Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
During the millenniums of their history on the expanses of Eurasia, the Türkic-speaking people used their own and adopted systems of writing. The most widespread, during the last seven centuries of the present era, was the use of the Arabic alphabet, adopted with the spread of Islam among Türks. In the last century the Arabic alphabet was mostly replaced by the Latin-derived alphabets, and now the Arabic alphabet is used by the Türks only in the countries where it is a national script: Afghanistan, Iran, Iraq, Jordan, Pakistan, Syria. In the countries controlled by the USSR, a whirlwind, designed to break the spine of intellectuality, first forbade the Arabic script and its writings, replacing it with a Latin, and soon the Latin script was rabidly replaced by a variety of custom-deformed Cyrillic-derived mutually almost incomprehensible scripts for each administrative division of the subdivided country. In the territory controlled by the PRC, the Latin script was introduced for two decades, and then Arabic script was re-institutionalized.
The following collection illustrates the scripts in use prior to the adoption of the Arabic script as a "lingua franca" between the Türkic people. It should be earnestly stressed that the dating of the most artifacts is purely conjectural, reflecting perfectly the perceptions of the reporters but not the facts. In those cases when the artifacts are not self-dating, the real scientific dating analysis is still pending. The collection is a little sampling, it is far from being even a simple systematic collection.
A hivatkozásod tényleg jól be lett takarva. Most pörgethetek a bemásolt írások útvesztőjében. Legyetek szívesek legközelebb csak a hivatkozást bemásolni. Ez a töménytelen szöveg csak elriasztja az embereket. Akit érdekel úgyis rápattint és elolvassa. Az általam bemásolt amulett összerovásait rövid idő alatt elolvastam. idő kérdése és közlöm. :)
A kazáriai rovásfeliratokat régen ismerjük, de eddig senki sem tudott elfogadható megfejtést adni rá. Ha te azt hiszed, hogy elegendő ide feltenned valamelyiknek a képét s néhány nap után már türelmetlenkedhetzs, akkor nem tudod felmérni a feladat nagyságát, s többet gondolsz erről a fórumról, rólunk, mint kellene. Ha a világ írástudománya nem volt hozzá elegendő, akkor nekünk is egy kicsit több időt kellene hagynod az elolvasására. De még ahhoz is, hogy az érdeklődésemet felkeltse és egyáltalán nekilássak a dolognak. Akkor viszont meg kellene tanulnom ótörökül is, meg hasonló egyéb tanulmányokba is bele kellene kezdenem.
Ne gondold, hogy amit te nem tudsz megoldani, azt rátukmálhatod másra. Nekem legalábbis van éppen elég munkám, amit fontosabbnak gondolok és több sikerrel is kecsegtet. Ha olyan kíváncsi vagy az általad citált rovásjelek megoldására, akkor légyszi, vedd a fáradságot és olvasd el őket te! Én is így kezdtem a munkához 40 éve. Kíváncsi voltam, de nagyon s ezért hajlandó vagyok egy életet áldozni rá. Te meg azt hiszed, hogy a lustaságodat és a hozzá nem értésedet majd az én ingyenmunkámmal pótolni tudod? Nem számíthatsz erre. Vedd a kezedbe a dolgot és járj utána. Azért jár a dícséret. A nyafogásért és az alaptalan vádaskodásért meg nem jár.
Kozmács István a finnugrizmus legfontosabb célkitűzésérőlRovó - 2011.12.07 16:30
Szerintem ez a hun-magyar kapcsolatok letagadása. Kozmács István azonban azt mondta: nem ez a cél. Aztán minden módon cáfolni törekedett a hun-magyar azonosság alátámasztására felhozott érveimet.
Hun csat (Bóna István nyomán) a székely rovásírás "us" (ős) és "gy" (Egy) jeleivel írt "Ős Egy" mondatjellel; egy átlagos finnugrista nyelvész nem veszi a kezébe ezeket az ábrákat és nem ismeri a székely írást sem; nem veszi észre, hogy itt az egyik legkorábbi magyar nyelvemlékről van szó - sőt ha figyelmeztetik rá, akkor is elmeorvosért kiált (éppen ezért tiszteletet érdemel Kozmács István, aki fáradságot nem kímélve elemezte némelyik hasonló nyelvemlékünket)
E cikksorozatban a szegedi párbeszéd eddigi eredményeit próbáljuk meg összeszedni és értékelni. Többnyire rövid megállapításokról van szó, amelyekből éppen csak kihámozható valamelyik fél álláspontja. Azonban ezek segítségével is tetten érhetjük a nyelvészeti-őstörténeti kérdések tárgyalását nehezítő hibákat. Abban a reményben tesszük ezt, hogy az azonosított hibákat könnyebb kijavítani, s ebben a javító tevékenységben "tudós" és "dilettáns" egyaránt szerepet vállalhat, sőt együttműködhet.
Az ellentmondás jelentkezése a hun-magyar azonosság kérdésében
A szegedi párbeszéd során Kozmács István nyelvész bírálta meg néhány cikkemet, sorra véve az abban kifogásolhatónak vélt részleteket. Így idézte az egyik cikkemből ama álláspontomat, amely szerint a finnugrizmus legfőbb célja a hun-magyar azonosság tagadása. Kozmács István erre röviden úgy reagált, hogy a finnugrisztikának "nem ez a célja".
Ebben a cikkben azt az ellentmondást elemezzük, amelyet e téren Kozmács István (és az általa képviselt finnugrisztika) nyilvánosan is vállalt elvi álláspontja és gyakorlati tevékenysége között tapasztaltunk. Kozmács István rövid tagadásának ugyanis ellentmondani látszik az a tevékenység, amelyet ő maga és a kollégái ténylegesen végeznek.
A szegedi párbeszéd kiindulópontját képező délmagyar.hu - cikk alapvetése
A délmagyar.hu cikkírója a " Sumer-magyar rokonság: nem nyelvészeti vita" c. pamfletjében megadta a kezdőhangot ehhez a hun-magyar vitához. Jobb lenne, ha az eltérő nézeteket vallók között egy tudományos igényű kötet megjelenését követően élénkülne meg a vita - de a közállapotok és a finnugrisztika jelenlegi helyzete nem kényeztet el bennünket.
Nem kellene erről az átgondolatlan, s csupán a cikkírónál és a hunfalvysták körében tapasztalható elfogultságot illusztráló cikkről több szót ejteni (egyszer már írtunk róla " A sumer-magyar valóban nem vita többé " címmel); ha a cikk nem néhány tudós véleményét idézné, s ha a hun-magyar kérdés esetében nem lett volna érzékelhető egyfajta pártosság a szegedi párbeszéd során is.
Amikor a hun-magyar azonosságról értekezünk, érdemes visszaemlékeznünk erre a délmagyar.hu cikkre. Ez ugyan - a mércén aluli érvelése miatt - nem vehető tudományos igényű megnyilatkozásnak; arra mégis alkalmas, hogy felmérjük, melyek azok a kérdések, amelyek a finnugrisztika képviselőit leginkább foglalkoztatják. Amikor ezek a derék tudósok kiöntik a lelküket egy kebelbeli újságírónak, akkor nyilván azt mondják el, ami a szívüket a leginkább nyomja. S ezért fontos a számunkra ez a cikk, mert a kevés felsorolt - problémásnak ítélt - kérdés között megtaláljuk a hun-magyar azonosság "rémét" is.
Természetesen az sem elhanyagolható szempont, hogy melyik oldalon foglalnak állást e kérdésben a finnugrisztika képviselői. Nem azt állítják, hogy a hunok azonosak a magyarokkal, hanem az ellenkezőjét. Sőt ennél is tovább mennek: a cikk, amihez a nevüket adták, úgy állítja be a dolgot, mintha a hunok és a magyarok azonosságának a híve pszichiátriai eset lenne.
Mondanunk sem kell, hogy ennek az érvelésnek semmi köze a tudományhoz. Az ellenfél ócsárlása nem tudományos érv. Aki tudományos igényű érvelés helyett ilyesmivel él, az azt teszi nyilvánvalóvá, hogy nem tudós (azonban bennünket nem ez érdekel, mert ez tudományon kívüli szempont lenne, csupán azt konstatáljuk, hogy a finnugrisztika képviselői e cikk alapján is érzelmileg azonosulni látszanak a hun-magyar azonosság tagadásával).
