Végigkövettem az elmúlt napokat itt, örülök, hogy már jobban vagy. Hiába, nehéz dolog az iskolaváltás. Bár nem is váltás, hanem költözés. A váltás rosszabb lett volna. Csak halkan kérdezem, hogy mennyi kávét ittál azon a bizonyos napon?
Tehát követtem a szebbnél-szebb, jobbnál-jobb ötleteket, és hogy ezekből több is megvalósult (itt a segítő kezekre és fejekre gondolok), az csodálatos! Közben nekem is eszembe jutott egy-két gondolat, de még nagyon kezdetleges, és az is lehet, hogy valami jobb alakul ki, ez a jelek szerint el is indult, VEE irigylésre méltó tettrekészsége nyomán. Az általa fellelt hely csábítónak tűnik.
Csak ültem és olvasgattam, a 140-est, meg az elhagyott tetthelyet leszámítva jól éreztem magam. köszönet.
Már tegnap el akartam mesélni nektek, de estére annyira amortizálódtam, hogy a kezemet nem tudtam fölemelni.
Első nap (na jó, másfeledik) az új iskolában. Az ember örül, hogy a számítógépe működik, és az irodaház beengedőrendszere beengedte. Mindenütt dobozok, ideges emberek szaladgálnak össze-vissza, esetleg mutassa meg valaki, merre van a titkárság, hopp, itt szekrényeket hurcolnak, érdekes, mi mindent lehet építeni belőlük, de a kulcsos doboz, hát nem kiborult, na, akkor Hamupipőke-projekt, találjuk ki, melyik kulcs melyik szekrényzárat nyitja.
És akkor dolgozzunk is egy kicsit, ha már itt vagyunk.
Na, ennek a kellős közepén jött valaki, és szólt, hogy meglepő módon az asztalán megszólalt egy telefon, és azt mondták bele, hogy valami recepción engem várnak. Végül is kalandvágyó volnék, vagy mi, nekiindultam az épületnek, morzsákat szórtam le magam mögé, csak a bizt. kedv., és lám, megérkeztem a mondott recepcióra. Ahol ott ült egy kedves régi, városvédő ismerős, széles mosollyal: olyan rég találkoztunk, hát hozott nekem pár könyvet. :-)
VEE, ha meglesz a kávéház, lesz utánpótlás is, most már fix.
Apám hazajött ebédelni, könnyű volt, a szomszéd házban volt az irodája. Aztán a fotelban szunyókált egy félórát. Soha nem többet.
Anyám viszont, bizony felöltözve ledőlt és ölni tudott volna ha felébreszti valaki. Mindez persze még a "boldog béleidőkben" történt. Később Rákosi et. jól belekavart a békés családi szunyókálásokba. :-(
Ha még kell decemberi Budapest, visszakérem Bélától, a vízszerelőtől, mert egy cikk miatt elkérte tőlem. (Több mint évtizedes tapasztalatom alapján ajánlom őt – akár kisebb – vízszerelési munkára, de szobafestésre is, mert nagyon pontos, megbízható és olcsó, bár a látványa kissé lehangoló.)
egy hétköznapi színház- vagy mozilátogatás csaknem mindig egy kis szunyókálásba fordul
Nem tudom, meséltem-e, hogy amikor vagy négy évadon át színházi hangosító voltam, szinte minden előadás alatt szunyáltam néhány perceket. Összesen egyszer fordult elő, hogy elaludtam a végszavamat, egyébként mindig fölkeltem néhány mondattal az esedékes hangbejátszás előtt.
Mivel korán kelek, ezért egy hétköznapi színház- vagy mozilátogatás csaknem mindig egy kis szunyókálásba fordul – akkor akár lőhetnek is közben –, de hétvégén általában lehet napközben pihenni az esti zsöllyeelalvás elkerülése érdekében.
Olvasmányainkból emlékezhetünk, hogy a régi polgárság (férfi) tagjai, hivatalnokai azért tudtak esténként színházba, operába, társaságba, klubba járni, mert ebéd után ledőltek egy kicsit (felöltözve?) a díványra.
VEE-hez csatlakozva: délután már gyerekkoromban sem tudtam aludni (azok a borzalmas csendespihenők...), de ahogy megy az idő, lassan már éjjel sem. Pedig ha nincs ki a polgári nyolc óra, hülye vagyok, mint a tök. Jajjjj, de irgyellek. :)
Nagyanáym, aki tanítónő volt egész életében, valami rejtélyes módon kábé fél évszázadon át meg tudta oldani a délutáni szunyát. Gyerekkoromban az volt a "nagy biztonságérzet", hogy ha felébredtem valami rossz álomra, és még sötét volt, az óra meg fél négyet mutatott, akkor tudtam, egy emelettel lejjebb nagyanyám már kávét főz, jön-megy a konyhában. Viszont délután kettő körül - na, akkor csak az igazán bátrak/kegyetlenek merték fölcsöngetni. :)
Túléltem már pár változást (átépítést, költözést), de ilyen hosszú ideig - életkoromból fakadóan - még nem dolgoztam. Biztosan nehéz lehet.. Kitartást! - bár ezt már bizonyára sokan mondták neked...
Most értesültem, hogy a Budapest folyóirat januári száma megérkezett, a novemberi is korábban, viszont a decemberi nem. De ne őrjitsd meg a kisasszonyt és magadat sem. Tulélem nélküle.
Már említettem a maesteszinhaz.hu félárú színházjegyeit. Mióta hajnalra megkapom az aznapi előadások listáját, sokkal többször járunk színházba. Ma este katartikus élményben volt részünk. A Táncszínházba mentünk a Tántorgók című táncjátékra, amiről annyit írtak, hogy a múlt század elején kivándoroltak emlékére készült.
Amikor meghallottuk a csujogatós zenét, kissé megijedtünk, mert nem nagyon tudnánk végignézni egy folklór estet. Ezután jött a meglepetés: másfél órán keresztül félelmetes tempóban táncolt, énekelt, zsonglőrködött, színészkedett kilenc fiatalember. Egyikük kissé idősebb volt, ő Fitos Dezső, a társulat vezetője, rendezője, koreográfusa, főszereplője.
