Berlinbe (Leningrád helyett) IL 18-sal mentem én is. És akkor még eszembe se jutott, hogy félni kéne, csak az, hogy milyen érdekesen zörög ez az egész szerkezet.
Talán a korral jár, tényleg. Emlékszem ilyen viharos felszállásra is, még villám is csapkodott, és belül volt egy kis eufória, hogy hű de izgi... Na kérem, ez többet nem! Mondom:nem! :)
Igazából még a zuhanással sincs baj, csak a végén bekövetkező lassulásnál, ha az kritikus értékre töpörödik.
Egyszer 83-ban elvittek egy kis repülőzésre a Rajna völgyében. Itt-ott amerikai vadászgépeket is láttam a levegőben.
Egy idős bácsi volt, kérdezte vendéglátónknál hogy ki akar repülni? Senki nem jelentkezett. Én azonnal, mert előtte soha.
Úgy ment ki a repülőtérrea kocsijával mint a meszes. Közben valami katonazene szólt, de már ott igencsak kitámasztottam magam. Kiderült, régen felderítőpilóta volt.
Egymás mellett ültünk. Amikor először beborította előre a gépet, hát felment a derekam a torkomba. Másod, harmadszorra már mexoktam.
Amit nem tudtam mexokni 1, hogy nagyon lelassult. Azt hittem hátraesünk. 2. Utána meg lekapcsolta a motort.
De végülis nem maradtunk fönt, szépen lejöttünk. Onnan a magasból -biztos nem figyeltem eléggé- de meg nem találtam volna hova kell visszatalálni.
86-ban Csernobil előtt 2 nappal a főiskola kiküldött az NDK-ba előadást tartani. Kifelé DDR IL-18-assal mentünk. Nagy élmény volt. Szép "lassan" ment és csak fele olyan magasan, 5e m. Onnan szép a kilátás. Ahogy lötyögtek a motorokban azok a hatalmas propellerek, hát attól is asszociáltam egyre, s másra :-) (biztos úgy kell lötyögniük, de akkoris)
Ilyen kiképzés után 93-ben amikor felszálltunk Ferihegyről, felszállás közben iszonyat vihar volt. Egyből hogy elrugaszkodtunk, hatalmasakat zuhantunk is emelkedés közben.
Kiabáltak, kereszteket vetettek én meg nem győztem vigyorogni az extra élményért. Furcsán néztek.
De ez mind akkor volt. Ma már sokkal "hagyományosabban" állok az egész légi dologhoz. Sőt...
Drága Boszi, vicces, de valószínűleg ez tényleg használna. :) Amúgy az én bajomban az a legidétlenebb, hogy akinek ilyenje van, az akkor van a legjobban betojva, amikor semmi sem történik, csak megy a gép tíz kilométer magasan. Ilyenkor fölvetődik a kérdés, hogy mit keresek én itt. Hiába néztem meg több száz filmet a légibalesetekről, és tudom, hogy a felszállás-leszállás a gázos, olyankor - no, inkább csak a leszálláskor - jól vagyok. Mert már közel a föld... :-D
Na akkor gyere velem legközelebb. Egyszer már totál tele volt a gép, mikor felszállt egy idősebb úr egy 18 év körüli leányzóval. A leányzót beültették mellém középre, az úr valahol hátrébb kapott helyet. A lányka reszketett mint a nyárfalevél. Felszllás előtt megkérdezte, hogy megfoghatja-e a kezemet, persze fogja csak. Jéghideg volt a keze. Aztán elmondta, hogy most repül életében először. Gyerekekre vigyázni ment ki Genfbe, az úr volt a közvetiítő. Időnként megkérdezte, hogy ugye már nem megyünk magasabbra, mondtam neki, hogy már biztos nem. Mire megérkeztünk már teljesen megnyugodott és azt mondta, hogy valami rosszabbat várt.
Amugy pánik rohamra fel lehet készülni gyógyszerekkel. Kár megfosztani magad az élményektől.
Nálam ez sajnos irracionális. Repültem párszor azóta is, hogy kitört rajtam ez a gyalázat, de az én pulzusommal ez egyszerűen halálos veszedelem. A gép fennmarad, ugye, de elvisz az infarktus.
