Létezik-e politikai idill?
Létezik-e politikai dili?
Létezik-e idilli politika, vagy a politika eo ipso dili?
Bölcseleti jellegű kérdések, melyekre az adekvát válaszok a filozófia és a közgondolkodás történelemfilozófiai határmezsgyéjén találhatók.
Érdemes a metakommunikációra figyelni, ahogy ingerültté válik a hangja, gesztusai, mimikája amikor a szocializmus humánumát megtartó racionális hatékonyságról zagyvál, majd a szinte esti mesélősre váltó intonáció a magyarázó kontextusba helyezéshez: „...hát ez egy történelmileg új feladat” - na ezt pl. szépen mondta! Profánul így hangzik: eddig Moszkva ülepét nyaltuk, de mostantól a Világbank és a Valutaalap ülepét fogjuk. Ez itten az új feladat történelmileg.
Vagy: kapjátok össze magatokat! Vagy: szarjátok össze magatokat!
Ez a három lehetőség van. Én többet nem látok.
Kuncze Gábor azt mondta tegnap a tévében, hogy az ország két oldalra szakadt, és hogy ez a két oldal folyvást harcol egymással, nincs köztük párbeszéd. (Azért nem tettem idézőjelbe a szöveget, mert lehetséges, hogy Kuncze nem pont ebben a sorrendben, ám pontosan ezeket a szavakat használta és pontosan ebben az értelemben. Illetve lehet, hogy a „harcol” szó helyett „veszekedést” mondott, nem emlékszem rá, de momentán nem ez a döntő.)
Kuncze Gábornak igaza van. Csak épp a torka véres annak, amit állít. Mert (1) az ország nem szakadt, (2) nem oldalakra, (3) nem kettőre, és persze (4) a Kuncze által pedzegetett „értelemben” nincs szükség párbeszédre, pontosabban: nem párbeszédre van szükség. A többi stimmel.
Az ország nem szakadt, hanem tagolódott. Nem két részre, hanem olyan három „csoportra”, melyek közül kettő a csoport, s az is inkább csak megközelítőleg, hozzávetőlegesen, tehát: messze nem oldalakról van szó, ti. a harmadik tag kizárólag a közvéleménykutatók által használt paraméterek szerint csoport: „a táblázaton ez az oszlop a pártot nem választók csoportja” stb.
Tehát az egyik „csoportba” azok tartoznak, akik figyelnek a politikára, s tántoríthatatlanul állnak a „baloldalon”, míg a másik „csoport” tagjai, szintén tántoríthatatlanul, a „jobboldalon”.
Kuncze a „baloldalon” áll.
Ami persze nem baj, a gond ugyanis ott kezdődik, hogy: Kuncze elvárja. Hogy mit vár el konkrétan? Fogalma nincs róla. Demokrataként elvárja.
Döntő kérdés: Kuncze meg akarja buktatni a kormányt? Nem akarja megbuktatni. Legalábbis nem mondta. Jó. De akkor miért álljak mellé? Vagy ellene. Miért? L’art pour l’art? Vagy azért, hogy Kuncze fontoskodó lelkének jól essék: eggyel többen kavarnak mellette? Kuncze mit akar? Akar valamit? Egyébként Kálmán Olga is ezt kérdezte tőle. Kuncze nem mondta meg. Illetve „ügyesen” tudatta (jobb kezével a bal füle tövét vakargatván), voltaképpen nem akar semmit. Csupán véleménye van. Kuncze-véleménye. Jó, ezt is értem, csak viszont: ezért álljak mellé? Ennyiért? Hogy „párbeszédet” folytatassak Kunczéékkal? Vagy az ellen-Kunczékkal? Miért? Minek?
Ha senki nem akarja átvenni a kormányzást, akkor nem foglalkozom senkivel. Mindezt természetesen metaforikusan mondom első szám első személyben, ti. én, a magam konkrét részéről, akkor sem válogatok a politikai „irányzatok” között, ha éppen (ciklikusan) eljött a kormányváltás ideje. Ugyanis a kapitalizmusnak nincs gyakorlati alternatívája. A pártok, koalíciók, diktátorok satöbbik kampányaik során (majd a kampányok utáni kampányaikban) ugyanazon jót vs. rosszat öntik nyakon az egymáséitól alig-alig eltérő ideológiai trurtymóikkal. Sőt például a „középbal” és a „középjobb” szinte csak annyiban különböznek (nálunk), amennyiben a képviselőik jobban gyűlölik egymást, mint a szélsőségek személyes megjelenítőit. Mesterházy, Schiffer képes együttműködni Vonával, míg a Gyurcsánnyal kevésbé (Schiffer egyáltalán nem), a Szilivel még kevésbé, nem szólva arról, hogy pl. Szili és Semjén között sincs személyes érintkezés (csak tudnám, mi a különbség kettejük között, túl azon persze, hogy semmi). És hosszan folytathatnám.
A kapitalizmussal szemben csak elvi alternatíva létezik. Én viszont részint öreg, részint szkeptikus vagyok ahhoz, hogy forradalmár lehetnék. Ezért nem politizálok. (A forradalom csak az olyan fürge ifjaknak való, mint amilyen pl. Tojás Gáspár Miklós.) Amitől persze még elmehetnék szavazni, és el is mennék (nem vagyok bigott), hiszen lehet valamicske értelme a kormányváltásnak is. Elvileg. Míg gyakorlatilag, hic et nunc semmi.
Az érdemi politikai kérdés ez: Orbán miként veszi majd tudomásul (előbb-utóbb), hogy nem a „zsidó nagytőke”, hanem a tőkelogika diktál. Ez az egyetlen érdemi, ugyanakkor – számomra – teljesen mellékes kérdés. Nem érdekel a matolcsy-orbáni metamorfózis módja (ti. a ténye nem kétséges), leegyszerűsítve: mindez pusztán ízlés dolga. Nem foglalkozom vele. Akinek az „ortodoxia” tetszik, legyen „ortodox”, míg aki „unortodox”, az tőlem nyugodtan riszálhatja „unortodoxként” felcsúti valagát, nem zavar. És már csak azért sem, mert meg vagyok róla győződve: az esztétikai, kulturális, ideológiai (vallási vs. szekularizációs) stb. alapirányultságot is a tőkelogika határozza meg. Történelmileg az egész világon. Így talán még Alcsúton is a kokakólát issza meghatározóan Mária népe, és nem annyira a keresztény kumiszt. Teljesen nyilvánvaló: az objektív tőke-eszkalációnak (s minden szubjektív hordalékának) be fog hódolni (Japán, India, Kína után) – horribile dictu – az iszlám is. Majd tessék megnézni!
Beszéljünk világosan! Kuncze a következőt „ajánlja” nekem, mint állampolgárnak – se többet, se kevesebbet! –, álljak melléjük, merthogy ők nem zsidóznak. És viszont azok meg zsidóznak. Ennyi. Aminek persze még volna is valami értelme, dacára annak, hogy semmi értelme, ti. nem igazi alternatíva, amely nem kínál pozitívumot (leszámítva azt a már-már cinizmusba rohadó hipokrita dogmát, mely szerint jogom van szabadon nyomorulttá válni), tehát kétségtelen: az is „valami” (értsd: semmi), hogy ezek legalább nem zsidóznak.
Így a probléma (mondjuk inkább szerényebben: a problémám) a következő (túl azon, amit fentebb említettem, hogy attól még nem állok melléd, ha te nem akarsz a Dunába lövetni, ezt megköszönöm nyilván, illő tisztelettel, de ettől még nem leszek a követőd), szóval, a gondom az, hogy pozitíve a Kunczéék is taszítanak. Mert, amiként Bayer Zsolték nem érzik bűnnek a zsidózást (sőt ők valójában zsidózásnak sem érzik, amit csinálnak), éppúgy vélik abszolúte jogosnak, ízlésesnek, méltányosnak, progresszívnek Kunczéék, Ormosék, Vásárhelyiék, Ungváriék, Kertész Ákosék… azt, amit ők csinálnak. Tehát ismételten a magukat, „genetikainak talán túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, hogy” tradicionálisan, kulturálisan, szellemileg fölsőbb rendűeknek érző, valló, hirdető emberek talmi gőgjére, pökhendi gúnyolódásaira, mocskolódásaira, sértegetéseire, olykor egészen durva gyalázkodásaira gondolok.
Kunczéék utálatos emberek. Számtalan példa van rá. Kunczéék annyira taszítóak, annyira kiállhatatlanok, hogy bizony magam is antiszemita volnék, ha bennem nem szublimálná az utálatot a kritikai hajlandóság. Míg viszont jól látható: másokban a primer ellenszenv gyűlöletté tokosodik. Magyarán: nekem pszichésen nincs szükségem arra, hogy antiszemita legyek, mert ki tudom írni magamból az indulatot anélkül – s ez a lényeg! –, hogy közben zsidóznom kéne. Na most, ez nem pusztán intellektuális készség, képesség (az is, nyilván), hanem döntően alapmentalitás, lelki beállítottság kérdése, s amely attitűd nem egyéb, mint ama sokszor (gyakorlatilag mindenki által) elátkozott kritikai magatartás.
Igen ám, csakhogy én pontosan ezért nem vagyok antiszemita! Méghozzá egyedül én! Az antiszemitizmus lényege ugyanis, mentálisan, a primitív gyűlölet. Amelynek egyetlen valós alternatívája létezik: a könyörtelen kritika, s benne elsősorban a kérlelhetetlen önkontroll, önfegyelem, önkritika. Sajnos.
Az index kirívóan gátlástalan figurája - Ein Gespenst, aki az index garázdájaként szenvtelenül, harag nélkül, de irgalmatlanul vert aggastyánt, kisgyermeket vagy éppen terhes anyát…
Hát igen. Pontosan ez a groteszk fintora a dolognak! Valójában csak az nem antiszemita, aki potenciálisan sem antiszemita, más szóval: az az ember, aki ugyan utál (hiszen bőven van mit utálnia), ámde nem rühell, nem gyűlöl, s különösen nem elvakultan. És ki az, aki nem gyűlöl? A kritikus. A „gátlástalan”, „garázda”, „szenvtelen”, „harag nélküli”, „irgalmatlan” kritikus. Aki egyébként azt állítja, hogy az antiszemitizmus attribútuma, tartalma nem a zsidóellenes gyűlölet (az a formája), hanem: a gyűlölet mint olyan. Vagyishogy az, aki tartózkodón, szelíden (ám kritikátlanul) „nem okádja a tüzet” (a zsidókra), az ugyan nem gyakorló antiszemita, viszont – elemző kritika híján – potenciálisan mégiscsak az; tudniillik még zsidók is lehetnek par excellence, gyakorló antiszemiták, Sándor Györgytől, Szilágyi Györgyön, Vámos Györgyön át le, egészen Babarczy Eszterig.
Lehet gyűlölet nélkül élni? Nem lehet. Csak nagyon speciális esetben. Tehát messze nem az a döntő, hogy valaki par excellence antiszemita-e vagy sem, méghozzá olyannyira, hogy megítélésem szerint pl. Ormos Mária József Attila-i értelemben vett őspatkány-attitűdje jóval kártékonyabb a kétségtelenül brutálisabb, ám nyílt (így behatárolható s elvileg fékezhető) „gyűlöletbeszédnél”. Ormos nagyobb kártevő, ti. nem arról van szó, hogy „az egyik hülyeség következik a másikból, a másik az egyikből” stb., hanem arról van szó, hogy az „alap-őspatkányok”, bizony, az Ormos Máriák szövegei.
A nyílt, brutális zsidózás a parlamentben az idén hangzott el, majd lényegében szó nélkül maradt a zsidóság ismételt gyilkossá nyilvánítása. Sőt azóta az ún. „baloldal”, ha lehet, még szorosabbra fűzte a politikai szövetséget a barbár-zsidózókkal (miközben Vásárhelyi Máriáék pártja jól megsértődött, merthogy egy „adminisztrációs hiba” folytán kihagyták őket az MSZP-LMP-Jobbik ad hoc koalícióból). Hogyan lehetséges ez, miért lehetséges ez? Azért lehetséges, mert Ormos Máriáék (s persze a Csoóriék is, ők valamivel előbb, de nem sokkal korábban) olyan társadalmi közhangulatot teremtettek, amelyben (mint langyos húslevesben a bacilus) vígan tenyészhet az immár egészen brutális baromság. Például Ormos Mária ezt a szövegét még a kilencvenes években közölte: „Elképzelhető, sőt nagyon is valószínű, hogy Sztálin eredetileg hitt valami elemi igazságosságban, a hozzá hasonló nyomorultak felszabadításának, emberi élethez juttatásának szükségességében”.
Hogy ez miért (mennyiben) ős-patkányszöveg?
Már ma meg akartam írni, csak a Kuncze tegnap este (Kálmán Olga műsorában) közbepofázott. Nem mondta persze, de erősen sugallta: ne harcoljak (vs. veszekedjek), hanem folytassak velük „párbeszédet”. Nos, a konkrét kunczei fölvetésre az általában vett állampolgári válaszom így hangzik metaforikusan: lófaszt! Párbeszédeljetek egymással!
Ezt tehát sürgősen meg kellett mondanom, s ezért a mai (rövid) kitérő.
Heller Ágnes zsenialitása szerint „Nincs uralkodás az uralkodó nélkül, és festmény festő nélkül, tirannia tirannosz nélkül, gonoszság gonosz nélkül. Gondolkozzunk például a festőről! Mondjuk, beszélgetünk egy zseniális festővel, aki a saját festményeiről csak banalitásokat tud mondani. Következtethetünk-e ebből arra, hogy a festészet mint olyan banális? Vagy szükségünk van-e arra, hogy igazoljuk, hogy miután festményei zseniálisak, maga a festő is egy mélyen gondolkozó ember, mint azt Arendt számos ellenlábasa Eichmann esetében tette?”
Zseniális filozófiai kérdésfölvetés. Mintegy Heller-zseniális (ami azt jelenti, hogy a világon semmi értelme), sőt kongeniális (erről bővebben alább).
Kezdjük ismét annak leszögezésével, hogy Heller még a legócskább közhelyeket is el tudja rontani. Ebben valóban egyedülálló. Sok szánalmaska sznobot ismerek, de olyat, aki ily röhejesen erőlködve volna eredetieskedő, Helleren kívül, egyet sem.
Közhely: a háziállat nem olyan, mint a vadállat. Míg e vérszegény banalitásnál Heller egyetlen parányi kummával sem tud többet mondani az állatról, ám fecseg róla megállíthatatlanul, hiszen ő épp azért „originális” „filozófuszseni”, hogy erőnek erejével csináljon magából jókora hülyét. Vagyis ezért nem elégedhet meg annak megállapításával, hogy a háziállat nem vadállat, ezért értekezik a háziállat „szocializációjáról”. Míg Almási professzor szerint több minden „jellemzi Heller gondolkozásmódjának radikális originalitását: olyan kilátóból fogalmaz, ahonnan minden kerekebbnek, igazabbnak látszik. A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van. Megint olyan fordulat, amit ő hozott be a filozófiába. Persze tudnék említeni mélyebb-fontosabb felfedezéseket is. Például a kanti imperatívuszok megfejését [sic.], az individuális és társadalmi etika találkozáspontjáról, e kegyetlen mércéről, amit megint csak ővillantott bele a filozófiai tudatba”.
Világos. Heller a „szégyenről ír dolgozatot”, mialatt belevillantja „a filozófiai tudatba” a „kanti imperatívuszok megfejését”, valószínűleg: megfejtését – bár itt valóban inkább a megfejésnek volna valami értelme, ti. Heller szerint (Filozófiám története, 27. o.) Kantot ő „soha nem fogja igazán érteni”. S ami egy filozófus esetében valóban originális. A „radikális” mozzanat pedig az lehet a helleri „originalitásban” (gondolom én), hogy a szerző ellentmondást nem tűrő modorban „villantja bele a filozófiai tudatba” azt a dolgot, amelyet még saját megvallása szerint sem ért. Egyébként ez az egyetlen dolog, amelyben Heller nem téved, mármint hogy: korábban sem értette, ma sem érti és „soha nem is fogja érteni” Kantot. „Igazán”.
Tehát. A szégyen, a háziállatok és Kant. Nézzük, miként sűrűsödnek ezek össze Heller zseniális filozófiájában: „Még A szégyen hatalma című, ausztráliai emigrációban írott könyvemet is azzal zártam, hogy a modern ember számára a megfelelő etika a sztoikus-epikureus erkölcs. Filozófiai szempontból Kantot tartottam akkor, ahogy máig is a modern etika csúcsteljesítményének [azt a Kantot, akinek a szövegeit „soha nem fogja igazán érteni” – Gy. úr], de ami az ember gyakorlati életvitelét illeti, jobban bíztam a tisztességes ember életélvezetében”.
Jó. És hogyan életélvez a tisztességes ember? Nyilván úgy, hogy sztoikusan-epikureusan (értsd: jó étvággyal) elfogyasztja a szégyenlősen affektusos háziállatot, tudniillik „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál is. De a szégyen kivétel. Csak az embernél és az ember környezetében élő »szocializált« háziállatok, mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg”.
Vannak háziállatok? Vannak. Melyek tulajdonságai sok mindenben különböznek a vadállatok tulajdonságaitól. Idáig érthető. Ám a zseni épp attól zseni, hogy nem elégszik meg a közhellyel, s főként akkor nem, ha „radikális originalitást” várnak tőle nyálzó falka-haverjai. Heller is ezért villantja bele a tudatba, hogy az „ember környezetében élnek »szocializált« háziállatok”.
Na most, itt vagy arról van szó, hogy a zseni egyszerűen nem tudja: a domesztikált állat = háziállat = „szocializált” állat, vagy arról van szó, hogy vannak olyan háziállatok, melyeket külön is szocializálunk (melyek ezek?, a macskák?, az aranyhörcsögök?), vagy arról van szó, hogy a zseni semmit nem tud, sőt valójában nem is érdekli semmi (ez a legvalószínűbb), hanem csak villantani akar egy nagyot, egy mélyen originálisat a filozófiába (noha csupán durrangatnia sikerül kicsiket, Almási professzor hívő orra alá), mindenesetre idézőjelbe teszi a „szocializált” szót. „Hülye, aki hülyeségre gondol” – s így kész is a radikálisan originális, zseniális gondolat: a tarajos kakas szégyelli magát a tyúkólban, mert az ember környezetében szocializálódik.
Szellemi trükk? Nem. Meggyőződésem: Heller nem Cipolla. Hanem egy szimpla városi-paraszt.
Közhely: uralom nincs uralkodó nélkül, vagyis a helleri megállapítás intellektuális értéke nulla, olyan, mintha azt mondanánk, nincs éltető levegő oxigén nélkül, ámde – miként fentebb céloztam rá – Heller még egy vacak banalitást is képes elrontani, ezt írja: „nincs uralkodás az uralkodó nélkül”.
Van uralkodás az uralkodó nélkül.
