Hosszú évek óta így van ez. Makón gyakorlatilag meghalt a hagymatermelés. Import szarok vannak, amik be vannak fulladva eszi a penész őket. Méregdrágán.
Én most itt kértem egy kiskertet kimondottan a petrezselyem-fokhagyma-hagyma kombónak, mert ezeket nem kapni normálisat.
Én a nagyim konyhájában nőttem fel, 10 éves koromra elméletben már szét tudtam volna kaszabolni szakszerűen egy lekopasztott csirkekorpuszt, ha a kezembe adták volna a kést. :D Tudtam is főzni, ennek ellenére minden új kaja új kihívást jelentett. A férjem mai napig rosszallóan emlegeti a tökös sófőzelékemet, mert a recept lesózást írt, de szót sem ejtett a kicsavarásról. :P Akkor vesztettem el a sózási jogkörömet. :) Vagy amikor nem figyeltem, és a 70 g cukor helyett a dekát mérő mérlegen simán kimértem a 70 dkg cukrot. Azt mondjuk megették, mert a mogyoróscsók helyett grillázst sütöttem. :P
Amikor viszont a tankonyhán elkészített ételeket otthon is elkezdtem bevezetni, az elején még flottul mentek a dolgok, a máglyarakás és az Eszterházy-rostélyos nagy sikert aratott, a bajok akkor kezdődtek, amikor a betegélelmezés tankonyhája jött. Annak ugyanis még egész az elején fellázadtak, amikor a korpás túrógombócot vettem sorra, amit azóta is csak ágyúgolyónak titulálnak, és senki se felejtette el.
Életem első főtt kajája egy zöldborsófőzelék volt. A főbérlő telefonjáról hívtam apámat, az ő titkárnője diktálta apámnak, én meg a szobából kiüvöltve továbbítottam a csoporttársamnak, hogy most éppen mit kell csinálni.
Ezeket mind én is. :D Kivéve a juhtúrós galuskát, mert ha juhtúróm van, abból körözött lesz és kész. De a tojásosgaluska és a sajtostészta olyan nekem, mint másnak a torta. Nincs belőle mennyiség, amit ne tudnék elpusztítani. A leveseket is imádom, de egyedül a családból, szóval mindig élet-halál harcot folytatok, hogy leves is legyen, ne csak hús.
Nekem főtt krumplival bundás zsemlével a tökéletes. Azért is vártam össze két adagnyi szedést, mert tegnap még maradék cukkinitócsnival ettem, de ma volt időm bundászsemlével is totojázni. :)