Nem Pesten történt az eset, de gyerekkoromban érdeklődve figyeltem az udvaron, ahogy a kilyukadt lábast befoltozza a mester. Még hosszú ideig szolgált az az edény. Valahogy így zajlott a dolog:
"A fémedényeket foltozták vagy szükség esetén fenekelték. A kisebb lyukakat egy folttal és nittszeggel javították meg, a nagyobb lyukakra már két folt is kellett, amelyeket nittszög fogott össze. A lyuknál egy, másfél centivel nagyobb foltot vágtak ki ellipszis alakúra a bádoglemezből, ezt térdükön ólomüllőn vaslukasztóval középen átlukasztották, majd az edény formájának megfelelően sínen leperemezték, kikalapálták. A belső foltot befekvési helyére illesztették, hogy passzoljon. A külsőt is ugyanígy hozzáillesztették az edényhez. Ezután mindkettőt pépes lisztcsirizzel vastagon bekenték kívül is, bévül is. A szegecset a szegecshúzóval vagy nitthúzóval meghúzták, a fölösleges részt csípőollóval vagy fogóval lecsípték, aztán bedugták a foltok lukjába, majd kalapáccsal széthúzták a szegecset, vagyis megfenekelték. Ha megszáradt, vízzel kipróbálták, nem folyik-e, s csak akkor adták vissza a megrendelőnek (Timaffy 1984)." http://mek.niif.hu/02100/02152/html/03/46.html#54
Merthogy:
"A háború után sokáig nem lehetett jóformán semmit kapni, ha egy lábos, fazék kilyukadt, azt valahogy be kellett foltozni" Iskola a láthatáron bmta.hu/doc/szale_laszlo_-_iskola_a_lathataron.doc
Nem emlékszem arra, hogy bárki is eladott volna bármit a mi házunkból az ószeresnek, de mi biztos, hogy soha semmit. A drótos tótnak sem sokan adtak munkát városokban.
A köszörűs járt legtovább, még a nyolcvanas években is, de akkor már szemtelenül óriási összeg jött ki az ügyfél nagy meglepetésére. Emiatt nem is nagyon tért vissza ugyanoda, dehát elég nagy a város, sokáig tudták átverni a várost.
A jeges kissé közvetlenebb és nyomasztóbb élmény. Nyári szünetben fülelni kellett, hogy mikor kiabál a jeges és akkor lerohanni a lépcsőn a fémvödörrel az utcára.
A korábban lovaskocsi, majd később teherautó oldalain vastag ajtókon keresztül lehetett a rekeszekben tárolt jéghasábokhoz jutni. A négyzet keresztmetszetű (kb. 20x20 cm-es) és egy méter hosszú jégrudak 4 Ft-ba kerültek a hatvanas évek elején , amiből általában 1 Ft-ért vett mindenki, annyi fért a jégszekrény bádoggal bélelt jégtartójába. Azért is drukkolni kellett, nehogy a belső lyukas vég jusson az ember gyerekének...
A jegest meg kellett kérni, hogy a speciális szekercével ne csak levágja a szemmel negyedhasábnyi jeget, hanem néhány ütéssel még fel is aprítsa azt, hogy be lehessen tenni a jégszekrénybe.
Mintha tegnap lett volna, olyan közelinek tűnik az a 1979. szeptember 16. (nevezetes családi születésnap)
Nem állítom, hogy az eredeti cikk minden sorára emlékszem, de majdnem.
Nálunk Budán, a Lékai J. téren (eredetileg Jagelló út) havi rendszerességgel harsant az óóóóóószereees! Köszörűs, drótos is gyakorta járt, és a jegeeeeeeeees! nyáron legalább hetente egyszer.
Ez már önmagában is nagy dolog, megérné itt elújságolni, ráadásul duplán is ontopik: egyrészt fortepant megfejteni voltam nála (nem sikerült), másrészt fotós, fényképész, fotóművész, elképesztő méretű képgyűjteménnyel. Nem csak a saját életművét tárolja, hanem korábbi neves kollégákét is - szerintem egy népes kutatócsapatnak többévi munkájába kerülne rendesen földolgozni. És akkor a technikai gyűjteményt, ami sokszáz, a képalkotással kapcsolatban álló eszközt jelent (a fényképezés előttről is) nem is említettem, pedig az is egy külön orgazmus.