Míg a „filozófuszseni” abból, hogy nincs uralkodás uralkodó nélkül, arra következtet (originálisan), hogy nincs gonoszság gonosz nélkül.
Hogy mi ebben az unikális? Egyszerű: Heller talán az egyetlen, aki még Illyés (banális) versét sem érti, Szophoklészt, Shakespeare-t, Marxot, Sántát, János apostolt + Karinthyt, Fábrit, Rónay-t, Szász Pétert, József Attilát, Ranschburgot… pedig végképp nem (nem is ismeri őket), így aztán kénytelen a saját (bornírt) közhelyeit variálgatni orrba-szájba. Idézőjelbe teszi a „szocializált” szót, minek révén könyörtelenül villan bele az intenzív filozófiai gondolkozásba. Nota bene nemcsak a háziállatok szégyenéről, hanem a „festőről” is: „Gondolkozzunk például a festőről! Mondjuk, beszélgetünk egy zseniális festővel, aki a saját festményeiről csak banalitásokat tud mondani”.
Mondjuk. Beszélgetünk a festővel. És? Akkor mi van? Mondjuk, kiderül: a festő „a saját festményeiről csak banalitásokat tud mondani”. És? Semmi. Vagyis (jobb híján) marad Heller költői kérdése: „Következtethetünk-e ebből arra, hogy a festészet mint olyan banális?”
Nem következtethetünk. És? Mi következik ebből? A filozófuszseni szerint az, hogy gonosz nélkül nincs gonoszság. S hogyan következik ez a banalitikus festőből? Akárhogyan. Zseniálisan. Radikális originalitással.
Tessék elhinni: a hülyeség nem szükségképpen radikális! De talán nem originális! S mindezt azért mondom, mert Heller szövegei nem csupán Hellert, hanem – világnézeti, politikai beállítódásra való tekintet nélkül, vagyis: intellektuálisan – a teljes magyar szellemi elitet jellemzi (néhány mocskospiszkos komonista kivételével, vagyis azok kivételével, akik manapság nemigen szólalnak meg).
Ez a fej ugyebár Ormos Mária szerint „kuglifej”:
Míg Heller szerint: „beszélgetünk egy zseniális festővel”.
Rendben van. Beszélgetünk. Majd, ha megállapítottuk, hogy a „festő zseniális” (és nem zseni, ti. Hellernél – originálisan – nem a mű zseniális, hanem az alkotó!), továbbá, ha megállapítottuk, hogy valamely zseniális festőnek büdös a szája (például), vagy „csúnya tojásfeje” van (vö. a fenti képpel), nem szólva arról, hogy a festő minden este leissza magát az originális filozófusok szellemi szintjéig (vö. sárgaföld), belevizel a gyerek iskolatáskájába stb., nos, ha mindezt megállapítottuk, akkor mire következtethetünk belőle? Először is arra, hogy a „festészet mint olyan nem banális”. Majd ebből – logikusan – arra a helleri tételre, mely szerint: „a gonosz dolgok forrása a gonosz”. És ami nyilvánvalóan nem igaz, ezt pszichológiai vizsgálatok bizonyítják, melyek közül már csak a Milgram-kísérlet is halomra dönti Arendt és Heller minden „zseniális” (értsd: primitíven idióta) spekulációját az absztrakt „Gonosz” bölcseleti létezéséről. A másik pedig még a Milgram-próbánál is ismertebb „kísérlet”, s amely nem más, mint Jézus, Pilátus, Barabás és a nép laboratóriumi tevékenysége. Jánosnál is, Karinthynál is fényesen igazolódik: Hellerék állításának értéke egyenlő a nullával; szakszerűbben fogalmazva: hamis tétel. Ugyanis a gonosznak nem a gonosz a forrása, hanem épp ellenkezőleg: a jó, illetve a jónak különféle – specifikusabbnál specifikusabb – akarásai. Egyébként nagyjából erről szól a teljes világirodalom. Aiszkhülosztól Kertész Imréig.
Heller: „szükségünk van-e arra, hogy igazoljuk, hogy miután festményei zseniálisak, maga a festő is egy mélyen gondolkozó ember, mint azt Arendt számos ellenlábasa Eichmann esetében tette?”
Nos, ha valóban ezt tették az ellenlábasok, akkor ők is meggyőzően demonstrálták: az ostobának nemcsak a követője, hanem az ellenlábasa is ostoba. Tehát ne legyen félreértés: én nem vitázom Heller Ágnessel, hanem azt bizonyítom, hogy Heller szövegi vitathatatlanok. Mert nincs bennük semmi.
Vas Istvánék írják a Planta-dalban:
Jobb a műnap, mint a nap,
anyagnál a műanyag,
fogsornál a műfogsor,
doktornál a műdoktor,
nemzetnél a műnemzet…
Míg Heller „radikálisan originális filozófiájának” planta-esszenciája: Eichmann. Műargumentum. Ez az intellektuális ultima ratio, ti. innentől már végképp nem mer senki vitába szállni a „zsenivel”. Aki szerint a „Gonosz”: axióma. Nem szorul bizonyításra. Milyen alapon? Eichmanni alapon: „szükségünk van-e arra, hogy igazoljuk, hogy miután festményei zseniálisak, maga a festő is egy mélyen gondolkozó ember, mint azt Arendt számos ellenlábasa Eichmann esetében tette?”.
Le van írva az aduász: Eichmann!
Vagyis innen, aki nem ért egyet Heller Ágnessel, antiszemita (és nyilván hülye is, mert nem érti, az eichmannozás: zseniális filozófia).
„Eichmann a vádlottak padján, Jeruzsálemben nem kísért meg senkit, de ebből nem következik, hogy Hitler nem kísértett meg senkit, vagy hogy Sztálin nem kísértett meg senkit.”
Tehát a bizonyítandó tétel: Hitler és Sztálin gonosz. Ez abból következik, hogy Eichmann „Jeruzsálemben nem kísértett meg senkit”, illetve abból, hogy „ebből nem következik, hogy Hitler nem kísértett meg senkit, vagy hogy Sztálin nem kísértett meg senkit”. Kész. Be van bizonyítva: „a gonosz dolgok forrása a gonosz”. És „Szükségünk van-e arra, hogy [ezt] igazoljuk”? Nincs rá szükségünk, mert „a festő is egy mélyen gondolkozó ember”, nadeviszont: Eichmann gonosz.
És aki erre azt mondja, hogy úgy baromság, ahogyan van, az ugyebár antiszemita. Nagy valószínűséggel. De für alle Fälle mondjuk ki (esetleg sugalljuk) róla. Teljes bizonyossággal. És persze higgyük is el! Miért? Mert Heller önmagát „zsidó páriává” kiáltja ki (olykor „pária zsidóvá”, ahogy épp eszébe jut), illetve Hellert az akoltársai (nem kevésbé az ellen-akolban bégető kontra-birkák) filozófiazsenivé ütötték.
Félreértés ne essék, nem a dedós-játékukat akarom én elvenni tőlük (ha akarnám, se tehetném), csupán azt mondom: ez ma már igen-igen veszélyes játék: azokból az emberekből is előcsalhatja a szörnyeteget, akikről eleddig Vásárhelyiék gondolni sem merték volna, hogy: „hát még ők is” a Gonosz befolyása alatt állnak.
„Eichmann a vádlottak padján, Jeruzsálemben nem kísért meg senkit, de ebből nem következik, hogy Hitler nem kísértett meg senkit, vagy hogy Sztálin nem kísértett meg senkit.”
Ezzel a „filozófuszseni” nem egyebet állít, minthogy Hitler uralma előtt nem volt antiszemitizmus (zsidópogrom stb.), ti. Hitler abszolút démonikussága nem kontrollált. Miért nem? Mert azt, hogy pontosan mi történt a haláltáborokban, nemhogy a „Gonosz” által „megkísértett” Hitler révén megigézett német nép, de még az áldozatok sem tudták igazán, ez csak később derült ki mindenki számára egészen világosan. Illetve épp arról van szó, hogy később se mindenki számára, és pontosan ez olvasható Kertész Imre regényében, s amellyel szemben a tipikus helleri „ellenérv”: „ebből nem következik, hogy Hitler nem kísértett meg senkit, vagy hogy Sztálin nem kísértett meg senkit”.
Akkor mi következik belőle?
Magam is megkísértettem már több embert, sőt szinte mindenki megkísértett már valakit, ám ebből semmiképpen sem következik (pontosabban: nem ebből következik), hogy bárki gonosz volna (akár én, akár az általam megkísértett halandó). Az ellenkezője sem következik belőle.
Ormos Mária egyik ismert könyvének utolsó fejezetében összeveti Hitler és Sztálin „útját”, „világát”, „képét”, „alkatát”, történelmi szerepét. Ezt írja: „A két »gonosztevő« útja a háború idején más-más világba vezetett. 1939-től kezdve a Hitler-kép a világban egyre sötétedett, Sztálin viszont 1941 után mindjobban felmagasztosult. 1943-tól kezdve Hitlert hiába biztatták, ő már nem mert a németek elé lépni, a nagyvilágban pedig maga lett a démon, a rém. Sztálin ugyanakkor magas piedesztálra került a honfitársak nagy többségének a szemében, mivel ő lett a győztes hadvezér, a birodalom megvédője és megnagyobbítója, a diplomácia tévedhetetlen nagymestere, akit a világ nagyjai elfogadtak.”
Tehát a „Gonosz”, a „gonosztevő” 1939-ig Ormos Mária szerint is nagy hatással, olykor démonikus hatással volt (nyilván Goebbels, Riefensthal és mások segítségével), nemcsak a németek tízmillióira, hanem még ivarérett polgári demokratikus nagypolitikusokra is. Chaplin valószínűleg ezért igyekezett Hitlert bagatellizálni; azért ábrázolja a Diktátorban pojácánák, s nem démonnak, mert – paradoxmód – Hitler csábereje döntően abban áll (a film szerint és szerintem is), hogy a diktátor azonos a csetlő-botló kisemberrel, illetve annyiban hiteles démon, amennyiben – paradoxmód – különbözik is a kisembertől: képesnek mutatkozik arra, hogy kivezesse a népet a káoszból, de mindenekelőtt: akarja a megoldást! Ez a döntő: az akarat (diadala), és ezt Riefensthal éppoly zseniálisan ismerte föl, mint Chaplin (ellenkező „kameraállásból” nézve természetesen).
Ezt a művész-entellektüel már akkor látta, amikor a mezei entellektüel még jócskán Hitler (pontosabban: a Hitler-jelenség) hatása alatt ámuldozott; még Ormos Mária szerint is, ti. az idézett szövege erre utal. Miközben az Ormos Máriák, Vásárhelyi Máriák, Heller Ágnesek, Ungvári Tamások… ma sem értik, amit egyébként tudnak. Legalábbis Ormos Mária tudja. Sőt a többiek is tudják. Csak nem értik. Mert, ha értenék, nem neveznék gőgösen „korlátoltnak, analfabétának” a „lakosságot”, nem mocskolnák (gyakorta), nem gyaláznák (olykor, mint pl. Vásárhelyi) azt a kisembert, akinek egyszersmind igényelnék a megértését (gazdasági megszorítások idején), sőt elvárnák a támogatását is az épp aktuálisan horgadó „Gonosszal” szemben. Vagyis a népet (a kisembert) alapvetően a válság, a (relatív) nyomor szédíti a „Gonosz”, a Démon karmai közé, miközben a bicskanyitogatón, bikacsök-keményítőn ripők Ormos Ágnesek, Heller Máriák is taszítanak egyet a tántorgókon sicher ist sicher.
A születetten ostoba, ám születetten pökhendi tudósprofesszor írja a könyvében: Hitler és Sztálin „nélkülözték a gazdasági és pénzügyi ismeret alapjait és számos más olyan ismeretet, amely egy állam vezetéséhez elengedhetetlen”.
Jó, akkor most talán tekintsünk is el attól, hogy Ormos Mária teljességgel nélkülözi azt az elemi tudást, amely viszont a történész-értelmiségi számára elengedhetetlen, ti. közhely: az államvezetőnek nem közgazdasági, pénzügyi, műszaki, katonai, jogi, egészségügyi, pedagógiai, művészeti, településfejlesztési, természetvédelmi stb. szakismeretekkel kell rendelkeznie, hanem olyan speciális képességgel, amely révén fölismeri, hogy ki (lehet) az, aki adott pillanatban, adott körülmények között a leghatékonyabban tevékenykedhet az államfő irányítása alatt álló társadalom javára. Napóleon nem volt jogász (gyakorlatilag nem tudott írni, „entellektüel” tanárai „idiótának” nyilvánították), a Code Napoléonnak mégis majdnem akkor hatása van a világon, mint Ormos Mária valamely entellektüel bonmot-jának (pl. a „csúnya tojásfejről”). Churchill nem hadvezér. Clemenceau még csak katona sem. Truman iskolázatlan parasztgyerek, művészi ambíciókkal, miközben a nevéhez fűződik az egyik leghíresebb (s talán leghatásosabb) gazdaságpolitikai doktrína. És a végtelenségig sorolhatnám. De nem teszem, ti. ez is akkora közhely, hogy nekem szakad le tőle a pofám, Ormos Mária helyett szégyenkezvén (mint a szocializált kisliba) az olvasóközönség előtt.
Ami viszont a lényeg: olvastam Sztálin-szövegeket, olvastam Ormos Mária-szövegeket (nem egyet, nem kettőt), így hát voltam szíves megállapítani: Sztálin intellektus (a maga brutális módján, persze nem oly fényes intellektus, mint Lenin például, de nyilvánvalóan értelmiségi), míg Ormos Mária nem több (ilyen értelemben), mint egy egészen egyszerűcske urbánus Heller-paraszt. Kongeniálisak. Vagy kongenitálisak? Mindegy, a lényeg, hogy ők diplomás, szellemi foglalkozású dolgozók. Akadémikusok. Ám ami messze nem jelenti, hogy ne volna mindkettő kongeniális barbár. Esetenként. Értsd: gyakorta. Szinte mindig. Szellemileg is, morálisan is. Például Ormos professzor rögvest, a következő mondatában, ahogy azt professzorilag kell: elegánsan cáfolja önmagát: „Mindketten [ti. Hitler és Sztálin] nélkülözték a gazdasági és pénzügyi ismeret alapjait és számos más olyan ismeretet, amely egy állam vezetéséhez elengedhetetlen. E téren azonban Hitler, aki a német apparátust szinte teljes egészében felhasználhatta, lényegesen kellemesebb helyzetben volt. Nemcsak Schacht, de a profik százai álltak rendelkezésre minden tekintetben, míg a bolsevik vezető csapat(ok) tagjai eredetileg úgyszólván minden téren dilettánsok voltak”.
Igen? Dilettánsok voltak? Nem inkább dilettánsak? Minden téren? Stilárisan is? Nyelvhelyességileg is? Elhiszem. De mi az, hogy „eredetileg”? Amikor kellett, már nem voltak dilettánsak? Soksak.
Tehát. Vagy arról van szó, hogy a Szovjetunió Sztálin, illetve „a bolsevik vezető csapat(ok) tagjainak” totál dilettáns (katonai, műszaki stb.) irányítása alatt egyszerűen összeomlott (például 1941 és 1953 között), vagy arról van szó, hogy a dilettáns Sztálin mégiscsak értett – valamicskét – az államirányításhoz. Vagyis pontosan ahhoz, amihez értenie kellett – államférfiként.
A tudóstörténész szerint ugyebár az első opció az érvényes: Sztálin 1941 után elfuserálta az országot. Világos. Ám még így is marad a kérdés: Ormos Mária, e vásárhelyisen köpködő „von Haus aus entellektüel”, vajon miért állítja ugyanazon könyvének ugyanazon lapján, hogy: „Sztálin 1941 után mindjobban felmagasztosult” a világközvélemény szemében? Mint államvezető! Mert, ha valóban „fölmagasztosult”, akkor valamihez mégiscsak értett ez az „úgyszólván minden téren dilettáns” bolsevik (a többi bolsevikkal együtt). Vagy nem?
A mi biztos: a gennyes hipokrízis, a neofita gyűlölet, antikomenista gyűlölködés messze nem elegendő ahhoz, hogy az „értelmiségi” ne csupán a saját, illetve a különféle (irányokban üvöltöző) falkatagok szemében legyen valódi tekintély. Hanem az enyémben is például.
Kérdés: nem azok-e a dilettánsok (itt o-val) valójában, akik szerint „a gonosz forrása a gonosz” (filozófiailag), s akik egyszersmind azt állítják (szaktudományosan), hogy a két „gonosz”, a két „gonosztevő” közül az egyik veszített démonikusságából, míg a másik – ugyanakkor! – „fölmagasztosult” a polgári-liberális közvélemény szemében?
Ami persze minden további nélkül elképzelhető, és már csak azért is, merthogy így történt, ám ez esetben kizárt, hogy a gonosznak a Gonosz a forrása. Tehát vagy arról van szó, hogy a gonosznak a történelem a forrása, vagy pedig arról, hogy egyáltalán nincs Gonosz (mint olyan), hanem „csak” gonosztevők vannak, s akik mindahányan történelmileg determináltak.
Így hát a fenti szövegelemzés alapján (is) kimondható: Heller Ágnes a „filozófusok” (értsd: a filozófiában kavargató kékharisnyák) között a legdilettánsabb (legdilettánsasosabb) történész, míg Ormos Mária a történészek között a leghülyébb, legkártékonyabban moralizáló „filozófus”. Ezt írja például: „Elképzelhető, sőt nagyon is valószínű, hogy Sztálin eredetileg hitt valami elemi igazságosságban, a hozzá hasonló nyomorultak felszabadításának, emberi élethez juttatásának szükségességében”.
Hogy ez miért patkányszöveg? Miért süllyeszti Ormos Máriát részint a Landeszman rabbik, részint Bayer Zsoltok, részint a Zsiga Marcell-lek intellektuális és morális nívója alá? Erről írok legközelebb…
A valóság nehéz nyomait követve önnönmagadra, eredetedre tekints alá itt!
Heller Ágnesnek sikerült alátekintenie. Önmagára. Le. Egészen mélyen. Bár, az is igaz, ha Heller önmagára tekint, akkor nem alá, hanem horizontálisan tekint, ő ugyanis eredetében egyazon szellemi síkon leledzik. Heller, mint tudjuk, már négyévesen kész filozófus. Csak akkor ezt még nem tudta, miként lényegileg azóta sem tud semmit, legalábbis saját vallomása szerint: „Most jöttem rá, hogy egész életemben Auschwitzot és a Gulagot akartam megérteni”.
Erre most jött rá. Idáig nem tudta. Hogy mit akart megérteni. Mert ilyen a „filozófuszseni”.
Sóhajthat keservest, mondjuk, egy pudvás átlag-öregasszony: „most jöttem rá, hogy valójában az Ödönkét szerettem egész életemben”! Jó, de mi köze ennek a filozófiához?
