Nem is mondtam. De a rendszerváltozás utániak annak nevezik magukat.
Mondok egy német példát. Barátaimnak volt egy nyaralójuk Berlinen kívűl, a községtől bérelték. Vacak kis ház volt rajta, használhatóvá tették, megvenni nem lehetett. Aztán a változás után, ismét próbálkoztak. Ki kellett nyomozni, hogy ki volt a tulajdonos eredetileg, meg kellett keersni az örökösöket, akik nem is tudtak semmit az egészről. Ezután jött a megegyezés, amit persze ügyvédek intéztek.
Nem tudom bent a városban ahol felhúzták azt a rengeteg házat mi történt az eredeti telkek tudlajdonosával. Feltételezem, hogy kaptak egyesítés után valami kártérítést.
A te esetedben pedig az OTP-nek kellett volna az eredeti telektulajdonosnak fizetni.
Természetesen sokszor kapok a fejemre, hogy tulzott igazságérzetem van, de nekem igy lett volna korrekt.
A Rákosi-korszak nem nevezhető normális jogállamnak.
Káosz: melyik tulajdonosnak kéne visszaadni az ingatlant? Akié épp akkor volt, amikor elvették?
Az ilyen visszaadást az eredeti tulajdonosnak sok olyan szívná meg, aki teljességgel ártatlan a dologban. Egy példa: az egykori társasház, amelyben a korábbi lakásom volt, azt hiszem, '56-ban lerombolt iskola helyén épült. Az volt az egyik első OTP-társasház Budapesten. Szüleim kőkemény spórolással (és OTP-kölcsönnel) megvették az öröklákást. Örököltem a lakást, kifizettem utána az illetéket. Ha a rendszerváltáskor az eredeti telektulajdonos visszakapja a telket, nyilván azt akarta volna, hogy fizessen neki valaki a már beépült földdarabért. Nekem kellett volna, a lakás területe arányában? Akik elvették azt a telket, meg röhögtek volna a markukba? Vagy hogy is van ez?
Ha meg lett volna az akarat, meg lehetett volna oldani. Telekért kisajátitáskor fizetni kellett volna az államnak. Legalább is normális jogálamokban ez igy működik.
Nem lett káosz a németeknél és a Cseheknél és Szlovákoknál sem.
Számomra erkölcsileg felháborító, hogy elvették emberek életet munkájával megvett házait, majd az uj rendszer szépen elkotyavetyélte az egészet. Most persze lehet hőbörögni, hogy X. önkormányzati ember mennyi pénzt szerzett Z ház eladásával. Ha Z házat Y visszakapja, akkor majd ő adja el, mint jogos tulajdont.
Természetesen akkor sokaknak nem sikerült volna jól megszedniük magukat a kárpótlási jegyeken.:-(((
Ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy mi lett volna nálunk ha netán vissza adták volna itt is az államosított épületeket a tuljdonosoknak?
Káosz. :-)
Sok helyen lehetetlen lett volna megállapítani, hogy ki volt a tulajdonos.
Egy példa, ahol megmaradt az eredeti tulajdonos, mégis nagy baj lett:
Az Erzsébet-híd pesti hídfője egy magántelken nyugoszik. Ott a II. VH előtt egy szálloda volt (nagyjából a Mátyás-pince előtt), amit egy bomba lerombolt jól. Rákosiék elfelejtették elvenni azt a telket is, és egy egyszemélyes részvénytársaság tulajdonában maradt. Az évente összeült (magával), megállapította, hogy az Rt-nek bevétele nem volt, ezért adóznia sem kell és lezárta a pénzügyi évet.
A baj akkor lett, amikor kérte az egyszemélyes Rt, hogy fizessék ki a telek árát, amire ráépült a híd. Erről rádiójáték is készült, 4 felvonóban :-)
Ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy mi lett volna nálunk ha netán vissza adták volna itt is az államosított épületeket a tuljdonosoknak? Ma már másként nézne ki a város az biztos.
Hölgyeim és uraim, Tizenkettőt kongott az óra, Figyeljenek most szépen, ahogy illik, Erre az érzelmes búcsúztatóra, Melyet mint "hősnő" most elrebegek, Lévén az én szerepeim A tragikus és komoly szerepek. Jelentem hát a hölgyeknek s uraknak, Hogy míg önök itt ölébe csücsültek Pezsgős jókedvnek s rózsás hangulatnak, S mulatnak, Azalatt meghalt az öreg Náthán, Akinek bánat-batyu volt a hátán, Meghalt a könnyet mázoló, Vesékbe gázoló, Rossz portékákkal házaló Ó esztendő, S most új, vígabb élet kezdendő!
