1990-ben Moszkvában beváltottunk öt dollárt rubelra, az említett vadonatúj csehszlovák hátizsákokkal fölültünk a vonatra, és majd egy hétig abból az öt dollárból éltünk, a büfékocsiban ebédelve és vacsorázva, a gyezsurnajától mennyei kefírt vásárolva. Igaz, ha jól emlékszem, neki külön is adtunk, talán egy másik ötöst eredetiben, hogy engedjen fürödni a különben zárt mosdóban, meg a számolatlanul hordott teákért.
Gyönyörű történet... A legjobb része a fa logarléc. A Szovjetunióban nem sok minden volt, de ha valami mégis volt, az nagyon. Tartok itthon egy remek fanyelű csengettyűt, valami latinos zeneszerszámnak volt szánva, hülye barát hozta a rendszerváltás körül Moszkvából, bele van vésve a nyelébe, hogy hány rubel hány kopejka az ára. Ezek még az örökkévalóságnak készültek.
Az egyetemi előfelvett katonaságtól éppen leszerelve barátommal későbbi esküvői tanúmmal 68. augusztusában mentünk ki Lengyelországba, hogy hazafelé majd sok sportszert veszünk Csehszlovákiában. Visszafelé Dél-Lengyelországban azt mondta egy stoppolt Lada tulajdonosa, hogy ne menjünk át a határon, mert aznap hajnalban a testvéri országok megszállták Csehszlovákiát és ha vonatra szállunk, könnyen lehet, hogy kihajítanak a vonatablakon.
A leállt vasúti közlekedést pár nap múlva úgy oldották meg, hogy a Szovjetunióba kerülve indult egy kisegító vonat. Mivel ez háborús helyzet volt, senki nem vett vonatjegyet egy ilyen vöröskeresztes voantra, csak mi, ráadásul a kerülő út kilométerére. És nem is jött kalauz, csak valahol az Alföldön.
Lvov Lemberg vasútállomásán sokat időzve, várva a Magyarország felé lassan szerveződő különkocsikat, ki kellett találni valamit, hogy ne haljunk éhen. Sok zlotynk volt, mert Lengyelben semmit nem tudtunk venni, sok cseh koronánk volt, hiszen ott be akartunk vásárolni sportszerekből, de nem volt rubelünk. Eladtam az orkánkabátomat az állomás előtti tejespultos asszonyságnak. A kapott pénzből az egész vagon meg tudott reggelizni és még maradt is belőle, hogy a magyar határ túloldalán elballagjunk a szovjet kisáruházba ezt-azt (fotópapírt és fa logarlécet) venni. Azért mertük elhagyni az állomást, mert láttuk, hogy az összeszedett sok száz útlevéllel úgysem bírkóznak meg egyhamar.
Amikor visszaértünk, egy hosszú pultra felállt három kiskatona és szinte egyszerre sorolták a kezükben lévő útlevelekből a neveket. Cskahogy ők nem ismerték a latin betűket. Képzelhető, hogy miként lehetett érteni mondjuk egy Jászárokszállási Töhötöm nevet.
Huszonkettő? Az enyém - szép piros az is, itt szomorkodik a gardrób tetején - a nyolcvanas évek elejéről származik. 81-82 telén már tuti azzal bohóckodtam a Börzsönyben, meg a Pilisben. Emlékszem egy túrára: felmelegedés, lefagyás jött egymás után, így a végén, a legkeményebb januárban sík jég borította az egész Börzsönyt. A kétnapos túrán huszonnyolcszor estem hanyatt, ezzel a hátizsákkal a hátamon - csúszott a bakancsom talpa - , végül az egész társaság már csak a puffanásokat számolta. Viszont szerencsére apukám még kiskoromban megtanított esni (praktikus gáncsolásaok útján), így kutya bajom se lett.