Néhány esetre mégis emlékszem, amikor úgy éreztem, talán túlélem. Egyszer egy úr végig fogta a kezemet és folyamatosan duruzsolt a fülembe - az mondjuk jó volt. :-) Aztán egyszer, Ciprusra menet egy hihetetlen vagány hangú kapitány konferálta föl a tudnivalókat, akkor előjött a szegedi reptérparancsnok-élmény, és relax. A harmadik meg az volt, amikor egy német gépen (14 ülés volt benne cakk-pakk, de nagyon olcsó volt a jegy) leghátul ültem, és miközben felszállásilag mellettem fityegett, a vécéajtóra felszíjazva a stewardess, annyira meg voltam ijedve, hogy beszélgetést kezdeményeztem vele a történésekről. Így már barátok voltunk, mikor az italosztásra került a sor. Olyan brutális adag pezsgőt kaptam, hogy azzal elvoltam Pestig. :-)
De a nyári klíma azért tényleg rettentően vonzó opció... Ma este mínusz 4 volt az autóban... :)
Ha akarod, tudok ajánlani egy remek pilótát, sokat repültem vele. Volt hogy egy szombat reggel Budapest környékén gépre pattantunk és lementünk ebédelni Zalaegerszegre a Kiskondásba :-) Aztán hazafelé még egy siófoki leszállás tankolni, utána haza Fahegyre.
Egy ilyen út, ha hárman vagytok utasok, akkor fejenként 7-8 eFt-ból kijön, most sem lehet sokkal több.
De a olyan vágyad van, hogy meg akarod nézni felülről mondjuk Jászapátit, az is megoldható.
Életem első repülőutja Budapest Drezda volt. Máig iszonyat a számomra, visszafele inkább vonaton jöttem. Utána 9 évig szó nem lehetett nálam repülős utazásról. Aztán az első svéd tél után annyira vágytam egy kis melegre és napra, hogy befizettem egy Stockholm -Rhodos útra. Iszonyatosan féltem, bár amikor megláttam a feketekendős nénikéket a gépen, gondoltam, talán én is túlélem. Egy olcsó charterút volt. Ráadásul a gépet felszállás előtt visszafordították valami műszaki hiba miatt, vártunk még vagy 3 órát és én tök magamban voltam. Aztán simán odaértünk és én azóta se félek a repülőn. Persze apró vacakokra nem ülnék fel, csak nagyra.
Szóval gondold most el, hogy a nem túl kellemes hazai időjárás helyett, itt üldögélhetnél a kellemes napos 25 fokban. Naaa???????
Amikor elkezdődött ez az átkozott fóbia - egy teljesen eseménytelen, London-Budapest járaton egyébként, úgy, hogy a Budapest-Londonon még semmi bajom se volt (tériszonyom meg ma sincsen, sőt) -, jól kitaláltam, hogy gyógyírként írok egy cikket az épp éledőben lévő, hazai légitaxizásról.
Kerestem egy hirdetést, felhívtam egy pacákot, aki mondta, semmi akadálya, mehetünk. Budaörsről indultunk Szegedre egy Jak 18-sal, én már az épp épülő Szoborpark fölött megbántam, hogy megszülettem: pedig korábban jó ötletnek tűnt, ugyanis mindig úgy éreztem, hogy a kontroll hiánya miatt rettegek. No, itt megvolt a kontroll, tíz centire a bal vállamtól, de csarébe a pasi annyit mesélt arról, hogy nullára leírva, ócskavasként vette a gépet a Szovjetunióból, és ugye milyen jól megy mégis, hogy simán elájultam.
No, megérkeztünk Szegedre, a pacák meg odalökött a reptérparancsnokhoz, hogy beszélgessek vele. Neki viszont fel kellett húznia tíz vitorlázót egyenként, így maga mellé ültetett, válaszolt a kérdéseimre, de közben felszállás-leszállás, ahogy kell. Olyan elképesztően profi volt, hogy eszembe se jutott félni. Vidáman szálltam ki a gépből, juhé, meggyógyultam.
A Jak 18-asban aztán persze Mórahalom magasságában legszívesebben könyörögtem volna, hogy engedjenek ki, de hát mindegy, akkor már be kellett fejezni. Így maradt velem örökre ez az indokolatlan rettegés.
Úgy egy év múlva a repülős vállalkozó aztán hír lett a híradóban: szomorúan nyilatkozott a Jak 18-as kiégett romjai mellett, hogy szegény kollégája, pedig a gép minden műszaki előírásnak megfelelt.
A "szél legyen"-ről jutott eszembe a mai, oltári hideg cidriben, hogy mi már kényelmes népek vagyunk, csatornahajózunk inkább. Íme, egy roppant derűlátó kép: fény az alagút végén.