A cikkből az nyilvánvaló, hogy a hun-magyar kérdést a finnugrisztika képviselői a rendkívül fontos kérdések közé sorolják (hiszen egyébként nem említették volna meg e rövid cikkben). A nyelvtudósok itt a hun-magyar azonosságot tagadó álláspontra helyezkednek, és ezt a nézetet a legnagyobb mértékben a sajátjuknak érzik. Érzelmileg is annyira azonosulnak vele, hogy hangoztatása közben kivetkőznek a tudósi, sőt az emberi méltóságukból is és egy piacokon sem elfogadható oldalvágással próbálnak alátámasztani egy tudományos igényű érvelést kívánó nézetet.
Ez áll a délmagyar.hu-ban Bálint Csaba által jegyzett cikkben:
"Ez nem is nyelvészeti vita. Ez az egész inkább a szociológia és a pszichológia területe, mintsem a nyelvészeté. ... Az az ember, aki kicsinek és gyengének érzi magát, a nemzetet, amelynek tagja, egy régi dicsőségbe, valamiféle isteni eredetbe próbál kapaszkodni. ... Azok, akik egy nem létező mítosz felépítésén fáradoznak legtöbbször a sumer–magyar kapcsolatban hisznek, de népszerű a magyarokat a hunokkal rokonító teória is".
Vagyis az alaphangot - a bizonyítékok bármiféle elemzése nélkül - így adja meg ez a finnugrista tudósok nézetére támaszkodó és azt idéző cikk: Aki a hun-magyar azonosságban hisz, az pszichológiai eset. Az ilyeneknek a nézetét ezért egy nyelvésznek, vagy a nyelvészetnek komolyan vizsgálnia, cáfolnia sem kell.
Ez elég világos beszéd, méghozzá finnugrista beszéd.
Mit mond e kérdésről Kozmács István az egyetemi hallgatók előtt?
Kozmács István röviden, határozottan és egyértelműen tagadta az álláspontomat amely szerint a finnugrizmus legfontosabb célkitűzése a hun-magyar azonosság letagadása lenne. Az egyetemen - érthető módon - csak azt lehet előadni a tudásra szomjazó, nyiladozó értelmű fiatalságnak, hogy a tudomány célja a megismerés és nem az egykor volt valóság letagadása. Hunfalvy és a hunfalvysták ki nem mondott, de a gyakorlatban végigvitt programja a katedrákról nyiltan nem hirdethető.
Azt sem kétlem, hogy Kozmács István őszintén hisz is abban, amit a diákjainak tanít. Valóban úgy gondolhatja, hogy a hunok nem azonosak a magyarokkal (vagy ehhez az azonosításhoz nincs elegendő bizonyíték) és hogy az általa tisztelt finnugrisztika a tudás (vagy a pillanatnyilag lehetséges és szükséges tudás) birtokában van.
Ez esetben azonban téved: nem méri fel és nem értékeli helyesen egyrészt a hun-magyar azonosság bizonyítékait, másrészt a finnugrizmus valódi céljait. A tudományos életben azonban a tévedés megengedett, a téveszme és annak cáfolata a tudományos vita eszközeivel előadható.
Mindezt összefoglalva: Kozmács István röviden kifejtett elvi álláspontja rokonszenves és vállalható, mert minden kutatónak joga van saját álláspont kialakítására és mert ez az álláspont nem gátolja a továbblépést és a hibák kijavítását.
Hogyan viszonyult Kozmács István a hun-magyar azonosság bizonyítékaihoz a gyakorlatban?
Sorra vette és szigorú kritikában részesítette a vélt vagy valós hibáimat. Ez önmagában még nem jelentené azt, hogy ellentmondás van a meghirdetett elv és a finnugrisztika napi gyakorlata között - ha a kritika minden részletre kiterjed és minden esetben jogos. Azonban nem ez a helyzet.
Bírálóm észrevételei három csoportba sorolhatók: az elfogadhatók, az esetlegesek és az elfogadhatatlanok csoportjába. Így van ez rendjén, a hasonló szórás természetes velejárója a véleményeknek.
1., Igaza volt például akkor, amikor figyelmeztetett, hogy a jücsen népnév valójában dzsürcsi (s hogy a kérdéses szójegyzékük a magyar nyelvészek előtt már ismert és azt fel is dolgozták).
2., Feltehetően nincs teljes mértékben igaza Kozmács Istvánnak akkor, amikor ezt a korábbi feldolgozást ma is elfogadhatónak és ezzel a kérdést elintézettnek véli (erre vissza kell még térni egy, vagy több külön cikkben).
A Csúcs Sándor professzor úr által "A finnugor elmélet alkonya" c. könyvemben foglaltak hatására is elfogadott eredeti ("Ádámtól és Évától" levezetett) nyelvrokonság-szemlélet alapján ugyanis joggal kérdőjelezzük meg a finnugrisztika azon feldolgozásait, amelyek a nyelvek monogeneziséről megfeledkeztek és az íróasztal mellett kitalált nyelvcsaládok és hangtörvények bűvöletében hozták meg az ítéleteiket. Így szemlélve a dzsürcsi szójegyzéket, az ott tapasztalható nyilvánvaló hasonlóságok egy része talán mégis a hun-magyar azonosság mellett értékelhető adattá válik egyszer a módszereit - történelmi léptékkel mérve - éppen csak kialakító és ellenőrző, valójában csetlő-botló nyelvtudomány számára is.
3., Nem fogadható el Kozmács Istvánnak a rovásírásos hun nyelvemlékekkel kapcsolatos következtetése:
- A hun fibuláról adott hibás ótürk és angol olvasataival nem tudta alátámasztani azt - a tudományos megismerés lehetőségét cáfoló és akadályozó - álláspontját, hogy a rövid feliratok bármilyen nyelven elolvashatók lennének.
- A fibula olvasatának értékelésekor a figyelembe vehető adatoknak csak egy szük körét használta fel, pedig a megalapozott cáfolatnak illene kitérnie valamennyire, vagy legalább a lényegesekre.
- Más rovásírásos emlékeket említés nélkül hagyott.
Van ezeken túl még egy jellegzetessége a bírálóm eljárásának. Kozmács István csupán nehézségeket és kifogásokat sorolt fel, vagy olyan megfejtési kísérlettel állt elő (a hun fibula angol olvasatával), amelyet ő maga sem vett komolyan; de nem törekedett arra, hogy a hunok nyelvét meghatározza. Pedig a tudományos cáfolat legfontosabb érve éppen az lehetne, ha a cáfolat a meglévő vagy új adatokra egy jobb hipotézist építene; azaz bebizonyítaná, hogy milyen magyartól eltérő nyelven beszéltek a hunok (ezt a bizonyítási elvet Róna-Tas Andrástól, a szegedi egyetemen máig becsült nyelvésztől tanulhattuk meg). Ha a bírálóm nem képes jobb hipotézis felállítására, akkor az a cáfolat erőtlenségére utal.
Kozmács Istvánnak ez a féloldalas eljárása megengedi azt a feltevést, hogy a bírálatát jórészt a finnugrisztikában tapasztalható (és a démagyar.hu cikkében tettenért) tudománytalan alaphangulat hatása alatt alkotta meg. Úgy érezhette, hogy ha az általa tisztelt tudós elődöknek (vagy a többségüknek) ez a véleménye, akkor ő is kiindulhat ebből a tagadó alapállásból. Természetesnek vélhette, hogy a cáfolatát komolyan meg sem kell alapoznia; sőt olyan téveszmét terjeszthet (a rövid feliratok elolvashatatlanságáról), amely eleve elveszi a kedvét mindenkinek a hun feliratok elolvasásának megkísérlésétől.
Ez azonban azt is jelenti, hogy a hun-magyar kérdésben az elv és a gyakorlat mégsem fedi egymást. A finnugrisztika gyakorlatában a hun-magyar kapcsolatok kutatása elleni hangulatkeltésre és a kutatás akadályozására van példa.