A holmi megjárta Angliát is, 100 dollár, 30 nap, Interrail, '86 nyara. Egy idő után tulképpen már semmi másra nem vágytam, mint hogy egyszer kiapakolhassak a hátizsákból. Szoktam mesélni, hogy mikor hazaértem, anyám elsírta magát, és nekiállt zöldbabfőzeléket főzni. Két ruhaszámot sikerült ledolgoznom a versenysúlyomból, hála az éhezésnek és a teljes hónapon át elcipelt csehszlovák hátizsáknak.
Viszont a lakóbusz kuplerájáról meg az jutott eszembe, amikor családilag elmentünk a Zsigulival Spanyolországba 82-ben. Kemping, pb-gázfőző, konzerv, ahogy kell. Hazafelé, Svájcban elkapott egy hidegfront esővel, ronggyá ázott mindenünk. Akkortól - az utolsó két éjszakán - apám inkább kifizette a panziót, csak ne kelljen még egyszer felverni a tökvizes sátrat, felfújni a penészes matracot. Hegyeshalomnál a vámos meglátta a tetőcsomagtartón a hatalmas műbőr készséget, benne a teljes kempingfelszerelés, és felcsillant a szeme: nyissuk ki. Oké, mondta a papa, de levenni csak segítséggel tudja. Kinyitotta, a pacák bedugta a kezét... aztán visszahúzta, némi zöld nyákkal borítva... mehettünk.
Grecsó Krisztián írta hasonló élmény hatása alatt: Isten óvja azt a közkönyvtárat vagy akár magánpolcot, ahol egyszer meglátom Kertész Imre Sorstalanságának első kiadását...
Ó, az a csehszlovák fémházas hátizsák! Huszonkét éve elautóztunk érte Pozsonyba, mert utazni készültünk a barátnőmmel, és itthon nem nagyon lehetett kapni, vagy drágán, már nem is emlékszem. Vettünk két égőpiros darabot, és még ott, a bolt előtt megviseltük kicsit, a járdán húzgálva, bepiszkolva, hogy a vámon ne akadjon fönn. Fölösleges volt, mert a lakóbuszomban akkora kupleráj uralkodott, hogy a vámos egy pillantás után undorodva csukta vissza az ajtót és intett, hogy gyorsan húzzunk el onnan, mielőtt mindenkit megfertőzök valami komolyabb vírussal.
Még vagy tíz évig szolgált engem, míg a bukaresti reptéren szét nem vagdalták, hogy kilopják belőle a használt munkáskesztyűmet és egy sajtos zsömlét.
Isten bocsássa meg nekem: életemben egyetlen egyszer loptam könyvet, az odaát éppen emlegetett amerikai követségi könyvtárból, az éppen ma harminckét éve meghalt Lennonról. Egy évvel később tovább lopták tőlem.
Ezt itt kellene kőbe vésni, különösen az utolsó mondatot. Ezek itt lépten-nyomon lövöldöznek. Igaz ugy vehetsz fegyvert kb. mint 2 kiló krumplit. Semmi engedély nem kell hozzá.:-(
Ifjú koromban magam is igazolt turista voltam. Amennyire vissza tudok emlékezni, az erdő misztikus csöndje, a patak csobogása és a kristálytiszta levegő is hihetetlenül vonzott, de valószínűleg inkább egynémely fiatalemberek kedvéért másztam föl minden bazi magas hegyre a rohadt nehéz, csehszlovák fémvázas hátizsákom terhe alatt roskadozva.
Az antikvarium.hu-n most is kapható, de ezek bolondok, irtózatos drágán adják. Én az antikva.hu-n vettem, a töredékéért. Egyáltalán, itt az ideje szakítanom az előbbi céggel, háromszorosan-négyszeresen túláraznak mindent. Néha még árverésen is olcsóbban meg lehet kapni valamit, mint náluk.
"A fölösleges lövöldözés feltétlenül mellőzendő." :-)
De azóta találtam még jókat. Ez a Reichart hihetetlen praktikus gondolkodású pali volt. Aszongya: "Ha nem akarsz aggszűz lenni, légy turista-nő." Sőt: "Turista-társak nem szorulnak házasságközvetítőre."
