tény, hogy anno én is a triphopos- alter/elektromikus hangzása miatt szerettem bele a Debut és a Post dalaiba, a Homogenic-et is tudom/tudtam kikapcsolódásként élvezni. A Vespertine nálam az a csúcs, amivel a mainstream oldalon eljutott, onnan átlépett a lila ködbe/sötét oldalra (egyéni értelmezés szerint).
A zenéje alapvetően sosem volt könnyen befogadható, én a húgomat tudtam elüldözni vele, pedig ő még Tori Amos-t is megkedvelte :)
Igazából azt nagyon értékelem, hogy sosem próbálja kielégíteni arajongói igényeket, hanem mindig edukál, új igényeket alakít ki, mivel egy teljesen új dolgot /hangzást tár elénk. Még fontosabb, hogy a koncertjeit is megújítja ezzel párhuzamosan, Madonna re-invenciói ehhez képest a változatlanság kőbe vésett mintaképei.
Biztos, hogy sok rajongót elriaszt idővel, viszont ő az, aki nem egy állandó, 10+ éve őt imádó bázisra akar támaszkodni, mint sok más alkotóművész. Kicsit Ang lee-t tudnám felhozni, aki a filmművészetben hasonló megújulási szintet képvisel, és byugodtan lehet egyik filmjét imádni miközben a másikat nem se akarod nézni, mert tudod, hogy nem neked szól.
Fogyasztó-képzésben még David Lynch és persze von Trier neve merülhet fel, akik szintén elég bátran morzsolják le önként és dalolva korábbi rajongóikat a művészi integritásuk és önkifejezésük szellemében.
Ami szomorú talán csak az, hogy már rég nincs Björknek hatása a popzene egészére, legalábbis én nem találkoztam ezzel. Ideális esetben egy-egy új hangszere, hangzása, stb, beépülne, elterjedne, ezt mostanában senki nem lépte meg.
Mindig is díjaztam, hogy zenéjével, hangzásával ellentétben a hordozók terén maximálisan kisztolgálja a (meglevő-maradék) rajongói táborát, hiszen már a Telegram is ritkaságszámba ment anno, és a későbbi dobozos gyűjteményei, "összes videók" kiadványai meg az új cd/dvd formátumos megjelenései is úttörőek voltak és maradtak mindezidáig. Nem mondom, hogy minden megvettem (anyagi okokból), de jó volt tudni, hogy kapjuk a cuccost, ha győzzük pénzzel.
A remixekhez való hozzáállása, (mármint, hogy nemcsak alápakolnak egy dance alapot a számoknak, hanem gyökeresen átírják, gyakran feldoglozzák azokat) külön pluszpont számomra, ezen a téren szerencsére semmi nem változott 20 év alatt, az elvetemült számokhoz is jó remixek születnek.
Most tűnik úgy, hogy nem fogom tudni /nem akarom követni a haladás útján, azt hiszem elkönyvelhetem, hogy megöregedtem... ez az ájped-dolog, annyire ellenszenves számomra, hogy még a kedvéért sem akarom elfogadni ezt a megközelítést.
Nem osztom Strange radikális-konzervatív nézeteit a fizikai hordozók vs fájlformátum kérdésében, el tudom fogadni, ha valaki csak az egyikre koncentrál, bár nekem is hiányoznának a kézbe vehető albumok... de egy ennyire túlhájpolt kütyünek az előnyben részesítése kifejezetten bosszant, és ha más nem ez a makacs alma-ellenszenv a jele az öregedésemnek. Elriaszt az a mániákusság, ahogy sokan rávetik magukat erre az ostobaságra, és nekiállnak alkotásukkal támogatni. El tudom képzelni, hogy futó hóbortról van szó, és pár hónap múlva elmúlik (a számadatok tükrében), anno a japan-only track-ek miatt bosszankodtam, és lám, azok azidők is elmúltak, a számokat meg szinte hiánytalanul be tudtam szerezni később más módon.
