a boltok néha a saját kárukra kielégítik a vevők nem teljesen jogos panaszát
Én is csinálok néha ilyet, pont azért, mert az elégedetlen vevőnél nincs rosszabb.
Ma láttam egy érdekes dolgot. Az előzménye, hogy néhány éve egy közértben véletlenül levertem a polcról egy üveges fűszert, ami persze eltörött. A kutya nem látta, én mentem körbe a bolton, míg találtam egy biztonsági őrt*, akinek tudtam szólni. Ezek után a jóember képes volt mögöttem állni a sorban, nehogy otthagyjam fizetés nélkül. Azóta nem jártam abban a boltban.
Ehhez mérem a mai élményt: szintén közértben vásároltam, illetve már éppen végeztem a fizetéssel, mikor az előttem lévő vásárló (aki tehát már rég túlvolt a fizetésen) elejtett egy olivabogyós üveget. Egyszerre két dolgozó ugrott oda hozzá, hogy hagyja a szedegetést, majd ők eltakarítják, a harmadik pedig már szaladt is egy ugyanolyan üveg bogyóval kárpótlásul. Ez a bolt kicsit messze van, de lehet, hogy ezentúl gyakoribb vendég leszek náluk.
*Nem szoktam ennyire negatív hangon írni, pláne érezni, de gyűlölöm, utálom, hányok tőle, hogy egy egyszerű közértben is lassan több a biztonsági őr, mint az eladó. Valahogy nagyon nincs ez így jól.
Ezt megértem. Hallottam, hogy egy elégedetlen vevő átlag nyolc embernek mondja el a panaszát (ezért a boltok néha a saját kárukra kielégítik a vevők nem teljesen jogos panaszát). Azt meg, hogy a parkolóból ellopták valaki autóját, azt biztos húsz embernek is elmondaná :-))
Chris Hadfield űrhajós osztotta meg Facebookon, a következő kísérőszöveggel: „Budapest, Hungary - and a huge hello from space to the Töröks, family of my beloved daughter-in-law.”
Véletlenül így kezdtem a mondókámat (nem Pesten történt), de mi minden jutott eszembe róla (hmm, számtalan gondolat? :)
a lényeg az, hogy egyszer én is ültem ökrösszekéren, bár csak két ökör húzta, fényesen sütött a nap, s lehettem vagy négy éves, és ámulva néztem az ökröket az első ülésről, amíg az országúton, majd a dombra vezető földúton elballagtak a célig. Az a békés nyugalom leírhatatlan.
Nem Pesten történt az eset, de gyerekkoromban érdeklődve figyeltem az udvaron, ahogy a kilyukadt lábast befoltozza a mester. Még hosszú ideig szolgált az az edény. Valahogy így zajlott a dolog:
"A fémedényeket foltozták vagy – szükség esetén – fenekelték. A kisebb lyukakat egy folttal és nittszeggel javították meg, a nagyobb lyukakra már két folt is kellett, amelyeket nittszög fogott össze. A lyuknál egy, másfél centivel nagyobb foltot vágtak ki ellipszis alakúra a bádoglemezből, ezt térdükön ólomüllőn vaslukasztóval középen átlukasztották, majd az edény formájának megfelelően sínen leperemezték, kikalapálták. A belső foltot befekvési helyére illesztették, hogy „passzoljon”. A külsőt is ugyanígy hozzáillesztették az edényhez. Ezután mindkettőt pépes lisztcsirizzel vastagon bekenték kívül is, bévül is. A szegecset a szegecshúzóval vagy nitthúzóval meghúzták, a fölösleges részt csípőollóval vagy fogóval lecsípték, aztán bedugták a foltok lukjába, majd kalapáccsal széthúzták a szegecset, vagyis megfenekelték. Ha megszáradt, vízzel kipróbálták, nem folyik-e, s csak akkor adták vissza a megrendelőnek (Timaffy 1984)." http://mek.niif.hu/02100/02152/html/03/46.html#54
Merthogy:
"A háború után sokáig nem lehetett jóformán semmit kapni, ha egy lábos, fazék kilyukadt, azt valahogy be kellett foltozni" Iskola a láthatáron bmta.hu/doc/szale_laszlo_-_iskola_a_lathataron.doc
Nem emlékszem arra, hogy bárki is eladott volna bármit a mi házunkból az ószeresnek, de mi biztos, hogy soha semmit. A drótos tótnak sem sokan adtak munkát városokban.
