Az igazság az, hogy a 70-es években kezdtem hazajárni és sajnos mindig messziről kiszurták, hogy "külföldi" vagyok. Volt, hogy anyukám megmaradt ruhatárából öltöztem Pesten, de a cipőm/csizmám akkor is elárult mindig.
Azért jó, hogy ma ilyen már nincs, kevésbé jó, hogy nagyjából az egész világ egyforma topisan öltözik.:-(((
A napokban itt is lebuktam. Cipőt akartam venni. Persze óriási üzlet, nagyjából önkiszolágó egy két kóbor eladóval. Meglátott minket egy idősebb férfi eladó és kérés nélkül elkalauzolt ahhoz a polchoz ahol "a börből készült európai" cipők voltak.:-)
Bizony, én is olyan korcsolyakulcsos korcsolyával korcsolyáztam. A cipő lehetőelg nagyobb volt a lábnál és benne a kézzel kötött "jégzokni". Volt bundabugyi is persze és szintén kézzel kötött mackó, ugy 10 évves koromig.
Hm. Ez azért nem olyan egyszerű. A párom pl. mindig azt mondja, hogy onnan tudja: külföldön vagyunk, hogy én úgy öltözöm, mint egy rongyszedő. Mit tehetünk, olyankor szoktam úgy érezni, hogy kapakasza eldob, most relaxálok. :-) Felteszem, a messzi külországban a láttomon ilyenkor az azeri-albán szótárt keresgélik. Vagy az ördög tudja. De jónapottal még sosem köszöntek, viszont sok megkönnyebbült tekintetet láttam már a viszonylagos angolságot hallva. :)
Bizonyára más is tapasztalta, hogy külföldön akkor is tutira felismerik a turisták magyar voltát, ha meg sem szólalnak. Persze néha orosznak gondolják hazánkfiát...
A hetvenes évek elején délutánonként Esti Hírlapot, vasárnap délután pedig – mint oly sokan – Hétfői Híreket árultunk. Mivel azért rikkancskodnunk is kellett, elhallgattunk, ha a még messze lévő járókelőről teljes bizonyossággal láttuk, hogy nem magyar közeledik. Nemcsak a jellegzetes turistafejforgatás volt árulkodó, hanem a ruházatuk. A magyarokénál sokkal világosabb volt a ruhájuk színe és finomabb az anyaga. (Bizonyára a szabása is, de ahhoz nem értettünk.) Akinek van türelme és ideje ma turkálóban keresgélni, még mindig sokkal jobb minőségű ruhákat talál ott, mint amit a normál üzletekben árulnak.
>Mindig elsóvárgok a régebbi fényképeken vagy filmeken. Még az átkosban is az én izlésem szerint, mennyivel rendesebben voltak öltözve az emberek. A férfiak rendes ingben zakóban és nyakkendőben!!
Az Ifjúsági Parkba a 70-es évek közepén-végén nem engedtek be nyakkendő nélkül :-) De azért ne gondold, hogy az emberek nap közben öltönyt-nyakkendőt hordtak.
A nyolcvanas években írta valaki, hogy nagyon megsimerni egy magyar IBUSZ-csoportot egy nyugati ország repülőterén, pl. a férfiak rosszul szabott konfekciónadrágjáról.
(89-ben Bécsben jártam, a vállalkozásunknak vettem Siemens-gyártmányú vasmagot. Az utcán szembe jövőkről jó biztonsággal megmondtam, hogy magyar-csehszlovák-lengyel turisták/utazók-e vagy nem. Magam kiöltöztem egy kicsit, mégis üzletről mentem tárgyalni. Kiváncsi voltam, hogy rámismernek-e. Bementem egy édességboltba, csak egy hölgy eladó volt benn. Nem is Guten Tag-gal, hanem Krüs Gottal köszöntem. A válasz: "Jó napot kívánok!"
A dolgon segít egy kicsit, hogy a hölgy a nevem is tudta :-) Egy iskolatársam huga, aki azóta disszidált, én kevesebbet változtam úgy 8 év alatt mint ő, rámismert, én meg rá nem.)
Napok óta várok rá, hogy valaki szóbahozza a cipőt, mert kérdésem lenne, de nem akartam elrángatni a beszélgetés fonalát, most te említetted, köszönöm! :-)
Írtatok korábban az Alföldi Cipőgyárról.
Diákkoromban az Alföldi Bútorgyárban készült íróasztalom volt. Az Alföldi Bútorgyár fantáziaszegény, de stabil, megbízható bútorokat gyártott, leginkább a szocialista irodákba volt jó. Az Alföldi Bútorgyár a szegedi börtönben működött.
Lehet hogy az Alföldi Cipőgyár is? Ismerve az akkori cégelnevezési elveket, nincs kizárva (pl. ami cég Fővárosi szóval kezdődött, azt a fővárosi tanács működtette.)
Hú, mennyire elfelejtjük, hogy elterjedt volt télen a jégeralsó, legalábbis a fiúknál, férfiaknál. És nem csak a sítáborban, hanem minden nap hordták, hordtuk. Úgy gondolom, hogy vidéken ez ma sem ritkaság.
Magas szárú cipőt, sőt bakancsot viseltünk, aminek vastag bőrtalpa elég megbízható volt. Olyan vastag volt ez a talp, hogy a sarkán lehetett egy vájatot kialakítani a köteles síkötésnek. Meg az utcán hordott bakancsra csatoltuk fel a spéci és mindig elvesző korcsolyakulccsal a korcsolyát. Tehát a jégpályára nem kellett vinni külön cipőt, csak a korcsolyát, ezért az ottani ruhatárat nem sokan vették igénybe, az inkább a versenyzők – és talán a törzstagok – sporteszközeinek tárolására szolgált.
