
Meg: önkiszolgáló étteremben egy asztalon ott volt a foglalt tábla.
A 70-es években volt. Nem is igazi élelmiszerhiány hanem az extrák amivel minket akartak várni és a mi, amugy nemlétező, elvárásainknak akartak megfelelni. Olyasmik voltak, hogy szalámi, sajtok meg ilyesmi. Viszont akkoriban Berlinben pl. sokszor bezárták az éttermeket, mindenféle ürüggyel. A valós ok a hiány volt. Volt olyan esetünk, mikor 2 óra hosszat autókáztunk étteremről étteremre, amik vagy zárva voltak, vagy közölték, hogy már minden asztal foglalt. A végén az általam véletlenűl felfedezett Mátyás pince mentett meg minket az éhhaláltól.
A politikai nyomás is iszonyat volt. Ezek csak suttogva mertek az utcán vagy vendéglőben beszélni. Állandóan figyelmeztettek, hogy vigyázzak a számra stb.
Akkoriban még több ismerősöm is volt, többnyire orvosok, de ezt a félelmet mindenkinél tapasztaltam. A 60-as években még idegent vezettem az IBUSZ-nál onnan volt a sok ismeretség.
Végül csak ez az egy család maradt, de őket már 50 éve ismerem és soha nem szakadt meg a kapcsolatunk.
Ahány ember, annyi történet. Be kell valljam, az én - kilencvenes évek eleji - tapasztalataim Emma barátnőjének esetét mutatják általánosnak. Eltöltöttem én ott hosszabb időket a Wende előtt és után egyaránt, de amikor 1995-ben hazajöttem két hónap Bautzen és Ammendorf után, annyira elegem lett az "új szövetségi államokból", hogy utána tíz évig (egész pontosan 2006-ig) nem voltam hajlandó a volt NDK területére lépni. Berlinbe azért időről-időre el kellett mennem, ott lett is számtalan mulatságos eset ebből a fogadalmamból.
A hetvenes évek végén a kolozsvári kempingbe, a feleki tetőre, kijöttek a városból és mindenféle buherált antennákkal nézték a magyar tv adását - lenn a városban nem lehetett fogni.
És már nem emlékszem, melyik székelyföldi faluban a határban volt egy nagyobb domb, az tele volt három-négy méter magas antennákkal, mind Budapestre irányítva. Mint valami különös, száraz erdő, olyan volt.
A volt férjem is mindig ezt mesélte: kétszer volt az NDK-ban, először és utoljára. De nála a testi motozást még csak efféle félreértés sem indokolta. Szakállas volt és pimaszul nézett - ahogy ismerem. :)
>Nekem a szivem majd megszakadt, mikor már kintről mentünk meglátogatni őket. Kis kérdezősködés után kiderült, hogy a tele jégszekrény egyrészt nekünk szól, ...
Ez hányban volt? Magam a hetvenes években jártam oda alkalmanként, de sok kollégám éveket töltött kinn, nem tapasztaltam, és ők sem meséltek élelmiszerhiányról. Az más kérdés, hogy a német háziasszony a henteshez nem fél kiló húst ment venni, hanem kétszáz grammot :-)
77-78-ban a cseheknél rosszabb volt a helyzet mint az NDK-ban, de ott sem volt elviselhetetlen.
(Más téren voltak komolyabb dolgok: egy kütyüt javítani mentünk ki és a főnököm bőrőndjében a wrap-pelő pisztoly (ami tényleg pisztolyszerű) lapjára volt fordítva és mutatta a reptéri röntgen. A főnököm a fal előtt terpeszállásban, a falnak támaszkodva hallgatta a kérdéseket, és mivel nem tudott németül, én kiabáltam be úgy tíz méterről a válaszokat. Aztán közelebb hívtak a határőrök, de nekem nem kellett terpeszbe állnom.)
Természetesen nem azt akartam mondani, hogy minden NDK-s ilyen volt. Inkább csak a rendszerváltás mindennapjairól szólt a mese.
Maradandó élményem az is, amikor 84-ben a Harz-hegységben üdültünk, és felkerestünk egy családot, akiket a papám még a hatvanas években ismert meg. Ott nem tudták zavarni a tévéadást, így szegények reggeltől estig a harminc kilométernyire lévő "nyugat" adóit nézték. Életemben olyan lakást, terített asztalt nem láttam: mintha egy NSZK-s női magazinból vágták volna ki, minden iszonyat erővel és találékonysággal összeszedett pótanyagokból, pótmegoldásokkal, de "olyan" volt. Szívfájdító.
Nekem van egy máig tartó NDK-s barátom. Hihetetlenűl kedves és figyelmes emberek. Mindig hosszas egyeztetés után jöttek csak Magyaroszágra és nagyon igyekeztek, hogy ne legyenek a terhünkre. A mai napig rendszeres kapcsolatban vagyunk.
Nekem a szivem majd megszakadt, mikor már kintről mentünk meglátogatni őket. Kis kérdezősködés után kiderült, hogy a tele jégszekrény egyrészt nekünk szól, másrészt az egész család állt sorba itt-ott ahol lehetett éppen kapni valamit. Sokkoló volt átmenni az NDK határon, pedig volt már némi gyakorlatom Hegyeshalomból. Elutazáskor egymás nyakába borulva zokogtunk a barátom feleségével.
