AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
A Manes EP nekem is tetszik, bár ha nem tudnám, meg nem mondanám, hogy Manes. Az Ulvert nem igazán akartam meghallgatni, de legyen. Aztán jöhet Per Wiberg, kösz a tippeket.
+még egy gondolat: roppant sokat számít és döntő, hogy kb. egészen az ezredfordulóig alapvetően és elsősorban mindenki próbateremben, mint zenekar rakta össze, gyakorolta be a számokat. szemben az ezredforduló idején már elindult számítógépen, otthon, egyedül zenét szerzők, felvevők egyre népesebb táborával. mindkét módszer célra vezet, csak az előbbinél sokkal gyorsabban arcul csap a valóság, mármint hogy mit tudsz te lejátszani a hangszereden és mit nem; valamint együtt, mint zenekar is egymásra csiszolódtok és kihagyjátok a felesleges díszítéseket, begyakoroljátok a váltásokat - ezeket a legnehezebb imitálni egyedül hálószobából elképzelve.
ebben Tamásnak rengeteg tapasztalata van, gondolom TC kapcsán nekik is fura volt az első próbákon életre kelteni azt a zenét, amit még pont annak tudatában írtak, hogy ennek nem kell színpadra kerülnie, bármi belefér.
jó élő, együtt játszó zenekar meg mindenféle stílusban van és lehetséges. még egyszer: a fő különbséget a zenéhez való hozzáállás és a tagok önállóan felismert, a zenében betöltött funkciói jelentik. nyilván ehhez tudni kell játszani a hangszeren is, meg nem árt némi zeneelmélet meg sok hallgatás, figyelés, türelem.
erősen másképp működött a zeneipar a 2000es évek elejéig, kb.2005-ig. úgy is fogalmazhattam volna, hogy akkor még működött a fizikai eladás és az abból származó profit bizony szemmel látható volt, szemben a 2010 utáni évekkel és helyzettel. manapság az árrés fizikai hordozón elenyésző, pár százalék; a streaming meg fizet ugyan, de az legfeljebb borravalóra lesz elegendő.
ezzel párhuzamosan megdöbbentő technikai fejlődés zajlik, mostanság akár a legolcsóbb eszközökkel, szibériából kölcsönzött szoftverekkel meglévő mix tudás birtokában is igen erős albumokat készíthetsz, akár egyedül otthon gitárral, alsógatyában.
ami egyből feltűnik, hogy azon kevesek, avagy a jéghegy csúcsa, akik a 80-as 90-es években lemezszerződéseket kaptak és csomó klasszikus, egyedi hangzású, zeneileg ma is érdekes anyagot készítettek; mennyivel tehetségesebbek voltak en bloc zenei gondolkodásban mint a mai mezőny. hangszer kezelésben, mármint akik manapság tényleg élőben és nem hangonként biggyesztve játszanak fel - mert ezekből a vérpistikékből is dunát lehet rekeszteni pláne a 'core műfajokban -, a mai mezőny zömmel sokkal ügyesebb, jobb technikával szebben játszanak, jobb a hangképzés, sokkal jobbak akár az olcsó hangszerek is, maguk az elérhető kütyük (erősítőket már direkt nem írok, mert manapság már metalban sem dívik jó 15 kilós csöves fejjel és ládákkal megszólalni, bőven jók a pár kilós ampsim multieffektek, a mai klubok felszereltsége (ne Mo-ból induljunk ki!) szintén dimenziókkal fejlettebb, mint akár 15-20 éve is volt. mint hátrány a mai cuccokkal kapcsolatban: azért a 80% csontra ugyanazokat a szoftvereket, ugyanazt a hangszín bankot használja » egységesül a hangzás, azaz a többség pont ugyanúgy szól, ugyanazt a suliköpenyt hordja.
naszóval ezek után csak annyit akartam írni, hogy fájdalmasan nincs új ötlet a mai zenék (nem csak rock/metal) 80-85%-ban. persze szvsz.
én ezért sem ítélem el az ai-val generált zenéket, ugyanis pontosan azt a szeletét fogja kinyírni a mai zenéknek (beleértve a metalt is), ami amúgy is kukába dobandó.
Valóban szűziesen ártatlan zene, a korszak szabadelvű bonyolítása hidegen hagyja. Abszolút adekvát a kedves kutyus fotó a boríton. Mindazonáltan kifejezetten kellemes zene. A hammond szőnyeg a dalok alatt már megadja a kiváló alapérzést, mely végig kitart. Világmegváltás száműzve, kreatív ambiciók sutba vágva, csak zenélgetnek egy jót, de kétségtelenül ennek a hozzáállásnak is megvan a maga bája. Szóval semmiképpen nem érdektelen zene, hanem lágyan szórakoztató akár háttérként vagy utazó zeneként is remek választás lehet. A Nina Simone feldolgoztás pedig ténylegesen kiemelkedik és igen az ő legendás munkássága is bőven megérne egy nagy misét.
Sakis szólója nagyon jó és hangulatos lemez, anno listáztam is. Azóta lett egy zongorás-akusztikus verziója is, érdemes egy esélyt adni neki, persze csak ha eleve nem kapsz hidegrázást az ilyesmitől.
