AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Sosem voltam nagy toolos, nekem ők egy kicsit tool lilák, toolművészkedik ezt az egyszerű műfajt, amit metálnak hívunk, néha toolzásokba esve, ami tool sok számomra. Na, ennyit akartam áldozni a modoroskodás és az obligát szóvicceskedés oltárán.
Sajnos amúgy tényleg nem élem kellő mértékben a Toolt, ez ügyben a Porcupine Tree-hez tudnám hasonlítani őket. Agyilag megvan, amit csinálnak, tisztelem is a totális különállásukat, kuriózum a zenéjük, hát még mennyire az volt, amikor indultak, a 90-es években. A túlművészieskedés is inkább az utóbbi albumaikra igaz. Mára fogalom lett a nevük, tengernyi a követőjük, a másolójuk, de semelyikük sem ér a nyomukba, a közelükbe se. És akkor itt van az egyik pont, amin mindig elgondolkodom: bármikor is meghallok valami nagyon toolos zenét, riffelést, tördelt ritmust, a ritka kivételektől eltekintve meglehetősen ideges leszek (tudjátok, bokaviszketés). A Toolt hallgatva ez sosincs így, tehát valószínűleg nagyon vékony az ezzel kapcsolatos tűréshatárom, amin ők még innen, az imitátorok viszont már azon túl mozognak.
A másik problémám pedig még inkább személyes, szubjektív: a Tool nem találja el a szívcsakrámat, emocionálisan nem tudok kellően rákapcsolódni. Márpedig a zene itt dől el. Megint csak kivétel a Lateralus, ott megmozdul belül az a kis valami, ami beindítja a folyamatokat, amiknek a vége a hidegrázás, az álmélkodás, az eksztázis, a katarzis.
Nem írtam semmit az Ænimáról, nem is nagyon fogok, ez pont az a lemez, amin a Tool a - szerintem - legjobb formáját hozza, a kreativitásuk csúcspontja, a népszerűvé válásuk megérdemelt berobbantója, a 90-es éveknek, de talán minden időknek is az egyik legfurcsább, legnyakatekertebb zenéje, amiből mainstream és megérdemelt siker lett (a Lateralus már csak ezt terjeszti ki más irányokba). A Stinkfisttől az Eulogyn, a Hooker...-en át a Pushitig több remek dallal, nem konvencionális felépítésű, ténylegesen előremutató tételekkel, bámulatos hangzással, a metálbandák nagy hányadáétól szimpatikusan eltérő attitűddel. És még humoruk is van, lásd a CD-booklet belső részében a többi "lemezük" borítóját. Csak a szívem nem képes teljes odaadással figyelni a zenéjükre, ez van. 10/8
Nagyon akartam szeretni ezt a lemezt, és meg is szerettem tulajdonképpen. Viszont a Tool hallgatása közben folyamatosan úgy érzem, hogy minden egyes szám egy csúcspont nélküli csúcstámadás. Mintha egy kurvajó film csak expozícióból állna. Emiatt csak 100/90.
Abszolút klasszikus lemez. Nálam nem akkora klasszikus, mint a Love At First Sting, de valószínűleg csak azért nem, mert azt előbb ismertem meg. Amúgy szinte ugyanakkora slágerparádé, a Can't Live Without You a mániákusan ismételgetett refrénjével, az egyfajta hard rock toposz alapot lerakó No One Like You, a nomen est omen Dynamite, a féllírai You Give Me... (micsoda minigitárszóló csak úgy, mellékesen odatéve!), a teljesen lírai When the Smoke... mind-mind hatalmas, néhány hallgatás után örökre a fülbe megragadó témák. És akkor az olyan finomabbságokról, mint például a China White, ne is beszéljünk, ami szerintem az egyik legjobb nem Scorpions-jellegű Scorpions-dal. Nem ezen az albumon, hanem az egész életművükben. Igen, van egy-két langyosabb, vagy inkább úgy mondom, kevésbé érdekfeszítő darab, mint a Now!, az Arizona, na de ez is inkább a lemez általános színvonalához képest értendő. Ami pazar. 10/9
A sorrend valszeg meghatározó az egyéni szimpátiák kialakulásában. Például meglehet objektíven nem pont a Killers a legnívósabb Maiden album, de hát a First pozícióból már senki és semmilyen körülmény nem fogja tudni kimozdítani nálam.
A Zep esetében viszont komolyan azt érzem, hogy tényleg bármilyen szerzeményt eljátszhatnának széles e világon, azt így is úgy a mennyekbe emelnék, akármilyen is az a dal valójában. Mikor Bonham leüti a verőit, Page megpenget két hangot vagy akár Plant hümmüg valami lebilincselőt(ilyenek a szólólemezein is előfordulnak), de természetesen Paul Jones organikusan művészi játéka is kb ugyanez a kategóra. Szóval tényleg úgy vagyok velük(és ebben a tekintetben senki sincs a közelükben sem), bármit csak ők játsszák. Persze ennek az egészen kereknek látszó gondolatmenetnek simán ellentmond, hogy a Presence, meg a Coda már egy alapvetően más kávéház és az In Trough The Out Door is inkább egy 10/10 és nem ezres mint a Firs Six Albums.