Á, én mindig nagyon jó vagyok. :-) Most is egész nap dolgoztam. De legalább közben találtam nektek valamit, percek óta ezen röhögök.
A turistaság kézikönyve, szerkesztette Reichart Géza, 1927
III. fejezet, a szükséges felszerelésről
"Fegyver viselésének szükségessége a körülményektől függ. Társas kirándulásoknál rendszerint fölösleges. Mindenesetre csak teljesen higgadt egyének hordjanak magukkal fegyvert (Browning vagy Frommer automata-pisztolyt), de csak a legnagyobb szükség esetén vegyék hasznát. A fölösleges lövöldözés feltétlenül mellőzendő."
Elnézegettem szerda este a vadonatúj ablakaimat, és rájöttem, hogy ha ma lennék gyerek, egy élménnyel kevesebbet hozna nekem a Mikulás. Emlékeztek, hogy ha az ember kitette a cipőjét, reggelre nemcsak tele volt mikulsácsomaggal, naranccsal és virgáccsal, de az egész cucc cidrizősen hideg is volt? Na, ez a mai, szimpla ablakok mellett lehetetlen. Jól meg is sértődtem, és juszt se pucoltam ki a cipőcskémet. (Jelzem, mintha később hallottam is volna valami káromkodással vegyes csilingelést odakintről...) :-)
Volt egy háziipari szövetkezet, a Mű-Tex, aminek volt egy ún. zsenília részlege, ahol készültek a plüssállatok. Anyám az Akadémia és Széchenyi utca sarkán néhány idős kolléganőjével csomagolta a mindenki által ismert kisdoktor és kisfodrász játéktáskákat. Nekik az volt a napi kikapcsolódásuk, hogy a csörömpölésre kimentek a járdára megnézni, hogy aznap milyen autók törtek össze a sarkon.
Ebben a HTSZ-ben dolgozott szabadulása után kocsikísérőként Darvas Iván.
Én az egyik nyári pár hetes munkát egy másik részlegben töltöttem, mégpedig a Szász Károly utcában, ahol a szuterénben a kezemre terítettek dohos sálakat és azokkal kellett a járdán fel-alá sétálnom, hogy kiszellőzzenek.
Anyám dolgozott e szövetkezet egy másik részlegében is, mégpedig a Phőnix-ház Pannónia utca felőli oldalán, ahol nejlonharisnyákat formáztak, azaz húztak melegített, lapos, fém női lábformákra. A néhány nőnek az vitt színt a kétműszakos unalmas életébe, hogy rendszeresen jött a főnöknőért operetténekes férje és szórakoztatta őket.
>De. A dolog úgy működik, hogy az adományként begyűjtött ruhákat használt ruhaként értékesítik és a befolyó összeget fordítják jótékony célra.
Aha.
A kereskedő megkapja a használt ruhát, az eladási ár - saját hasznát kifizeti érte, eladja.
A kereskedőtől kapott pénzt jótékony célra fordítják, azaz odaadják egy hajléktalannak, aki használt ruhát vesz rajta a kereskedőtől.
Ki van ez találva, kéremszépen! :-))
(OFF: Egyszer, még a legutóbbi átkosban egy KTSz (fiatalabbak kedvéért kisipari termelő szövetkezet) gyerekjátékokat, pontosabban plüssmackókat gyártott. Eladták az állami nagykernek. A gyerekjátékon támogatás volt, tehát a játékboltba a játék alacsonyabb áron került, mint amennyiért a nagyker vette. Ott a KTSz képviselője megvette. Aztán ahogy volt, eredeti csomagolásba, eladta a nagykernek, magasabb áron.
Azon buktak le, hogy volt a mackók között egy foszlott fülű. A nagykeresnek feltűnt, hogy már többedszer látja a foszlott fülű mackót. Szólt a rendőrségnek, azok meg elkapták a .. nem is lánc, hanem körkörös kereskedőt. Aki bűnözik, ne legyen trehány. ON)