Abból már semmire sem emlékszem, csak a döntőre, az jó volt.
Viszont az milyen jó lesz, amikor felemelik a létszámokat, Eb 32, vb 48, fincsi kis Jamaica-Új-Zéland, Lettország-Egyiptom csoportrangadók, már alig várom.
A Triarchy of the Lost Lovers albumot ajánlom a Rotting Christtól, ha ez a lemez ennyire jól csúszik. Az hasonlóan kicsit hálóinges, de jólesően békebeli kilencvenes metál, nekem nagy kedvencem.
Jaja, már a foci se a régi. Lehet az angolok ezzel a full töketlen, totál izgalommentes rakkolásukkal meg is nyerik az egészet. Na, az lesz a korona az egész kupacon. De amúgy a nézők lelkesedése sem olyan már, látszik az arcokon a változás, a kiüresedett tér automatizált belakásának katarzistalan robotikája. Mintha már csak az AI mozgatná a szálakat, szenvtelen rutinnal.
Az meg még idegesítőbb, hogy mennyire szürke és jellegtelen volt ez az Eb, összesen négy jó félidőre nem emlékszem belőle. Az is igaz, hogy egy csomó meccsbe belealudtam, még a 6 óraiakból is képes voltam néhányba.
Ezért (is) szeretem, hogy fel lehet venni a szakaszt (vagy meccset) a set top box-szal és át lehet tekerni a reklámot. A Red Zone-ban meg nem is kell, abban nincs reklám sem.
Ha egy reklámban Beckham szerepel, akkor az csak szar lehet. Beckham a modern foci Antikrisztusa. A hülye hajak, a színes cipők, a nevetséges tetoválások, szurkolók helyett rajongók, identitás helyett majomkodás - ezt mind neki köszönhetjük. Beckham úgy vágatott magának tarajt, hogy soha életében nem hallott egy tisztességes punklemezt, de valószínűleg még torzított gitárt sem. A reklám másik főszereplője Henry, aki valószínűleg már nagyon a végén járhat a játékosként megkeresett pénznek, mert a Lays mellett még egy Dove reklámban is szerepel mostanság (de egy ötös listára nem férhet fel minden szar) Persze lehet, hogy a pénznek semmi köze hozzá, egyszerűen csak ripacsok, akik imádnak a középpontban lenni. Ennek a rendszernek nagyjából az az egy jó húzása volt eddig, hogy legalább az iskolai büfékben már nem lehet ezt a szart kapni.
4. MBH
Dzsudzsák és Gera tapsikol, közben hülyén vigyorognak. Ennek a reklámnak igazából semmi érteleme, azon kívül, hogy híres embereket kellett benne mutogatni. A neres cégeknél biztos van valami szabály, hogy giccses reklámokkal kell a nagy magyar összetartozást megjeleníteni. Teljesen ledöbbentem azon, hogy ennek a reklámnak még kampánybejelentője is volt. Mostantól ilyeneket fogok olvasgatni. Ezek rendesen megideologizálják, hogy a profit maximalizálása helyett valamiféle társadalmi szerepvállalás hajtja őket. A film kulcsmotívuma a buzdító és elismerő taps, amely egyfajta láncreakcióként terjed. Buzdító taps, aha. A grundon soha senki nem szokott tapsolni, ott kiabálni szoktak. Idióták.
3. Tippmix
A kreatívok itt sem nagyon erőltették meg magukat: a válogatott néhány tagja dicsőségesen, elszánt ábrázattal vonul valahova. Itt is van kiskáté, ami elmagyarázza, mit is kéne érezni, miközben ezt a nyálas giccstengert bámulja az ember. "A kampány azt az üzenetet közvetíti, hogy összetartozunk: összeköt minket a piros, a fehér és a zöld - a Tippmix pedig ad egy plusz lehetőséget a kapcsolódásra, a sport mélyebb átélésére." A sport mélyebb átélése? Mintha az emberek nem azért fogadnának, hogy az ezresből kettő legyen, nem a pénz miatt, hanem hogy valamiféle spirituális sportélményben legyen részük?
2. Erste
Az Erste reklámjában Király Gábor, mint egyfajta bizarr, mackónadrágos Coelho, életvezetési tanácsokat ad, szuggesztív gesztikulálás közepette: Nem szabad soha feladni,Mert ha magadban hiszel... akkor nem állít meg senki! A fimecske fénypontja, mikor egyszerre tucatnyi gyerek kapura lő Királynak. Egy kézilabda kapura. Ennek vajon mi értelme volt? Milyen életszituáció az, ahol ilyen megtörténik?
1. Vegas.hu A Vegas.hu egy pillanatig sem titkolja, hogy mit gondol a magyar álampolgárokról. A reklám-sorozat főszereplője két proli, akikről nem igazán lehet megállapítani, hogy alapból primitívek, vagy csak állandóan be vannak szívva. A legdurvábbra az a rész sikeredett, ahol a kreatívok megalkották a keleti országrész kisboltjaiból ismerős, bőrdzsekis uzsorás gecit, aki még barátságosan csippent is egyet a szemével, miután bemondta a százalékot.