A köszörűs járt legtovább, még a nyolcvanas években is, de akkor már szemtelenül óriási összeg jött ki az ügyfél nagy meglepetésére. Emiatt nem is nagyon tért vissza ugyanoda, dehát elég nagy a város, sokáig tudták átverni a várost.
A jeges kissé közvetlenebb és nyomasztóbb élmény. Nyári szünetben fülelni kellett, hogy mikor kiabál a jeges és akkor lerohanni a lépcsőn a fémvödörrel az utcára.
A korábban lovaskocsi, majd később teherautó oldalain vastag ajtókon keresztül lehetett a rekeszekben tárolt jéghasábokhoz jutni. A négyzet keresztmetszetű (kb. 20x20 cm-es) és egy méter hosszú jégrudak 4 Ft-ba kerültek – a hatvanas évek elején –, amiből általában 1 Ft-ért vett mindenki, annyi fért a jégszekrény bádoggal bélelt jégtartójába. Azért is drukkolni kellett, nehogy a belső lyukas vég jusson az ember gyerekének...
A jegest meg kellett kérni, hogy a speciális szekercével ne csak levágja a szemmel negyedhasábnyi jeget, hanem néhány ütéssel még fel is aprítsa azt, hogy be lehessen tenni a jégszekrénybe.
Mintha tegnap lett volna, olyan közelinek tűnik az a 1979. szeptember 16. (nevezetes családi születésnap)
Nem állítom, hogy az eredeti cikk minden sorára emlékszem, de majdnem.
Nálunk Budán, a Lékai J. téren (eredetileg Jagelló út) havi rendszerességgel harsant az óóóóóószereees! Köszörűs, drótos is gyakorta járt, és a jegeeeeeeeees! nyáron legalább hetente egyszer.
Ez már önmagában is nagy dolog, megérné itt elújságolni, ráadásul duplán is ontopik: egyrészt fortepant megfejteni voltam nála (nem sikerült), másrészt fotós, fényképész, fotóművész, elképesztő méretű képgyűjteménnyel. Nem csak a saját életművét tárolja, hanem korábbi neves kollégákét is - szerintem egy népes kutatócsapatnak többévi munkájába kerülne rendesen földolgozni. És akkor a technikai gyűjteményt, ami sokszáz, a képalkotással kapcsolatban álló eszközt jelent (a fényképezés előttről is) nem is említettem, pedig az is egy külön orgazmus.
És a legfontosabb, hogy egy nagyszerű, kedves ember, akivel jó beszélgetni, jó a meséit hallgatni.
Rá kéne venni, hogy adjon egy marék képet a Fortepannak. Csak fogalmam nincs, hogyan kéne; nem zárkózik el ugyan, de úgy hiszem, nemigen használ számítógépet, tehát nem érzi át a gyűjtemény jelentőségét.
A magam réséről sac tíz éve fejlődtem vissza a rádiózásra. Azért a televíziósoknak sincs könnyű dolguk. Mindig kell mutatniuk valami képet, még ha teljesen feleslegesen is.
Pontosan ez volt a kifogásom mindig is a tv ellen, hogy megöli az emberekben a fantáziát. A megfilmesített regények is mindig csalódást okoztak nekem, mert a legtöbb figurát másként képzeltem el, mint ahogy a filmben látható volt.
Közben az jutott eszembe, hogy fiatal koromban az írott anyag mellett elsősorban a rádió volt a "forrás". Sok hangjátékot, mesejátékot hallgattam végig, és most arra gondolok, hogy a fantáziát mennyivel jobban megmozgatta a csak olvasott, vagy csak hallott történet, a mai kínálathoz képest, amikor szinte mindent készen kapunk. Természetesen ez főleg a fiatalokra vonatkozik.
