Ha ezt a témát kéne kutatnom, akkor azzal kezdeném, hogy megvizsgálnám, mi a különbség az élettani hatás tekintetében a folyamatos és az impulzus-szerű zaj között. Merthogy szerintem itt lehet inkább a kutya elásva.
Zenével, pláne rockzenével foglalkozók (nem csak zenészek, de hangmérnökök és egyéb technikai segéderők) között igen nagy a halláskárosultak aránya, nem véletlenül. Éppen ezért ma már teljesen általános, hogy speciális füldugót használnak munka közben: ez egyrészt nem színezi a hangot, tehát a teljes spektrumot átengedi, csak éppen csökkentett hangerővel, másrészt a drágábbak személyre szólóan készülnek, a kuncsaft fülének formájára.
Ha már ennyire belemélyedtünk, muszáj megemlítenem egy apró csodát az emberi fülben. Ez talán szintén kapcsolatban lehet az üstdobosok hallásromlásának hiányával. Arról van szó, hogy az emberi fülben van egy biokompresszor. A hangtechnikában kompresszornak azt az elektronikai eszközt nevezik, amely tulajdonképpen összenyomja az elektromos jelet, vagyis közelebb hozza egymáshoz a halkabb és a hangosabb részeket. Ezt azzal éri el, hogy a hangosabb részeken nem engedi a hangerőt egy előre beállított értéken túllépni, ezáltal kisebb lesz a hangerőkülönbség a laghalkabb és a leghangosabb rész között. Ez az egyik legalapvetőbb, teljesen általánosan használt stúdiótechnikai eszköz, gyakorlatilag minden egyes hangfelvételben jelen van. No de az érdekes, hogy ennek egy félig mechanikus változata működik az ember fülében: túl erős hang hatására ugyanis a dobhártya megfeszül, ha pedig feszesebb, akkor kevésbé tud kilengeni, vagyis a kisebb mozgásával kisebb ingert tud a belső fül felé közvetíteni. Ezt nagyon hangos csattanáskor egészen jól meg lehet figyelni: ha elsütnek a füled mellett egy pisztolyt, utána jó ideig alig hallasz.
Azon elmélkedik, hogy hogyan lehet, hogy egy zenei tehetségnek általában az egész családja zenélt, míg pl. József Attila, a költőzseni nem is túl művelt családból származott.
Azt gondolom, azért ennek az is az oka, hogy ha valaki költőzseninek születik, elég írni tudnia, míg egy zenei tehtségnek éveket kell tanulnia a hangszeren játszani, mire a technikájával ki tudja fejezni a tehetségét.
Talán nem lóg ki nagyon ebből a sorból egy meglepő, zene és hallás téma.
Egy szimfonikus nagyzenekar üstdobosa, aki legfelül áll, a fortisszimóknál akkora hangnyomást kap (120 dB körül), mint egy, sugárhajtású repülőgép körül dolgozó, néhány méterre a működő hajtóműtől, ahol a fülvédő szigorúan kötelező. Az üstdoboson nincs fülvédő, és brit tudósok (tényleg! :-) ) nem találtak köztük halláskárosodottat.
Úgy látszik, hogy ha tetszik a hangnyomás, akkor nem annyira ártalmas.
Úgy tűnik, hogy az abszolút hallás témaköre jóval bonyolultabb s szerteágazóbb, mintsem bölcselmem álmodni képes, úgyhogy egyelőre maradok a gitárok intonációs problémáinál, olyasmit legalább láttam már.
Irtó érdekes, hogy bizonyos képességek, tehetségek hogy bukkannak föl egy családban. Ismerek egy házaspárt, akiknek a nyelvekhez van egyöntetű botfülük, mégis sikerült összehozniuk egy nyelvzseni gyereket. A fiuk egészen elképesztő tehetség, egyszerűen ragadnak rá az idegen nyelvek, elég pár hónapot élnie egy közegben, és az anyanyelvűeket is meghökkentő módon beletanul nemcsak a szókészletbe, nyelvtanba, de a kiejtésbe, intonációba is. Márpedig ez utóbbi az igazán nehéz felnőtt korban.