Tudomásul vesszük, hogy egy gyakorló nyelvész számára az ilyen cikkeket eredményező légkörben nem könnyű és nem is minden kockázattól mentes feladat korrekt bírálat összeállítása a hun-magyar azonosság kérdésében. Hiszen az egyik álláspont elfogadása esetén automatikusan elmebetegnek nézhetnék a saját kollégái is, minden tudományos érv vizsgálata nélkül.
Erre azonban - mivel ez nem tudományos szempont lenne - nem tudunk tekintettel lenni akkor, amikor azt vizsgáljuk, hogy a meghirdetett rokonszenves elv és az ezzel ellentétes napi gyakorlat között miért nem találjuk az összhangot.
Úgy véljük, hogy Kozmács István rövid tagadása akkor sem meggyőző, ha azt komolyan gondolja.
A hun-magyar kérdésben Hunfalvytól napjainkig tapasztalt gyakorlat ennek az ellenkezőjéről tanúskodik. A finnugrisztika eljárása a hun-magyar azonosságot hirdető magyar krónikák állításainak elvtelen tagadására és ellenséges hangulatkeltésre épült.
Sajnos ma sem korrekt a hun-magyar kérdés vizsgálata (mert akkor megkísérelték volna a székely betűkkel írt, magyar szavakat rögzítő hun nyelvemlékek elolvasását; mert akkor nem jelennének meg az említett délmagyar.hu-cikkhez hasonló pamfletek).
***
MÓROCZ ZSOLT cikkében így beszél erről a kérdésről FÓTHI ERZSÉBET genetikus:
– Napjainkban ismét újjáéledt a hun rokonság elmélete. Vezet-e bármilyen szál antropológiailag a magyaroktól a hunok és avarok felé?
– Mi, antropológusok alig tudunk valamit hozzátenni a hun történethez, mert rendkívül rövid ideig éltek itt, és nagyon kevés temetkezési emlékünk maradt tőlük. Megemlítem azonban a Szegvár-oromdűlői temetőt, amit én is vizsgáltam. Ez bizonyosan a korai avar korhoz köthető, ugyanakkor csaknem teljesen olyan régészeti kultúrával van ellátva, mint a honfoglaló magyaroké. Ezt az egyezést a mai napig nem tudtuk megmagyarázni, nem tudjuk megmondani miért ilyen. Ráadásul ez nem egy temető, hanem egy egész terület. A Körös–Tisza–Maros folyók által meghatározható részre esik ez a kultúra. Na ők például torzították a koponyájukat.
– Mint a hunok?
– Igen, ők is és mások is. Ezek az emberek nagyon finoman europo-mongolid koponyájúak. Ez egy olyan szál, ami valószínűleg valamilyen módon a hunokhoz köt minket. Ők nem mentek el, itt maradtak. A X. századi szegvári temetőben is kimutatható még antropológiailag a nyomuk. Az egész területen itt maradtak.
– Fogalmazhatok úgy, hogy keveredés szintjén lehet bizonyos antropológiai rokonság köztünk magyarok és hunok között, az eredetet tekintve azonban nincs?
– A történelem az időről szól, nem egy adott állapotról. A fenotípuson alapuló biológia, vagyis az antropológia, illetve a mögötte levő, genotípuson alapuló biológia, a genetika lényege éppen a folyamatosság. Az összeköttetés, a kapcsolatok keresése. Talán ezért van az, hogy a biológus jobban el tudja képzelni a folyamatokat, így az etnogenezist is az időben. Mi nem rettenünk meg attól, hogy megvizsgáljuk, az ázsiai hunok miként fejlődtek. Mikor északra kerültek például – miután legyőzték őket a kínaiak – megváltoztak. A mongóliai területén levő, ott kialakuló hun birodalom már más antropológiailag, mint előtte az Ordosz vidéki hun birodalom népe. Sokkal több mongol elem került bele. Ezért számunkra evidencia az, amit az orosz, kínai, mongol kutatók állítanak, hogy az ázsiai avarok a hunoknak a későbbi stádiuma.
– Az avarok körül meglehetősen nagy a zűrzavar. A kútfők beszélnek hijon és uar törzsekről, a régi kínai források zsuan-zsuanoknak nevezik őket, ami talán valami zsizsik féle férget jelent, mások álavaroknak vélik a törzsszövetséget. Mit mondhat erről az antropológia?
– A nyelvészeti, történeti, régészeti kérdésekbe nem mennék bele. Annyi bizonyos, hogy az avarok, Baján kagán avarjai arról a területről érkeznek a Kárpát-medencébe, ahol az ázsiai Hun Birodalom volt. Nem kérdés számomra, hogy ők a Hun Birodalom népeinek kétszáz évvel későbbi stádiumát képviselik, tehát valamilyen módon a hunokhoz tartoznak. Az avarok bizonyítottan nem mentek el innen, a Kárpát-medencéből, tehát ezek az ázsiai hunok, akiket avaroknak nevezünk, megvannak bennünk.
Obrusánszky Borbála a magyarság Kárpát-medencei őshonosságárólRovó - 2011.12.07 15:56
A termékeny szerző most is olyasmihez szólt hozzá, amihez nem ért. Válasz a Barikád, 2011. július 7-i cikkében foglaltakra.
1. ábra. Kézbe kéne venni néha a szentgyörgyvölgyi tehénszobor irodalmát a kínai túristautak szünetében
Bevezető
A Kárpát-medencei magyar őshonosság kérdésének felvetése nem újkeletű, Magyar Adorjánnak köszönhetően elég régen benne van a köztudatban, bár e derék szerző nem sok alátámasztását adta az ötletének. Nagyjából arra alapozott, hogy ha a magyar nép a saját mítoszaival és tündéreivel népesítette be a szeretett anyaföldet, akkor itt igen régen otthon lehet. Ebben az érvelésben benne lehet az igazság csírája, de mégsem elég a kérdés eldöntéséhez. Mégis lehetőséget adott a meghökkentő ötlet ellen és mellett felhozható érvek végiggondolására. Erre a végiggondolásra mindig volt lehetőség, azonban korábban nem sok adatot találtunk hozzá.
Ilyen adat lehetett néhány régészeti emlék (kőkori cserepek, amelyeken székely rovásjelek megfelelői találhatók), vagy a magyar nyelv néhány szava (például az Ammianus Marcellinus fejéhez vágott marha szitokszó, esetleg földrajzi nevek, mint a Duna "Dana verjen meg!", aPelso "belső", a Zala "szalag" és a Pilis "Bél is(ten)", amelyek meglehetősen régiek lehetnek. Ott van aztán a Tarih-i Üngürüsz világos híradása arról, hogy a Baján alatt érkező avar-szabír honfoglalók a Kárpát-medencében vélük azonos nyelven beszélőket találtak. Érthető, hogy ezeket az adatokat az áltudományos téveszmékre épülő tekintélyelvű finnugrizmus nem tudta megemészteni. Ezért elhallgatta a Tarih-i Üngürüszt, olyannyira, hogy Budenz megtiltotta a kölcsönzését is az MTA könyvtárában; s e tilalom 100 éven át érvényben is maradt (amíg derék magyarok ki nem lopták onnan a másolatát).
Újabban azonban a genetika és az írástörténet eredményei az őshonosság mellett felhozható adatokkal szolgáltak. Hasonló értelmű adatok kerültek napvilágra a történeti források (pl. az említett Tarih-i Üngürüsz mellett Bonfini is ezt állítja) finnugristák által tudatosan elrejtett lapjairól is.
Mindezek alapján e sorok írója úgy gondolja, hogy a magyarság bizonyosan nem a Kárpát-medencében született meg (hanem kb. 50 000 éve a Közel-Keleten, netán már Kelet-Afrikában 100 000 évvel ezelőtt); de már a kőkor óta élhetnek itt magyarul, vagy a magyarral rokon nyelvet beszélő népek.
