Ha akarod, tudok ajánlani egy remek pilótát, sokat repültem vele. Volt hogy egy szombat reggel Budapest környékén gépre pattantunk és lementünk ebédelni Zalaegerszegre a Kiskondásba :-) Aztán hazafelé még egy siófoki leszállás tankolni, utána haza Fahegyre.
Egy ilyen út, ha hárman vagytok utasok, akkor fejenként 7-8 eFt-ból kijön, most sem lehet sokkal több.
De a olyan vágyad van, hogy meg akarod nézni felülről mondjuk Jászapátit, az is megoldható.
Életem első repülőutja Budapest Drezda volt. Máig iszonyat a számomra, visszafele inkább vonaton jöttem. Utána 9 évig szó nem lehetett nálam repülős utazásról. Aztán az első svéd tél után annyira vágytam egy kis melegre és napra, hogy befizettem egy Stockholm -Rhodos útra. Iszonyatosan féltem, bár amikor megláttam a feketekendős nénikéket a gépen, gondoltam, talán én is túlélem. Egy olcsó charterút volt. Ráadásul a gépet felszállás előtt visszafordították valami műszaki hiba miatt, vártunk még vagy 3 órát és én tök magamban voltam. Aztán simán odaértünk és én azóta se félek a repülőn. Persze apró vacakokra nem ülnék fel, csak nagyra.
Szóval gondold most el, hogy a nem túl kellemes hazai időjárás helyett, itt üldögélhetnél a kellemes napos 25 fokban. Naaa???????
Amikor elkezdődött ez az átkozott fóbia - egy teljesen eseménytelen, London-Budapest járaton egyébként, úgy, hogy a Budapest-Londonon még semmi bajom se volt (tériszonyom meg ma sincsen, sőt) -, jól kitaláltam, hogy gyógyírként írok egy cikket az épp éledőben lévő, hazai légitaxizásról.
Kerestem egy hirdetést, felhívtam egy pacákot, aki mondta, semmi akadálya, mehetünk. Budaörsről indultunk Szegedre egy Jak 18-sal, én már az épp épülő Szoborpark fölött megbántam, hogy megszülettem: pedig korábban jó ötletnek tűnt, ugyanis mindig úgy éreztem, hogy a kontroll hiánya miatt rettegek. No, itt megvolt a kontroll, tíz centire a bal vállamtól, de csarébe a pasi annyit mesélt arról, hogy nullára leírva, ócskavasként vette a gépet a Szovjetunióból, és ugye milyen jól megy mégis, hogy simán elájultam.
No, megérkeztünk Szegedre, a pacák meg odalökött a reptérparancsnokhoz, hogy beszélgessek vele. Neki viszont fel kellett húznia tíz vitorlázót egyenként, így maga mellé ültetett, válaszolt a kérdéseimre, de közben felszállás-leszállás, ahogy kell. Olyan elképesztően profi volt, hogy eszembe se jutott félni. Vidáman szálltam ki a gépből, juhé, meggyógyultam.
A Jak 18-asban aztán persze Mórahalom magasságában legszívesebben könyörögtem volna, hogy engedjenek ki, de hát mindegy, akkor már be kellett fejezni. Így maradt velem örökre ez az indokolatlan rettegés.
Úgy egy év múlva a repülős vállalkozó aztán hír lett a híradóban: szomorúan nyilatkozott a Jak 18-as kiégett romjai mellett, hogy szegény kollégája, pedig a gép minden műszaki előírásnak megfelelt.
A "szél legyen"-ről jutott eszembe a mai, oltári hideg cidriben, hogy mi már kényelmes népek vagyunk, csatornahajózunk inkább. Íme, egy roppant derűlátó kép: fény az alagút végén.
(Én rengeteg érdekes dolgot találtam, kétszáz drachmát és némi jugoszláv dínárt, oltási igazolványt és mindenféle repülőjegyeket, de a hátizsákos kép - egy csomó másikkal együtt - még mindig nincs meg. Pedig az a csomó másik biztosan itt van valahol. A hátizsákosban nem vagyok biztos, az maradhatott a feleségemnél.)
Van rá némi esély, hogy kedves édesanyám irtózatosan fenékbe rúg, ha lekésem a vasárnapi ebédet, de ha már felmásztam a gardróbba... Íme, a globetrotter.
Nekem még mindig igen nagy álmom egy saját hajócska. A múltkor beszéltem egy emberrel, aki nyugdíjasként váltotta valóra ugyanezen álmát, úgyhogy még nem késtem le.