Másik alapkérdés: Heller miért egyedül igyekezett megérteni Auschwitzot, miért nem kért segítséget, mért nem kérdezte meg egy férfitől, például Hermanntól: „Pista, mondd már el nekem, mi ez az egész?!”. Mert, amennyire ismerem Hermannt, főként a TIT-ben kifejtett (alap)ismeretterjesztő munkásságát, nyugodt lélekkel kijelenthető: a férfi szívesen válaszolt volna a kérdésre. És szükség is lett volna rá (némi szellemi eligazításra), Heller ugyanis – magától – még annyit sem értett meg („egész életében”), hogy ha helyteleníti Auschwitz „relativizálását”, akkor legalább neki nem kéne „Auschwitzot” „relativizálnia” (für alle Fälle), nem kéne összevissza kevergetnie azt pl. a „gulag” fogalmával. Persze a Magyar Narancs is bőszülten hörög, mondván: a Terror Házában szánalmasan „relativizálnak” a rosszak és a szánalmasak: „A legszánalmasabb e téren a hullák mennyiségének számháborúja… Az efféle összehasonlítgatás káros voltát legjobban az mutatja, hogy – akarva, akaratlan – felmentést kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja”.
Mármost a „gyűlölködés története” mentálisan a primitivizálással kezdődik. Nem a Magyar Naranccsal, s még csak nem is Hellerrel, ti. a „nagyasszony” maga is szedte valahonnan zseniális filozófiáját, így Hellerék „csupán” a permanens lepusztultság-állapot posztmodern megtestesülései, egy-egy mondatuk egy-egy pillanatfelvétel a szellemtörténetről, valamely „unikális” megállapításukkal egyszerre tekintenek önmaguk alá is, fölé is. Olykor pedig bele, egyenesen a tudás legközepébe: „A Gulag egy politikai mítosz – a totális társadalom metaforája. S ennyiben a Gulag-metafora a nácizmust is magába foglalja – a holocaust kivételével”.
Hoppá! Itt két „originális” dolgot állít hirtelen a „filozófia nagyasszonya”: (1) a sztálini rendszer par excellence náci rezsim, illetve (2) Heller (szövege) szerint a par excellence nácizmus nem szükségképpen vezet Auschwitzhoz. Ezt állítja a zseni, tessék elolvasni! Mert vagy nem tudja, hogy a sztálini rendszer (mint par excellence náci szisztéma) nem torkollott Auschwitzba, noha lett volna rá idő fennállásának cca. hét évtizede során, vagy azt hiszi, hogy létezik náci modell Auschwitz nélkül is. (Hack Péter szerint már a kommersz náci-beszéd is uszítás, „Auschwitzhoz” vezet.)
Itt tehát jól láthat: a „filozófuszseninek” gőze nincs arról, mi a különbség a nácizmus és a fasizmus között, nyilvánvaló, Heller is a „faszicsta komonyizmusról” akart volna valamit hadoválni (a sok hasonló fazon közt elvegyülve és kiválva), ám még így is szánalmas maradt, ti. attól, hogy valami hasonlít a fasizmusra, még nem szükségképpen az. Csak akkor fasizmus a dolog, ha egészében is, részeiben is azonos a fasizmussal.
A kérdés egyszerű: a Sztálin nevével fémjelzett történelmi képződmény (amelyet egyébként Hellerék kommunizmusnak neveznek) fasizmus, vagy sem? Egyszerű a kérdés, egyszerű a válasz. Illetve egyszerű volna. Csak tudni kéne hozzá, egyrészt, hogy mi a fasizmus (s nem keverni azt a szegény nácizmussal például), másrészt ismerni kellene az ún. sztálinizmus történetét. Méghozzá igen behatóan. Ilyen egyszerű: tudni, ismerni. Amivel szemben viszont Heller tudatlan is, korlátolt is. Ezért történik meg mindegyre, hogy a fecsegő Heller Ágnes csak a maga által fölvetett hamis kérdésekre képes (hamisan) „válaszolni”. Például: „a Gulag-metafora a nácizmust is magába foglalja – a holocaust kivételével”.
Mit jelent ez? Azt mindenképpen jelenti, hogy a „Gulag metafora” (amelyről egyébként szintén nem tudni, micsoda) több, mint „nácizmus” (értsd: fasizmus), hiszen azt „magába foglalja”, s nyilván nem a „holocaust”-tal több, merthogy azt viszont nem „foglalja magába”. Hanem? Akkor mi az, amivel több? Valami pozitívummal? Negatívummal?
Az autentikus válasz: Heller Ágnesnek egyetlen mondatát sem szabad komolyan venni. Még akkor sem (sőt akkor a kevésbé!), ha történetesen Hannah Arendt-re hivatkozik: „Talán Arendt volt az első…”
Ő volt az első. Jó, akkor hadd kérdezzem meg: a tudós-akadémikus, az „originális” és „unikális” professzor-nagyasszony vajon miért nem tudja, hogy végül is ki volt az első!? Arendt? Nem Arendt? (Arra persze Heller biztosan tökéletesen emlékszik, hogy amúgy a Béluska volt-e az első, vagy a Tamáska a szomszéd lépcsőházból, s hogy akkor éppen melyik bugyi volt rajta stb., az ilyesmit a nők nagyon meg tudják jegyezni.) És a tudományban? Tessék nekem elhinni, ez a filozófusi szakma egyik alapkérdése: valamely gondolat, tézis stb. honnan származik!? Ugyanis ennek ismerete nélkül nemhogy filozófus, de még filozófiatanár sem lehet valaki. Különösen akkor, ha a büszke „nagyasszony” még saját „originális” „filozófiájának” kulcsfogalmát, illetve annak eredetét, történetét sem ismeri (vö. „Filozófiám története”). Merthogy akkor mit ismer? Lényegében semmit. Talánkodik: „Talán Arendt volt az első, de ha nem az első, akkor is egyike az elsőknek, aki a holocaust, majd pedig a Gulág tényével szembesülve a gonosz ősrégi metafizikai és morálfilozófiai rejtélyét kezdte firtatni”.
Arendt „firtatni” kezdte a „rejtélyt”. Nem megfejteni, hanem feszegetni. Igen ám, csakhogy firtatni mindenki tud, ahhoz nem kell filozófusi diploma, sőt még közpénzből szétosztogatott milliárdok sem kellenek hozzá. Kérem, nem az a lopás lényegileg, ha jogot sértve herdál az állam, a politikus (ez lehet utólagos jogszabályalkotás kérdése is, lehet „oszt jónapot” kérdése is), hanem az a történelemfilozófiai értelemben vett lopás, ha nyilvánvaló dilettánsok, here-értelmiségiek zsebeit tömködik tele cinikusan a dolgozók, az adófizetők pénzével.
Már, hogy – Magyar Bálinték szerint – egy „filozófiazseninek” nem muszáj ismernie az anyanyelvét? Nem muszáj. Nem baj, hogyha a magyar nem megy neki, ám akkor írjon azon a nyelven, amelyet ismer, s fizessék azok, akik profitálnak a zsenialitásából! Mert az igaz, hogy a filozófia nem szépirodalom, ám a dolognak épp ez a furcsa sajátossága: a filozófiában a nyelv, a szó a legfontosabb eszköz, mégpedig azért, mert minden filozófiai fogalomnak (viszonylag) egyértelmű jelentéssel kell bírnia. Különben nem filozófiáról, hanem művészetről beszélünk, illetve olyan bölcseletről, amely művészi alakzatban (mint koherens egészben) jelenik meg.
Heller viszont nem Goethe, nem József Attila, csupán egy puffadt Csintalan Sándor, egy nyamvadt Faragó Vilmos által ostobán rajongott „filozófuszseni”. Nagyon nem ugyanaz, lássuk be!
Heller nem művészként, hanem szimpla dilettánsként keveri pl. a „kíváncsiskodás”, „kérdezősködés”, illetve a „gondolkodás” fogalmait, így aztán szükségképpen kutyulja a gulágot a nácizmussal, Auschwitzot a holokauszttal (egyébként ebben nincs egyedül), Sztálint Hitlerrel és így tovább, hogy legvégül a Magyar Narancsban Ara-Kovács Attila tökön döfje magát humanista ingerültségében, ő persze nem Hellerék, hanem csak a Schmidt Máriáék miatt, ti. az a helyzet, hogy még a Magyar Narancs sem ért ebből az egészből gyakorlatilag semmit.
Megfigyeltem, a legboborjánabb emberek alapjellemzője az a határozott meggyőződés, illetve annak még határozottabb hirdetése, hogy ők már messze túl vannak a logikán, a gondolkodáson (annak szükségességén), ők már régen túlléptek az értelem kocsmáján. És pontosan ezért alélnak el a fölfújt álzsenitől, ezért csapnak le a liberális és antiliberális pulykák (Almásiék, Ungváriék, Hankissék, Csintalanék) minden Heller-takonyra, ezért tartják e szimpla kékharisnyát a filozófiatudomány géniuszának (Hankissék hazaáruló zseninek). Merthogy a zsenik ugyebár nem gondolkodnak. Miért nem gondolkodnak? Mert zsenik. Hülyeség, amit Heller ír pl. a röstelkedő tengerimalacról? Nem hülyeség! Miért? Mert Heller zseni. Heller azért nem téved (írjon bármekkora és bármennyire nyilvánvaló baromságot), mert zseni. Mennél nagyobb marhaságot beszél, annál nyilvánvalóbb, hogy zseni. Miért? Merthogy Heller: zseni.
És nem inkább „meztelen” a zseni? – kérdezhetnénk. Nem meztelen! Nem és nem! Ráadásul épp elég az a kiszolgáltatott férfiszemnek, ha „csak” a hímkirály meztelen.
Képzeljük el, mi volna itt, ha a királynő is „új ruhában” jelenne meg! Vagy ami még ijesztőbb: baby-dollban.
Végül is mindegy, ti. maga a „filozófia” így hangzik: „A Stauffenberg család kiirtása, a politikai ellenfelek megkínzása, bebörtönzése a hitleri Németországban is a Gulag-mítoszhoz tartozik. Ez a politikai mítosz erőteljes, de nem bonyolult. A Gulagra küldték – többek között – azokat, akik másokat küldtek a Gulagra, akik viszont megint másokat küldtek vagy küldtek volna a Gulagra, ha előbb nem őket küldik oda. A későbbi DDR gyilkosok is koncentrációs táborokban senyvedtek, Kádár János is ült börtönben. A politikai szimbólumot fel kell fejteni, értelmezni, itt nem elég tudni és elgondolni”.
Ha viszont nem elég, s ha a filozófus ezért nem gondolkodik, hanem élből „fölfejteget” (ezt nyilván nem a főzőtanfolyamon, hanem a varrótanfolyamon tanulta a filozófus), akkor óhatatlanul jut oda, hogy kizárólag olyasmit igyekszik megfejteni („fölfejteni”), ami számára is érthető (legalábbis amiről azt hiszi, hogy érthető). Hisz’ aminek a magyarázata teljességgel elképzelhetetlen a „filozófuszseni” számára, azt ugyebár elég csak „tudni és elgondolni”. Na most, mindez a „filozófuszsenik” hablaty-nyelvéről magyarra fordítva így hangzik: „hát ez aztán már végképp fölfoghatatlan, erre már nincs magyarázat, itt már az Ősgonosz modern gonoszsága érhető tetten”. Ez a helleri érzület lényege, s amely szubsztancia eredeti helleri szavakkal kifejezve így hangzik: „A holocaust… nem politikai szimbólum, nem politikai mítosz. Itt, hogy Kertészhez térjek vissza megint, a bűnösök vannak az egyik oldalon, az ártatlan áldozatok a másikon. A jó és a gonosz élesen kettéválik. Káin megöli Ábelt, Heródes kardélre hányatja a betlehemi újszülötteket”.
Rendben van, de hogy jön ide éppen Káin? Ő adagolta be a Zyklon B-t?
Nem szólva arról, hogy Kertész regénye épp az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit Heller állít („a jó és a gonosz élesen kettéválik”), az író már a regény címével az olvasó szájába rágja: a műnek semmi köze semminő dogmához, doktrínához. Spiró „létfilozófiának” nevezi a Sorstalanságot, márpedig a létről való bölcselkedés nem azonos a „jó és a gonosz éles kettéválasztásával”.
Nem variálom hosszan (ma már közhelyek garmadájáról van szó), csupán néhány mondatot idézek a regényből: „Akkor még Lajos bácsi félrehívott, s pár komolyabb szót is váltott velem: a többi közt intett, ne feledjem, hogy a munkahelyen nem csupán magamat, hanem a zsidók egész közösségét képviselem, s hogy így miattuk is vigyáznom kell a magaviseletemre, mivel ebből most már őrájuk, mindőjükre nézve vonnak le ítéletet. Csakugyan, erre nem is gondoltam volna. De hát beláttam, persze, igaza lehet”.
Vagyis Heller azt állítja (mikor egyazon mondaton belül, egyazon vonatkozásban hivatkozik Kertészre és Heródesre), hogy a „Gonosz” tömeggyilkossága előtt a (kiirtandó) zsidóság nem tett egyebet, mint tisztelettudó, készséges „magaviseletre” intette önmagát a nyilvánvaló („élesen” megkülönböztetett) gyilkosaival (Heródesékkel) szemben. És lehet, hogy így történt, ám, hogy ennek Kertészhez nincs köze, az egészen biztos.
Heller: „a holocaust nem politikai szimbólum”. Ez is elképzelhető. De akkor megint csak azt mondom: nem Kertészre kell hivatkozni, ugyanis amit Gyula bácsi mond Köves Gyurinak, színtisztán politika. És pontosan ez az Auschwitz-jelenség megfejtésének, megértésének kulcsmozzanata, vagyis: nem a „Gonosz” (még kevésbé annak „éles kettéválasztása a jótól”), hanem az eszmélet nélküli megadás, az öntudatlan önfeladás léte, menekvő elszenvedése a valódi magyarázat. Igen röstellem a dolgot, de – Heller miatt – muszáj ócska közhelyeket sorjáznom. Auschwitz, a kertészi lényeget tekintve, semmiben sem különbözik az élet egyéb (jó és rossz) jelenségeitől.
A szophoklészi értelemben vett sorsnak van ismert (illetve megismerendő) eleje, közepe, vége (Oidipuszkirály), míg a kertészi sorstalanságban nem firtatjuk a sorsot, eleve vakon botorkálunk benne, esetleg a következő lépést ismerjük, de általában azt sem. Megyünk, ahová visznek. Olykor marhavagonokból összekapcsolt vonatszerelvényeken.
Auschwitz „csak” annyiban specifikus, amiként Kertész láttatja: a morálnak Auschwitzhoz nincs köze, Auschwitz túl van az erkölcsön. Intellektuálisan pedig abszolút közhely. Tehát nem a „gonosz a banális” (miként Arendt és Heller állítják), hanem a „jó és a gonosz” „éles” (értsd: primitív) szembeállítása az üres, terméketlen banalitás, vagyis tökéletesen igaza van Kertész Imrének: Auschwitz autentikusan (Kertésznél: „valóságosan”) csak az „esztétikai [értsd: művészi] képzelet” révén közelíthető meg. Mely tételével az író nyilván vitatja Spiró állítását, méghozzá teljes joggal. Spiró a művészet fölé emeli a „létfilozófiát”, s ami nem azért borzalom, mert Spiró művész, hanem azért, mert nem a filozófia, hanem a művészet (pontosabban: a műalkotás) jeleníti meg a „világegészt”. Az auschwitzi „világegészt” is. Tehát teljesen nyilvánvaló: Kertésznek van igaza. Megérdemelte a Nobel-díjat, noha azoknak, akik odaítélték neki, fogalmuk nincs, miért érdemelte meg, mint ahogyan Spiró sem érti valójában, mi a művészet, mi a filozófia.
Sánta Ötödik pecsétje is, Fábri Ötödik pecsétje is adekvát megközelítése Auschwitznak. Tekintve, hogy mindkettő „A műalkotás”.
Heller: „A jó és a gonosz élesen kettéválik. Káin megöli Ábelt, Heródes kardélre hányatja a betlehemi újszülötteket”.
Az „originális filozófuszseni” azért maszatol Káinnal, Ábellel, Heródessel, mert tudni nem tudja, de (talán) sejti: valójában tehetségtelen, dilettáns, talán maga is érzi: olykor egészen nagy baromságokat beszél. Például azt állítja, hogy a „gulág-jelenség” azért „politikai szimbólum”, mert abban nem csak bűnösök és csak ártatlanok vannak, hanem ott mindenkibűnös is, ártatlan is (ezt írja, pl. Kádár, a „DDR” kapcsán, tessék elolvasni!), miközben a „holokauszt jelenség” nem „politikai szimbólum”, ugyanis a „holokauszt jelenség”-ben az ember vagy csak bűnös, vagycsakártatlan. Legyünk pontosak: Heller a „csak” szót nem használja (ti. épp ez jelzi, hogy intellektuálisan bizonytalan), helyette így fogalmaz: „a jó és a gonosz élesen kettéválik”.
Vagyishogy például Horthy nem gonosz, s nem azért, mert nem az, hanem mert politikus; vagy amiként a velőtrázón hülye Tóta W. Árpád mondta a tévében: „sokszínű személyiség”. Tóta W. szerint Horthy nem monoton zsidófaló, ti. anno egyazon zsugapartiban színesült Golbinner Manóval (vagy ki a nyúlbánattal), sőt Horthy még „a pesti zsidóságot is megmentette”, pedig akár a Dunába is lövethette volna mind, bizony! Így aztán most Őfőméltósága nem „válik élesen ketté”. Jó, és akkor én erre mit mondjak? Ha nem válik ketté, akkor nem válik ketté. Akkor szobrot neki! Mindenhol. Pesten is! Ott dugják az emlékművet Tóta W. seggébe! Majd öntsenek utána két vödör Trinát alapozót, plusz sárgát is (hogy még színesebb legyen a Kormányzó emléke), nyomják rá a Teddy-hengert, végül a piktorlétrát. Keresztbe. Élesen váljon benne ketté a létra szára, hogy aztán így legyen érdemes onnan kihúzni!
„A holocaust nem politikai szimbólum, nem politikai mítosz” – állítja Heller Ágnes, vagyishogy szerinte az a „mítosz” (itt értsd: hiedelem, babona, megalapozatlan állítás), hogy meghatározó politikusok (Pius, Churchill, Roosevelt…) tudtak a haláltáborokról. Ez „mítosz” (Heller szerint), nem igaz (Heller szerint), a politikának nincs köze a „holocaust”-hoz (Heller szerint), illetve ha a politikusok tudtak is az elgázosításokról, nem tehettek ellene semmit. Vagy pl. az is babona Heller (szövege) szerint, hogy a magyarországi vidéki zsidóságot gyakorlatilag minden lakossági ellenállás nélkül deportálták 1944-ben, s hogy amihez a politikának szintén nincs köze.