A Barikád és OB finnugrista ízű jelzőosztogatása
Ilyen előzmények után világos szakmai és etikai (vagy inkább világosan szakmaiatlan és etikátlan) állásfoglalást olvashatunk Obrusánszky Borbála tollából, amely - némiképpen meglepő módon (mert az új szerzőktől és lapoktól friss szemléletet várnánk) - Budenz tudomány- és magyarellenes nézőpontjával látszik azonosulni a XXI. században.
A cikket ugyanis a szerkesztőség a következő önellentmondó szöveggel vezeti be (az önellentmondő érvelés is sajátja a finnugrizmusnak):
"A magyarság ősi történetét és hagyományát sárba tipró finnugrizmus az utolsó óráit éli. A bukás utáni időre néhány szervezet már készenlétbe helyezett egy új, áltudományos gondolatmenetet, miszerint mi, magyarok őshonos vagyunk a Kárpát-medencében. Mivel szerkesztőségünkhöz sok levél érkezett ezzel kapcsolatban, ezért úgy véljük, foglalkoznunk kell a témával."
A szerkesztőség e bevezetőben előbb teljes határozottsággal fellép a finnugrizmus ellen. Ebben nem lenne semmi csodálatos, hiszen a finnugrizmus ezt érdemli, s ez az álláspont szintén benne van már a levegőben egy ideje. Ha a lap és OB népszerű akar lenni a közönség előtt, akkor ezt célszerű így kezdeni. Ez persze tudományon kívüli szempont, de legyen ez az ő jellemzésük.
A továbbiak azonban nem illenek ebbe a képbe. Különösen akkor szembetűnő ez, ha OB cikkének elolvasása után újra visszatérünk a bevezetőre. Mit is tart tudománytalannak ez a szerkesztő (s véle OB)? A Tarih-i Üngürüszt, amely egy lefokozhatatlan, kicserélhetetlen, rendkívül értékes forrásunk (amit legutóbb Hölbling Tamás bizonyított be)? Vagy a székely rovásírással írt kőkori írásemlékeket, amelyek magyarul elolvashatók s amelyeket OB meg sem említ, talán mert hozzászólni sem tud a székely írás eredetének kérdéséhez?
A Tarih-i Üngürüszt már a finnugrista Budenz is utálta, mert nem az volt bele írva, amit ő elképzelt. Ezt kívánja követni a Barikád szerkesztősége és Obrusánszky Borbála is, akik csak formálisan ítélik el a finnugrizmust, az érvelésükben azonban megismétlik a finnugrista állításokat, s a módszereik sem tudományosabbak a finnugrista jelzőosztogatásnál?
A szentgyörgyvölgyi tehénszobor 7500 éves és székely jeleket, magyar szöveget hordoz a felületén. Megemlítése nélkül az őshonosság elméletét ma már bírálni sem lehet.
Ha a nyájas olvasóban az a kérdés merül fel, hogy OB és a Barikád szerkesztője nem tudja, hogy miről beszél (vagy nem kenyere a félreérthetetlen fogalmazás); akkor mi nem tudnánk őket megvédeni a kritikától.
OB cikkének első bekezdése
Jellegzetesen zavaros és hamis érvelést olvashatunk már a cikk első bekezdésében is:
"Az elmúlt öt évben elég sok irat kerül fel különböző internetes fórumokra, mely állítólag a magyarság ősi jelenlétét igazolja a Kárpát-medencében. A dákó-román elméletre hasonlító eszmefuttatásokban nem ritka, hogy tíz – és tízezer évekkel próbálják visszavetíteni a magyarok nyomait, természetesen bizonyítékok nélkül. Ne is várjunk csodát, hiszen az íróasztal mögött gyártott ötletek kitalálói semmilyen szakirányú végzettséggel nem rendelkeznek és még arra sem vették a fáradtságot, hogy összehasonlító vizsgálatot végezzenek a külföldi múzeumokban, egyetemi előadásokat hallgassanak végig a világ nagy intézményeiben, vagy akár kikérjék a szakemberek véleményét."
Illetlen dolog - mert a gyanútlan olvasó félrevezetésével egyenértékű - a cáfolásra kiszemelt állítások esetében "internetes fórumokat" megnevezni forrásként, amikor azok könyvekben és tudományos folyóiratokban is megjelentek már.
" A székely rovásírás eredete " c. kötetemet a 90-es években adtam ki, s abban többek között a kőkori Kárpát-Balkán-Égei térség párhuzamos leleteit is megemlítettem. Nem volt ez az őshonosság elméletének kifejtése, de el sem zárkóztam Magyar Adorján ismert ötlete elől (az Égeikum refúgiumként szolgált a hidegebb időszakokban). Hiszen aki a múltra kíváncsi, annak nyitottnak kell lennie az adatok és összefüggések megértésére. Ez a könyvem le is fordítódott angolra s a hírek szerint "zajos sikert aratott" a Pennszilvánia Egyetemen, aminek köszönhetően kaptam egy diplomát a Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyetemétől, amelyért itt is köszönetet mondok Gyárfás Ágnes rektornak. Legutóbb meg egy levelet hozott a villanyposta Equadorból Manuel Palaciostól, az indián írásemlékek kutatójától, akinek ez a kötetem annyira felkeltette az érdeklődését, hogy a hatására elkezdett magyarul tanulni, s áprilisban jön Magyarországra az indián-magyar írástörténeti kapcsolatok tisztázása végett (meg is fogunk neki szervezni egy előadást, hogy az érdeklődőknek beszámolhasson a munkájáról).
Az újabb kötetemben pedig kifejezetten le is írtam az őshonosság-elmélet egyik változatát, amely tulajdonképpen azt magyarázza meg, miért is nem vagyunk őshonosak, csak kőkoriak itt, a Kárpát-medencében (persze az is tekinthető egyfajta őshonosságnak) - valamint Szibériában is egyszerre. A magyarság és a véle rokon népek ugyanis a Közel-Keletről északra indulván a Turáni-alföldön kétfelé ágaztak és ugyanannak a népnek a két fele jutott el a Kárpát-medencébe is, meg Szibériába is (ez utóbbiak egy része továbbment Amerikába indiánnak). S amikor a szkíták-hunok-avarok-szabírok eljutottak a Kárpát-medencébe, akkor ugyanannak a népnek a különböző csoportjai rétegződtek egymásra. Ezt nem érti OB, aki az ismerethiányát a dilettáns jelző osztogatásával sem pótolhatja.
Egy sanda előítélet sugárzik OB rendkívül pontatlan forrásmegjelöléséből. Kimondatlanul is azt sugallja, mintha az internetes fórumokon közzétett cikkek tudományos értéke eleve alacsonyabb lenne a máshol megjelenteknél. Nem vitatjuk, hogy az interneten a sok okos dolog mellett sok ostobaság is megjelenik. Azonban ugyanez a helyzet a könyvekben kifejtett finnugrista szakirodalommal is, amit pedig többnyire tudományos könyvkiadók adtak ki. Sőt ezt mondhatjuk el OB és más, állítólag nem finnugrista szerzők köteteiről is.
A helyzet ugyanis egészen más, OB nem látja jól a kérdést. Egy cikk tudományos értéke szerzőjének a tehetségétől, a cikkben felsorolt érvrendszer és adatok minőségétől függ. Az értéke nem változik, bárhol jelenik is meg. OB azonban felszínesen ítél és ezt a sajnálatos megközelítést terjeszti.
OB dákó-román elméletre való hivatkozása szokása a finnugrista szerzőknek is, de - le kell szögeznünk - a példa nem jó. Ugyanis egy megalapozott állítást nem érdemes egy kalap alá venni egy légből kapottal. Például a dákó-román elméletnek nincs olyan frappáns igazolása a forrásokban, mint a Tarih-i Üngürüsz és Bonfini; vagy olyan nyelvemléke sincs, mint a szentgyörgyvölgyi tehénszobor felirata; vagy nem támaszkodik olyan nyelvtörténeti műre, mint amilyen Mario Alinei professzor etruszk-magyar nyelvrokonságot bizonyító kötete. Ezek az érveink nem állnak magukban. Azaz az őshonosság tény (legfeljebb arról érdemes vitatkozni, hogy mit értünk alatta).