Na szóval, nem minden NDK-s egyforma. A barátnőd rosszat fogott ki.:-(((
Én így láttam már a nagyanyámnál is és héjastól persze. Az utóbbi egyértelműen a szine miatt van, a szegfüszegre nincs magyarázat. Jaa és én a hagymát főzés után kidobom.:-(((
Ez is nagyon szép történet... Így utólag sem lehet anyukádnak vigasztaló, de markánsan emlékszem, mennyit vihogtunk meggymagozás közben: az egész konyha úszott a lében, és egy gyakorlott háziasszony ugyanezt megcsinálja egységnyi idő alatt egy kiskéssel, plusz pont olyan jól elbeszélget közben, ha van kivel.
Persze, ahogy így belegondolok, nem vagyok mérvadó, mert nagyanyám - aki a háztartásunkat vezette - feltűnően konzervatív konyhát vitt, kész csoda, hogy a villamosságot engedte bevezetni. :) Nagy szomorúsága volt, hogy Pestre költözvén "döglött" csirkét kellett ennie (anyám az otthoni mészárlást kerek-perec megtagadta), maga gyúrta a tésztát mindenhez, és amikor az iskolában a kenyérsütést tanultuk, demonstratíve olyan cipót rittyentett, hogy összeszaladt a Bakáts tér. Basszus, de ha egyszer olyan daragaluskát tudnék csinálni, mint az övé volt... Ki is a reménytelen ügyek védőszentje? Azt hiszem, Szent Júdás Tádé... na szóval, kapna tőlem egy jelentősebb összeget. :-)
Emlékszem, hogy anyám hogy vágyott mindig a technika eme csúcsaira: a keletnémet konyhai készülékekre, de hiába utalgatott rá folyton az egyetlen külföldre szakadt rokonnak, a húgának, az a rendszeres hazalátogatásai alkalmával csak széttárta a kezét: „Nem tudok nektek mit hozni, mindenetek megvan itthon”. Úgyhogy csak az volt, amit a Keravillban vagy a helyi Szivárványban megvettünk.
Ezt zajos követelésnek fogom fel, és elmesélem az NDK-s sztorit. :)
1980-ban, amikor első gimibe kerültem, úgy kaptam készen a padtársamat, egyben azonnali legjobb barátnőmet, hogy volt neki egy NDK-s levelezőtársa, bizonyos Sabine. Angolul nyomták, iskolai kezdeményezésre, akkor már két-három éve. Túl is volt a két család a kölcsönös látogatáson, NDK-sok itt, barátnőmék a festői és felettébb friss levegőjű Rügen-szigeten. Aztán ahogy teltek az évek, arra figyeltem föl, hogy nincs nyár NDK-sok nélkül.
Úzussá vált, hogy minden áldott iskolai szünetben átteszik ide a székhelyüket, már nem is csak maguk Sabinéék, hanem nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, komák és ángyok. Megjelentek, s ahogy kell, hoztak egy kávéfőzőt, meggymagozót, szilvareszelőt, hagymapasszírozót, levehető ajtajú turmixgépet, bármit, majd maradtak hetekig, ami csak azért volt kissé zsenánt, mert a barátnőmék egy igazi, leválasztott, unpraktisch pesti belvárosi lakásban laktak, két egész egytized szoba, öt ember, no, ide már csak az NDK-sok hiányoztak.
De hát hihetetlen türelmes emberekről beszélünk, tűrték, s miközben makacsul hárították az újabb rügeni túrákat - mert egyszer bőven elég volt -, azt nézték érdeklődve, ahogy (már a nyolcvanas évek közepén) egy NSZK-s nagybácsi is feltűnt, idejárt a rokonságot istápolni. Ő persze szállodában, a rokonság meg a barátnőméknél.
No, nem akarom hosszúra nyújtani, csaknem tíz éven át röhögtünk az egyre bővülő NDK-turmixgép kiállításon a kredenc tetején. Mígnem eljöve 1989, végeztünk az egyetemen, a német szaktársak egyesültek egymással, és a barátnőm elnyert egy ösztöndíjat Hannoverben. Csak úgy tudott odajutni, ha egy éjszakára megszáll Berlinben. No, írt is az ő Sabinéjének, hogy adjon egy éjszakára szállást, csak jön és megy, visz lepedőt, törülközőt, nem zavar. Válasz egy hang se. Újabb levél - hol volt akkor még az internet, ugye -, választ újfent semmi. Ekkor távirat ment, mert az idő sürgetett, mire egy este megcsördült a telefon, és Sabine apukája jelentkezett kimért hangon. Elmesélte, hogy Sabine most vizsgázik, nem lehet zavarni, és egyébként is, most semelyiküknél sem alkalmas a látogatás, a nagynénik, nagybácsik, ángyok és komák mind nagyon be vannak fogva, és ez a jövőben is így marad, a viszonthallásra.
Ez volt az a pillanat az életemben, amikor nagyon sajnáltam, hogy nem tudok németül, mert a barátnőm édesapja, a legszelídebb, leghalkszavúbb ember, akit valaha ismertem, hosszú levelet írt Sabinééknek. Azt azért szívesen elolvastam volna a maga teljességében.
