A fiam különben emiatt nem tud egy operát meghallgatni, mert szerinte ott nincsenek pontos helyükön a hangok.
Sőt, eleve a hangszerek jó részében nincsenek a helyükön a hangok. A zongorahangoló is csal egy hajszálnyit, akkor halljuk jónak. A gitár meg ebből a szempontból kimondottan rossz, mert nem lehet rendesen behangolni, valahol mindig hamis lesz. Ezen különböző trükkökkel lehet úgy-ahogy segíteni. A legjobb a teljesen temperált nyak, ilyet egy svéd cég készít; ez úgy néz ki, mintha egy részeg hangszerész helyezte volna el az érintőket:
Elsőre és sokadikra is egészen meglepő az a tisztaság, ami egy ilyen nyakkal szerelt gitárból jön. Ha nagy leszek, veszek egy ilyet, az biztos.
Ez nagyon érdekes, hogy mi zavarja az abszolút hallással rendelkezőket, még nem hallottam róla.
A wikis linkjeid létrehozandó lapokra mutatnak. Az A hangot viszont itt meg lehet hallgatni -mint referenciahangot (ha jól értem ezt a kifejezést) index főoldal alján, de kiemeltem onnan :)
"Abszolút hallásnak (AH) nevezzük azt a képességet, hogy az egyén referenciahang segítsége nélkül azonosít bármely hallott zenei hangot. Ezzel szembe szokták állítani a relatív hallást, amely az a képesség, hogy az egyén egy referenciahang segítségével azonosítja a hallott hangot."
Ebben az is olvasható, hogy bizonyos írások szerint tízezer emberből egynek van ilyen tehetsége, és a profi zenészeket még zavarja is ez az adottság. Ezt én is meglepve hallottam, amikor egy Kossuth-díjas zenésznek – aki már műegyetemi társamként is kalákában zenélt – és egy szintén Kossuth-díjjal kitüntetett operaénekes szomszédnak meséltem, hogy az egyik gyerekemnek (38) van ilyen sajátossága. Én addig azt hittem, hogy egy iskolai énekkarban mindenki abszolút hallású... A fiam különben emiatt nem tud egy operát meghallgatni, mert szerinte ott nincsenek pontos helyükön a hangok.
El lehet képzelni, hogy cca. fél generációval korábban milyen volt a helyzet.
Az iskolával párhuzamosan zeneiskolába is jártam. Nagyon szerettem volna zongorát tanulni, bár addig csak színházban, iskolában, meg a moziban láttam. Így aztán lett a hegedű. Bocs kimaradt egy rész, hogy miért nem zongora. Na mindegy, viszont egyszer, talán az első év után a záróműsorban én is elnyekeregtem a magam reszortját. Rémálom volt, eleve az, hogy ki kellett állnom a színpadra, ráadásul közben hegedülnöm is kellett. Fogalmam sincs, hogy hány embert kellett fellocsolni a nézőtéren, de engem nem sok választott el az összeroskadástól.
Ez is bizonyítja, hogy mégis jobb lett volna valahogy zongorához jutni, mert amellett ülni lehet :)
Ezen most úgy elirigykedtem egy kicsit... Már nem a bolgár gitáron, hanem ahogy te a zenével meg a hangszerekkel vagy. Van egy kollégám, aki színtévesztő, ő szokott így csodálkozni, amikor mondjuk neki, hogy a pulóverében milyen szép árnyalat a bíbor vagy a narancssárga. Pontosan _tudom_, hogy van valami, amiből rettenetesen kimaradok a botfülemmel, és próbálom elcsípni az élményt, van is róla valamilyen elképzelésem, hogy milyen lehet, ha valaki hallja a hangszerek megszólalása közti különbséget, stb, de az alapélmény azért mégiscsak a világrekord, hogy én voltam a ferencvárosi zeneiskola egyetlen növendéke, akinek sosem kellett nyilvánosan fellépnie. :-)
Amikor nekem kellett pályát választani, épp nem indult hangszerész szak, így ettől a lehetőségtől - az egyetlen, ami valóban érdekelt volna - elestem. Nem baj, mert most pótolom, amit lehet.
Életem első fizetéséből 1986-ban megvettem életem első igazi gitárját, egy már akkor is öreg Höfnert, nagyon rozzant állapotban. Új hangszert akkoriban tényleg csak a szocialista ipar remekeiből lehetett vásárolni, rettenetes pénzekért: egy felháborítóan rossz Musima (NDK) vagy Jolana (csehszlovák) gitár újonnan többhavi fizetésbe került. Azok a legolcsóbb kínai gitárok, amiket ma veszek 13-15 000 forintért, százszor jobbak, úgyhogy e tekintetben sokat változott a világ.
És mennyire irigy voltam a barátomra: én ugyanis kaptam anyámtól egy borzalmas bolgár klasszikus gitárt a tanuláshoz (1200 Ft volt harminc éve), neki viszont nem volt sajátja, így ő kapott kölcsönbe a kerületi állami zeneiskolától egy koreai Cortot, ami persze sokkal jobb és szebb volt.
(Nem célom hogy minden létező állatfajból egyek (anti-Noé), bár kenguru, cápa, bálna megvolt. Egy időben célom volt minden e Földön létező kontinenst megtapodni, de sajna a Déli-Sark túl drága.)
Emma óhaja teljesült, de azt a mondatot el is teszem magamnak, mindennapi mottónak :) Kár, hogy a nyitóüzenetet (topik) nem lehet kiegészíteni vele. Vagy csak én nem látok rá lehetőséget?
„SZOPOTT AZ ELEFÁNTBABA! Csütörtöki megszületése óta feszülten vártuk, és ma végre megtörtént! Az elefántbaba megtalálta anyja emlőjét és mintegy 20 perces önfeledt szopással megtöltötte bendőjét! Bizonyság erre, hogy még a szája szélén is csorgott az éltető nedű! A mai nap folyamán igyekszünk új fotókat is készíteni nektek, de kérjük, értsétek meg, hogy eddig nem ez volt a legfontosabb feladata az elefántok körül ténykedő csapatnak. Fotóst pedig nem engedtünk be hozzájuk: továbbra is csak az lehet mellettük, akinek feltétlenül szükséges. Ismételten köszönjük a sok jó kívánságot, az aggódást. Többek kérdésére: nevet egyelőre nem kapott a pici, szeretnénk őt kicsit jobban megismerni ehhez.”