A magyarok nyomait nem kell tíz- és tízezer évekre visszavetíteni, mert azok a nyomok ott vannak már a kőkorban minden vetítés nélkül is. OB megütközését az okozhatja, hogy a finnugrista professzorai nem ismerték, vagy elhallgatták előtte az őshonosságra utaló tényeket, ő maga pedig nem képes feldolgozni az új adatokat közlő felismeréseket. Csupán a jelzőosztogatással véli elintézhetőnek a kérdést.
Amikor azt írja, hogy "természetesen bizonyítékok nélkül", akkor nem mond igazat - mert van kézzelfogható bizonyíték, például egy magyarul jól elolvasható kőkori nyelvemlék - mióta Bánffy Eszter kiásta a szentgyörgyvölgyi tehénszobrot.S aligha kell ennél több értékelés OB cikkéhez.
A szakirányú végzettség emlegetése ismét csak OB téves megközelítéséről árulkodik. Újra és újra el kell mondanunk: egy cikk tudományos értéke csak a benne foglalt adat- és érvrendszer tudományos értékétől függ. De megemlítünk egy példát, hátha az segít megvilágítani a kérdést: Harmatta János professzor úrnak a beosztása, a végzettsége és a gyakorlata is rendben lévőnek minősíthető, mégis nem létező hun feliratokat olvasott el iráni nyelven - az akadémikus áltudomány nagyobb dicsőségére. Ez a példa önmagában is cáfolja OB komolytalan megközelítését, de nem számítunk arra, hogy a jövőben megalapozottabban fog érvelni.
Nem tudni, hogy OB miért mondja, hogy az általa bíráltak "még arra sem vették a fáradtságot, hogy összehasonlító vizsgálatot végezzenek a külföldi múzeumokban".Néhányan ugyanis elmentünk már külföldi múzeumokba, mások meg talán nem mentek el - de ez mit sem von le a cikkeink tudományos értékéből - ha azok egyébként rendelkeznek ilyen értékkel.
OB álláspontjában egy jellegzetesen hibás szemlélet nyilvánul meg: ugyanis a turizmus iránti rajongását összetéveszti a tudományos kutatással. Például a külföldi múzeumok meglátogatása nem pótolja a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításán láthatószentgyörgyvölgyi tehénszobor megtekintését, még kevésbbé az elolvasását - ha a magyar őstörténetről, vagy éppen az őshonosságunkról van szó. Ez az elolvasás többnyire íróasztal mellett szokott történni, hiába ítéli el ezt a tudósi magatartást (az íróasztal mögötti üldögélést és a gondolkodást) látatlanban OB.
Ami pedig az egyetemi előadások meghallgatását illeti, a világ egyetlen egyetemén sem tanítják a szentgyörgyvölgyi tehénszobor olvasatát (amely pedig szükséges az őshonosság kérdésének eldöntéséhez) - mert ez egy felfedezés, amivel az egyetemi oktatás még nem tart lépést (egyedül a szegedi egyetemen volt módom ismertetni ezt az olvasatomat ). Az egyetemeken egyébként is semmit, vagy ostobaságokat tanítanak a székely rovásírás eredetéről (kivéve néhány egyházi egyetemet). Például az ELTE honlapján az a képtelen állítás olvasható Horváth Iván professzor úr tollából, hogy a székely írást a humanisták találták fel. Amiből az következik, hogy az effajta egyetemi előadások komolyan vétele kifejezetten akadályozza az őshonosság kérdésének tisztázását.
A "vagy akár kikérjék a szakemberek véleményét" kitétellel sem megyünk sokra, ugyanis mi például elég sok "szakember" véleményét kértük már ki és ismertük meg eddig, de csak a tájékozatlanságuk derült ki a vélük folytatott beszélgetés során - ha a székely rovásírás eredete került szóba.Legyen elegendő itt egyetlen példára hivatkoznunk:
A sorozatosan kedvezőtlen tapasztalatainkról végül kénytelenek voltunk külön kritikai kötetet kiadni (" Így írtok ti magyar őstörténetet " http://tudos.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=87244 címmel) - amely azt bizonyítja, hogy OB csak ábrándozik arról, hogy e tárgykörben megkérdezésre méltó, a tudás birtokában lévő szakemberek egyáltalán léteznek valahol.
Amilyen a kezdet, olyan a folytatás ...
Azt írja a továbbiakban OB, hogy "A történettudományban vagy régészetben valamennyire jártas olvasónak ezeket az iratokat olvasva azonnal feltűnhet, hogy a szerzők folyamatosan elferdítik a tényeket, a magyar történelmet pedig ugyanúgy kedvük szerint alakítgatják, mint a finnugristák, fittyet hányva az ősi magyar hagyományra. Ne is csodálkozzuk a járatlanságon, hiszen a „szerzők” híján vannak alapvető történeti-régészeti ismereteknek: vagy nem olvasták, vagy nem akarják figyelembe venni a magyar történeti krónikákban leírtakat "
Negyven éve ezt a szakterületet olvasom, de nekem nem ez tűnt fel. Számomra az a feltűnő, hogy OB konkrét tények helyett semmitmondó és bizonyíthatatlan általánosságokkal érvel. Ugyanakkor valamilyen ismeretlen ok miatt kerüli a székely írás kőkori emlékeinek (például a szentgyörgyvölgyi tehénszobornak) az említését, vagy Bonfini vonatkozó adatát, helyette inkább mellébeszél.
Azt pedig, hogy ki hány fittyet az ősi magyar hagyományra, kitűnően felmérhetjük azon, miképpen vélekedik a Tarih-i Üngürüszről, amely a legősibb magyar hagyomány jó ősszefoglalása Hölbling Tamás kitűnö köteteszerint. Azt írja ugyanis OB, hogy " Teljesen abszurd a Tarih-i Üngürüsz krónika azon részére hivatkozni az őshonosság kapcsán, hogy a hunok már magyarul beszélő népeket találtak itt, ezért mi őshonosok vagyunk."
Ugyanis az őshonosság tárgyalásakor ez is egy felhasználható adat, a rá való hivatkozást nem lehet teljesen abszurdnak tekinteni. Nem pótolja ugyan a még régebbi adatokat, de szükséges láncszeme a bizonyításnak. Csak az teljesen abszurd, ha valaki az OB-hez hasonló modorban kioktat másokat, miközben ő a legfontosabb adatot (a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor magyar nyelvű feliratát) nem létezőnek tekinti, amikor a magyarság Kárpát-medencei őshonosságáról van szó.
Genetikai szemfényvesztés?
Tóth Imre is bírálja Obrusánszky Borbála cikkét. Az alábbi bekezdés az ő álláspontja, amivel csak egyetérthetünk.
"A szerző “Genetikai szemfényvesztés” bekezdéscím alatt azt álítja, hogy Ornella Semino a magyarokban 60 %-ban vélte kimutatni az M178-as Y-kromoszómás jelzőt, és erre hivatkoznak az őshonosság hívei is. Ez nem igaz, ilyet senki sem állított. (Illetve csak az OB által idézett, vele egy véleményen lévő szerző, – szintén alaptalanul.) Az M178 éppenhogy az Ural környékén élő “finnugornak” mondott népek jellemzője, ami a magyarokból gyakorlatilag hiányzik. A szemfényvesztés tehát valós, csak nem úgy, ahogy azt OB állítja. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy Semino nem egyedül dolgozott, hanem 16 másik genetikussal, és hogy az európai népek összehasonlító genetikai vizsgálatait azóta többször, többen is megismételték, mindig hasonló eredményekkel. Még az MTA szegedi kutatói is, tessék csak utánanézni a Magyar Tudományban! Érdemes megnézni az eupedia.com c. honlapon az európai népek genetikai összetételét ábrázoló térképet, az világosan megmutatja a lényeget! ... Itt is egyértelműen a tények jelentős részének a figyelmen kívül hagyásáról van szó."