Tehát, Heller (illetve helyette valamely Hellert-nedvezgető szellemi pöcs, név szerint: Almási, Faragó, Ungvári, Sziklai…) vagy bebizonyítja, hogy Magyarországon megszerveződött a deportálásokkal szemben, ha nem is teljes, de legalább egy „kritikus nagyságú” politikai ellenállás, vagy pedig bebizonyítják, hogy (gyakorlatilag) a magyar vidéki lakosság egésze gonosz. Mert csakis így igazolható, hogy a „holocaust”-hoz a politikának nincs köze. Sőt, ha már itt tartunk, Faragóék akár azt is bebizonyíthatják, hogy Heródes nem politikus. Megnézném! Mondjuk, itt, ezen a fórumon. Tessék nekem elhinni: nem szégyen az, ha valaki bizonyítani is tudja, amit állít!
Tegyük föl, Heller nem a valós, hanem a mitikus Heródesről beszél! Akkor viszont vagy azt kell bizonyítani, hogy az alábbi Máté-idézet nem a Bibliában olvasható, vagy azt, hogy Máté evangélista hülye (vs. hazudik), vagy pedig, hogy az arendt-i „Gonosz” nem fölháborító, hanem épp ellenkezőleg, a „Gonosz” az, aki joggal háborodik föl: „Ekkor Heródes látván, hogy a bölcsek megcsúfolták őt, szerfölött felháborodék, és kiküldvén, megölette Bethlehemben és annak környékén minden gyermeket, két esztendőstől és azon alól, az idő szerint, a melyet szorgalmasan tudakolt a bölcsektől”.
Tehát. Ha nem a politikus, hanem a bibliai Heródes az autentikus metafora, akkor Auschwitz magyarázata logikusan ez: a tradicionálisan pökhendi „zsidó bölcsek” (jelesül Heller és Landeszman, de Ungvári is, Németh Sándor is, Tojás Gáspár Miklós is, Kertész Ákos is, Ormos Mária is, Vásárhelyi Mária is…) „megcsúfolják” azokat, kiket ők maguknál (illetve a „zsidónál” mint olyannál) szellemileg (Heller, Kertész Á. erkölcsileg is) alacsonyabb rendűeknek tekintenek, majd mire a „megcsúfoltak” „szerfölött felháborodának”, s a „környékén minden gyermeket [és felnőttet – Gy. úr], két esztendőstől és azon alól” megölének, „megöletének”.
Nem én mondom, az a Biblia írja, amelyre Heller egyetértőn hivatkozik. Plusz zsenifilozófiailag.
Továbbá azt tessenek bebizonyítani, hogy Heródes eleve gonosz, nem a megcsúfoltatás által válik gonosszá (ti. ez Arendt és Heller alapállítása), vagy pedig azt, hogy a „megcsúfoltatást” mindenki eltűri, csak a gonosz nem! Két okból kell ezt bizonyítaniuk Faragóéknak (Heller helyett), mindenekelőtt azért, mert ők azok, akik nagyon „originálisan” „okosnak” tartják az „Ágit”, nem én (sőt én kifejezetten butának tartom az öregasszonyt), illetve azért, mert Heller a „Gonosz”-t kizárólagosnak tételezi a jóval szemben: „a jó és a gonosz élesen kettéválik”. Magyarán: Heródes kizárólag gonoszságból állhat bosszút „megcsúfoltatásáért”. Na, ezt tessenek bebizonyítani!
A valóság nehéz nyomait követve önnönmagadra, eredetedre tekints alá itt!
Heller szerint: „Ha ismerjük a történetet, már meg is értjük, ha gondolkozunk rajta, akkor tudjuk, mit tegyünk és mit ne tegyünk, mit szabad és mit tilos tennünk”.
A filozófuszseni szerint nem akkor ismerjük a történetet, ha értjük, hanem akkor értjük, ha ismerjük. Esküszöm: ilyen törpebogyó-aggyal még nem találkoztam!
Heller ismeri önmagát, eredetét, történetét. Mégsem tudja, „mit szabad és mit tilos tennie”, nem tudja, hogy például semmiképpen sem szabadna filozofálnia; vagyis immár a közismert clemenceau-i parafrázissal élve: Auschwitz sokkal komolyabb dolog annál, semhogy az értelmezését Hellerékre bízhatnánk…
Hernádi Judit mesélte a tévében nemrég: egy veszprémi vendégszereplése után odalépett hozzá Eperjes Károly, „megölelte, megcsókolta”, s ezt mondta színészkollégájának: „visszavárunk titeket”.
Mesélte Hernádi. Miközben maga is ledöbbent saját történetének hallatán, hüledezve kérdezte a szintén hüledező Bajortól, Hajdutól, Gálvölgyitől: „de kik azok a ti?, hiszen kollégák vagyunk!, kik az ők, és kik vagyunk mi?”. Kérdezte Hernádi Judit. A válasz: totális csönd. A Heti Hetes történetében (szerintem) ez volt az egyetlen igazán drámai pillanat.
Béládi László és Krausz Tamás írtak egy viszonylag jó könyvet a nyolcvanas évek közepén, amely műben a szerzők közel úgy beszélnek Sztálinról, ahogy a történésznek beszélni illik: ekkor ez történt, akkor az történt, Sztálin ezt mondta a kommunizmusról, Gyilasz azt írta Sztálinról és így tovább; noha vannak a könyvben „népszerű” minősítések is, de jobbára tárgyi, történészi kontextusba ágyazottan, tehát még nem gyomorforgató módon (persze gyomra válogatja). Aztán, az ezredforduló táján (1999-ben), a hajdani álkommunista álforradalmárból (pártállami hivatalnokból) egy álbaloldali liberális-kapitalista párt még álbaloldalibb aktivistájává horgadt Krausz Tamás újra kiadta a „népszerű” munkát, de már nem Béládival, hanem a kopaszgúnyoló-rasszista Ormos Máriával egyazon kötetben virítva, s olyan mondatokkal (új tudományos fölfedezésekkel, „legfrissebb kutatási eredményekkel”) megspékelve, melyeknek a tudományhoz már egyáltalán nincs közük. Csak az áldott „népszerűséghez”. Krausz bizonyos mondatai nem többek, tisztesség ne essék szólván, mint egy valódi „liberális patkány” hipokrita körmeinek nyüves lenyomatai. Az Ormossal közösen kiadott kötetben Krausz már expressis verbis cinikusnak minősíti Sztálint. Ámdeviszont! Itt jön a „népszerűségbe” ágyazott tudományosság: „A cinikus Sztálinnak csak látszólag mond ellent, hogy a főtitkár hitt abban, amit csinált, meggyőződéses ember volt”.
József Attila-i parafrázissal: aki hülye, az a leghülyébb. Versus: ha valaki hülye, akkor az, bizony, nagyon hülye.
A „cinikus Sztálinnak” legföljebb a nem cinikus Lenin (Trockij, Krupszkája, Allilujeva...) mondhatott (és mondott is) ellent. Tehát, Krausz vagy gyökér stiliszta (amennyiben amúgy híven törekszik szegénykém differenciálni a különféle történelmi jelenségek között, vagyis amennyiben nem a „cinikus Sztálinról”, hanem Sztálin kvázi cinizmusáról próbál habogni valamit), vagy pedig arról van szó, hogy Sztálint immár alapvetően cinikusnak tartja a szerző, merthogy ő is igyekszik harcosan megfelelni, részben a „liberális patkányoknak”, részben könyvestársa esztétikai igényeinek.
Nem totál „tojásfej”, ez igaz, ám, lássuk be, egy Ormos Máriának ennyi séró édeskevés. Ezért muszáj kategorikusan kijelenti: Sztálin cinikus, s itt már lejtős-szappanos deszkán ül ormos-liberálisan üdvözülve a „népszerűsítő” tudóstörténész. Azt állítja a szerencsétlen, hogy a cinizmusnak a meggyőződés csak látszólag mond ellent. Hogyne. Miként a dús hajkoronának a csúnya kopaszság. Mígnem három lappal odébb ezt írja a népszerű közszereplő: „Sztálin hívő ember volt”. Ja. Meggyőződéses hívő. Egyszersmind cinikus. Ti. a meggyőződésesség a hívőségnek csak látszólag mond ellent, miként a hit (és a meggyőződés) a cinizmusnak; legalábbis egy „népszerű” tudományos munkában. Krausz szerint „Sztálin élete végéig nem tudott szabadulni felesége öngyilkosságának emlékétől”. És hogy miért? Mert ennek „csak látszólag mond ellent” az a történészi tényállítás, mely szerint „Sztálin cinikus”.
Szerintem Krausz is szükségképpen „fejlődött” egészen idáig (ne röstelljük, mondjuk ki: az intellektuális és morális infernó legaljára) 1988 és 1999 között. De nyugodtan jellemezhetük a neves tudóst – némi malíciával – az ő szavait, kifejezéseit használva: a fél-állampárti Krausz Tamásból lényegileg egy neofita pszeudoliberális protopatkány lett a hősi demokratizálódás, kapitalizálódás során. Legalábbis a szövegei erre utalnak (személyesen nem ismerem, amúgy biztosan nagyszerű ember).
Mindegy. Azzal kezdtem, hogy Bonc Géza legendás bonmot-jának („akár főbe is lövethetné”) Leninhez nincs köze. Ugyanakkor a kifejlett sztálini (értsd: anti-lenini) struktúrára (a pravoszláv gyökerű etatista, paternalista rendszerre) már sokkal inkább érvényes e poénos (vagy inkább csak poénkodó, pongyolasága miatt szellemtelen) megközelítés, ugyanis a sztálinit megelőző struktúra merőben más. Sztálin valóban Vezér (oroszosan: Gazda), egy kiépült, betokosodott pártállami szisztéma sajátos Rettegett Ivánja.
Miközben Szilágyi Ákos szerint „Nem kizárt, hogy – mint Leonyid Kozlov feltételezi – Eisenstein »korunk vezető alakján« nem Sztálint, hanem saját mesterét és tanítóját, az avantgárd színjátszás nem sokkal azelőtt letartóztatott és kivégzett nagy huszadik századi alakját, Vszevolod Mejerholdot értette és Iván alakjához éppen Mejerhold tragikusan fölfogott személyisége szolgáltatta a pszichológiai modellt.”
Tegyük hozzá: Ormos Mária szerint Szilágyi Ákos is már-már rákosisan kopasz zsidó (szó szerint idézve a professzorasszonyt: „nem rendes magyar arc”), így aztán teljességgel olvashatatlan, és persze joggal, ti. még annyi haja sincs a nyomorultnak, mint amennyi Krausz Tamás fejének két oldalán bongyorodik büszkén, magyarosan, már-már pusztaszeri eréllyel. Szilágyi hamisítatlanul „csúnya tojásfej”. „Kuglifej”.
Na most, ilyen a szép magyar ember, minden tekintetben, de főként tudományos alapon ítélve:
Vigyorog, mint a tök. Srégen vigyorog. Hajas Henrik. Frizurás médiabuldózer.
Ha viszont – föltéve, de meg nem engedve! – nem azt nézzük, hogy kinek hány szál haja van az intellektuális közéletben, hanem a szöveget vesszük alapul (eléggé el nem ítélhető módon), akkor a fenti Szilágyi Ákos-idézet nyomán bízvást megállapítható: a valóságban könnyen összecsúszhatnak a különféle „tragikusan” (s nem tragikusan) „fölfogott személyiségek szolgáltatta pszichológiai modellek”. Ám van itt egy meghatározó különbség. Például Lenin és Sztálin között, ti. Lenin nem Vezér (németül: Führer), hanem egy tipikusan avantgárd-humanista eszmei-politikai törekvés vezető személyisége, méghozzá elsősorban intellektuálisan, másodsorban politikailag. A valódi kommunisták nem a szimpla morál, hanem a szó Ancsel Éva-i értelmében vett (vagyis az erkölcsöt részint értelmileg, részint „tovább”: az észt ihletileg meghaladó) éthosz jegyében döntenek, cselekednek (vö. A. É.: Írás az éthoszról, J. A.: Ars poetica). Lenin így fogalmaz: „Sztálin túlságosan goromba, és ez a fogyatékosság, amely teljes mértékben elviselhető körünkben és a kommunisták közötti érintkezésben, tűrhetetlenné válik a főtitkár tisztségében. Ezért javaslom az elvtársaknak, gondolkozzanak azon, hogyan kellene Sztálint erről a posztról áthelyezni”.
Két dolog különösen érdekes ebben a szövegben. Mindenekelőtt az, hogy Boncz Géza nyilvánvalóan téved (már amennyiben gondolkozott a szállóigévé vált poénján), mert, ha Lenin valóban főbe lövetheti a kis pionírt, akkor főbe lövetheti (legkevesebb leválthatja) Sztálint is. De nem tette, merthogy nem tehette meg! Krausz-Béládi: „Tudnivaló, hogy Lenin soha egyetlen ellenfelét sem »semmisítette meg«”. Így van (azzal a megjegyzéssel, hogy Krausz félreérti Sztálin kijelentését a „megsemmisítésről”). Határozott meggyőződésem: Hannah Arendt sem, de még talán a nagy Almási professzor még nagyobb „Ágikája” sem tudja bizonyítani Krauszék állításának ellenkezőjét. Lenin egyetlen riválisát sem „semmisítette meg”. És nemcsak személyes okból (Leninben nem volt diktátori hajlandóság), hanem döntően azért, mert a hatalmi struktúra olyan volt, amelyben még egy Lenin is maximum „javasolhatott”. Akkoriben még Sztálin is. Aki ugye, jóval később, épp azért igyekezett „totalizálni” a hatalmát, hogy neki már ne nagyon kelljen levelekkel bíbelődnie, javaslatokkal, brosúrákkal győzködnie az „elvtársakat”, hanem (adott esetben) kirúghassa, vagy éppen lelövethesse akadékoskodó ellenfelét.
Lenin már a húszas évek elején látta: valamiféle személyi diktatúra, sőt zsarnokság épül ki Oroszországban, jórészt Sztálin kezei által, a behódolásra nagyon is alkalmas, óhitű-pravoszláv talajon, s ezért írta végrendeletében, hogy egyrészt korlátozni kell Sztálin ambícióit, másrészt muszáj olyan strukturális változtatásokat végrehajtani a párt és az ország irányításában, amelyek lehetetlenné teszik, hogy bárki „mérhetetlen hatalmat összpontosítson a kezében”. Ismétlem: szó szerint, tényszerűen ez volt Lenin álláspontja. Szöges ellentétben azzal, amit például Heller, vagy például Boncz Géza állít.
Lenin kardinális kijelentése, mely szerint a „durvaság teljes mértékben elviselhető a kommunisták közötti érintkezésben”, nyilvánvalóan arra utal, hogy a kommunista nem hipokrita, nem nyájaskodó lakáj, nem udvari bolond stb., sőt még csak nem is alkot „népszerű” tudóskönyveket.
Másként fogalmazva: Lenin számára teljesen világos, a kommunista csak okos lehet. Szükségképpen. Léteznek persze rendes, jó szándékú, jó lelkű emberek, hovatovább kedvesek, őszintén tisztelettudók meg minden, csakhogy azok – sajnos – nem lehetnek kommunisták. És éppen azért nem – groteszkmód –, merthogy nem gorombák. Tudniillik a kommunizmus az igazsággal azonos, az igazság viszont maximálisan „goromba” szerzet (a nyáladzó „relatív igazság kivételével” persze), vagyis Lenin ezért használja szövegében a „teljes mértékben” szintagmát. Lenin szerint „egymás közt” csak gorombák lehetünk, méghozzá „teljes mértékben”, ugyanis „egymás közt” nem vagyunk tekintettel semmi egyébre, kizárólag az igazságra, márpedig az igazságnál, mint tudjuk, nincs könyörtelenebb dolog. Még az isten is lehet könyörületes. Jehova kivételével, de mint a Jób-könyvből ismeretes, ez sem ilyen egyértelmű, voltaképpen még Jehova is megbocsátó („csak” a logikája kifürkészhetetlen). Míg az igazság rendíthetetlen, hajthatatlan. Mondja Lenin, majd hozzáteszi: a kommunizmus eo ipso gorombasága viszont teljeséggel tűrhetetlen, ha az kifelé is hat valami módon, például a politikai révén.
Nem tudom, említettem-e már, Ungvári professzor mondta a tévében: „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”.
Ezúttal tekintsünk el attól, hogy a professzor úr anno biztosan nem olvasta el a könyvet (szerintem azóta se!), sőt még arra sem méltatta az ő „Ági”-ját, hogy legalább a mű címét megjegyezze; így hát most inkább abba kössünk bele, ami nem a borítón, hanem belül, a lapokon olvasható! Például: „A kommunista párt… totalitárius szerkezetű. A párt totalizálja az államot, majd az állam a társadalmat. (Az utóbbi nem mindenhol történik meg.) Írtam az úgynevezett »feed back«-ről (a besúgók rendszeréről, melynek tagjai a megrendelők szája íze szerint jelentenek), a hatalom nyelvéről, továbbá a kikényszerített konszenzusról”.
Közbevetőleg jegyezzük meg: Hellert senki nem kényszerítette „konszenzusra”, ti. Hellernek a központi bizottsághoz írt leveléből világosan kiderül: önként jelentkezett spiclinek. Lukácsra dolgozni. Ugyanis egy harmadrangú középiskolai tanár kommerciális „meakulpáját” nem közvetlenül a központi bizottsághoz címezi, hanem oda, ahová való, például a munkahelyi, vagy a területi pártszervezet vezetőségéhez. Míg viszont Heller a legmagasabb grémiumhoz fordul (betűhíven idézem): „Kérem az elvtársakat arra, hogy segitsenek hibáim kijavitásában. Tudom, hogy anélkül, hogy a párt aktuális ideologiai harcaiban részt vennék marxista filozofus nem lehetek. Szeretném, ha megmondanák, mivel tehetnék bizonyosságot – nap napi pártmunkámon kivül – elhatározásom őszinteségéről. /Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék./”
Nem tudom, említettem-e már, én a magam részéről nem túl sokra (értsd: semmire sem) tartom Heller Ágnes eszét, értelmét, ám akkora aránytévesztés, mely szerint az ország legfölső döntéshozó szerve adjon útmutatást egy harmadosztályú gimnáziumi tanerőnek arra, hogy az miként fogalmazza át „etika jegyzetét”, szóval, ekkora mértékvesztés még egy olyan vérbuta professzor esetében sem képzelhető el, mint amilyen mondjuk Heller Ágnes. Vagyis itt másról van szó. A központi bizottságot nem Heller (még kevésbé az ő etikai jegyzete) érdekel(het)te, értelemszerűen, hanem viszont Lukács. 1959-ben. Később már Lukács se nagyon. A hatalom számára fontosabb volt, majd egyre fontosabbá vált: Kodály, Illyés, később Jancsóék, Fábriék, egy-egy Hernann, Ancsel, Hegedüs Géza, Benedek István, Moldova, Csurka, Major, Vitray, Szinetár, Kazimir, Komlós, Hofi, végül Gombár, Bihari, Lengyel, sőt Zoránék, Szörényiék, Presserék is fontosabbak voltak szellemileg, mint pl. Heller Ágnes. A hatalom számára. És nyilván azért, merthogy mindenki számára fontosabbak voltak. Hellert kommersz spicliként használták (többedmagával), olyan besúgóként, aki végül a Filozófiám története című könyvében Ungvári professzor elé löttyinti zseniális filozófiáját: „Majd rátértem a morálra és a pszichológiára. Itt köszönt vissza a régi kérdés, az én elmaradt írásom Lenin etikájáról. Lenin, írtam, utilitariánus [itt nyilván „utilitárius”-t szeretett volna kizseniskedni magából a „filozófiazseni” – Gy. úr] szempontból vonta vissza a felvilágosodást. A terror szükséges, alkalmazni kell, mondta, de nem volt annyira jakobinus, hogy ezt erénynek nevezze” (138).