Nálam egyértelműen az ARC-féle, tipikus brit harmóniavilág volt az, ami beszippantott, leginkább talán a Matchmaker, ahonnan már tényleg csak egy nagyon hangsúlyos zongora hiányzik, hogy akár az At this..-re is ráférjen. Tipikusan az a korszak, mikor nem egyfajta sémáknak való megfelelés volt a fő szempont, hanem egyszerűen csak a lovak közé dobták a gyeplőt, és ezáltal a pop, a rock, és a pszichedélia felől is értelmezhető a végeredmény. A Don't Let Me Be Misundestood eredetileg tényleg egy Nina Simone-dal, amit a Broadway-Blues-Ballads lemezre írtak neki külső dalszerzők, és eléggé kilóg a Díva diszkójából, tekintve, hogy hangulatában és hangszerelésében ez egy táncdalfesztiválos dal, ami inkább Dionne Warwick zsánerébe illett volna. 8,5-9/10.
Egyébként döbbenetes, hogy Nina milyen nagy hatással volt a hatvanas évektől a popkultúrára, nem csupán az irgalmatlan mennyiségű feldolgozás miatt, vagy a mai napig filmekből, sorozatokból, reklámokból visszaköszönő dalok miatt, bár sok dalnak csak előadója volt, de a lemezenként 2-3 saját szerzemény azért ledöntött néhány falat a későbbi singer-songwriter legendák előtt is. Meg például olyan jazz standardeket hozott vissza a köztudatba, mint a Mood Indigo, amiről például a Moody Blues is a nevét kapta. Nem véletlen, hogy a RYM-en a blues meg vocal jazz listát is a Díva lemezei vezetik.
A millióból egy újabb elfeledett brit zenekar a 70-es évek első feléből. Tényleg egészen kellemes, senkinek sem ártó, alig félórányi (hard) rockolás, csipetnyi pszichedéliával, egy kis bluesolással, Uriah Heep-es megoldásokkal, beatleses vokálokkal, viszonylag változatosan. Jellemző, hogy a leghosszabb track itt is egy feldolgozás, Nina Simone kiváló száma, a Don’t Let Me Be Misunderstood, amit amúgy inkább az Animals tett ismertté, és még a Santa Esmeralda sem tudta elrontani diszkóverzióban. A Duffy is ízlésesen nyúlt hozzá, jó dalt, más dalt csinált belőle. A sajátjaik között is vannak egészen tisztességesek, de a világot immár bizonyítottan ezekkel sem forgatták fel, hiszen rémlik-e bárkinek bármilyen kontextusban a Duffy név bármilyen zenei oldalról, írásból, elemzésből, akárhonnan. Nyilván nem, mert annyira nem volt kiemelkedő, hogy érdemes legyen feljegyezni. Nekem tetszik, de ez szinte bizonyosan a koromból adódik. 10/7
Most, hogy beírtam egyet, azonnal le is nyugodott.
Lássuk mai versenyzőnket! Igazi családi kedvenc lehet belőle, kedves, barátságos, sohasem agresszív, érdemes többet foglalkozni vele, és kicsit jobban megismerni, mert meghálálja a törődést.
Nekem az ilyesmi alapból bűzlik, de ahogy megláttam a ledér, fityulás nőket tétován vonaglani a színpadon, teljesen el is ment a kedvem tőlük. A Ghost nevében kikérem magamnak ezt a sarlatánságot!
Más.
Nálatok is hülyéskedik a fórummotor? Állandóan az adataimat akarja védeni, mobilon pedig naponta többször kidob, és újra be kell lépni, elég fárasztó.
Nyilván közel sem tökéletes, ahogy a Ghost sem az. Egy female változatnak meg pláne sok kihívással meg kell küzdenie.
De érdekes, hogy ezt a Ghost féle attitüdöt, a misztikus szószt, meg a titkos tagság, származási ország stb-ből fakadó, kvázi cserélgethető karakter figurás hozzáállást milyen eredményes tudják menedzselni a mai világban. Azt hittem kizárt, hogy színpadra is tudják állítani ugyanezt a bevezető, tavalyi klippeken látott világot, de pár napja már megy a latin-amerikai turné és valahogy mégis sikerült összehozni. Persze a rutint majd nem adják ingyen és nyilván jócskán van hova fejlődni még.
Tavaly ígéretesen indult a Dogma sztori, az első három single alapján elkönyveltem reménységnek afféle "női Ghost"-ként. A teljes lemez ismeretében viszont csínján bánnék ezzel a jelzővel... Amúgy nem rossz, meg persze látványos a négy lengén öltözött maca, de csak a lemezt hallgatva azért van némi hiányérzetem, még ha a zenei áthallásokon túl is tudok lépni.
Talán a megmaradt pár Ghost hívőnek érdekes lehet, hogy tavaly novemberben debütált egy "female változat" bemutatkozó albuma és hát helyenként van olyan bombasztikus mint a férfiasabb társaság néhány lemeze.