Lehet, hogy most nekem kell elhagyni a csarnokot, de
(annyit mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy akinek a Whola Lotta Love-ra nem indul meg valamelyik végtagja, ahhoz papot kell hívni :-) és a riff ott van a Pantheonban a Smoke on the Water, az Enter Sandman meg a többi között)
én egy "Best of" CD-ről ismertem meg a Led Zeppelint. Persze a Stairway to Heaven meg pár másik dal megvolt, de ez volt az első nagyobb dózis. Aztán a Youtube-korszakban már utánanéztem a sorlemezeknek, de (ellentétben az Iron Maiden vagy a Judas Priest 80-as évekbeli sorlemezeivel) a Led Zeppelin lemezek valahogy nem fogtak meg. Valahogy nem találtam a már ismert dalokon túl "gyöngyszemeket". Meghallgattam többször is, de a Best of-on szereplő dalokon túl egyedül a Ramble On ragadt meg, de az is ismerős rádióból(?).
Igazi feel good hard rock lemez, de a jó értelemben. Képtelenség belekötni, minden nagyon egyben van. Mégis, ha nagyon akarnék, talán a túlságosan kipolírozott, éles hangzást tudnám említeni, mint negatívum. 100/92.
Paci rendszere megint öntudatra ébredt, hogy két nappal egy pesti Scorpions után (meg húsz évvel és egy héttel az után, hogy először láthattam őket élőben) dob be tőlük egy nagyágyú lemezt... ha már egyszer a jubileumos Love At First Sting megvolt, csakis az előszobája lehet. Ennek az előzményit ismeri mindenki... és most nem az Animal Magnetism-re gondolok, hanem Klaus hangszálproblémáira. Amikor a német könnyűzene múzeumában kiállítást kaptak 2012-ben, a legjobban az a kép fogott meg, ahol az orvosával látható, és utóbbi ott tartja a kezében azt a platinalemezt, ami aztán a rendelője falára került... mellette megy vitrinben az az elektromos stimulátor állt, amit a műtét után kellett hordania a nyakán. Azt meg Rudolf írta le a könyvében, hogy Hellnwein képét egymástól függetlenül nézték ki, hogy milyen jó borító lenne belőle... meg hogy utána egy estélyen feltette a kötést és a villákat a fejére, aztán mindenki azt hitte, hogy ő a művész - meg hogy ő került a képre is, ahogy sokan még most is hiszik, pedig az is Hellnwein volt. (Viszont mikor a 2013-as tárlata volt az Albertinában, nem volt annyi eszük a szervezőnek, hogy ezt a lemezt - meg a Rammsteinét - kitegyék a múzeum boltjába, pedig pont a Blackout képével hirdették...) Az eredmény pedig egy megacélozott hangú Meine és egy nemcsak külsőségeiben erős lemez. Schenker és Jabs gitár-összjátéka egyszerűen mesteri a címadóban (ahol egyébként zseniális az a sor, hogy "I look around, I see this face, what the hell, have I lost my taste?!"), de még inkább a Noone Like You-ban, amit a lassú leállások és a szövegek miatt is az egyik legjobb daluk... de ha a tíz legjobbat kell meghatározni, biztos ott van köztül a When The Smoke Is Going Down, Klaus talán leggyönyörűbb énekesi teljesítménye, főleg a második versszakban... de az alapdallamnál sem véletlen, hogy ezt használhatta fel a Metallica is a Master Of Puppets közepére. Ez a három dal, illetve az elsöprő erejű Dynamite annyira leural mindent, hogy minden más csak tölteléknek tűnhetne mellette, de igazából csak az Arizona-t érzem annak, pontosabban inkább csak a lemezről kilógónak... a Can't Live Without You és a Now elég erőt szolgáltat (részben az Animal Magnetism, részben meg a Savage - majdnem azt írtam, Savatage... :-D - Amusement hangulatában), a You Give Me All I Need egy standard lassújuk, a China White pedig elsőre csak valami nehezen emészthető elvontság, ami mintha az Animal Magnetism-ről maradt volna le... de ebben is sok érték van, ha jól odafigyel az ember. Egyet nem értek csak: hogyan lehetett mindössze harmadik ez a lemez 1982-ben... azt értem, hogy miért a Number Of The Beast kapta az aranyat, de Júdás harminc ezüstjéből nem a Screaming-nek járt volna az egyik... és mint mondtam supertzar távoztakor is, a Maiden is csak a fenevad számának fordítottját kaphatta meg százzal osztva... ebben az évben 10/10 nálam csak a Blackout-nak járhat!
Van fejlődés. Led Zeppelin, Rolling Stones, Fenyőmiki. Nincs valaki egy moderntóking vagy győzike krityóval? Esetleg Abba, 100 fogú cigányzenekar, djbobó?