Kössünk bele?
Heller minden mondatában, nem kettő, nem három, hanem jóval több bárgyún vicsorgó ostobaság lapul, illetve a „filozófus” végig (szinte minden könyvoldalon) korhadt mellét döngeti porladó, salétromos féltéglával, üres koponyáját kongatja mogyorónyi ökölben végződő vézna karjaival; többször, több helyütt beszéltem erről; ezúttal csupán annyit: a valóságban még a „jakobinus” sem tekinti a terrort erénynek. Például Georg Büchnernél is a nép kiáltja: „Halljuk a Messiást, aki válogatni és ítélni küldetett, ő győz a gonoszokon a fegyver erejével. Az ő szeme válogatásra, a keze ítéletre termett”. Mire Robespierre: „Szegény, erényes nép! Te megteszed, amit meg kell tenned, föláldozod ellenségeidet. Nagy vagy, ó, nép! Villámcsapás vagy, és mennydörgés vagy. De nép, vigyázz, nehogy saját testedet égesse meg a villám, nehogy dühödben magadat pusztítsd. Téged csak a saját erőd buktathat el, ezt tudják ellenségeid. Törvényhozóid őrködnek, irányítják a kezedet, az ő szemük csalhatatlan, a te kezed kikerülhetetlen. Gyertek a jakobinusokhoz! Testvéreitek tárt karokkal fogadnak, ellenségeink fölött vértörvényszéket ülünk”.
Vagyis Heller valószínűleg itt keveredett el (ha olvasta egyáltalán a művet), csakhogy, teljesen világos: nem a „terror alkalmazása” az erény! Sőt ellenkezőleg: a terror (lehet) „dühödt önpusztítás” is. Ezzel szemben a „szegény nép” az „erényes”, s a nép akaratából következik a muszáj-herkulesi (pontosabban: muszáj-messiási) „vértörvényszék” szava. Vagyis teljesen logikus, hogy a jakobinusok híres-hírhedt vezetője később így beszél önmagáról: „Robespierre, ez a véres Messiás a két lator, Couthon és Collot közt a maga Kálvária-hegyén áldozatot mutat be, de őt nem áldozzák fel. Lábainál mint Mária és Magdolna állnak a guillotine apácái. Saint-Just Szent Jánosként a kebelén pihen, és ő adja tudtul a Konventnek a Mester apokaliptikus kinyilatkoztatásait; a fejét úgy hordja, mint egy monstranciát”. Majd szintén Robespierre Robespierre-ről: „Igen, véres Messiás, aki áldozatot mutat be, de őt nem áldozzák fel. – Ő a vérével váltotta meg őket, és én megváltom őket a saját vérükkel. Ő vétkesekké tette őket, és én magamra veszem a bűnt. Ő a fájdalom gyönyörét élvezte, én a hóhér gyötrelmét. Ki tagadta meg inkább önmagát, ő vagy én? És mégis, van valami őrültség ebben a gondolatban. Miért mindig csak az az egy jár az eszünkben? Hiszen az Emberfiát mindnyájunkban keresztre feszítik, mindnyájan véres verejtékben gyötrődünk a gethsemáni kertben, de senki sem váltja meg a másikat a sebeivel”.
Na most, ne tessenek megijedni, nem fogom itt szanaszét szálazni Büchner szövegét, s már csak azért sem, merthogy az önmagáért beszél. Aki tud olvasni (vagyis aki „nem halt bele” még agyilag kivagyisan talmi „műveltségébe”), az szerintem könnyen megértheti: miként a messianizmus nem erény (hanem attribútum), úgy a messiás sem erényes. Nem is akar az lenni. Jézus sem erényes, az Újszövetség a Tízparancsolat revíziója ilyen értelemben. Továbbá: miként sem az „utilitariánus” alapon, sem az erénnyel vállalt terror nem azonos a „hóhér gyötrelmével”, a „véres verejtékben való gyötrődéssel”, úgy az erény sem azonos a büchneri „őrültség gondolatával”. A jakobinizmus szerint az erény nem a jakobinusok, hanem a nép létezési módja, így Robespierre alapkérdése lényegileg óhatatlan: „Ki tagadta meg inkább önmagát, ő [ti. Jézus] vagy én?”
És ami a legviccesebb az egészben: nemhogy Lenin, de még Sztálin (sőt még Hitler) sem gonosz, legalábbis semmiképp sem abban a primitíven vallásos, teológiai „értelemben”, ahogyan pl. Hannah Arendték, Heller Ágnesék bitorolják a „Gonosz” fogalmát.
Pozsgay Imre az alábbi mondatokkal „fitogtatja magát” a XX. Század Intézet egyik konferenciáján: „Tudom, megy az idő nagyon, de a [lakiteleki] összejövetel körülményeiről valamit azért el kell mondani, mert ezek azóta is, még a mindennapi politikai vitákban is visszatérnek. Ezek közül külön említem meg a népi nemzeti taktikázás akkori lényegét: mivel eszközeik, nemzetközi ismertségük, szocializációjuk sem alkalmas arra, hogy a világban úgy fitogtassák magukat, hogy az védelmet is jelentsen, ezért a rendszer keretein belüli lehetőségek kihasználása volt a cél. Nyilván én is ebben voltam eszköz úgy, hogy valamiféle védelmet jelentsek az összejövetel számára, de a mondanivalómra is kíváncsiak voltak. Nos, ebben a környezetben határoztuk el közösen egyrészt, hogy meghívjuk Grósz Károly miniszterelnököt, tudva lévén, hogy úgysem fog eljönni, de azért megtesszük, legyen ez az ő rovásán, másrészt a megye helyi vezetőit. Romhány Pál volt akkor a megyei első titkár és Gajdócsi István a tanácselnök. Meghívni az összejövetelre? Kit ne? Ez volt az igazi nagy kérdés. Az előbb említettek közül Grósz Károly sumákolva nyilván [kiemelés – Gy. úr] elszaladt Kádárhoz tanakodni, mi legyen ezzel. Tény az, hogy üdvözletét küldte. Romhány Pál volt akkor a megyei első titkár és Gajdócsi István a tanácselnök. Meghívni az összejövetelre? Kit ne? Ez volt az igazi nagy kérdés. Az előbb említettek közül Grósz Károly sumákolva nyilván elszaladt Kádárhoz tanakodni, mi legyen ezzel. Tény az, hogy üdvözletét küldte. Ezek után Romhány Pál nem merte vállalni a részvételt, Gajdócsi, a szabadabb szelleméről ismert politikai funkcionárius eljött, ott volt, ilyen a helyzet, de az igazi vita tárgya az volt, kit ne? Ebben akkor mi, az előbb említett hatok [Bíró Zoltán, Csoóri, Csurka, Fekete Gyula, Für Lajos, Pozsgay] végül is teljesen egyetértettünk, hogy kapjon meghívást az úgynevezett demokratikus ellenzék is, de a kemény maghoz tartozók ne, mert azzal magunkra vonjuk a rendőri felügyeletet. Afelől nem volt kétségünk, hogy a rendőrség szimata ott lesz, de az, hogy hivatalosan rendőri felügyeletet gyakoroljanak az összejövetel fölött, ezt nem lehet vállalni, tehát akik ilyen felügyelet alatt álltak, ne legyenek résztvevői az összejövetelnek. Ez volt az akkori alapgondolatunk. Így kapott meghívást Konrád György, Vásárhelyi Miklós, hogy csak a legprominensebbeket említsem. Ezek közül Konrád György elfogadta, föl is szólalt, szinte együttműködő hangnemben [kiemelés – Gy. úr]. Vásárhelyi Miklós pedig szolidáris volt a többiekkel, így aztán az igazi kiinduló balhé, már bocsánat a kifejezésért, ezzel indult el Lakitelek körül, hogy egy kirekesztő csoport megkapta rögtön a bélyeget, satöbbi, egy kirekesztő csoport akar a nemzeten uralkodni, ezek akarnak majd ezt-azt mondani, ez volt a hangulat.”
Tehát „igazi kiinduló balhé” volt a találkozó előtt. Sőt még „satöbbi” is volt! Némelyek erősen balhéztak, stigmáztak, mondván: „egy kirekesztő csoport akar a nemzeten uralkodni”. Már, hogy személy szerint kik balhéztak? Nem derül ki Pozsgay zavaros szövegéből, szemantikailag lehettek ezek is, lehettek azok is. Mindenesetre valakik nagyon balhéztak, merthogy kirekesztettnek érezték magukat. Pedig hát egyáltalán nem voltak kirekesztve. Csak nem hívták meg őket Lakitelekre, s ami nem kirekesztés, gyerekek, nehogy félreértés legyen már, hanem viszont: nem meghívás!
Tehát a lényeg: a hősiesen szervezkedő „hatok” halált megvető bátorsággal, nagy titokban, Lakitelek előtt híven tanakodtak, kit hívjanak meg az összejövetelre, kit ne. Az eredeti elképzelés az volt, hogy mindenkit meghívnak. Természetesen Kádár és a „hivatalos” rendőrség kivételével. A „szimatokat” ugyanis nem kellett külön meghívni, azok mentek maguktól. Vagyis a szervezésről gyakorlatilag mindenki tudott, de nem ám úgy, hogy kiszimatolta a szimat az ő roppant szimatjával, hanem eleve szóltak a szervezők mindenkinek, sőt meg is hívtak mindenkit. Megyei párttitkárt, tanácselnököt, Litván-faló miniszterelnököt, akit csak elértek… igen ám, viszont a Grósz sumák volt. Ez a gond! Sumákul „szaladt” a Kádárhoz, sumákul beköpte a főtitkárnak az abszolúte nyílt szervezkedést. Beköpte a mocsok a Kádárnál. Ti. a Grósz annyira sumák volt, hogy Pozsgay a mai napig nem tudja biztosan, elszaladt-e a Kádárhoz, vagy sem – „nyilván elszaladt”. Míg viszont Pozsgay (aki már akkor tökös besenyő legény) nem szaladt el a Grószhoz, hanem viszont kurucosan nyílt tekintettel, kitárt, domború mellel, lobogó hajjal hívta meg a miniszterelnököt a konferenciára. Hát igen, ez a nagy különbség a két ember között. Állítja Pozsgay. Én pedig elmesélem, hogyan volt valójában. Csurkáék eldöntötték, szólnak a Népfront főtitkárának, tudjon a dologról, sőt talán el is jöhetne. Mire a politikus ezt válaszolta: megyek, de értesítenünk kell róla a miniszterelnököt, aki nyilván szól majd a Kádárnak (ez a „szolgálati út”), s ha a főnökség áldását adja rá, akkor akár beszédet is mondhatok. Természetesen nem voltam jelen Pozsgayék, Csoóriék smúzolásán (csak úgy tűnik, mintha ott lettem volna), nem tudhatom, pontosan mi hangzott el, hogyan hangzott el, ám lényegileg így történt, ez egészen biztos. Ugyanis nem történhetett másként.
Aki olvasta a nevezetes „vígszínházi beszédet”, pontosan tudja: Grósz már 1985-ben hevesen támadta Kádárt, ti. a több oldalról is inkriminált kijelentés, „fenyegetés”, csak látszólag irányult Litván György(ék) ellen, az valójában, lényegi tendenciáját tekintve, anti-Kádár szöveg. Grósz nem elvi (sztálinista vs. reformista) alapon lépett föl Kádárral szemben (1985-ben), hanem puszta hatalmi pragmatizmussal. A Beszélő ezt írja: „Grósz Károly a főváros felszabadulásának negyvenedik évfordulóján tartott vígszínházi beszédében egy cikkre (Litván György: Kik csinálták az ötvenes éveket, ÉS, 1985. január 25.) utalva vállalja a folyamatosságot az 50-es évek politikájával”.
Persze. Ahogyan Beszélő Móricka képzeli a „folyamatosságot”.
Kétségtelen, Grósz igyekezett maga mellé állítani a korhadt sztalinista tovarisokat (a Vígszínházban), ám tette ezt alapvetően Kádárral szemben, illetve kizárólag azért, hogy később, mikor már félreállította Kádárt, s így többé nincs szüksége a rákosista vénekre, simán seggbe rúgja őket. És a megfelelő pillanatban; már, amennyiben addig el nem haláloznak szépen, ahogyan kell, ti. ha közben kipusztulnak a múmiák, annál jobb, eggyel kevesebb a gond.
Pozsgay: „Tény az, hogy [Grósz] üdvözletét küldte” Lakitelekre.
Tény. Miként az is tény (csak a vak nem látja), hogy Grósz ugyanúgy használta Csoóriékat (1987-ben), miként a volt ávósokat (1985-ben), illetve (indirekt módon) Litván Györgyéket is – Kádár ellen. A Pozsgay által említett „üdvözlet” Grósz lakiteleki-vígszinházi beszéde volt. Se több, se kevesebb.
Egyébként, ha már a sumákolás szóba került (Grósz kapcsán), talán arról is érdemes megemlékeznünk, hogy a valódi Nagy Sumák maga Pozsgay volt akkoriban, ráadásul – vicces módon – éppen Grósszal szemben, ti. Pozsgay egyszerűen „lenyúlta” főnöke tervezett nagy dobását 1989 elején. Hiszen, mint tudjuk, Grósz készíttette elő Ormos Máriáékkal (nyilván saját használatra!) azt az (át)értékelést, mely szerint 1956 népfelkelés volt, nem pedig ellenforradalom. Tehát, ha van alattomos, gyáva, sunyi féreg a magyar politikában, akkor az (többek között!) éppen Pozsgay Imre. Grósz görény-machiavellista (ragadozó), Pozsgay patkány-machiavellista. Ez a nagy nemzeti-elvtársi különbség közöttük.
Azért illetem a manust e dagályos jelzővel: patkány, mert a fenti idézetből világosan kiderül: Pozsgay következetes, elvhű antiszemita (nyilván nem barbár zsidófaló, hanem ún. intellektuális szalon-antiszemita, ők maguk így mondják: „népi-nemzeti gondolkodó”), mégis – az utolsó politikai leheletéig – egy „libsi-bibsi” pártban próbált érvényesülni. Gyakorlatilag hülyére taktikázta magát, s mire végül sikerült megalapítania a Nagy Nemzeti Beke Kata Pártot, már sokszorosan késő volt.
Pozsgay erkölcsi-politikai karakterét, emberi minőségét természetesen semmi sem jellemezheti jobban önként tett vallomásánál, saját mondatainál, ezért viszonylag hosszabban idézem, ám még így is érdemes elolvasni: „az igazi csattanója a lakitelki találkozónak az, hogy megalakult egy ellenzéki szervezet, amely nem nevezte magát annak, ez a Magyar Demokrata Fórum. Megalakulásával elindított egy olyan mozgalmat, amely közfigyelmet keltett. Ott a jelenlévők felszólítottak, hogy én a lakitelki nyilatkozatot hozzam nyilvánosságra. Körülbelül úgy válaszoltam, ahogyan a Rakpart Klubban az ellenzéknek, hogy bármilyen mértékben egyetértek,aláírom a lakitelki nyilatkozatot, de ehhez nekem nincs eszközöm, ezt nem tudom megígérni. Ám addig nyugtalanított a dolog, amíg végül egy igazi rendszerhez passzoló formát sikerült kitalálnom, amely ezt az ellenállást képes legyűrni. A Hazafias Népfront főtitkáraként formálisan én voltam a lap [a Magyar Nemzet] gazdája, rá volt írva; a Hazafias Népfront lapja. De hát a világ dolgaiban járatos emberek pontosan tudták, hogy ez szigorúan a Központi Bizottság agit-prop osztályának a cenzúrája alatt működik, mint minden országos napilap. Tehát a trükköt úgy kell alkalmazni, hogy ezt a szervezetet valahogy kikapcsolni a rendszerből, és mégis nyilvánosságra hozni a lakitelki nyilatkozatot. Így történt meg, hogy én végül is az akkori főszerkesztő helyettest, akiben megbíztam ez ügyben, magamhoz hívtam és arra kértem, bár ez műfaji abszurdum, de mégis megkértem, hogy készítsen velem interjút. Az interjút a készítője szokta kérni, nem az alanya, de a műfajokra akkor én nem voltam különösebb tekintettel. Fölajánlottam, hogy adnék egy interjút, ám hogy az ő pozícióját se kockáztassam, és semmiféle hazardírozásba ne menjek bele, közöltem vele, hogy én mit szeretnék ezzel elérni, vállalja-e? Vállalta, ez a lényeg, végül még azt is megterveztük, milyen kérdés lehet az, amellyel valahol be lehet csempészni, idézni a lakitelki nyilatkozatot. Az 5 hasábos cikkből 2 hasábot ez foglalt el. Ekkora idézet kevés van, általában idézgetni egy-egy jó mondást szoktak, de nem egy nyilatkozatot. Tény, hogy én az első betűtől az utolsó betűig egy kérdésre válaszolva, íme ismerjék meg, erről volt szó Lakitelken, ez került bele a Magyar Nemzet november 14-i számába 87-ben [kiemelések – Gyurica úrtól]”.
Vagyis Pozsgay ravaszul „trükközött” a pártállamban (mint valami böszmétlen kormányfő az őszödi beszély előtt), Pozsgay „bármilyen mértékben egyetértett” a „nemzeti demokratikus” nyilatkozattal, ámde „semmiféle hazardírozásba nem ment bele”. Még a Hazáért sem hazardírozunk! Vagyis Pozsgay kétféleképpen kívánt kilábalni a feudalista-pártállami posványból: mindenekelőtt úgy, nagy besenyő fortéllyal, hogy már-már mindenkinél mélyebben gázolt bele, legalábbis idézett vallomása szerint: „egy igazi rendszerhez passzoló formát sikerült kitalálnom”; továbbá Pozsgay úgy volt demokrata, hogy közben boldogan gyakorolta feudalista kényúri előjogait. Még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy – miként az a demokráciákban általában szokás – kerülő úton tudassa egy orgánum vezetőjével a szándékát. Nem ő látogatta meg a lap szerkesztőségét (le is esett volna a pártállami karikagyűrű hájas ujjáról), hanem mint hamisítatlan Döbrögi, „magához hívatta” a főszerkesztő-helyettest, majd e politikus-basa, immár „interjúalanyként”, az újságíró „kérdéseit” is előírta. Persze csakis a Demokratikus Haza üdvéért. Így azután a mai napig méltán lehet magára büszke – főként a XX. Század Intézet konferenciáján.