S hogy e vígságot stilusosan adjam, A hősnő-jelleget, bárhogy is szeretem, Most levetem, És eljátszom önök előtt Egy lengébb s vígabb szerepem A zord jambusokat ma csípje kánya, Ma én vagyok Szilveszter szobalánya, S bejelentem, Hogy most egy új vendég érkezett, Valami víg monoplánszerkezet Röpítette ide, S két nagy koffer van a két kezibe, Melyekben, mondja, jó kedvet és mámort S más ilyen finom, kedves portékát hord. S átnyújtotta a névjegyét, Hogy hozzam be s mondjam meg a nevét, Hogy ő a Boldogság és Társa-cég Kiváló s megbízható utazója, S a neve, mely mással össze nem tévesztendő, A neve - Boldog Újesztendő!
Kérem, ez ifjút a kofferjével És minden drága offertjével Fogadják szívesen! Úgy látszik, megbízható vigéc, Bizalomkeltő, ahogy kinéz, Bár még Bérczinél is sihederebb, Jóképű s elegáns gyerek, S mivel a rendelés máris elkezdendő, Hát kezdem én s mondom: nos, újesztendő, Lássuk, hogy milyen finom árut tart most, Kérek ezennel egy forró, zúgó tapsot!
Ez csodálatos. Sajnos nálunk semmi ilyesmi nem létezett, illetve volt egy biblia, de az Romániába maradt és nyoma veszett, pedig még Anyám születését beleírták.
Hajdanán ezeket a dolgokat nagyon komolyan vették. Időnként leltárt csináltak a lakásban található dolgokról, és egy rendes háziasszony a kamra tartalmát is számbavette, mert akkor a következő évben könnyebben tudott tervezni.
Mindezt tudom, de a jelek szerint rest vagyok. Hisz itt ülök a monitor előtt, és merengve olvasom, hogy Emma felmenői, s ő maga, mlyen jó szokást őriz.
Ezzel szemben én most idepötyögtem a nagy virtuálba néhány karaktert, s most entert is ütök. Akárhogy nézem, nem ez a főnyeremény.
Na kérem. Mint tizenhét éve mindig ezen a napon, most is összefoglaltam szépen a dédnagyanyám háztartáskönyvébe, hogy mi történt a nagycsaláddal ebben az esztendőben.
"Isten nevében kezdem el" - írta a könyv első lapjára a dédnagyanyám, 1943. január elsején. Aztán jött jó néhány éven át bevétel és kiadás, dédapám hamarosan bekövetkezett halála után mindenféle szobaurak befizetése, '48 után pedig, amikor a fia külföldre ment, időnkénti dollársegélyek. Annak is hosszú a listája, mire ment el a pénz, amit a zongoráért kapott. 16500 forint valamikor az ötvenes években! Elég tisztességes zongora lehetett, azt hiszem, illett az egyházi karnagy dédapámhoz.
Sok feljegyzés van az időjárásról is. 1954 őszén például decemberig nem kellett fűteni. Aztán végül ott van a nagymamám kézírásával: "Drága jó anyukánk meghalt 1960. okt. 6-án éjjel, szívinfarktusban az István kórházban. (1 nap alatt)"
Tőle is jó néhány bejegyzés származik, igaz, láthatóan csak úgy elő-elővette a könyvet, felírni ezt-azt. Azt hiszem, a nyolcvanas években már minden januárban feldúlták őt az áremelések. :-)
Aztán ugyanúgy halt meg, mint az édesanyja, 1996. szeptember 23-án - csak ő a Lászlóban. Azóta jegyzem én fel minden év végén, hogy kivel mi történt.
Mindenféle boldogságot kívánok nektek a következő évre,
De ez üzemmódtól függhet. Van pl. az az üzemmódja a kétmonitoros gépnek, amit pl. a háziorvosom is szokott alkalmazni: egy monitor az ápoló felé, egy az orvos felé, és mindkettőn ugyanaz a kép van, így látja az orvos, hogy hol tart az asszisztense. Például. :)
Azt tudom, hogy mi a jó benne, mert pl. az egyik monitoron lenne a forepanos topik, a másikon meg a megfejtendő kép. Vagy egy képszerkesztő megnyitva. Akármi. S nem kell lapozgatni, memorizálni. Egybe vannak nyitva. Értem.
Szóval a két monitor képét egyként másolta a print screen.
Munkahelyemen mindenkinek kétmonitoros gépe volt, a tesztkörnyezet ennél kicsit több (2×3 monitormátrix). Természetesen nem ugyanaz a kép volt a két monitoron, hanem egybe voltak nyitva, már ha ennek a kifejezésnek itt van értelme. :) Ilyenkor a képernyőmentéskor két monitor eredő képe került a vágólapra, ezért ott rászoktam a alt+printscreenre.
Tényleg, nekem nincs két monitorom, de ültem már ilyen gép előtt. Így csak elképzelni tudom, nagyjából, de máris talányos, hogy akkor melyik monitor, melyik részét kapja le a print screen :)
Nyuszi, köszönet a felvetésért ! Bár a gépparkom fejlődését szemlélve, nem fogok találkozni ezzel a problémával :)