És a legfontosabb, hogy egy nagyszerű, kedves ember, akivel jó beszélgetni, jó a meséit hallgatni.
Rá kéne venni, hogy adjon egy marék képet a Fortepannak. Csak fogalmam nincs, hogyan kéne; nem zárkózik el ugyan, de úgy hiszem, nemigen használ számítógépet, tehát nem érzi át a gyűjtemény jelentőségét.
A magam réséről sac tíz éve fejlődtem vissza a rádiózásra. Azért a televíziósoknak sincs könnyű dolguk. Mindig kell mutatniuk valami képet, még ha teljesen feleslegesen is.
Pontosan ez volt a kifogásom mindig is a tv ellen, hogy megöli az emberekben a fantáziát. A megfilmesített regények is mindig csalódást okoztak nekem, mert a legtöbb figurát másként képzeltem el, mint ahogy a filmben látható volt.
Közben az jutott eszembe, hogy fiatal koromban az írott anyag mellett elsősorban a rádió volt a "forrás". Sok hangjátékot, mesejátékot hallgattam végig, és most arra gondolok, hogy a fantáziát mennyivel jobban megmozgatta a csak olvasott, vagy csak hallott történet, a mai kínálathoz képest, amikor szinte mindent készen kapunk. Természetesen ez főleg a fiatalokra vonatkozik.
Az alább említett fiam a hallásának köszönhetően a harmincas éveiben tanult új nyelveket könnyen elsajátította és akcentus nélkül beszéli. Amúgy valamikor elvégzett egy hangmesteri tanfolyamot, de nem műveli. (Ha tudtok neki feladatot, szóljatok!) Sokszor felsikít, ha a rádióban, tv-ben neki nem tetszőek a hangok.
Régvolt kolleganőmet egyszer ledobta a ló. Kapott egy kis agyrázkódást és elmet az iz érzése. Nagyon panaszkodott. Azt mondta, bármit eszik olyan mintha iszapot forgatna a szájában. Elég szörnyű lehet. Nem tudom mi lett aztán vele, mert elment a cégtől.
Nem, legalábbis nem emlékszem olyanra, hogy teljesen elment volna a hangom. Az is elég furcsa lehet: tátog az ember, mint a sült kecsege, hang meg sehol.
Úgy magyarázta, hogy érzi a négy alapízt, aztán slussz. Tényleg furcsa, hiszen mennyivel bonyolultabb ennél az egész... Mennyi kombináció... Aztán lassan újra összegabalyodtak.
A hangod ment már el? De úgy igazán? Nekem egyszer - persze alapos megfázás, túlerőltetés után, de mégis - épp amikor egy amerikai egyetemre kellett mennem reprezentálni a középiskolámat, valamint "a hazámat". Volt nagy csodálkozás: egy néma magyar. :) Egyszerűen nem rezonáltak a hangszálaim. Kicsit se. Aztán, jó idővel később, amikor már nem volt annyira éles a bevetés, egy reggel hálistennek végre kijött valami csikorgás. Mire elmúlt a feszültség legjava, visszajött a hang. Később néha, tanárkoromban megismétlődött, de csak röhögtem rajta: hö-hö, ilyet már láttunk, most nem dőlünk be neki. Estére már jött is a rezgés - repedtfazék, de a semminél sokkal jobb.
Érdekes: azt viszonylag könnyű elképzelni, hogy milyen lehet hallás vagy látás nélkül élni, de az ízlelés hiányát nagyon nehéz megérteni, legalábbis nekem.
