Bármelyik perc: nem tudhattam soha, mi valóság és mi fantázia körülöttem: a burok lebegett, tágult,szűkült, ahogy a képzelet röpdösött benne:anyagtalanúl, láthatatlan - tapinthatatlanúl gurúlt velem a védő csillogás, a szakadatlan képhamisítás, a buborék, a lélek, lépteim szerint, engedve bármilyen kicsiny nyomásnak, mozdulatnak, ingatag hiedelemnek, minden gondolat lehelletének, s az icipici sugártörés, amellyel falai a fényt, kint s bent, eltolták, már olyan zavart teremtett, hogy mindúntalan ütköznöm kellett, s nem tudtam, miért: mást szidtam a tévedéseimért.
Képzelt képzeleteddel képzelem hogy idegondolsz, kedves, mialatt gyors kerék visz: sóvár magányomat hívja magányod, együtt vagy velem, ahogy veled én, és ahogy nekem vigaszt csak képzelt jelenléted ad, fájdalmad, fájdalmomban érzi csak enyhülni szoritását sziveden. Képzelt képzeleteddel képzelem, hogy együtt vagyunk: az enyém kevés volna magában, mig így, szüntelen kettőződve, mint tündér repesés hoz-visz-cserél s egyszerre két helyen egymásba zárva tart a szerelem.
Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz. Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek vagy a törvény mit követelnek; bent maga ura, aki rab volt odakint, és nem tudok örülni, csak a magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy: még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku: nékem más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja minden egyéb; én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok; kivánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást elcsittíthass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat és áldozat örömét, és hogy a világnak kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc, külön, neked, míg magadra gondolni mersz, míg sajnálod az életed, míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan halott és akarattalan: addig nem vagy a többieknél se jobb, se több, addig idegen is lehetnél, addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet; törvényen kívűl, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom; ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd; és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd.
A virágokból először a kék nefelejcs tetszett: azt a szép nevét külön is megszerettem, hogy olyan beszélgetős és hogy értelme van: szinte az emberre vele, úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye, ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire jól hallottam, egész világosan, égszin hangját, néha meg én magam sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan nagyon vártam már, hogy tán a szívem helyette vagy éppen a fülem: ilyenkor nem tudtam, képzelem-e vagy tényleg csalok, neki, a neve mondásával?... De még ha csalok is, nyugtattam meg magamat, az a kis segítség semmi, úgy szeretem; s dehogy felejtem, nem én, sohasem!
Ha tudott rólad, aki csókol, és Ha tudom, hogy rád gondol: téged éltet, S te beleköltözöl, édes És az idézett és aki idéz, növeli: lelkeknek mesés Egyessége ez, oly keveredések Tükörjátéka, amikkel az élet Máskor csak lopva s kényszerből igéz: Hűség s hűtlenség jajdul össze bennem és oldozó kettőben három és három az egyben!) S mint túlvilág a pillanat, Hogy ami még te, már az se te? - Vagy, Hogy ami nem te, még az is te vagy?
angyal, a gonoszokat előbb, a gazdagokat; Aztán mindenkit. Megútáltam és Megvetettem az embert, az egész Földi förtelmet, s álmot, hiteket, Igazságot, a hiú képzelet Szépelgéseit, a bérenc agyat, A bölcs s buta magyarázatokat, Tömeget, egyént. Aztán az idő És a közöny, a fertőtlenitő, Lefojtotta öngyilkos Harminchárom évnyi tapasztalat Után mint vigasztalan Jártam a mocskos, leprás életet: Különbékém, keserű remete, Vállat vont és dolgozott: semmi se Vonzotta már, csak a kivételek És - mint végső remény - a gyermekek.
Szeretlek, szeretlek, szeretlek, egész nap kutatlak, kereslek, egész nap sírok a testedért, szomorú kedves a kedvesért, egész nap csókolom testedet, csókolom minden percedet.
Minden percedet csókolom, nem múlik ízed az ajkamon, csókolom a földet, ahol jársz, csókolom a percet, mikor vársz, messziről kutatlak, kereslek, szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok, mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal, hogy csillagokat hordoz nagy szemében s hogy büszke és dacos és rá se nézne oly csúnya, fekete fiúra, mint én. Ő csak kacag, és sóvárogva nézik gúnyos ajkát és álla keskeny ívét, és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt, és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám, s hogy tegnap, látva boldog heverésünk, még a rigók is mind megrészegűltek s közel röpűlve a májusi lomb közt eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.
