Hátulsó világban, örök szürkületben szeretek maradni, megülnék sokáig csöndemben, mint boros palack belsejében, lapos nyugalommal, mit a sikértányér elém csusztat, tálal kinálva és mégsem eröltetve, épp a körforgásból félre, vagy kiesve végképp, mint az aranymázas teásdoboz gyarmatárú tündérképe
gázláng-őszirózsás, valami adventi rorátés magányban, oly várakozásban állapodok, míg a szegfűbors erővé őrlődik, míg erodál a majoránna kába aromává, édes emlékezet metaforái a Franck kávé, a Váncza vanilia, nincs más halkszavúbb költészet, mint az eperlekvár melankóliája
a rézmozsárkorú vekker mindig késik, elfér annyi perc a valótlan időben, amennyi az égi vendégnek elég lesz fogyóeszközeink közül eltünőben, hisz annyi a tányér, üres üvegekkel cirádás kredencünk, mint egy Bacchus oltár, s mintha lakomának harmadnapja lenne, pedig csak az évek folytak el fölöttem
Kék ég, alulról nézvést a zsúfolt szilvafán át hiányzik-e vagy éppen ott él valaki messze kéksége van meg könnyen elszálló szivarfüstje a szilvák kék egéből fújja füstkarikáját fölgyűrűzi a földet mint a Szaturnuszt az Isten aztán gyűrűs szivarját eloltja a kupámon hiányzik-e vagy éppen úgy teszi hogy ne fájjon.
Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél a munkából hazatérő embereknek. Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelidít. Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás, csak gyorsabban mennék, biztosan elérném. Ha most itt volnál: apró mondatokból fonnék ruhát hűvös testedre, szelíd és megnyugtató puhaselyem-mondatokból, hogy te légy a legszebb, te légy a legmosolygóbb. S egy égszinkék szót az ujjadra húznék. S egy rózsaszínű szót a hajadba kötnék.
Megérlelt ízekkel indulsz, a tóra megyünk, a tóban kacsák lesznek, a tóban kacsák leszünk. A partra fekszel majd, nyírfák közé, s nyár lesz a fák között, a parton. Pihensz majd, megérlelt ízekkel, játszol a felhőkkel, és látsz beléjük nyakkendőt, kanárisárga frakkot, s nevetsz majd, nevetsz, a gombok elgurulnak, széthasad a frakk, a gombokat elosztjuk. A bőröd estére majd fűillatú lesz, és fénylik majd, fénylik, mint ott, a parton.
Napsugár, ha búcsúzóban, - haldokolva még kilobban felhőrongy megül, És a hattyú holdas éjjel régi álmát tépi széjjel s hangja felderül. - Úgy vagyok most régi kedvvel. Szívem már semmit se kedvel, mégis egyre vár, Mégis: élni szebb világban, hol csak nóta és virág van s boldog ott a nyár. Álmok hűs szellője rebben, vágy már nem dalolhat szebben, mámor száll le rám,
Az elhagyott zenekarból ó keringők kergetőznek parkok bársonyán. Kisértetek szárnyra kelnek, lágy harangok megremegnek, égi óra int, Messzi illat, mint a balzsam, idegen kürt ideharsan, tündér rám tekint. Lányok járnak lenn a réten láncba-láncba, könnyű táncba, holdvilág ölén, Álom, álom, könnyű szárnnyal - most a bús szívembe szárnyal, úgy borul fölém.
Fönn a dombon béna tölgyek századokról emlékeznek mindig új mesét, Ósdi házak késett füstje fölpipáz még gondot űzve s szippantgatva szét, Örök-bolygó csillagokba tejfehér a lelkem útja, vágyam arra űz, Kiterítve két karommal, - nyugalomban - vágyam lobban csak, mint égi tűz.
Elmerülve szállok-szállok, mindodáig meg nem állok, otthont ott lelek, És az égen tejfehéren, könnyű kedvbe fogva vérem, végig heverek. Senki többet azt nem mondja, senkinek sincs arra gondja: honnan jöttem én,
Szívem a sok vérző sebben, mosom egyre csendesebben a tejút tején, Tűz ha ég, nem engem éget, vágyaim nem érnek véget: végtelen az út. Bús csalódás nem tör össze, érkezésem sárga ősze nem borít borút. Senki ottan azt nem mondja, senkinek sincs arra gondja, honnan jöttem én, Gondtalan az égi szállás, még a dús virág is hálás - sirom tetején.