"Az abszolút hallás képességét úgy tűnik, hogy befolyásolja a kulturális zenei háttér, különösen a C-dúr temperált skála megismerése. A legtöbb abszolút halló, akit ezzel kapcsolatban vizsgáltak, a C-dúr skála hangjait sokkal megbízhatóbban, és a B hang kivételével sokkal gyorsabban azonosították, mint az öt „fekete billentyűs” hangot[23], ami megfelel ezen hangok magasabb szintű előfordulásának a hétköznapi zenei élményekben."
Még annyit az abszolút hallásról, hogy amikor a kicsi gyerekünk reggel leült a zongorához és lepötyögte az előző esti tv-játék zenéjét, akkor gyanús lett a dolog, főleg, hogy nem zenélt senki a családban. Éppen mennünk kellett más ügyben egy híres zongoraművészhez és elvittük magunkkal, aki rövid tesztelés után kimondta, hogy rendkívüli adománya van a gyereknek.
Tudom, most jön a kérdés, hogy hasznosítja-e ezt az érzéket. Igen is meg nem is, mert a kottaolvasás már a kezdetben is gond volt a szeme miatt. A szaxofonozást pedig a retinaműtétek után abba kellett hagynia. Sok-sok év kihagyás után pár éve külföldön elkezdett hangszerelést tanulni, de ez nem valószínű, hogy át fog menni "hasznosításba".
Nálam az volt a baj, hogy előbb kezdtek a szüleim hagversenyre hordani és csak azután jött a zongora tanulás. Én meg kis butácska, azt hittem 8 évesen, hogy majd néhány lecke után már Chopin etüdöket fogok játszani.:-(((
Nagy csalódás volt. Azért még küzdöttem jó néhány évig, a Für Elise már egész jól ment a végén.:-)))
Közben beütött a nyomor, Rákosi pajtás és a kitelepités réme. Gyorsan költöztünk, a helynél már csak a pénzünk volt kevesebb, igy megettük a Bösendorfer zongorát.:-(((
Viszont mind a mai napig imádok hangversenyre járni.
Igen, az alaphang többször is változott. Őszintén szólva nem tudom, hogy az abszolút hallással megverteknek mi az alaphang és miért pont az, valamint hogy mindenkinél azonos-e. Na majd utánaolvasok.
Amikor a gyerek kicsi volt és hívtuk a legjobb zongorahangolót, akkor mondta neki a fiúnk, hogy valami nem stimmel. Azt válaszolta a Zeneakadémia hangolója, az akkor is már nagyon idős Szabó László, hogy a XIX. században a normál A hangot a hegedűsök kérésére feljebb vitték és ezt a zongorát nem lehet úgy beállítani, hogy egy érzékeny fülnek is megfeleljen, ezért adjuk el...
Egyszerűbb, de kevésbé hatásos megoldás az ún. kompenzált fölső nyereg. Ez a húrok rezgő hosszának fölső végpontja, egy kis műanyag vagy csontpálca, normálisan sík, tehát mind a hat húr vége egy síkban van:
Lehet kapni baromi drágán olyat is, amelynél a húrok vége lépcsőzetesen kissé eltérő síkban van, de én inkább faragtam magamnak egyet:
A fiam különben emiatt nem tud egy operát meghallgatni, mert szerinte ott nincsenek pontos helyükön a hangok.
Sőt, eleve a hangszerek jó részében nincsenek a helyükön a hangok. A zongorahangoló is csal egy hajszálnyit, akkor halljuk jónak. A gitár meg ebből a szempontból kimondottan rossz, mert nem lehet rendesen behangolni, valahol mindig hamis lesz. Ezen különböző trükkökkel lehet úgy-ahogy segíteni. A legjobb a teljesen temperált nyak, ilyet egy svéd cég készít; ez úgy néz ki, mintha egy részeg hangszerész helyezte volna el az érintőket:
Elsőre és sokadikra is egészen meglepő az a tisztaság, ami egy ilyen nyakkal szerelt gitárból jön. Ha nagy leszek, veszek egy ilyet, az biztos.
Ez nagyon érdekes, hogy mi zavarja az abszolút hallással rendelkezőket, még nem hallottam róla.