Nos, nagyjából ilyen magyar-fórum-demokrata volt Pozsgay Imre (saját bevallása, mai szavai szerint), s aki egykori elvtársáról most így nyilatkozik: „Grósz Károly sumákolva nyilván elszaladt Kádárhoz tanakodni”.
Míg viszont Pozsgay nem Kádárhoz „szaladt” ugyebár (Kádár őt nem tekintette partnernak), hanem a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettesét rendelte magához, majd megkérdezte tőle: „vállalja-e?”. Sugallva ezzel hű hallgatóinak (Schmidt Máriáéknak), hogy a Magyar Nemzetet anno a főszerkesztő-helyettes szerkesztette, az „interjút” ő közölte le, a „trükkös hazardírozást” egyedül ő „vállalta”, no meg a bátor népfront-partizán.
Grósz szerintem is szólt Kádárnak Lakitelekről, hülye lett volna elhallgatni, hiszen tudta: Kádár 1987 szeptemberében már annyira gyönge, hogy nem képes megakadályozni az összejövetelt (a bólintáshoz van még jártányi ereje), s ami nyilván tovább gyöngíti az „Öreg” hatalmi pozícióját, vagyis Kádár lényegében már 1986-87-ben megbukott. Az 1988-as májusi pártértekezlet csak formalizálta a dolgot.
Politikatörténeti közhely: nyolcvannyolcban (a politikai bizottság megbuktatásakor) is Grósz volt a fő-főmachinátor, miként néhány hónappal korábban, Lakitelek jóváhagyása, illetve a Pozsgay-„interjú” engedélyezése során. Mert – ismétlem – azt a trükkös nokedlit, mely szerint a Magyar Nemzet főszerkesztője nem „szaladt sumákolva” Grószhoz az elkészült „interjúval”, csakis egy trükkös Pozsgay tudta lenyeletni a XX. Század Intézet jámbor prominenseivel: Schmidt Máriával, Tőkéczki Lászlóval, Kapronczay Károllyal s a többi birkával. Tudniillik már egy gyönge-közepes intellektus számára is nyilvánvaló: a lakiteleki ügyben minden résztvevő hivatásos politikus (Pozsgay, Romány, Gajdócsi…), az összes amatőr (kvázi) politikus (Csoóri, Csurka, Lezsák, Bihari, Bíró, Lengyel, Gombár, Konrád…), szóval mindahányan Grósz sakkbábui (illetve Gorbacsov gyalogjai) voltak egy banális hatalom-utódlási harc végjátékában. Gombár még 1989-ben (Kecskeméten) is volt annyira naiv, hogy azt hitte: Pozsgay az ő szavára figyel, nem pedig a szovjet vezér intő ujját lesi lihegve, földig nyúló nyaló nyelvvel. Természetesen Gorbacsov sem vele állt szóba.
Na most, Pozsgay jellemének, szellemi kapacitásának e rövid bemutatása után talán világossá válhat az alábbi mondat valódi tartalma: „Ezek közül Konrád György [a meghívást] elfogadta, föl is szólalt, szinte együttműködő hangnemben [kiemelés – Gy. úr]”.
Freudi memória, mely szerint: Konrád volt az, aki együttműködött. Kikkel is?
A „puha maggal”? A realistán trükköző ellenzékkel? Kérem, velük nem működhetett ilyen értelemben „együtt”, hisz’ éppen azért hívták meg Konrádéket Lakitelere, állítólag, merthogy ők nem tartoztak a „kemény mag”-hoz, Vásárhelyi is, Konrád is realista trükköző volt. Sőt Pozsgay vallomásából kiderül: valójában a „kemény mag”-ot is meghívták. Volna. Grósz a „kemény mag”-ot is üdvözölte. Volna. „Nyilván” Kádár is (a megyei párttitkárról, tanácselnökről nem is szólva), üdvözölték volna mind, ha nincs az az átkozott „hivatalos” rendőrség. Amellyel szemben a Kádár is, a Grósz is tehetetlen volt.
Akkor pedig?! Milyen alapon „működött együtt” Konrád, és kikkel?
Magyarként a magyarokkal? Ellenzékiként az ellenzékiekkel?
Jó, de miért nem Csoóriék működtek együtt Konráddal? Miért nem kölcsönösen működtek, mondjuk így, horribile dictu: egymással? Mi emelte Pozsgayékat, Csurkáékat Konrád fölé? Hogy ők voltak azok, akik már-már elképzelhetetlen vakmerőséggel, hazardírozással hívták ki maguk ellen Grósz Károly lakiteleki üdvözletét?
Hernádi Judit mesélte a tévében nemrég: egy veszprémi vendégszereplése után odalépett hozzá Eperjes Károly, „megölelte, megcsókolta”, s ezt mondta színészkollégájának: „visszavárunk titeket”.
Mesélte Hernádi. Miközben maga is ledöbbent saját történetének hallatán, hüledezve kérdezte a szintén hüledező Bajortól, Hajdutól, Gálvölgyitől: „de kik azok a ti?, hiszen kollégák vagyunk!, kik az ők, és kik vagyunk mi?”. Kérdezte Hernádi Judit. A válasz: totális csönd. A Heti Hetes történetében (szerintem) ez volt az egyetlen igazán drámai pillanat. Nem tudott felelni sem Bajor, sem Gálvölgyi, sem Kern, egyik színészkolléga sem, s persze Jáksó sem, Hajós sem, Farkasházy sem.
Miért? Megmondom: mert vészesen műveletlenek. Nem olvasnak Pozsgay-összest. Ugyanis, ha olvasnának, ők is tudnák: a „ti” azok az emberek (Pozsgayék, Eperjesék szóhasználatában), akiknek a „nemzetközi ismertségük, szocializációjuk alkalmas arra, hogy a világban úgy fitogtassák magukat, hogy az [számukra] védelmet is jelentsen”.
Noha kétségtelen, Pozsgay anno a népi, nemzeti, lakiteleki közegben nem ölelte-csókolta a vele együttműködve fitogtató Konrád Györgyöt, ámde csakis azért, mert Pozsgay már akkor is hívő keresztény, nép-nemzetszaporító csődör-politikus volt. Nem pediglen buzi.
Vásárhelyi Mária Mozgó Világ-beli bölcselete szerint „Nálunk… amint ezt számos kutatási eredmény is bizonyítja, a szabadságot a többség fárasztó és terhes nyűgként, a demokráciát pedig körülményes és felesleges játékszabályok gyűjteményeként éli meg”.
Szerintem ez a mondat világítja meg a legjobban, hogy Vásárhelyi Mária mennyire nem érti, mi a történelem. Persze nem is értheti, hiszen nem gondolkodik, hanem ő „kutatási eredményekből” tájékozódik: „amint ezt számos kutatási eredmény is bizonyítja...”.
Mi viszont, ha „csupán” a „józan paraszti eszünkkel” gondolkodunk, már akkor megdöbbenünk a feudális attitűd (hovatovább a sztálinizmus) ily posztmodern fölhördülésének láttán. Sőt szerintem föl is háborodunk rajta.
Vásárhelyi Mária erősen csodálkozik: az emberek „nyűgként élik meg” azt, ami számukra nyűg. Pedig hát a „szabadság” jó dolog, szép dolog. Megéri, hogy érte „részünk” legyen „minden nyomor”. Miért éri meg? Mert a szabadság szép dolog, jó dolog. Mi a szabadság? Vásárhelyiék válasza: a szabadság jó dolog, szép dolog. Noha Petőfi is a szájukba rágja: minimum kétféle szabadás létezik: a „farkasok” szabadsága, illetve a „kutyák” szabadsága. Cesar Millan könyvéből (nota bene nem Heller etológia-könyvéből, merthogy az telivan velőtrázó marhaságokkal, Hellertől legföljebb egy Almási professzor, egy Ungvári professzor tud elbódulni, miután megszaglászta, s nem a könyvet, nyilván, hanem Heller falka-hátsóját, ahogyan illik), szóval, Millan könyvéből világossá válhat bárki számára: a kutya lényegileg nem farkas.
Cesar Millan (s vele számos tudós-etológus) határozottan állítja: az ember bűnt követ el, amikor a kutyát a farkassal keresztezi, mert az így született keverék-állat az emberek között előbb-utóbb „megőrül” (ti. farkas), míg a szabadban, a vadonban elpusztul (ti. kutya).
Vásárhelyi Mária szerint egyetlen (fajta) szabadság létezik, mégpedig az a szabadság, amely 1989-90-ben glóriásodott a magyar társadalom fölé, gyakorlatilag (történelmileg) egyik pillanatról a másikra, s ezen egyetlen szabadság által kéne most hirtelen megmagasztosulnia mindenkinek. Azoknak is, akiknek a szabadság nyomort hozott (vagyis az addigi, a Kádár-rezsimben kivívott relatív, de valós szabadságukat, jólétüket korlátozta, sőt egyesekét meg is szüntette), és azoknak is, akik a Rózsadombon szocializálódtak anyagi boldogságban, egyszersmind szellemi-erkölcsi nyomorban. Mint például a Vásárhelyi-család.
Miért beszélek Vásárhelyiék szellemi-erkölcsi nyomoráról? Mert akár korlátoltak ezek az emberek (miközben jóhiszeműek), akár gonoszak, a végeredmény ugyanaz. Vásárhelyi Mária számára az absztrakt szabadság maradjon konkrét (rózsadombi „kutyaszabadság”), míg pl. a Kelet-Magyarországon nyomorgó ember számára legyen magasztos „farkas-szabadság”. Hogy „átlőve oldaluk”? Ez nem Vásárhelyi Máriának fáj, az ő oldala ugyanis nincs átlőve. Egyébként pedig a rosszindulat általában együtt jár a butasággal, az öntudatlan gonoszság még inkább. Vásárhelyi Mária nem személyes ismerősöm, nincs hozzá közöm, így nem szálazgatom, hogy nála a rosszindulat, vagy az intellektuális roggyantság-e a döntő lelki mozzanat, ráadásul ennek semmi jelentősége, s épp ezért beszélek Vásárhelyi Mária kötőjeles szellemi-erkölcsi romlottságáról.
„Ha nincs kenyeretek, miért nem esztek kalácsot?” Jogos a fölvetés, így azután Vásárhelyi Mária is pontosan ezt kérdi mérgesen a Szent Szabadságból kirekedt együgyű embertársaitól: ha nincs pénzetek ennivalóra, ruhára, fűtésre… miért nem gründoltok közvélemény-kutató káeftét? Jól meg lehet élni belőle, különösen, ha a falkabeliek vannak kormányhatalmon; és ezt ajánlja a népnek – értelemszerűen – a szintén liberális Heller, Vajda, Radnóti Sándor is, ti. a filozófiából szintén jól meg lehet élni; legalábbis a „Rózsadombon”. Akkor pedig?! Miért ne lehetne megoldás ez akár a szabolcsi Penyigén is? Szabadság van, uraim! Vállalkozási szabadság! S ami azt jelenti, hogy ha a nyírmadai szabad polgár valami miatt nem alapíthat Liberális Filozófiai Kft.-t, akkor menjen gombászni. Vagy fejjen kecskét. De semmiképpen se „élje meg a szabadságot fárasztó és terhes nyűgként”!
Mi a különbség Pintér, Parragh, Matolcsy, Zsiga Marcell, Lázár János, illetve Gyurcsány, Vitányi, Vásárhelyi, P. Szűcs, Faragó Vilmos… között?
Annyi, hogy az egyik gonosz (vs. szellemi-erkölcsi nyomorék) társaság az Ómagyarmária Krisztuskereszt, a másik a Szabadság-totem jegyében kérdezi (olykor gyalázkodva, mint Vásárhelyi a Mozgó Világban) a néptől: ha nincs mit enned, mért nem szüretelsz magadnak szarvasgombát? Hiszen azt a Rózsadombon (Vásárhelyiék, Orbánék) naponta fogyasztják. Maga Vásárhelyi így szörnyülködik: hát még annyit sem tud ez a nagyon infantilis, együgyű, „bornírt és korlátolt”, analfabéta nép, hogy a szarvasgomba ehető?! Szabadság van, lehet kecskét fejni! Azt persze, hogy a „bornírt” és a „korlátolt” szó ugyanazt jelenti publicisztikailag, Vásárhelyi Mária éppúgy tudja, mint P. Szűcs Julianna (ha tudná, kijavította volna a kéziratot), de ők legalább annyit tudnak, hogy a szarvasgomba finom. Csak ki kell menni érte a piacra. Illetve akinek nincs pénze rá, az menjen az erdőbe. Mindegy, csak ne legyen már oly szabadságtalanul nyűgös, merthogy idegesíti vele a szegény rózsadombiakat.
Vásárhelyi Máriát részint dühíti, részint riasztja, hogy az emberek nemigen óhajtják elfogadni az ő szellemtelen, ócska doktrínáját (én sem), így hát sokan (egyre többen!) lépnek az „alsó-kutyaszabadság” történelmileg kitaposott útjára. Sőt a „fölső-kutyaszabadságra” vágyó emberek között is vannak ilyenek szép számmal. Például Babarczy Eszter. Aki először így nyilatkozott a közszolgálati televízióban (betűhíven): „én például, ha most elmondom, hogy mit gondolok a Magyar Gárdáról… az egy bohóchadsereg, amit a baloldal arra használ, hogy hiszterizálja a saját közönségét, ugye, a fasiszta, antiszemita veszélyre hivatkozva. Ezt nagyon régóta csinálja a baloldal, én mindig is gyűlöltem… És ettől a Magyar Gárda, és ez a rakás – már elnézést, hogy ezt mondom – idióta… ezek naponta szerepelnek a hírekben. Mint annak idején a Bácsfi Diána, ugye, meg három darab elmebeteg elintézte, hogy napi hír legyen”.
Majd kisvártatva, egy kritikai megjegyzésre válaszolva, így kiáltott föl ezen a fórumon:
Nem szeretném bebizonyítani, hogy "entellektüell" vagyok, mert ez számomra negatív csengésű szó, ilyen mélyre még nem süllyedtem. Azt meg nem értem, hogy a Gárdát miért ne minősíthetném bohócgárdának. Bár ez a bohócokra talán dehonesztáló. Bohóc az, aki tőle telhetően szórakoztatja a közönségét, de nagy kárt nem csinál. Én a Gárda működését jelenleg ebben a kategóriában látom versenyzőnek. Szerintem kicsit viccesek is, egy rakás megroggyant ember, akiket a helyi polgárőrség sörözőklubjából is kinéznek.
Nem érti. Sok mindent nem ért, egyebek közt azt sem, „hogy a Gárdát miért ne minősíthetné bohócgárdának”.
Akkor én elmondom. Mert cca. két hónappal később – ugyanazon elitpublicista! – ezt írja HVG-ben: „Sok jó ismerősöm megrökönyödésérevéleményem szerint a magyarok bölcsen választottak, és nemhogy katasztrófa nem várható, de [2009] június 7-én [a Jobbik politikai előretörésével] kezdődött a szebb jövő Magyarországon”.
Míg legutóbb a Jobbik vezére fogalmazott így: „Nem lehet szétverni a Jobbik és a gárda szövetségét! Amíg én vagyok a Jobbik elnöke, addig nem engedjük el a gárda kezét!”.
Vagyis ugyanez, de immár a Babarczy-Vona-elegy prófétai szavaival: a Szebb Jövő nem engedi el az egy rakás megroggyant bohóc kezét. (Gondolom, amikor lelkes kisúttörőkként átkísérik őket a demokratikus zebrán. A túloldalra.)
Repetitito est mater studiorum: ezt a Babarczy Esztert nevezi Almási Miklós akadémikus professzor a Mozgó Világban „originális” gondolkodónak; szó szerint így: „mintha koros guru lenne”.
Az. Kissé túlkoros.
Egyébként Babarczy HVG-s szövege részint személyes gyűlöletről, részint egy sajátos társadalmi állapotról árulkodik. Mint tudjuk, a szerző szintén „rózsadombi”, fölső-kutyaszabadság-párti „entellektüel”, csak most éppen (valami miatt) nem az ő „originális” „érdemeinek” megfelelő dominanciát élvezi a „falkában”, s nyilván ezért írja a Beszélő hasábjain is: „az aszkézisnek helyet kell találni a világon… tekintve irtózatos védtelenségünket, pontosabban azok irtózatos védtelenségét, akik kimerészkednek a szocializáció (vagy a bandafőnök) kijelölte körből és a maguk szakállára kezdenek explorációba”.
Na, itt aztán valóban originálisan, korosgurusan keveredik a „bandában” történt hátrasoroltság a kimerészkedéssel, majd utána annak vizsgálatával („explorációjával”), hogy érdemes lesz-e kimerészkedni a „körből”.
Egy legalább közepesen értelmes mondat megfogalmazására sem képesek ezek az „elitentellektüelek”; miközben jól látható (és nemcsak Babarczynál, hanem Heller, Vásárhelyi, P. Szűcs, Vajda, Radnóti, Kornis, Kertész… esetében is), a szellemi nyomorúság, a tehetségtelenség, tehetetlenség tudata, olykor annak „csupán” érzete, szükségképpen szüli a veszett gyűlöletet.
A „szintén elit” Magyar Narancs írja: „A legszánalmasabb e téren [ti. a „holokauszt tagadása” terén] a hullák mennyiségének számháborúja… Az efféle összehasonlítgatás káros voltát legjobban az mutatja, hogy – akarva, akaratlan – felmentést kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja”.
Vagyis a szerző képtelen eldönteni, hogy vásárhelyistán szabadság-dogmatista legyen-e, vagy inkább kvázi keresztény Krisztus-dogmatista, ugyanis a szabadságról (mint üres absztrakcióról) papol hevesen a Magyar Narancsban (Vásárhelyi ugyanezt teszi a Mozgó Világban), miközben a szenvedést mereven szembeállítja a gyűlölettel. Tehát vagy buta, műveletlen az illető a végtelenségig, vagy (pluszként) vásárhelyisen dogmatikus: megköveteli minden egyszerű halandótól, hogy az objektív nyomort ne gyűlöletté formálja, hanem krisztusi szenvedéssé szublimálja magában. És joggal, hiszen, ha mindenki élhet az absztrakt Szabadság lehetőségével, akkor az is teljesen nyilvánvaló, hogy mindenki lehet Jézus Krisztus. Csak akarnia kell. Illetve „meg kell ragadnia a lehetőséget”, ti. a „szenvedéstörténet” azért van, hogy mindahányan szenvedő istenné magasztosuljunk. Liberális Jézus Krisztussá. A Rózsadombon. Aki viszont nem a Rózsadombra született (eléggé el nem ítélhető módon), az egyen kalácsot. Frissen fejt kecsketejes szarvasgombával.