Tudom, semmi, de semmi közötök hozzám, butuska tücskök a fű között, mégis jólesik azt képzelni, hogy mikor, így este, ablakot nyitok, nekem üzentek, sok hű kis barát, lelkendezve, hogy csak szép a világ - és hogy amiként szobámba a rét vigasznak lengeti be fűszerét, a hömpölygő, meleg szénaszagot s benne az ezer szikra csillagot s a parázs holdat, ti is úgy külditek, olyan lélekkel, köszöntésetek, úgy építitek, hangokból, puha zenéből, ide, az ágyam köré, az izgatott nap romjai fölé, azt, ami örömünk volt valaha, közös örömünk: a nyugodt csodát, a zengő, boldog, nyári éjszakát.
hisz máris az vagy, csupa suhogás a föld s az ég, álomtánc, tűzvarázs, s szemed lehúnyod, szél csókol megint, egymásba szédűl a bent és a kint és zeng a hang és zsongva ring a rét, s ahogy szíved átveszi ütemét, mintha egy gömb fénytág felületén robbanna rólad, úgy hagy el az Én, úgy rohan, úgy nő az egeken át, és csak mikor már benne a világ, csak amikor már ő a burka, csak akkor látod meg újra magadat, az eltűnt parányt, mikor kerete vagy már mindennek s minden csak a te belsőséged... egyszerre isteni biztonságba hal földi tudatod, s a nagy, kék réten kezdik mennyei tücsökzenéjüket a csillagok.
Tavaszba öltöztél, s hogy éjszakáim érzéketlen és gondolattalan sötétjét beragyogja, lobogó hajad uj napként körűlzuhogott és kebleid hullámzó tüze úgy átsajogtatta életem halott országában a dombok és hegyek dermedt húsát, hogy már személytelen erővé nőttél: koldús szemeim szégyenkezve és értelmetlenűl nézik emberen-túlról rámsütő nagy szemeid csodatevő hitét.
Az orgona kezdte! Szinte csobbant, mikor a kertben megcsapott: fűszere gázként gyült a roppant éj tavába, a völgybe, ahogy nyomta a párás ég: nehéz volt, mint sűrű zene, mint sűrű méz, de mint tündér meglepetés lengett körül, mint álmodott hang vagy holdfényfátylas csillagok.
Mert tündér volt, igazán az: úgy ébredt, mint alvó agyban a túlvilág, vagy halk izzása a testi kéjnek, amit hajnalban szít a vágy. Az kezdte, az orgona! A mai! De félszáz tűnt május hozta vele, jázmin, rózsa s akác özöne ringatta vele, lidérc, kisértet, a rég s a nemrég illatát.
Káprázva álltam a kapum előtt, és ópiumittas szellemek kaszaboltak, mint zene a levegőt és ahogy a fény az üveget: csókolva, belül, selymesen, mint mikor mélyen, a meztelen szív alján zsong a szerelem s lobbanni gyűjtenek új erőt és csendülni a lankadt idegek.
S a rácsnak dőltem, az édes égig tágúlva, nyílva, ahogy soha még, és ittam az orgonaízt, a régit, az újat, a zenénél zenébb mérget, emlékek és tavaszok szeszét, és amit a jelen adott, a visszatért nagy pillanatot, mely a betegen ím ujra végig- borzongta az élet gyönyörét…
Öt napja, öt éje… Az orgona kezdte, s azóta csupa fölszakadt sajgás vagyok, álom és csupa zsenge sóvárgás, néma indulat, s az hangot követel, éneket, zengőt, emberit, édeset, mintha enélkül – így fenyeget – nyomtalan halnék szét az egekbe, ahogy a májusi orgonaszag.
Megörültem, mikor megláttam a topicot, de elszontyolodtam, amikor beleolvastam. Aki idejön, ismeri ezeklet a verseket. Én azt reméltem, hogy tudunk beszélgetni a versek okozta érzelmi-értelmi hatásokról, arról, hogy kire miként és főleg miért hategy egy vers. Kár, hogy verseskötet lett idehozva.
Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz. Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek vagy a törvény mit követelnek; bent maga ura, aki rab volt odakint, és nem tudok örülni, csak a magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy: még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku: nékem más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja minden egyéb; én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok; kivánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást elcsittíthass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat és áldozat örömét, és hogy a világnak kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc, külön, neked, míg magadra gondolni mersz, míg sajnálod az életed, míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan halott és akarattalan: addig nem vagy a többieknél se jobb, se több, addig idegen is lehetnél, addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet; törvényen kívűl, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom; ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd; és én majd elvégzem magamban, hogy zsarnokságom megbocsásd.
Szép őszpiros ma is az erdő, pedig tavasz van. Nézd, mennyi rossz csira s kesergő vágy pusztul el, míg a tavaszban egy-két didergő virág kikel. Nézd, ami volt, hogy harcol, amíg az új elől eltakarodik, – nézz és vigyázz: gyilkol a harc és gyilkol a béke és a törvény egyszerüsége, ha belelátsz, a te jövődből is eleget megmagyaráz.
Mindenütt ott vagy, ahol valaha tudtalak, láttalak, szerettelek: út, orom, erdő veled integet, falu és város, nappal és éjszaka folyton idéz, őszi hegy s tél hava, vízpart és vonatfütty, s mindben ott remeg az első vágy s a tartó őrület huszonöt kigyúlt tavasza, nyara. Mindenütt megvagy: mint virágözön botítod életemet, friss öröm, frissítő ifjúságom, gyönyöröm: minden mindenütt veled ostromol, de mindig feljajdul a halk sikoly: e sok Mindenütt mindenütt Sehol.
Napos mohán melegszik a botszemü kis csigabiga; korán kibujt s most vár, pihen, fél és örül, mint a szivem, nem tudva: itt van-e a tél vagy új tavaszt hoz már a szél; nem tudja még, mi a világ: ibolya? vagy csak hóvirág?