(Ha regisztráltok másik nikkeken, akkor több mínuszt tudtok adni, a 22 lófasz.)
Nekem csak egy ilyen borítós élményem van. Fenyő raplemezében, a Jól nézünk Mikiben volt egy ilyen papírbetét:
ki kellett vágni, össze kellett ragasztani, rá kellett tenni a lemezjátszóra, és miközben dübörgött a lemez valamelyik slágere, mondjuk a Nudli kugli klub, közben a pörgő papírdoboz résein lehetett csodálni a képekből mozgóképpé alakult breakelő figurát.
Amúgy mai megjelenések: Hail Spirit Noir, Limbonic Art, Sear Bliss. Van már egy hete új Portrait is, én csak ma vettem észre. Na meg friss ropogós az Imagine Dragons is, haha.
Igen, én is boldogan tologattam ki-be a lemezek belső borítóit, jó kis játék volt. A Led Zep III sem semmi a pörgethető kerekével. Ezekre és a Look At Yourself borítóira nagyon kell is vigyázni, nehogy elszakadjanak.
A Physical volt az első teljes album. A több sorrendjére mér nem emlékszem, de arra még ma is, hogy ezeket a kis ablakokat nézegettem és totálisan elvarázsolt és lenyűgözött azon nyomban.
Bár valszeg a korábbiakról származó legnagyobb slágereket már hallhattam pl a rádiókból ezelőtt is.
Nem könnyű leírni milyen is az érzelmi viszonyom a Zep klasszikus hat darab ezerpontos albumához. Valszeg ez ilyen örök szerelem lehet, melyre igazán nincsenek szavak. Ha feltétlen egyet kell választani közülük, asszem ez a kettes lenne a befutó, de hát ezek a "különbségek" a hat lemez között csak nüanszokban mérhetők. Mit lehet mondani egy olyan bandáról, ahol szvsz a világ legjobb dobosa és gitárosa játszik, valamint egy csodálatosan megnyerő orgánomú énekes és egy lefegyverzően szimpatikus basszer, billentyűs. Ez a négy ember együtt ráadásul olyan hihetetlen chemistry-vel rendelkezik egymás iránt, hogy közös jammelgetésükből azonnal valami észbontóan ellenállhatatlan zenei kuriozum jön létre. Ilyen alapokról kiindulva aztán teljesen mindegy épp honnan származnak azok a dalok vagy zenei motivumok amiket használnak, mert nem az a lényeg mit ha nem az, hogy hogyan játsszák a dalokat. Végigvehetném az egyes tételeket, de a fentiekre tekintettel ez itt szinte teljesen felesleges. Nagyon vázlatosan csak, rögtön az elején a Whole Lotta Love katarktikus psychedeliája azonnal megteremteremti nekem a transzcendens, mégis megmagyarázhatatlanul otthonos érzést. A Thank You kezdő hangjainál már egész bizonyosan elhomályosul a látásom és bámulom a tüzet a kandalló mellett. A Moby Dick-nál meg talán már az anyatej ízét is érzem a nyelvem alatt.:) Hihetetlenül földönkivüli, mégis bensőségesen asztrális az a brilliáns misztika amit ez a banda minden megnyilvánulásában létrehozott és képviselt. Sokkal több volt mint egy akármilyen nívós rock banda. A Zep örökségének szikrázó ragyogása az univerzum végtelen terein átszárnyalva nemcsak a holdról, ha nem a csillagokból és galaxisokból is tisztán kivehető.
Na, igen a második része valóban jobb, de így sem padlóztam le tőle. Többnyire kellemes nem mondom, de azért van hullámzás is bőséggel. Az olyan lityi-lötyi számokra, mint a Little T & A meg egyenesen nem értem miért van szükségük és hát igazából nagyon nem egyedi eset a hasonlóan nyegle, komolytalan hozzáállás náluk a pályafutásukban. Ezzel együtt ezen az albumukon is több a patinás, veretes megközelítés melyek tovább táplálják a kultikus státuszt, akkor is ha nem pont ők a legnagyobb kedvenceim.
7/10
James - Laid
Jellegzetesen orgazmikus James. Ugyanakkor az olyan dalok esetében mint a Five-O, melyeknél még pluszban átsüt Eno nagymester utolérhetetlen csengő-bongó hozzáállása is, egyenesen többszörös orgazmusra lehet számítani. A címadót vagy a Say Something-et szokták sztárolni innen, de én itt nemigen találok hibapontot. Eszementen éteri, áttetszően tiszta fuvallat érezhető itt szinte minden tétel esetében egészen a szintén pazar zárásig, mely az instrumentális Skindiving személyében jön el. Szinte szentségtörésnek gondolom a maximális pontszám alatti tartományt ilyen körülmények közt. Talán egy árnyalattal mégis lassabban jutottam el a nirvánáig ma a hatására, de ez simán lehet pusztán az én aktuális állapotom függvénye, mert asszem az album egyébként mindent megtesz ami csak zeneművésztileg lehetséges, sőt néhány olyat is hoz ami már inkább az impossible kategória.