Tegyük hozzá: a Magyar Narancs szerint a gyűlölet az, amely a Jó ellen irányul, hiszen a Jó nem gyűlöl. A Jó szenved. Agyrém. Vagy pedig az a hülyeség, amit Kornis Mihály szellentett ki magából ki („mi jobban gyűlölünk titeket, mi ti bennünket”) – ugyanis nincs harmadik lehetőség. Mármost, ha Kornis tudná, mit beszél, nyugodtan kijelenthetnénk: igaza van, mert a szenvedésből szükségképpen következik gyűlölet (azon társadalmak kivételével, melyekben a szenvedésnek – aszkézisnek, fakírságnak... – autonóm kultúrája van), a gyűlöletből pedig kontragyűlölet lesz. Ami persze nem jó, sőt kifejezetten káros „láncreakció”, „ördögi kör” stb., ugyanakkor törvényszerű, vagyis nem lehet ellene primitív doktriner prédikációval hatásosan föllépni. Még a Magyar Narancsban sem!
Az első lépés a megoldás felé a (kárhozott) jelenség okainak megértése volna, vagyishogy a tudatlan, buta publicista hiába papol (szörnyűbbnél szörnyűbb közhelyeket) az újságban, azzal csak olajat lögyböl a parázsra (sőt szerintem ma már a föllobbant tűzre).
Nem állítom, hogy a Vásárhelyi Máriák, Faragó Vilmosok, Almási Miklósok erkölcstelen emberek (Hellert nem sorolom közéjük, hiszen róla kiderült, ami kiderült!), míg abban egészen biztos vagyok (tárgyilag győződtem meg róla), hogy Vásárhelyiék intellektuálisan egyazon szinten bűzlenek az antiszemitákkal. Mire megkérdezheti valaki: akkor miért érzik úgy az antiszemiták, hogy a „libsik”, a „zsidók”, a „zsidóbérencek” „többek”, „jobbak”, „okosabbak” náluk (vesd össze)? Megmondom. Egyáltalán nem azért, merthogy a „libsik” valóban okosabbak volnának, hanem azért, mert annyira alul vannak mindahányan (libsik és nem libsik), hogy ott már teljesen egybekeveredik minden látszat minden valósággal.
Egyébiránt már 1985-ben (a monorierdői találkozón), majd Lakiteleken (1987), a Hősök terén (1989), az Ellenzéki Kerekasztal körül s legvégül a Győztes Pluralista Demokráciában a Kis Jánosok és Csoóri Sándorok, a Vásárhelyi Miklósok és Csurka Istvánok, a P. Szűcs Juliannák és Elek Istvánok, Bencsik Andrások, a Gerő Andrások és Schmidt Máriák, az Ormos Máriák és Tőkéczki Lászlók, a Vásárhelyi Máriák és Lovas Istvánok… együttesen szorították ki a szellemi közéletből, a „demokratikus közgondolkodásból” az Ancsel Évákat, Hermann Istvánokat, Papp Zsoltokat, Szerdahelyi Istvánokat (hogy csak a filozófusokat, esztétákat említsem), illetve ezek szellemiségét, idézhető, idézendő szövegeit, miáltal ügyesen föltornyozták a Pluralista Demokrácia szellemi szemétdombját, végül mindahányan a tetejére hágtak, s ahol most halálosan összeölelkezve ropják közel három évtizedes borderline násztáncukat.
És ennek a folyamatnak az egyik kulcsfigurája Vásárhelyi Mária apukája, ti. a döntő metamorfózis 1985-ben, illetve 1987-ben zajlott le. Ekkor döntötték el Csurkáék, hogy inkább a komonistákkal (illetve azok egy részével) fogódznak össze, de a „zsidókkal” (illetve azok egy részével) semmiképpen! Ezért a „zsidók” jelentékeny súlyú csoportját nem hívták meg Lakitelekre, miközben Vásárhelyi Mária apukája szalonképesnek bizonyult. Vásárhelyi Miklós tudta, hogy már 1987-ben, ha nem is rasszista, de par excellence antiszemita kirekesztés zajlik, pontosan tudta ezt, mégis – nyilván azért, hogy az ellenzéki szövetség valamelyest megmaradjon – sajátos Tamás bátya szerepet vállalt föl 1987-ben. Azért mondok „Tamás bátyá”-t, mert nem csak a bennfentesek, hanem már szinte mindenki számára világos volt annakidején, hogy mit köveszt a lelke mélyén Csoóri, Csurka, Csengey, Fekete Gyula és Lezsák Sándor.
Ám legyünk egészen pontosak, Pozsgay így fogalmaz: Lakitelekre „meghívást kapott Konrád György, Vásárhelyi Miklós, hogy csak a legprominensebbeket említsem. Ezek közül Konrád György elfogadta, föl is szólalt, szinte együttműködő hangnemben. Vásárhelyi Miklós pedig szolidáris volt a többiekkel”. Ti. azokkal, akiket nyíltan „kemény mag”-nak neveztek, sub rosa pedig „zsidók”-nak. Pozsgay szerint persze nem az antiszemitizmus a (részleges) kirekesztés oka, hanem: „az igazi vita tárgya az volt, kit ne [hívjanak Lakitelekre]. Ebben akkor mi, az előbb említett hatok [Bíró Zoltán, Csoóri, Csurka, Fekete Gyula, Für Lajos, Pozsgay] végül is teljesen egyetértettünk, hogy kapjon meghívást az úgynevezett demokratikus ellenzék is, de a kemény maghoz tartozók ne, mert azzal magunkra vonjuk a rendőri felügyeletet. Afelől nem volt kétségünk, hogy a rendőrség szimata ott lesz, de az, hogy hivatalosan rendőri felügyeletet gyakoroljanak az összejövetel fölött, ezt nem lehet vállalni”.
Nem lehet vállalni. Miért nem? Azért jogos a kérdés, mert demokráciát készültek építeni, márpedig a demokráciába mindenki beletartozik. Horribile dictu a „hivatalos” rendőrség is. A titkos rendőrség Pozsgayéktól jelen lehetett (ő maga írja: „nem volt kétségünk, hogy a rendőrség szimata ott lesz”), csak a „hivatalos” rendőrség ne legyen ott. De vajon miért ne? Miért csak a titkos szimat volt tolerálható Lakiteleken? Nos, amíg erre a kérdésre Pozsgaynak nincs válasza (márpedig biztosan nincs, soha nem is lesz!), addig, bizony, indokolt marad az antiszemitizmus gyanúja.
Két „dísz-zsidó” közül az egyik elfogadta Csurkáék, Pozsgayék meghívását, a másik nem. Konrád elment („együttműködő” volt Pozsgayékkel, nota bene nem Csurkáék vele!!!), és persze Vásárhelyi sem azért maradt távol, merthogy ő zsidófalókkal nem ül le egy asztalhoz szabadságról, demokráciáról kvaterkázni, hanem azért, merthogy „szolidáris a többiekkel”. Jó. Elhiszem. Noha ezek az emberek (továbbá a leszármazottaik: a Vásárhelyi Máriák, Bauer Tamások, illetve azok politikai haramiái) ma már még csak nem is szolidárisak (saját magukkal), mert például a parlamentben együtt, egyazon légtérben keresik meg a demokratikusan szabadságos betevő falatra valót a tiszaeszlári vérvádolókkal.
Tetszik, nem teszik, tény: a mostani cinikus-cinkos együttműködés az immár legbornírtabb, vérvádló antiszemitizmussal, bizony, Monorierdőn kezdődött (Donáth égisze alatt), vagyis a mai szennyet – mentálisan – az Eörsi által is istenített donáthizmus kavarta föl, míg alapvetően nyilván a mindenkori világgazdasági válság determinálja. Ha krízis van, még a „demokrácia őshazájában” is lábra kap a radikális náci mozgalom, ennek vagyunk ma élő szemtanúi.
Na most, az egykoron egymást, szinte minden aggály nélkül nyálazgató „elit” tagjainak lelkében mostanság akkora gyűlölet habzik (s persze ma is főként a komenistákkal szemben), hogy csak szörnyűbbnél szörnyűbb banalitásokat képesek egymásra köpködni (közéletiség címén, a „holokauszt”, annak „tagadása”, „relativizálása” kapcsán, így főként a komenistákkal szemben, pl. a fent idézett Magyar Narancs hasábjain), vagyis jól látható: ezek az emberek (az Ormos Máriák, Schmidt Máriák, Heller Ágnesek, Tőkéczki Lászlók, Ara-Kovács Attilák, Bayer Zsoltok…) ma is görcsösen kapaszkodnak egymásba, morálisan éppúgy, mint „intellektuálisan”. És nem is fogják elengedni egymást. Soha!
Eörsi István írja Üzenet mélyvörös levélpapíron című tudományos dolgozatában: „Egy barátném mélyvörös levélpapíron azt üzente, hogy Fodor Gábor, Pető Iván és Vitányi Iván szópárbaja a külügyminiszterrel és Kónya Imrével ahhoz volt hasonlatos, amikor egy férfi meg egy nő leülnek azon vitatkozni, hogy kinek nagyobb a fasza. És a nő nekiáll bizonygatni, hogy az övé bizony jókora, ahelyett, hogy azt mondaná, én nő vagyok, és leírná az ostoba férfi számára, hogy miben áll az ő nősége”.
Írta Eörsi István (az „ostoba férfi”) 1990-ben. Miért mondom, hogy Eörsi „ostoba férfi”? Mert sem ő (sem a barátnéja) nem vette észre (illetve – szerintem – nem akartak tudomást venni arról), hogy az inkriminált fütyiverseny (melynek lényege nem is a vetélkedés valójában, hanem az együttméricskélés) már 1985-ben elkezdődött a nagyfaszúak között. (Én csak nagy balfaszúaknak nevezem őket magamban.) Szintén Eörsi írja: „Donáth nem fogadta el, hogy csak az etatizmus és az erősebb kutya korlátlan jogait biztosító világrend között választhat, és ezért most [ti. 1991-ben] keserű szájízzel kéne éreznie, hogy (majdnem) egyedül maradt.
Majdnem.
Mert még Eörsi szemében is kudarc, sőt szégyen, ha valaki egyedül marad. Marx, Heine, Kierkegaard, Lukács, József Attila, Ladányi Mihály… köpedelem. Éljen a kollektivizmus! És éljen Donáth Ferenc, hiszen (mint tudjuk) csak neki sikerülhetett egybekollektivizálnia Monorierdőn az antiszemita etatistákat „az erősebb kutya korlátlan jogait biztosító világrend” azon odaadó híveivel, akik akkoriban még „reformközgazdászoknak” nevezték magukat. Persze nem állítom, hogy ezt az egészet Donáth csinálta, ugyanakkor tény: a Wikipédia pontosan fogalmaz: „1985-ben ő volt az ellenzéki csoportok képviselőinek részvételével megtartott monori találkozó fő szervezője”. Sőt többen állítják (pl. Lengyel, ha jól rémlik, Gombár is), a lakiteleki találkozó sem maradt volna „csonka” (hazudjon a „rendőrszimatról” Pozsgay bármit), ha Donáth nem hal meg 1986-ban.
Automatikusan kínálja magát a közhelyes következtetés: amely népnek ilyen elitje van (Donáthostul, mindenestül), az, kérem, meg is érdemli. Ugyanakkor alapvetően torz ez a konklúzió, ti. nem az a kérdés, hogy megérdemli-e a nép a szellemi vezetőit, vagy sem, hanem így hangzik az érdemi állítás: amely társadalom sokáig megtűr maga fölött efféle „elitet”, hosszútávon (s minimum szellemileg) halálra van ítélve.
A szöveg-sorrend hiányos, Vásárhelyi Mária tiltakozó cikke nincs meg, kerestem, nem találom. Ám én legalább nagy kedvvel kerestem, szemben Eörsi Istvánnal, aki így „szüli irományát” a Magyar Narancs szülőhasábjain: „Most születő irományommal kedvem ellenére gyarapítom publicisztikai munkásságomat. Nyilván ezért hánytam el valahova Vásárhelyi Máriának a Magyar Hírlapban megjelent jajkiáltását, éppen azt, amelyik írásra késztet. Veszteségemből megpróbálok profitálni. Ha nincs szöveg, akkor idézgetés helyett egy vödröt bocsátok le kedélyem mélyvizébe, és az olvasó igya meg, amit felhúzok onnan”.
Csúnya beszéd! Ízléstelen. Álironikus, ál-önironikus. A szerző kvázi iróniával minősíti le a „vitatott” cikket, mondván, hogy „elhányta” azt, s pontosan ezért kvázi az önirónia is, ti., ha vitázunk, akkor nem „vödrözünk”, illetve „vödrözhetünk” is, persze, ám annak a szakszerű vitához nincs köze, miként a „kedélyünk mélyvizében” való infantilis pancsikolás sem debatteri erény.
Ez bizonyítaná, hogy Eörsi igazságtalanul bántotta meg Vásárhelyi Máriát?
Szerintem nem bizonyítja. Kétségtelen, illetlen beszéd, kifejezetten giccses, de semmiképpen sem bizonyíték Vásárhelyi kategorikus állítására, mely szerint Eörsi durván igazságtalan.
Idézet a cikkből: „Amikor a filmet nyolcévi pihenő után a televízió a forradalom évfordulóján [1996-ban] be akarta mutatni, a kilenc érintett közül öten nem járultak hozzá. Rögvest megjegyzem, ha a dokumentumfilm vagy dokumentumirodalom műfajában az érintettek bármikor megtehetnék ezt, akkor ezek a műfajok csak sugárzó hősöket vonultathatnának fel, mert csak ezek viselik el könnyű lélekkel a róluk formált képet. Aki a kamera elé ül, az vállalja, hogy olyan, amilyen, legalábbis a film előállításának pillanatában. A művészet – és a riporteri dokumentáló munka – abban is különbözik a tudománytól, hogy valamely pillanat igazságától rugaszkodik el. Ez áthatja a művet, és felrója rá készítőjének kézjegyét. Ezért is van az, hogy a mű kizárólag készítőjének szellemi tulajdona. Ha a rendező vágási vagy egyéb trükkök segítségével megcsúfolja beszélgetőtársainak a bizalmát, akkor ezek szakíthatnak vele, esetleg megcáfolhatják, leleplezhetik nyilvánosan, sőt rágalmazási vagy becsületsértési pert is indíthatnak ellene. De szellemi tulajdona felett nem rendelkezhetnek. Az első hibát tehát a televízió követte el, amikor engedélyt kért arra, amihez nem kell engedély.
Kezdetben nem értettem, hogy miért ellenzik az Ötök A snagovi gyerekek sugárzását. Leginkább még azt fogtam fel, hogy a forradalom napját a legszélesebb nyilvánosság előtt nem ezzel a filmmel kell ünnepelni. Talán csakugyan jobb lett volna, ha a televízió nem a forradalom reformkommunista vezérkarának a sztoriját, hanem mondjuk a pesti srácok történetét tervezte volna be erre a napra. Persze róluk is nehéz lenne olyan igaz filmet készíteni, amely az összes résztvevőt kielégítené. Ha majd napvilágot látnak a budapesti felkelők történetei, akkor elálmélkodhatunk azon, hogy mennyire különféle erkölcsiségű embereket fűzött össze a halált megvető bátorság. Igaz viszont, hogy ha a pesti srácokról készülne igaz film, akkor a televízió nem kérne a szereplőktől engedélyt, mert ők ma sem tartoznak a prominensek körébe.”
Mire Vásárhelyi Mária válasza: „Gyakran haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtett sebet”.
Eörsinek nem mindig van igaza, ám ez nem szükségképpen jelenti, hogy igazságtalan volna bárkivel szemben. Vásárhelyivel szemben is akkor volna igazságtalan, ha esetleges (vagyis a valóságban nem létező!) hatalmi helyzetével visszaélve állítana róla igaztalan dolgot. Tehát, ha Vásárhelyi Mária azt állítja, hogy Eörsi egy kommersz sajtóvitában igazságtalan volt vele szemben, akkor Vásárhelyi nem tesz egyebet, mint nyilvánosan beismeri szellemi védtelenségét, intellektuális alávetettségét. Eörsinek ugyanis ez volt az egyetlen „hatalmi pozíciója”: az értelem, a vitakészség. Vagyis igazságtalan kizárólag a Narancs szerkesztősége lehet Vásárhelyi Máriával szemben, akkor, ha nem ad neki lehetőséget Eörsi állításainak cáfolatára.
Mit tettem volna Vásárhelyi Mária helyében? Megmondom úgy, ahogy van, ízekre szedem Eörsi szövegét. Vagyishogy nem én haragszom ilyenkor, hanem haragudjék az, aki belém kötött. Haragudjék sajátmagára! Ha már egyszer van olyan bátor (mint a cigány lova), hogy nyilvánosan fikázni merészel. Engem!
Tehát, tegyük föl, én vagyok Vásárhelyi Mária, így aztán Vásárhelyi Máriaként idézem Eörsi konkrét állítását: „a filmet… a televízió… be akarta mutatni”, viszont „a kilenc érintett közül öten nem járultak hozzá. Rögvest megjegyzem, ha a dokumentumfilm vagy dokumentumirodalom műfajában az érintettek bármikor megtehetnék ezt, akkor ezek a műfajok csak sugárzó hősöket vonultathatnának fel, mert csak ezek viselik el könnyű lélekkel a róluk formált képet”.
Hamis az állítás. Ugyanis „érintettje” válogatja. Ha valaki azzal a szándékkal ül a kamera elé, hogy olyan hősnek látszódjék, amilyennek magát elképzeli, akkor ezen óhaját respektálni kell. Mármost mindenekelőtt rögzítsük a kulcsszót: megállapodás! Ezen múlik minden, s ez az, amire a magyar szinte képtelen; a világos, egyértelmű, korrekt megállapodásra, illetve annak szigorú, fegyelmezett betartására. Az ígéret (a kézfogás) értéke Magyarországon majdhogynem a nullával egyenlő. Egyebek közt ezért nem köttetnek korrekt megállapodások, minek?, úgysem tartja senki magát az ígéretéhez, már amennyiben a pillanatnyi kénye a szószegést diktálja. Azért nincsenek nálunk gentlemen’s agreementek, mert nincsenek nálunk gentleman-ek.
Tehát az „érintett” (valamely dokumentumfilm szereplője) nyugodtan mondhatja: örömmel adok interjút, Juditkám, de még a megjelenés előtt látni akarom az elkészült alkotást, illetve azzal a föltétellel vállalom, hogy a vetítést bármikor letilthassam.
És akkor vagy lesz dokumentumfilm (interjú stb.), vagy nem.
Vásárhelyiék esetében nyilván nem ez történt, örültek, hogy jaj, juj, jön a kamerás néni, mi is szerepelhetünk a filmen, de jó!… Majd, amikor a moziban mintegy „kívülről” látták-hallották magukat, rádöbbentek: az ember általában is nyomorult (olykor szánalmas, nevetséges), konkrétan pedig: mi is csak emberek vagyunk.
