(Én rengeteg érdekes dolgot találtam, kétszáz drachmát és némi jugoszláv dínárt, oltási igazolványt és mindenféle repülőjegyeket, de a hátizsákos kép - egy csomó másikkal együtt - még mindig nincs meg. Pedig az a csomó másik biztosan itt van valahol. A hátizsákosban nem vagyok biztos, az maradhatott a feleségemnél.)
Van rá némi esély, hogy kedves édesanyám irtózatosan fenékbe rúg, ha lekésem a vasárnapi ebédet, de ha már felmásztam a gardróbba... Íme, a globetrotter.
Nekem még mindig igen nagy álmom egy saját hajócska. A múltkor beszéltem egy emberrel, aki nyugdíjasként váltotta valóra ugyanezen álmát, úgyhogy még nem késtem le.
Most föltúrtam a fényképeket, de nem találtam. Valahol még kell lennie képnek, mert sok hiányzik, de a további turkáláshoz meg kell várni az istentisztelet végét.
Ugyanis annó anyám kötött nekem egy szürke pulóvert. Ráadásul szerettem is. És az említettem barátnővel, későbbi feleségemmel is úgy jöttünk össze, hogy kölcsönadtam neki a hideg őszben, mikor közös ismerősökkel a Nemzeti Galériába mentünk kiállítást nézni.
Pontosan. :-) Az évfolyamtársaink számüzetésben (= egyetemi részképzés) voltak Leningrádban, és úgy döntöttünk, a tavaszi szünetben meglátogatjuk őket. Ez csak úgy ment, ha egy utazási irodával kvázi csoportot szerveztettünk magunkból. Lőn, ők mondtak egy indulási időpontot, mi kimentünk Ferihegyre, és kiderült, hogy aznap változott a mentrend, a gépünk már Leningrád felé tart. Minket fölpakoltak egy NDK propelleresre, irány Berlin, ahonnan hajnalban indult a Malév Leningrádba. Így tekinthettem meg még aznap este az Alexander platzot.
Szerencsére akkoriban még nem volt repülési fóbiám.
Jaj, annyit beszéltem itt a túrázós-utazós nyolcvanas évek elejéről, hogy eszembe jutott ez a kép. A meghökkentő állagú pulóverhez egy megjegyzés: természetesen egy szívemnek kedves fiatalemberé volt.
Ez olyan lehetett, mint amikor mi 85 tavaszán, egy kora délután elindultunk Leningrádba. Volt valami zavarba ejtő abban, hogy este 10-kor ott álltunk az Alexander platzon, mely sötét volt, kihalt, és végtelenül barátságtalan. De legalább épp senki nem szállt meg senkit.
Gyerekkoromban volt egy-egy alkalommal Tátra, Zakopane, Prága, Krk sziget (Jugoszlávia, juhé). Slussz.
Aztán 16 évesen az a bizonyos 30 napos nyugati körút, amit persze csak úgy tudtunk megejteni, hogy anyám valami módon szert tett egy nyugatnémet családra, akik két héten át vendégül láttak minket Spanyolországban (előtte persze mi is hetekig abajgattuk őket Balatonon).
De az igazi sokkhatást a 20 éves koromban abszolvált, éhezős Anglia jelentette. Valahogy akkor esett le a tantusz, hogy és én ide most három évig nem jöhetek...
A következő nyáron annak rendje és módja szerint fel is ültünk a vonatra, és irány Lengyelország. Na, az se volt akármi, ahogy pl. Gdanskban nagy erőkkel épült a középkor, a hajógyáron több ember magas betűkkel hirdették a szocializmus dicsőségét, közben meg a töküres élelmiszerüzletből egy lópokróccal fedett ajtón át egyenest a feketepiacra lehetett menni, ahol aztán terülj, terülj...
Keresd meg, kérlek... Cserébe' lefotózom az enyémet... :-)
Megázni egyáltalán, sehol sem nagy buli. Gyerekkoromban minden nyáron mentünk vitorlástúrára a Balatonon, s mert atyám elszánt, pontos ember, a programtól akkor sem tekintettünk el, ha zuhogott. Behúzni egy ronggyá ázott vitorlát... Talán annál nincs rosszabb ebben a műfajban. Brrrrrrrr.
Talán lejött az alábbiakból, hogy úgy jártunk a nagy testvérnél, hogy nem volt oda érvényes útiokmányunk.
Ha van türelmetek, részletezem a Lengyelországból odajutás körülményeit.
Már napok óta dekkoltak a magyar asszonyok a megvett sok ágyneművel Wroclaw pályaudvarán, mert nem volt vonat Csehszlovákián keresztül, míg végre elindult a felmentő vonat keleti irányban. Késő este kellett leszállnunk egy nyitott peronon. A vonat visszament, mi pedig ott maradtunk az esőben.
Megállt mellettünk egy hálókocsis szerelvény, de az ajtói csukva voltak. Egy kalauztól megszerzett kulccsal kinyitottuk az ajtókat, majd benyomultunk a folyosóra. Akinek a hálófülkéből WC-re kellett volna mennie, nem tudta megtenni, mert sűrűn álltunk a folyosón.
Lvov – Lemberg állomásán leszállítottak és várhattuk a különkocsikat, hogy jöhessünk a magyar határ felé. (Ekkor következett az alább írt orkánkabáteladás.)
A különkocsikhoz adtak tolmácsként, kísérőként egy kárpátaljai fiatal nőt. (Érdekes, hogy ő nem is ismerte Lvov nevének Lemberg változatát.) Átmentünk a külön kocsiból a helyiek által elfoglalt vagonokba. Az egyterű kocsiban háromemeletes (!) ágyon feküdtek az utasok. Nem lehet itt kellően leírni azt a speciális szagkeveréket, amit ott a lyukas zoknik és a vodkák okoztak...
A legelső, nagyon halvány emlékem, hogy a hosszú, piros vonat kanyarodik velünk - az NDK-ba tartottunk anyámmal és a bátyámmal. Három éves lehettem és valószínűleg a nagynénémet mentünk meglátogatni, aki oda ment férjhez egy Jörg nevű hivatásos alkoholistához.
A következő tizenöt évben aztán nem is utaztam külföldre.
A fa logarléc nem szovjet találmány volt, mert korábban nyugaton is csak olyan létezett. Annál a fa csak a magja volt, felette fehér, elefántcsontszerű anyagon voltak a számok, vonalkák, csak a tologatható kocsi egy kicsit izgett-mozgott felette.
Ehhez inkább egy tanulságos történet tartozik. Nem sokkal később, egyetemi szervezésű NDK úton vettem egy csodás fém logarlécet. Gyönyörű volt, pontos volt, de nem mertem használni, nehogy elkopjon, elveszítsem, ezért öt évig a szovjet és nem olyan precíz léccel kínlódtam. És persze ma is megvan a fémléc szinte új állapotban.
Középiskolásoknak az erkölcsi avulás fogalmának megmagyarázásához jó példa volt a logarléc (és a parkettkefélőgép).