Úgy emlékszem, hogy a Nagymamám (nem tette ki a lábát a lakásból, míg fagyott) telente a Nagypapámat viselte (meg). Ilyenkor volt igazán elemében a jó öreg, és a téllel együtt élvezte a csaknem korlátlan szabadságot is :)
A háború sok mindenre hatással volt, a divatra is.
Viszont a fennmaradt fényképek nem igazán fedhetik a teljes népesség ruházkodási szokását, itt elég ritka a szocfotó. Már az is nagy szám volt sok embernek, hogy egyáltalán készült róla néhány fotó, és az műtermi volt. Akár kölcsönruha is szóba jöhet. Egy-egy iskolai csoportkép már valamivel többet elárul az öltözködésről, ha nem egyenruhás, de annyiban mégis válogatás, hogy iskolába járó gyerekeket láthatunk.
Persze sokat számít, hogy melyik évtizedről beszélünk.
Mit viseltek, mit viseltek nagy hidegben..., hát fűzős magasszárú cipőt, patentharisnyával, azt hiszem fehér is volt, és bizony bundabugyit :)
Aztán sportosan mackónadrágot. Az nagyon jó anyag volt, tiszta pamut, és tényleg meleg.
Aztán jött egy érdekes, bokáig érő bundacipő, az belül bolyhos bélelt , és tényleg meleg. Fehér színűre emlékszem. A vatelinos télikabát meg először hosszú volt, aztán egyre rövidebb. Ahogy nőtt a gyerek az évek során. Ezt mindig bekalkulálták vásárláskor, hogy ne csak egy szezonra legyen elég.
Én 1953-ban kezdetem dolgozni, villamosoztam Angyalföldről Kelenföldre. Emlékezetem szerint rohadt hideg telek voltak, a villamosok meg nyitva elől hátul. Nincsenek szép emlékeim erről az időszakról. De a lábamon egy fűzős félcipő volt, gummi talpu. Harisnya a házikötödékben készült csipke volt, ami biztos melegebb volt mint egy nylon, amit egyrészt nehezen lehetett kapni, másrészt az én fizetésemhez képest csillagászati ára volt. A lábam szára püspöklila volt mire beértem a munkába. Emlékszem volt egy hatalmas erőskezü melós és az nekiesett, hogy majd megmasszirozza. Majdnem üvöltöttem a fájdalomtól. Akkoriban azt hittem, hogy lila lábbal fogom leélni hátralévő életemet, de szerencsére nem igy lett.
Első csizmámat az első svéd telemen vettem 1965-ben. Előtte otthon nekem nem volt.
Most olvastam egy kicsit erről, például, hogy milyen sérüléseket találtak szegény Mallory-n, meg hogy mi bizonyíthatja, hogy fönn voltak. Láttam egy videót is arról, hogyan találták meg. Basszus, nem véletlen, hogy sosem akartam alpinista lenni.
A testét találták meg, de fényképezőgép nem volt nála (ezt most néztem meg, mert nem emlékeztem). Azt remélik, hogy a társánál lehet, de őt még mindig nem találták meg.
Nézegettem Mallory (híres brit hegymászó a huszas évekből, máig vita tárgya, hogy elérte-e az Everest csúcsát, mindenesetre vissza már nem jött) felszerelését: hát nem tudom, hogy azzal a kezdetleges és igen korlátolt védelmet nyújtó ruházattal hogyan mertek nekivágni.
Anyámat kérdeztem egyszer, hogy mielőtt a hatvanas években divatba jött volna a csizma, mégis mit viseltek télen. Mondta, hogy jó erős cipőt. Aztán elgondolkodott, és eszébe jutott, hogy pl. gyerekkorában, az ötvenes évek elején előfordult, hogy télvíz idején térdzokniban volt. Az apukája elvitte színházba, gyereklány, ugye, selyemharisnyát mégsem hordhat, színházba viszont a flórharisnya sem járja, maradt tehát a csipkés térdzokni. Valahogy mintha a hidegtűrése is más lett volna akkoriban a népnek. (Az enyémtől legalábbis mindenképp nagyon eltérő.)
Fura dolog ez. Elméletnek még karcsú - egyelőre dolgozom rajta -, de van ebben valami olyasmi is, hogy ez az értelmiségi szakmák lázadása a bizniszben kötelező egyenöltöny ellen. A munakhelyemen pl. csak a portás van öltönyben. Meg ha látogatást tesz nálunk valamelyik céges üzleti vezető. Általában az a mondás járja, hogy ha mégis feltűnik valaki kirívóan elegáns öltözetben, akkor vagy temetésen volt, vagy forral valamit.
Mindig elsóvárgok a régebbi fényképeken vagy filmeken. Még az átkosban is az én izlésem szerint, mennyivel rendesebben voltak öltözve az emberek. A férfiak rendes ingben zakóban és nyakkendőben!! bizony. A nők is csinos ruhákban. Hideg időben mindenkin volt valami tisztességes nagykabát. Pedig emlékeim szerint a 60-as években pl. még nem volt csúcson a konfekció de azért mindenkinek volt valami szerény de rendes gönce. Magam se tudom mikor, de valamikor totál elproletárosodott a világ. Ha ezt Lenin et. megérhette volna!:-)
Jaj, ne is mondd. Nekem ez súlyosan ambivalens időszak, egyrészt a családi összetartás (épp a napokban számoltam össze, a rekordkarácsony úgy 30 fős volt) ideje, közben meg a veszteségek száma vétele, olyan összegzésféle, és tényleg, mintha egyre gyakrabban jönne el. Hát: brrrrr. Mindenesetre idén én nyertem el a családon belül a rendezés jogát, kábé 12 emberre készülhetek, unalmasnak nevezni méltatlan volna.