Az őshonosság és a keleti eredet szembeállítása
OB így érvel, amikor a saját álláspontját adja elő: "a „szerzők” híján vannak alapvető történeti-régészeti ismereteknek: vagy nem olvasták, vagy nem akarják figyelembe venni a magyar történeti krónikákban leírtakat és mellőzik nagy királyaink rendeleteit és törvényeit, ahol szintén többször említik őseink, a szkíták nevét és sok hagyomány eredetét oda vezetik vissza. Azzal a képtelen ötlettel álltak elő, hogy némely „őshonos” nép, a palóc és a székely magába olvasztotta a betolakodókat, ezért beszélünk ma is magyarul."
Ami azt jelenti, hogy az őshonosság-elmélettel kapcsolatos egyik legnagyobb kérdés az, hogy ha a magyarok a Kárpát-medencében élnek a kőkortól kezdve, akkor kik jöttek be hunokként, avarokként és Árpád alatt?
Ami a honfoglalók (vagy a hunok, szkíták, avarok) nyelvét illeti, valóban sok megalapozatlan elmélet terjeng ezek török nyelvéről. Nem bizonyítja semmi, de azért váltig állítja néhány szerző. Pusztán csak arról van szó, hogy az "őshonosok" egy része sem képes nagyívű őstörténetben gondolkozni.
Ez azt jelenti, hogy OB és egyes vitapartnerei sem jutottak el annak a felismeréséig, hogy a magyar őstörténet nem érthető meg mindaddig, amíg nem a "legdilettánsabb" álláspontot fogadjuk el. Nem kell választani az egymásnak látszólag ellentmondó "őshonosság" és "keleti eredet" elméletek között, hanem olyan nagyívű elméletet kell kidolgozni, amelyikbe mindkettő (és a többi alátámasztható elmélet is) beleillik.
Azaz OB előtt még jelentős fejlődési lehetőség áll - amit azonban eddig kihasználatlanul hagyott.
Az akadémikus áltudomány képviselőinek unos-untalan előadott álláspontja szerint ugyanis dilettáns elméletnek tekinthető a sumer eredeztetés, a szkíta-hun-avar eredeztetés, vagy az őshonosság is. OB javára írandó, hogy ezek közül mégis hitet tett az egyik, a szkíta-hun eredeztetés mellett. Nem minden ok nélkül való döntés ez, mert valóban sok érv szól mellette. Joggal, hiszen a szkíták egy része és a szabírhunok is magyarok voltak.
Azonban szólnak érvek a többi mellett is, s azokat sem illik nem létezőnek tekinteni.
A "legdilettánsabb" elmélet kétségkívül a pánmagyar elmélet, amely szerint minden és mindenki magyar volt valamikor. Ez persze csak a kritikusok megfogalmazása, amellyel az értetlenségüknek és a megdöbbenésüknek adnak hangot, amikor a világban sokfelé előforduló párhuzamokat próbáljuk meg felderíteni.
Amikor választani kell a sok "dilettantizmus" közül, akkor OB talán a szívére hallgat, mert a szentgyörgyvölgyi tehénszobor írását nem tudja elolvasni, de szívesen gondolhat vissza a Kínában eltöltött szép napokra.
Azaz nyilvánvaló ellentmondás feszül a különböző őstörténeti modellek között (ha a magyarságot kis és fiatal népnek képzeljük el), s OB most az egyik ilyen ellentmondást próbálja megfogalmazni. Azzal érvel, hogy ha őshonosak voltunk, akkor nem lehettünk szkíták, hunok és avarok. Szerinte választani kell és csak a keleti eredet jöhet számításba, amit éppen elegendő forrás és érv támaszt alá. OB habozás nélkül a szkíta-hun-avar eredetünk mellett teszi le a voksát, pedig ez csak féligazság. Talán azért szavazott így, mert szeret Kínában utazgatni s fogalma sincs a szentgyörgyvölgyi tehénszoborról.
Márpedig a tények kemény dolgok. Ha a 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobron székely jelekkel írt magyar nyelvű felirat van, akkor ezen a tájon élhettek magyarok, vagy a magyar nyelvvel rokon nyelvet használó népek. S ez alátámasztja Mario Alinei professzor komoly érvekkel nem cáfolt hipotézisét is, mely szerint az etruszkok a legközelebbi nyelvrokonaink s a Kárpát-medencéből vándoroltak át Itáliába kb. 5000 évvel ezelőtt. A Tordos-Vincsa kultúra jelrendszere is azonosnak látszik a székely írással, de legalábbis egy közeli rokona lehet. Ugyan mi más ez a gondolat- és bizonyítéksor, mint az őshonosság valamilyen alátámasztása?
Ha Obrusánszky Borbála szerint ez cáfolja a szkíta-hun-avar-szabír származásunk bizonyítékait, akkor téved. Nincs ugyanis ok azt képzelnie, hogy az egyik eredeztetés cáfolja a másikat. Csupán lépnie kell egyet gondolatban és meg kell értenie egy nagyobb ívű őstörténeti elképzelés jogosságát (a pánmagyar megoldást), amit az " Így írtok ti magyar őstörténetet " c. kötetem végén fejtettem ki.
***
S íme, Fóthi Erzsébet genetikus álláspontja a magyar őshonosság kérdéséről Mórocz Zsolt riportjában. Az őshonosság nála már korántsem tabu, hanem az az alap, amire a magyar őstörténetet építeni lehet.
– Időben meddig hátrálhatunk, ha a Kárpát-medence benépesülésének kezdetét keressük?
– Európa különböző hullámokban történő benépesüléséről vannak megbízható bizonyítékok, és mindig találunk, noha kis számban, magyarországi leleteket. Az első, körülbelül nyolcszázezer évvel ezelőtti benépesedéséhez kötődik a vértesszőlősi lelet. A kö
vetkező hullámhoz, mikor a mai ember, a homo sapiens elterjedt 35–40 ezer évvel
ezelőtt, ehhez a korhoz a Subalyuki leletet lehet sorolni. A felső paleolit korban már
biztosan éltek emberek a Kárpát-medencében. A tömegesen megjelenő leletek az újkő
korból kerülnek elő, az utolsó jégkorszakot követő időkből. A mai magyar népnek hetvenöt százalékát olyan génállományra lehet visszavezetni, ami már a felső paleolitban jelen volt Európában, tehát jelentős őskőkori előzménye van a mai magyar népességnek.
A magyarságnak a Kárpát-medencében nagyon mélyen gyökerező történelme van. Nem megtagadva a keleti szálat – Emese álmát vagy Hunor és Magor mitikus történetét –, hangsúlyoznunk kell európai történetünket, mert ez is a mi történetünk.
– Jelen vannak bennünk a kőkori emberek génjei?
– Bennünk vannak. Az újkőkor óta bizonyítható, mégpedig hiányzó láncszem nélkül,
hogy folyamatos betelepülések voltak a Kárpát-medencében. Állandóan érkeztek népcsoportok, mi több, azt állíthatjuk, szinte soha nem mentek el.
– Tehát nem volt soha tabula rasa, sem a hunok, sem az avarok, sem a magyarok előtt.
Minden keletről érkező honfoglaló nép talált itt más népeket. Akkor kijelenthetjük, hogy mindenkinek, minden Kárpát-medencei környéki népnek rokonai, ismerősei vagyunk?
– Igen. Ha konzekvensen végiggondoljuk, talán a longobárdok az egyetlen nép,
amely tovább ment innen, a mai Lombardia területére. Tulajdonképpen azt mondhatjuk: mi Európa minden népével rokonságban vagyunk. Természetesen nem vonom kétségbe a magyar őstörténettel kapcsolatban a keleti szálat, hiszen kutattam Magna Hungáriában. A magyar történelemből a legkedvesebb témám a honfoglaláskor, azon belül
a vezérek, a nyilvánvalóan keleti eredetű népcsoport tagjai. Ugyanakkor elgondolkodom
azon biológusként, antropológusként, hogy az elmondottak alapján az itt ősidők óta élő
népek, akiknek a génállománya bennünk van, akik az őseink is, miért nem kapnak nagyobb hangsúlyt a nemzettudatban. Miért emeljük ki azt az egyetlen ágat, amely már
a honfoglaláskorban nagyon vékony ág volt az itt talált népességhez képest. Úgy gondolom antropológusként, paradigmaváltásra volna szükség a nemzettudat területén. Nem
azt kellene hangsúlyozni, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt bennünket az egységesülő Európa népeivel.