Ez de furcsa... Kolléganőmnek, amikor áttért a gasztronómiai újságírásra, egyik pllanatról a másikra elmúlt az ízérzékelése. Mondtak mindenfélét a neurológusok, hogy ezért, hogy azért, én meg csendben azt gondoltam, hogy eddig simán szeretett főzni-enni, most meg "értenie" kell hozzá, és a szervezet szólt, hogy ne szórakozzunk má, hé. Aztán, idővel szerencsére visszatért neki, most is szeret főzni-enni. :)
No persze nem akarok nagy párhuzamokat vonni, csak van nekem egy régi megfigyelésem: ha az ember lemond/kénytelen lemondani valamiről, amit szeretett, akkor a természet jön a nagy találkékonyságával, és elvesz tőle még valami mást, ami meg pláne fontos volt neki. Hát, kábé ennyit az optimista világnézetemről. :)
Még egy érdekesség így vasárnap estére: amikor leszoktam a cigarettáról, egy-két hétre teljesen megzavarodott a hallásom: hol csengett a fülem, hol nem hallottam semmit a környezetből valami tompa dübörgésen kívül, szóval vicces volt, na. De dolgozni azért kellett, és akkor éppen koncerteket hangosítottam. Így derült ki, hogy mennyit számít a rutin: néha tényleg csak szemre, csak érzésre dolgoztam, oszt így is jöttek gratulálni, hogy milyen jól szólt.
Ha már úgyis szó volt a zenei tehetségről: a Beatles sikerében elengedhetetlen része volt a producernek, zenei rendezőnek: George Martinnak. Az ő hangszerelési ötletei nélkül egészen más lett volna a zenekar. Egyébként már vagy tíz éve abbahagyta a munkát, mert megromlott a hallása.
Sőt, az egész telefonhírmondó szolgáltatásból hírmondó se maradt. Vagy mi.
Épp a héten volt az ötvenedik évfordulója annak, hogy a Beatles stúdióba vonult és 12 óra alatt rögzítette az első nagylemezét. Gyakorlottak voltak a hosszútávú zenélésben, de a nap végére így is teljesen berekedt Lennon, hallatszik is az utolsóként rögzített dalon, a Twist and Shout-on.
Zenével, pláne rockzenével foglalkozók (nem csak zenészek, de hangmérnökök és egyéb technikai segéderők) között igen nagy a halláskárosultak aránya, nem véletlenül.
A szegény telefonhírmodósoknak pedig a hangjuk tűnt el kellő gyakorlati idő után.
Az más, a logaritmikus hallásérzékelés nem függ össze a dinamikahatároló dobhártyával: ez utóbbi csak extrém nagy hangerőn aktiválódik, a hangerő-érzet meg a leghalkabb részeken is logos. Ráadásul vigyáztam, kérem: a decibel (dB) nem mértékegység, hanem viszonyszám. Ez nagyon durván azt jelenti, hogy a használatához előbb meg kell határozni a helyét. Például ha azt mondod, hogy a nagyzenekari dobosnak néha 120 dB-t kell elviselnie, akkor ezen információhoz hozzátartozik az is, hogy mit veszünk 0 dB-nek - itt valószínűleg a teljes csendet. A hangkeverőpulton ugyanakkor a 0 dB a teljes kivezérlés (maximum hangerő), alatta a halkabb részeknek negatív értékek vannak. Szóval s dB nem olyan, mint a deciliter, nem pontos érték, csak valamihez viszonyítva van értelme.
Az biztos, hogy az ember hallásrendszerében van dinamika-kompresszor, mert az emberi hallás hangerő szempontjából logaritmikus, négyszeres hangerőnövekedés okoz kétszeres hangerőnövekedés-érzetet. Ezért mérik a hangnyomást logaritmikus mértékegységgel, decibell-lel vagy Neperrel.
Az üstdobost nem azért pécézték ki, mert a dobjával impulzusszerű zajt kelt
Lehet, de ezt nem is mondta senki. Ellenben a lökésszerű hanghatással próbáltam magyarázni a jelenséget - nyilván tényleges kutatás nélkül ez csak egy ötlet, de annak szerintem megalapozott. Aztán akinek lehetősége van rá, az nézzen utána.
Ezekkel a dobosokkal a rockzenekarokban is csak a gond van: ha rendesen üti, akkor olyan hangos, hogy a többieknek nehéz vele lépést tartani.