Az alább említett fiam a hallásának köszönhetően a harmincas éveiben tanult új nyelveket könnyen elsajátította és akcentus nélkül beszéli. Amúgy valamikor elvégzett egy hangmesteri tanfolyamot, de nem műveli. (Ha tudtok neki feladatot, szóljatok!) Sokszor felsikít, ha a rádióban, tv-ben neki nem tetszőek a hangok.
Régvolt kolleganőmet egyszer ledobta a ló. Kapott egy kis agyrázkódást és elmet az iz érzése. Nagyon panaszkodott. Azt mondta, bármit eszik olyan mintha iszapot forgatna a szájában. Elég szörnyű lehet. Nem tudom mi lett aztán vele, mert elment a cégtől.
Nem, legalábbis nem emlékszem olyanra, hogy teljesen elment volna a hangom. Az is elég furcsa lehet: tátog az ember, mint a sült kecsege, hang meg sehol.
Úgy magyarázta, hogy érzi a négy alapízt, aztán slussz. Tényleg furcsa, hiszen mennyivel bonyolultabb ennél az egész... Mennyi kombináció... Aztán lassan újra összegabalyodtak.
A hangod ment már el? De úgy igazán? Nekem egyszer - persze alapos megfázás, túlerőltetés után, de mégis - épp amikor egy amerikai egyetemre kellett mennem reprezentálni a középiskolámat, valamint "a hazámat". Volt nagy csodálkozás: egy néma magyar. :) Egyszerűen nem rezonáltak a hangszálaim. Kicsit se. Aztán, jó idővel később, amikor már nem volt annyira éles a bevetés, egy reggel hálistennek végre kijött valami csikorgás. Mire elmúlt a feszültség legjava, visszajött a hang. Később néha, tanárkoromban megismétlődött, de csak röhögtem rajta: hö-hö, ilyet már láttunk, most nem dőlünk be neki. Estére már jött is a rezgés - repedtfazék, de a semminél sokkal jobb.
Érdekes: azt viszonylag könnyű elképzelni, hogy milyen lehet hallás vagy látás nélkül élni, de az ízlelés hiányát nagyon nehéz megérteni, legalábbis nekem.
Ez de furcsa... Kolléganőmnek, amikor áttért a gasztronómiai újságírásra, egyik pllanatról a másikra elmúlt az ízérzékelése. Mondtak mindenfélét a neurológusok, hogy ezért, hogy azért, én meg csendben azt gondoltam, hogy eddig simán szeretett főzni-enni, most meg "értenie" kell hozzá, és a szervezet szólt, hogy ne szórakozzunk má, hé. Aztán, idővel szerencsére visszatért neki, most is szeret főzni-enni. :)
No persze nem akarok nagy párhuzamokat vonni, csak van nekem egy régi megfigyelésem: ha az ember lemond/kénytelen lemondani valamiről, amit szeretett, akkor a természet jön a nagy találkékonyságával, és elvesz tőle még valami mást, ami meg pláne fontos volt neki. Hát, kábé ennyit az optimista világnézetemről. :)
Még egy érdekesség így vasárnap estére: amikor leszoktam a cigarettáról, egy-két hétre teljesen megzavarodott a hallásom: hol csengett a fülem, hol nem hallottam semmit a környezetből valami tompa dübörgésen kívül, szóval vicces volt, na. De dolgozni azért kellett, és akkor éppen koncerteket hangosítottam. Így derült ki, hogy mennyit számít a rutin: néha tényleg csak szemre, csak érzésre dolgoztam, oszt így is jöttek gratulálni, hogy milyen jól szólt.
Ha már úgyis szó volt a zenei tehetségről: a Beatles sikerében elengedhetetlen része volt a producernek, zenei rendezőnek: George Martinnak. Az ő hangszerelési ötletei nélkül egészen más lett volna a zenekar. Egyébként már vagy tíz éve abbahagyta a munkát, mert megromlott a hallása.