Sándor Klára jelzője; avagy ki számít dilettánsnak a székely írás kutatói közül?Rovó - 2011.06.26 10:58
Sándor Klára 1996-ban dilettánsnak minősítette a Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetünket; egyúttal beismerte, hogy az akadémikus tudomány - amelyhez tartozik - semmit sem tud a székely írásról.
1. ábra. Magyarszombatfai népi cseréptál Czugh Zsuzsa gyűjteményéből, négy sarkán az égigérő fa olvasható jelképével; igaza van Záhonyi Andrásnak, amikor leszögezi, hogy a fogalomjelek elolvasásához intelligencia szükséges
2. ábra. Az égigérő fa olvasata: Jóma ten, mai magyarsággal: "Jó magas Isten"; nem számítana tudományos igényű kritikának , ha valaki azt mondaná erre az olvasatra, hogy "fantáziadús és dilettáns"
3. ábra. A székely "j" (jó), "m" (magas) és "nt/tn" (Ten) rovásjelek, amelyek párhuzama megtalálható a fenti népi képjelben; a rovásjelek akrofóniájának rekonstrukcióját az 1993-ban megjelent kötetünkben már közreadtuk; a fentihez hasonló példák sora az akrofóniarekonstrukciót igazolja: azért tudjuk elolvasni most ezeket a népi jeleket, mert előzőleg jól azonosítottuk a szójeleket
A kései válasz indoklása
A " Bronzkori magyar írásbeliség " c. kötetünk 1993-ban jelent meg. Sándor Klára már 1996-ban kiosztotta rá a dilettáns jelzőt.
Sok víz lefolyt azóta a Murán (ezt a mondást így használják mifelénk az Őrségben ). Azóta a székely írás kutatásában jelentős lépéseket tettünk; amint Sándor Klára is végezte a dolgát: vezetőségi tagja lett az országot rontó kormányban helyet foglaló, majd a semmibe hulló SZDSZ-nek. A dilettáns jelzőjének akkor sem tulajdonítottam különösebb jelentőséget; mert világos volt, hogy nincs tisztában a székely írás kutatásának fejleményeivel.
Most is csak azért érdemes visszatérni e jelzőjére, mert egykori szerzőtársam, Szekeres István érzelmi okokból (nehezen viselve a szakmai kritikámat ) igazat ad Sándor Klárának az Erdélyi István által főszerkesztett Eleink 2010/3. számában megjelent írásában (ez a képtelen kanyar is megérne egy gondolatsort, de most nem foglalkozhatunk vele).
Sándor Klárától megkapjuk a dilettáns jelzőt Ezt írja Sándor Klára az 1996-ban megjelent hirhedt (mert a székely írás kutatásának indokoltságát megkérdőjelező) " A székely írás megíratlan története(i?) c. cikkében: "Hogy erre a munkára, a székely írás történetének korrekt, sem leértékelő, sem fölmagasztaló megírására mielőbb szükség lenne, jól példázza, hogy 1993-ban már állami támogatással is megjelenhetett egy olyan kötet, amely fantáziagazdagságát és dilettantizmusát tekintve csak a magyar-sumerológusok(1) meghatározó alapmunkáival mérhető össze.(2) Félő, hogy az ilyen jelenségek még inkább elriasztják azokat, akik kutatásaik tárgyává a székely rovásírást tennék, pedig a székely rovásírás kutatását a magyar tudományosság több szempontból sem mellőzheti.
(1) L. Komoróczy Géza: Sumer és magyar. (Gyorsuló Idő.) Bp. 1976.
(2) A szóban forgó kötetet ( Varga Géza szerk.: Bronzkori magyar írásbeliség. Bp. 1993 ) az Írástörténeti Kutató Intézet (?) jelentette meg a Lakitelek Alapítvány támogatásával, és a kötet előkészítő munkálataihoz – ahogy az előszóból kiderül – a Művelődési és Közoktatási Minisztérium 1992. évi közművelődési pályázata és Budapest XII. kerületének önkormányzata is „nélkülözhetetlen anyagi és erkölcsi” támogatást nyújtott. A kötet előszavában a Kiadó (sic!) Kiszely Istvánt idézi, aki szerint „agyonhallgatott és félreértelmezett ismerethalmaz volt ez, a magyar tudóstársadalom képzett elméinek megbecsült kutatási területe helyett inkább az amatőrök vesszőparipája”. Kiszely Istvánnak ezzel a kijelentésével ez alkalommal egyet lehet érteni, s azzal is, ahogy a Kiadó a gondolatsort folytatja: „a helyzet alapvetően napjainkig sem változott meg”. Kár, hogy a könyvet leginkább csak a szerzők önéletírásaként vagy szociálpszichológiai-kultúrantropológiai szempontból érdemes olvasni."
Van-e a kötetben szakmai újdonság?
Sándor Klárának joga van felületesen átfutni, el sem olvasni, meg sem érteni a kötetünket. Amint könnyen bizonyítható, hogy téved; amikor "önéletírásaként vagy szociálpszichológiai-kultúrantropológiai szempontból" próbálja értékelni. A kötetben ugyanis - a kritikájávalellentétben - van néhány fontos szakmai felismerés.
A szakmai eredmények egyik része az, hogy sikerült a székely írás hieroglifikus előzményét valószínűsítenünk. Szerzőtársaimmal több székely jel előzményét és akrofóniáját rekonstruáltuk s ezek döntő többségén azóta sem kellett változtatnunk (a saját rekonstrukcióim közül egyet sem). Simon Péter (a hettita hieroglif írást nem említve) pontosan körülhatárolta azt a kort és azt a területet, ahol szerinte a székely írásnak egy hieroglif írásból keletkeznie kellett. Oda mutatott, ahol egykor a hettita hieroglif írás volt divatban - amelynek (s ezt nekem sikerült azonosítanom évekkel később) formai és tartalmi alapon vagy 20 jele rokonítható a székely jelekkel. Ez a felfedezés Simon Péter munkájának szakmai megbízhatóságát húzza alá.
A szakmai felismerések másik része az, hogy Szekeres István is, meg én is egy-egy világmodellben fedeztünk fel székely jeleket. Ez vezetett el később a kőkori eredetű világmodellek és általában az ősvallási ábrázolási konvenciók szerepének felismeréséhez. Ma már bizonyos, mert seregnyi példa igazolja, hogy a székely írás e kőkori ábrázolási konvenciók jelkészletéből alakult ki. Ezért értjük meg némelyik amerikai indián jelmontázs jelentését, bár az indiánok ősei még a kőkorban vándoroltak ki az Újvilágba.
Sándor Klára elfeledkezik a kötet végén olvasható fejezetről is, amelyben egy valószínűségszámítás eredményéről számolok be. Azt vizsgáltuk Nemetz Tibor matematikussal együtt, hogy a székely írás jelei miért hasonlítanak oly sok esetben a világ távoli írásrendszereinek jeleire. Tudtommal eddig még senki sem használta ilyen célra a matematikát, ezért ez szakmai újdonságnak számít. Ráadásul az eredmény is meggyőző, szó sincs semmiféle bizonytalanságról. Azt állapíthattuk meg, hogy a székely írás jeleit rokonság fűzi a világ szinte valamennyi antik írásrendszeréhez. További kutatások segítettek a rokonság magyarázatának kidolgozásában. Ma már tudjuk, hogy ez a rokonság az ősvallásnak köszönhető, a székely jelek a kőkori ősvallás jeleiből alakultak ki s ezért találhatók meg a jelpárhuzamok mindenütt, ahová a kőkori ősvallás jelképrendszere eljutott. Belátjuk, hogy egy átlagos nyelvész számára a valószínűségszámítás ismeretlen dolog lehet. Ez azonban nem ok a jelzőosztogatásra, vagy ezt inkább az önkritika során kellene alkalmaznia.
Hatott-e a kötet az írástörténészekre?