A wikis linkjeid létrehozandó lapokra mutatnak. Az A hangot viszont itt meg lehet hallgatni -mint referenciahangot (ha jól értem ezt a kifejezést) index főoldal alján, de kiemeltem onnan :)
"Abszolút hallásnak (AH) nevezzük azt a képességet, hogy az egyén referenciahang segítsége nélkül azonosít bármely hallott zenei hangot. Ezzel szembe szokták állítani a relatív hallást, amely az a képesség, hogy az egyén egy referenciahang segítségével azonosítja a hallott hangot."
Ebben az is olvasható, hogy bizonyos írások szerint tízezer emberből egynek van ilyen tehetsége, és a profi zenészeket még zavarja is ez az adottság. Ezt én is meglepve hallottam, amikor egy Kossuth-díjas zenésznek – aki már műegyetemi társamként is kalákában zenélt – és egy szintén Kossuth-díjjal kitüntetett operaénekes szomszédnak meséltem, hogy az egyik gyerekemnek (38) van ilyen sajátossága. Én addig azt hittem, hogy egy iskolai énekkarban mindenki abszolút hallású... A fiam különben emiatt nem tud egy operát meghallgatni, mert szerinte ott nincsenek pontos helyükön a hangok.
El lehet képzelni, hogy cca. fél generációval korábban milyen volt a helyzet.
Az iskolával párhuzamosan zeneiskolába is jártam. Nagyon szerettem volna zongorát tanulni, bár addig csak színházban, iskolában, meg a moziban láttam. Így aztán lett a hegedű. Bocs kimaradt egy rész, hogy miért nem zongora. Na mindegy, viszont egyszer, talán az első év után a záróműsorban én is elnyekeregtem a magam reszortját. Rémálom volt, eleve az, hogy ki kellett állnom a színpadra, ráadásul közben hegedülnöm is kellett. Fogalmam sincs, hogy hány embert kellett fellocsolni a nézőtéren, de engem nem sok választott el az összeroskadástól.
Ez is bizonyítja, hogy mégis jobb lett volna valahogy zongorához jutni, mert amellett ülni lehet :)
Ezen most úgy elirigykedtem egy kicsit... Már nem a bolgár gitáron, hanem ahogy te a zenével meg a hangszerekkel vagy. Van egy kollégám, aki színtévesztő, ő szokott így csodálkozni, amikor mondjuk neki, hogy a pulóverében milyen szép árnyalat a bíbor vagy a narancssárga. Pontosan _tudom_, hogy van valami, amiből rettenetesen kimaradok a botfülemmel, és próbálom elcsípni az élményt, van is róla valamilyen elképzelésem, hogy milyen lehet, ha valaki hallja a hangszerek megszólalása közti különbséget, stb, de az alapélmény azért mégiscsak a világrekord, hogy én voltam a ferencvárosi zeneiskola egyetlen növendéke, akinek sosem kellett nyilvánosan fellépnie. :-)
Amikor nekem kellett pályát választani, épp nem indult hangszerész szak, így ettől a lehetőségtől - az egyetlen, ami valóban érdekelt volna - elestem. Nem baj, mert most pótolom, amit lehet.
Életem első fizetéséből 1986-ban megvettem életem első igazi gitárját, egy már akkor is öreg Höfnert, nagyon rozzant állapotban. Új hangszert akkoriban tényleg csak a szocialista ipar remekeiből lehetett vásárolni, rettenetes pénzekért: egy felháborítóan rossz Musima (NDK) vagy Jolana (csehszlovák) gitár újonnan többhavi fizetésbe került. Azok a legolcsóbb kínai gitárok, amiket ma veszek 13-15 000 forintért, százszor jobbak, úgyhogy e tekintetben sokat változott a világ.
És mennyire irigy voltam a barátomra: én ugyanis kaptam anyámtól egy borzalmas bolgár klasszikus gitárt a tanuláshoz (1200 Ft volt harminc éve), neki viszont nem volt sajátja, így ő kapott kölcsönbe a kerületi állami zeneiskolától egy koreai Cortot, ami persze sokkal jobb és szebb volt.