Lényeg az, hogy mást kapunk, mint eddig, és ez annak a jele, hogy egy művész áll velünk szemben, nem pedig egy popipari előadó. Lehet, hogy nem fogjuk szeretni, de Björk ad nekünk magából valamit, nem pedig egy marketing-gépezet köpi ki a legújabb képlet alapján optimalizált terméket. (eltekintve az ájpedtől... csak zeneileg értve)
Totál mindennel egyetértek, amit írsz, a Medulláról én is már csak a Vökurót szeretem, az addigi albumok a kedvenceim (mondjuk nekem a Vespertine a kedvenc lemezem), érzelmet és melódiát várok a zenétől, amit hallgatok, nem irritáló, eredetieskedő kakofóniát. Ahogy a popjustice fogalmazott anno, a "shouting/tune ratio" teljesen a rossz irányba tolódott el Björknél az utóbbi röpke 10 évben.
Az a szomorú, hogy Björknek totál nincs már meg az az erőteljes mondanivalója/érzelemvilága, ami anno jellemezte, és ezt a hiányt idióta és öncélú újításokkal próbálja leplezni/feledtetni. "Ez a szám is arról szól, amiről kb. 10 korábbi számom, azaz a semmiről, de ez is érdekes, mert ez a szám a szokásos popdal-felépítés helyett, wait for it, 3 perc szünetmentes dobolásra végződik! ezen meg egy méltán elfelejtett japán népi hangszeren klimpíroznak egy hangot! ebben meg nincs is zene, csak egy szótagot ismételgetek vég nélkül! ebben artikulálatlanul üvölt egy férfi! ebben az hallható a háttérben, hogyan esnek ki az evőeszközök a konyhaszekrény fiókjából! stb."
Egy művész nem azért bontja meg a szabályokat, mert nem jut más eszébe, hanem mert ki akar és tud vele fejezni valamit. Aki igazán nagy művész, az meg a meglévő szabályok/keretek betartásával is tud izgalmasat és tartalmasat alkotni.
A magam részéről nekem mindegyik album nagy kedvencem, válogatás nélkül, mindegyik szám. Be is digitalizáltam az összes albumot, maxit, és szinte egész nap szól - jó dolog a shuffle. ;-)
Mondjuk, amikor a kocsiban bömböl, piros lámpánál.... néha kapok érdekes pillantásokat, de ki nem sz&rja le :-)))
Az benne a nagyon szimpi, hogy egyedi zenéje van. A Crystalline is valami olyat szólaltat meg, amit az én botfülem még nem igazán hallot, és pont emiatt várom nagyon az album megjelenését, mert meglepik tuti lesznek rajta, és az ilyen jellegű meglepikért nagyon odavagyok. ;-)
És ha még errefelé is eljönne koncertezni... de legalább valamely szomszéd országba...
Elárulnád melyik az a 6 "erősen ütemes" dal? De most tényleg!
A Dull Flame 7 és fél percének felében csak és kizárólag fúvósok hallhatóak, majd nagyon lassan becsorgodál a dob, ami csak a legvégére lesz intenzív, addig viszont csak hangulatilag van jelen, nem ad valódi ütemet, ennél ütemesebb számot nagyon könnyen találok keresve :)
A Hope pedig annyira kis soft-os prünnyögés, hogy ennyi erővel Enya dalokat is ütemesnek lehet nevezni... :)
Hát a Dull-nál ütemesebb számot keresve se nagyon lehetne találni, a Hope szintén tiszta ütem. 10 számból 6 erősen ütemes, tehát ez egy ütemes album. :)
Főleg az ancestors brutál, imádom. A DR9 pedig igen, ha őszinték akarunk lenni nem is igazi előadói album, ettől függetlenül érdekes volt az, hogy a sztori mellé milyen agyament zenét ír. Egyébként attól csak a film volt agyamentebb. Ja, és a Holographic Entrypoint már nekem is durva.
Nekem többszörire is csalódás mert úgy érezem korábbi ötleteit gyúrta ebbe az albumba. Erős rajta a DR9 hatás. Ezzel én csak azt mondom, hogy inkább másik albumát veszem elő többször.