Mondanom sem kell, hogy Sándor Klára jóslata nem vált be; sőt éppen az ellenkezője történt annak, amit veszélyként az égre rajzolt. A tevékenységünkkel tudtommal egyetlen embert sem riasztottunk el a székely írás kutatásától. Varga Csaba és Friedrich Klára azonban - akik azóta nagy ismertségre tettek szert a szakterület olvasói előtt népszerű munkáikkal - kifejezetten megemlékeznek e megbírált és a következő kötetünk inspiráló voltáról.
Sándor Klára persze nem rájuk, hanem az akadémikus tudomány embereire gondolhatott. Azonban őket sem kellene tőlünk féltenie. Ugyanis a tudósoknak nem kell visszariadniuk attól, ha valamelyik szerző "fantáziasdús és dilettáns" dolgokat ír a kötetében. Nem mi okozzuk az akadémikus tudomány embereinek e téren tapasztalható gondolatnélküliségét.
Ráadásul az sem lenne igaz, hogy őket nem inspiráltuk. Ugyanis a kötetünk hatására megváltozott az akadémikus tudomány embereinek a székely írás eredetéről alkotott álláspontja. Előzőleg vagy száz éven át az ótürk-glagolita eredeztetés megalapozatlan elméletét ismételgették; a kötetünk megjelenését követően pedig minden "számottevő" kutató azt ismerte be, hogy fogalma sincs a székely írás eredetéről. Ezt a folyamatot írtuk le a " Rovásírásunk tudós eredeztetésének története " c. cikkünkben, amely " A székely rovásírás eredete " c. kötetben is megjelent 1998-ban.
Sándor Klára a székely írás leírásában azt tartja fontosnak, hogy az se leértékelő, se fölmagasztaló ne legyen. Pedig egy tudós számára fel sem merülhet tudományos kérdés érzelmi alapon történő tárgyalása.
Mentségére szolgáljon, hogy az ő köreiben olyan eleven érzelmi töltése van a székely rovásírásnak (mondjuk ki világosan: olyan megvetés övezi a magyar nemzeti írást), ami józan ésszel felfoghatatlan. Jellemző erre a "tudományos" közutálatra, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum két szakértőtől kért szakvéleményt a budapesti hun jelvényről, de mindkettő csak idézőjelek között volt képes leírni a rovásírás szót. Ezért emberileg érthető, hogy Sándor Klára sem tudta magát kivonni e környezeti hatás alól. Mégsem kellene leragadnia a puszta jelzőosztogatásnál, amikor tudományos kérdések megoldása van napirenden.
Ez persze csak az érzelmi oldala a dolognak (a jelzők oda tartoznak), amely egy tudományos igényű vitában semmit sem számíthat.
Nem az a valódi kérdés ugyanis, hogy Sándor Klára rokonszenvezik-e a végzett munkánkkal, vagy sem (maradjon ez az ő magánügye); hanem az, hogy képes-e tudományos igényű kritikára; s ha ilyennel valaha előállna, akkor meg tudnánk-e magunkat védeni?
Úgy vélem, hogy amikor igaztalan vélemény jelenik meg a kötetünkről 18 évvel a kiadása után, akkor a kötet szerkesztőjeként - az elhunyt Simon Péter szerzőtársunk helyett is - válaszolnom kell a fentiekre.
Eszik-e, vagy isszák a dilettánst?
Mielőtt a konkrét helyzetet értékelnénk, érdemes felidézni, mit is ír a dilettáns szóról a lexikon. Feltételezem, hogy mindannyian ismerni véljük ezt a szót; mégis úgy tűnik, mintha érdemes lenne megmagyarázni a jelentését.
- Olyan személy, aki szórakozásból, időtöltés céljából és nem hivatásszerűen művel egy-egy tudományágat v. művészetet.
- Elterjedtebb jelentése a művészetekben: nem hozzáértő, felületes felkészültségű személy. Ebben az értelmezésben többnyire lenézik, amit a diletáns művel, holott azzal, hogy maga is kísérletezik a művészettel, olyan érzéket, megértést, befogadókészséget fejleszt ki, amely hasznos, pozitív. A diletáns tevékenysége akkor válik károssá, ha műkedvelő tevékenységét művészinek tekinti, ha azzal áltatja magát, hogy terméke művészi alkotás.
- az itáliai reneszánszban mecénás, műpártoló, műbarát, ill. amatőr, műkedvelő.
- mai pejoratív értelemben ambiciózus, de tehetségtelen, kontár álíró, álművész.
- hozzá nem értő, avatatlan.
A fentiekből elsősorban az első és az utolsó két magyarázat vonatkozhat ránk, mivel a 2. és a 3. a művészetek terén igazít el, mi pedig a tudomány terén fejtünk ki tevékenységet. Ez a körülmény azért szerencsés, mert a művészetek terén nem nagyon van egzakt mérce: akit ma dilettánsnak minősítenek, azt holnap művészként könyvelhetik el és viszont. A tudományban azonban ismert a tudományos bizonyítás fogalma, azaz van egzakt ellenőrzési lehetőségünk ahhoz, hogy eldöntsük: ki az, aki nem tudja, miről beszél.
Vagyis két kérdésre kell választ keresnünk, ha el akarjuk dönteni, hogy dilettánsak vagyunk-e, avagy sem:
Az egyik kérdés arra vonatkozik, hogy kapunk-e fizetséget a végzett munkánkért, vagy inkább támogatói vagyunk a tudományos kutatásnak, kedvünk telik-e a kutatásban. Itt a választ könnyű megadni, mert nem fizetett, hanem önkéntes munkásai vagyunk a tudományos kutatásnak. E reneszánsz kori értelmében tehát jogos lehet a dilettáns jelző használata, azonban Sándor Klára feltehetően nem erre az értelmezésre gondolt.
A mai értelmezés szerint a dilettáns valami olyasmit csinál, amihez nem ért, amiben avatatlan. S ez az, amit Sándor Klára tévesen ítélt meg és bizonyítani sem tud. Pedig kellene bizonyítania, ha becsüli magát valamire; ugyanis nem piaci kofák veszekedéséről, hanem tudományos kérdések eldöntéséről van szó.
Érzek némi ellentmondást Sándor Klára cikkében, amit Szekeres István barátom nem vett észre. Megpróbálom megmagyarázni, mire is gondolok.
A kritika szükségképpen két dologból állhat: a bírálónak be kell bizonyítania, hogy a megbírált valamit rosszul csinált, valamihez nem ért; s ha ez megtörtént, akkor lehet őt nyilvánosan "lehülyézni". Ez nem szép, de így logikus.
Van aztán a kritikának egy másik ága is, amikor a bíráló bevallja, hogy valamit nem tud, valamit rosszul csinált, s aztán "lehülyézi" sajátmagát. Ezt hívják önkritikának . Ez is rendben van, mert logikus.
A mi esetünkben azonban e két módszernek valamilyen logikátlan keverékét alkalmazta a szerző. Sándor Klára lenyűgöző őszinteséggel vallotta be, hogy az az akadémikus áltudomány, amelynek ő is tagja, lényegében semmit sem tud a székely rovásírásról. Ezt feledve mégis bennünket dilettánsoz le, akik pedig megfelelően alátámasztott, mindeddig megcáfolatlan, nagy horderejű felismerések sorát tesszük közzé a könyveinkben.
Sándor Klárának érdemes lenne végiggondolnia ezt a dolgot, s ha már mindenáron kritikai cikket akar írni, akkor meg kellene maradnia az első két - logikus - eljárás valamelyikénél. Választhatja a kritikát is, de ahhoz a puszta jelzőosztogatás helyett (tudományról lévén szó) érdemi ellenérveket kellene felsorolnia. Ha azonban egy tudományos igényű vitában nem tudja megcáfolni az állításainkat, akkor meg kellene elégednie az önkritika lehetőségével.
Elolvastam a javasolt linket, de nem értem, hogy ez ide? Semmi köze sincs ahhoz, amiről beszélünk. Annyira késői népvándorlásról esik benne szó, hogy az már nem osztott és nem szorzott az akkor már régen meglévő írásunkon.
Valóban nem ismered az írásunk adatait. De ezt még pótolhatod.