Ez derült ki a filmből – az „érintettek” számára.
Nos?! Ilyenkor mi legyen? Ha már egyszer ez kiderült.
Amennyiben nincs (nem volt) megállapodás, úgy a kulcsszó: belátás.
Eörsi ezt írja: „Az első hibát a televízió követte el, amikor engedélyt kért arra, amihez nem kell engedély”.
Részint igaz, részint nem igaz. Az első hibát a film rendezője követte el, mint rutinos szakember, ugyanis a korrekt megállapodást neki kellett volna kezdeményeznie a tapasztalatlan amatőrökkel szemben. Abban persze igaza van Eörsinek, hogy a már kész dokumentumfilm szereplőitől nem kell engedélyt kérnie a film forgalmazójának (a televíziónak), viszont, ha tudomására jut, hogy a mű valamely interjúalanya tiltakozik, akkor azt méltányolni illik, sőt méltányolni muszáj. Elvileg. Vagyis, megállapodás híján, az „érintett” minden további nélkül megítélheti, a szereplése előnyös-e a maga, illetve az általa képviselt ügy számára, vagy sem. Ez az ő személyiségi joga.
Eörsi: „Kezdetben nem értettem, hogy miért ellenzik az Ötök A snagovi gyerekek sugárzását”.
Nem is kell ezt érteni. Egyszerűen joguk van az ellenzéshez. Mondok egy profán – általában vett – példát (s tehetem ezt már csak azért is, mert Eörsi sem konkrét állítással vitázik a Magyar Narancsban); ha egy nő (vs. hiú férfi) azt látja, hogy a filmen „randa” a feje, hülyén áll a haja, idétlenül nagy a tokája, ezáltal igen-igen röhejesnek látszik stb., akkor kötelező méltányolni a tiltakozását. Ugyanis fontos a Történelem, az Igazság, az Eszme, az Idea, a Politika, ám mindezek a privát személyiségnek – dagályosan: az Emberi Méltóságnak – csak a cselédei, szolgálói lehetnek. Ne az ember legyen alárendelve az Istennek, Eszmének, Ideának, Politikai Igazságnak (az ti. a szektás radikalizmus, jakobinizmus, sztálinizmus… jellemzője), hanem ellenkezőleg: az Ügy legyen alárendelve az emberi személyiségnek, az emberi méltóságnak. Egyébként a gentlemen’s agreement betartása is alapvetően méltóságtudat kérdése. Nagyon nem jó, ha a másik ember szemen köp, ám még annál is rosszabb, ha magam kényszerülök szemen köpni magam.
Eörsi szerint: „Aki a kamera elé ül, az vállalja, hogy olyan, amilyen, legalábbis a film előállításának pillanatában”.
Aki „kamera elé ül”, az nem olyan, amilyen, hanem olyan, amilyennek a kamera mutatja. Aztán a kamera vagy olyannak mutatja, amilyen, vagy (jóval) szebbnek, okosabbnak, vagy (jóval) csúnyábbnak, butábbnak annál, mint amilyen. És ha ezt valaki pontosan tudja, akkor az épp a filmes szakember (jelesül Ember Judit filmrendező).
Eörsi szerint „A művészet – és a riporteri dokumentáló munka – abban is különbözik a tudománytól, hogy valamely pillanat igazságától rugaszkodik el”.
Ezt viszont már nagyon nem értem. Sto eto „pillanat igazsága”? Miért kéne elrugaszkodni a „pillanat igazságától”, már amennyiben jelent valamit ez a szintagma? Eörsi állítása olyan, mintha ezt mondanám: „a hónaljam – és a nutria – abban különbözik a csúnya tojásfejtől, hogy mindkettő a szőrtelenségtől rugaszkodik el”.
A dokumentumfilm lehet művészi erejű, művészi értékű, de semmiképpen sem műalkotás abban az értelemben, hogy a dokumentumfilm szereplője (interjúalanya) nem egy – általa kontrollálhatatlan – rendezői önkifejezéshez adja az arcát (szövegét), hanem olyan dokumentumhoz, amely csakisazt az igazságot rögzíti, amelyet a szereplő (interjúalany) igazságnak gondol. Nagy Anna például lehet nyugodtan csúnya a Pacsirtában. Sőt egy szép színész(nő) számára annál nagyobb a szakmai dicsőség, mennél csúnyábbnak (butábbnak, gonoszabbnak…) látszik a filmen, ráadásul még ez sem ilyen egyszerű. Mert gondoljunk a „Gugyerák-effektus”-ra! Bárdy Györgynek pénzt és dicsőséget hozott a Gugyerák-figura megformálása, ám amely „skatulya” később nagyon megnehezítette a művész drámai-színpadi munkáját. Míg a dokumentumfilm szereplőjét semmi nem kötelezi, sem anyagilag, sem morálisan. Kizárólag egy előzetes megállapodás. Például Vásárhelyi Mária mondhatta ezt is, mielőtt a „kamera elé ült”: „csináld csak, Juditkám, nyugodtan, rád bízom, olyan leszek a képen, amilyen leszek”, s amennyiben ezt mondja az „érintett”, úgy csak abban az esetben jogos az utólagos reklamáció (valamelyest), ha a film totálisan lett elrontva.
Eörsi szerint „A művészet – és a riporteri dokumentáló munka – abban is különbözik a tudománytól, hogy valamely pillanat igazságától rugaszkodik el. Ez áthatja a művet, és felrója rá készítőjének kézjegyét. Ezért is van az, hogy a mű kizárólag készítőjének szellemi tulajdona”.
Igen, csakhogy ez éppen nem így van. Tudniillik pontosan arról van szó, hogy Vásárhelyi Mária „riporteri dokumentáló munkában” vett részt, s amely alkotás eo ipso nem „művészi dokumentáló munka”. Lehet persze művészet is (ha van benne ihlet), míg a funkciója szerint egyáltalán nem az. Ebből következően a riport, az interjú, a dokumentumfilm nem „kizárólag készítőjének szellemi tulajdona”. Csak akkor, ha korrekt megállapodás révén az „érintettek” átadták a művésznek azt a szegény „szellemi tulajdonjogot”. Nem szólva arról, hogy Ember Juditnak a vitatott filmhez alig-alig van köze. Már persze innen, kívülről nézve. Ráadásul régen láttam az alkotást (1989-ben a Közgázon egy „szamizdat” vetítésen), arra emlékszem, hogy különféle emberek, arcok jelentek meg a mozdulatlan kamera előtt, és beszéltek; úgy rémlik: minden művészi-riporteri kérdezgetés nélkül, vagyis (az én emlékemben) a film „szellemi tulajdonjoga” sokkal inkább a szereplőké, mint a rendezőé. Persze tévedhetek, az viszont biztos, hogy a dokumentumfilm éppen attól dokumentumfilm, hogy nem játékfilm, s még csak nem is dokumentarista film. Továbbá: a történelmi dokumentumfilmnek nyilvánvalóan nem a „pillanat igazságát” (értsd: azt, ami az emlékezőből prompt kibukott), ámde nem is a rendező „művészi igazságát”, hanem viszont a történelmi valóságot kell rögzítenie. Ezért történelmi és ezért dokumentumszerű az alkotás.
Mivel nincs meg Vásárhelyi cikke, csak föltételezéseim lehetnek róla, innentől kezdve a szerző föltételezett intellektusról beszélek.
Tehát, ha Vásárhelyi Mária azért tiltatta le a filmet annakidején, mert úgy vélte, a forgatás „pillanatában” (1988-ban) keveset mondott/mondtak el az igazságról, illetve torz módon jelent meg szövegeikben a valóság, akkor rosszul döntött. Mégpedig azért, mert minden további nélkül kiegészíthette volna a történelmi vallomást. Akár a filmben (annak „javított kiadásában”), akár a sajtóban, de még tán’ egy könyvecskét is írhatott volna Snagovról, illetve azzal párhuzamosan: a film készítésének történetéről. Merthogy a intellektusnak ez (volna) a dolga, nem pedig a „böszme” letiltás. Vásárhelyi Mária minden további nélkül elmondhatta (s ha valódi intellektus, el is mondta) volna, hogy az adott pillanatban (1988-ban) – szerinte – miért, mennyiben kerülte meg (esetleg torzította) még ő is az igazságot. A többiekkel együtt. Ennél izgalmasabb dokumentumfilm alig képzelhető el. Ha Vásárhelyi Mária férfi, legyen férfi! Vállalja, hogy korábban fecsegett vs. óvatoskodott, jelezvén: ilyen a történelem, ilyen az ember, változik a változó világban.
Nem tudom, csak föltételezem: Vásárhelyi Mária gyöngén indokolta meg annakidején a letiltást; erre utal, hogy még azt az Eörsi Istvánt sem hatották meg az érvei, aki nem volt eleve az ellensége, mi több: a barátjának nevezte Vásárhelyi „Marcsit”. Nem tudom, csak föltételezem: Vásárhelyi hisztérikusan (privát kénye végett) tiltatta le a filmet. Miközben emberként (civilként) ehhez is joga van! Intellektusként viszont nincs. Na most, különösen rosszul veszi ki magát, ha egy olyan „liberális elitértelmiségi” cirkuszol nyilvánosan (szánalmasan), aki (később) így pökhendiskedik a Mozgó Világban: „a Kádár-rendszer iránti nosztalgia nem csupán a korabeli létbiztonságnak szól, hanem a »gyermekkorba való visszavágyásnak« is, annak az együgyű és gyermeteg felelőtlenségnek, amely megkímélte az egyént a döntés szabadságától és felelősségétől, attól, hogy gondolkodnia kelljen saját sorsáról és a társadalom jövőjéről”.
Nos, Vásárhelyi Mária – „liberális elitértelmiségiként”, az „együgyű és gyermeteg” honpolgárok pellengérre állítójaként – az adott kérdésben maga „kímélte meg az egyént a döntés szabadságától és felelősségétől, attól, hogy gondolkodnia kelljen saját sorsáról és a társadalom jövőjéről”. Konkrétan pedig: hogy gondolkodnunk „kelljen” (lehessen) a történelemről egy fontos dokumentumfilm paradigmái kapcsán. Vagyis a „felelős gondolkodás” apostola, nádpálcás pedellusa szerint: ha a film nem lesarkított, lekerekített, legömbölyített igazságokat fogalmaz meg szájbarágósan, akkor az ne kerüljön a nyilvánosság elé.
Így van? Mert, ha nem ezért tiltatta le a filmet a liberális elitértelmiségi, akkor miért?
Ha pedig nincs a kérdésre érdemi válasz (szerintem semmilyen sem lesz), akkor Vásárhelyi Mária gesztusa elévülhetetlen, megbocsáthatatlan bűn. Hangsúlyozom: abban az esetben, ha nincs a film letiltására emberileg méltányolható ok. Elvileg ugyanis lehet. Csak nem tudunk róla.
Ami biztos: az intellektuális jellegű hiba, hiányosság nem lehet valódi indok, az ugyanis mindenképp korrigálható, sőt a gondolkodásnak, különösen a társadalomról, a történelemről való gondolkodásnak épp a kritika, a permanens korrekció a lényege. Márpedig ahol nincs szöveg (film, esszé stb.), ott kritika sincs, és gondolkodás sincs értelemszerűen. Vagyis ahol nincs szöveg, nincs semmi. A hisztéria intellektuálisan a semmivel egyenlő: „Gyakran haragudtam rá [Eörsire] igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet”.
Eörsi kritikája nem durva, nem igazságtalan, Eörsi állítása egyszerűen hamis. És ezt el lehetett volna mondani (minden különösebb haragvás, toporzékolás nélkül), lehetett volna a szöveget cáfolni!
Hogyan? Érdemben. Gyurica bácsi megmutatja! Például Eörsi szerint „a [dokumentumfilm, mint] mű kizárólag készítőjének szellemi tulajdona. Ha a rendező vágási vagy egyéb trükkök segítségével megcsúfolja beszélgetőtársainak a bizalmát, akkor ezek szakíthatnak vele, esetleg megcáfolhatják, leleplezhetik nyilvánosan, sőt rágalmazási vagy becsületsértési pert is indíthatnak ellene”.
Míg viszont a leghelyesebb, ha egyszerűen jól tökön rúgják a filmrendezőt (akkor is, ha történetesen nőnemű az illető művész!). Mert – legyünk liberálisak! – semmit sem tiltunk, ami nem emberellenes, állatellenes, fajellenes satöbbiellenes uszítás, miközben ugyebár nem kakilunk egymás étkezőasztalára. Általában. Például. Vagyis ha a rendező geci (Eörsi eufemizmusával: „vágási vagy egyéb trükkök segítségével megcsúfolja beszélgetőtársainak a bizalmát”), akkor mi nem pereskedünk azzal a rendezővel, hanem megadjuk a rendezőnek azt, ami a giciségért méltán kijár. Pofont. Tudniillik az a helyzet, tisztelt Eörsi úr, hogy a bizalommal való visszaélésnél alig-alig van nagyobb bűn. Mert hazudhatok annak, aki gyanúval tekint minden mondatomra, gesztusomra (ergo, ha át tudtam verni, én vagyok az ügyesebb stb.), ám azt az embert becsapni, aki eleve hisz bennem, a szavamban, ígéretemben, a legmocskosabb dolog, ami csak létezik a világon. Szerintem.
Míg a Vásárhelyi Mária által is híven (olykor eszelősen) propagált kapitalista viszonyrendszer paradoxona szerint: az egoista polgár részint megállapodásra ítéltetett (a business lényegi mozzanata az agreement), részint a végső célja a győzelem. Azért harcol, hogy győzzön. A polgár számra a harc nem az emberi méltóság kivívásának, megtartásának eszköze, hanem a szimpla győzelemé. Vagyis az egoista polgár (a sok-sok kisebb-nagyobb Vásárhelyi Mária) ezért képes újra és újra föltápászkodni (a győzelem erős motiváció), miközben ezért bukik el mindegyre, illetve ezért van végső bukásra ítélve. Az öntudatlanul, egoistán harcoló ember egyik legjellemzőbb kudarca, s amely egyszersmind előrevetíti a végső, totális bukás árnyát: Auschwitz. Tudniillik ott is a puszta győzelem a cél, ott is a darwini-természeti érvényesülés az alapmotiváció (vö. Lebensraum), és nem a mitikus „Gonosz” (miként azt Arendt-ék, Hellerék, Vásárhelyiék hiszik). Auschwitzot sok minden jellemzi, míg a méltóság(tudat) biztosan nem.
A Magyar Narancs írja: „Auschwitz egyszerre tagad minden emberi létezést; és persze a szabadságot, ami földi jelenlétünket értelmessé, elviselhetővé teszi. Aki a holokausztot tagadja vagy relativizálja, az nemcsak másoktól tagadja meg a létezés jogát, hanem önmaga létének értelmetlenségét is beismeri”.
Tömény marhaság. (1) Auschwitz nem alternatívája (tagadása), hanem lényegi megjelenítője az emberi létezésnek. Aki nemcsak ismeri, hanem érti is Goethét, Madáchot, József Attilát, ezt pontosan tudja. (2) „Aki a holokausztot tagadja vagy relativizálja” nem von meg senkitől semmit (különösen nem jogot), hanem egyszerűen csak állít valamit. Nem azt állítja (amit Darwin nyomán Madách, József Attila), hogy az emberiség sorsaazonos Auschwitzcal, hanem vagy azt állítja (ha következetes náci), hogy az emberiség boldogulása azonos Auschwitzcal, vagy (ha „csak” fékezett habzású antiszemita), hogy Auschwitz nem szükségszerű velejárója a „zsidóhatalom visszaszorításának”, ám még a legradikálisabb állítás sem jogmegvonás. (3) Az igazi intellektus „önmaga létének értelmetlenségét” nem „beismeri”, hanem megállapítja. Aztán vagy igaza van a szkeptikus intellektusnak (az eminensen, steinmanni eréllyel optimista Vásárhelyi Máriákkal, Ara-Kovács Attilákkal szemben), vagy nincs, ez lehet vita témája; ami viszont biztos: a „beismerésnek” ugyanúgy nincs köze a gondolkodáshoz, mint az optimizmusnak, az emberi lét „értelmében” való jámbor hitnek.
Ismétlem: mindettől persze lehet értelme a létezésnek, csupán arról beszélek, hogy ezt az értelmet nem tudja fölmutatni sem Vásárhelyi Mária, sem Ara-Kovács Attila, így azután a „létbölcseletük” nem több a „holokauszttagadás” puszta tagadásánál, vagyis amit írnak, mondanak a szabadságról, a humanitásról, elhangozhatna bármely alsófalusi liberál-templom primitív prédikációjában.
Túlzás? Lehet, elvileg elfogadom, ám akkor nézzük konkrétan, szó szerint a Magyar Narancs szövegét! A szerző szerint „Auschwitz egyszerre tagad minden emberi létezést; és persze a szabadságot, ami földi jelenlétünket értelmessé, elviselhetővé teszi”.
Értelmessé, vagy elviselhetővé? Tudniillik a két állítás tagadja egymást. Méghozzá lényegileg. Igen, csakhogy ez a liberális prédikátort egyáltalán nem érdekli, ő nem igazságot igyekszik megfogalmazni, hanem primitív zsolozsmát nyögdécsel. Persze nem is tehet mást (túl azon, hogy agyilag sem képes fölérni ésszel a saját dogmáit), hiszen Petőfi óta már biztosan tudható, illetve világosan látható: az absztrakt szabadságfogalom nem jelent semmit.
Végül az Eörsi-idézet záró szakasza: „Kezdetben nem értettem, hogy miért ellenzik az Ötök A snagovi gyerekek sugárzását. Leginkább még azt fogtam fel, hogy a forradalom napját a legszélesebb nyilvánosság előtt nem ezzel a filmmel kell ünnepelni. Talán csakugyan jobb lett volna, ha a televízió nem a forradalom reformkommunista vezérkarának a sztoriját, hanem mondjuk a pesti srácok történetét tervezte volna be erre a napra”.
Ha ez „csakugyan jobb lett volna”, akkor Vásárhelyi Mária helyesen döntött. Legalábbis a „kritikus” Eörsi szerint, noha Eörsi István itt sem „igazságtalan”, „durva” Vásárhelyi Máriával szemben, hanem egyszerűen csak hülye, nem képes eldönteni: akkor most mi is az ő végleges álláspontja a vitatott kérdésben. Miként a „pesti srácokra” vonatkozó véleményét sem érti igazán. Legalábbis „kezdetben”, illetve épp fordítva: „kezdetben” érti, csak utána nem: „Persze róluk is nehéz lenne olyan igaz filmet készíteni, amely az összes résztvevőt kielégítené”.
Nehéz lenne? Akkor miért nem tetszenek erőlködünk egy kissé? Lehetetlen volna? Ha igen, akkor miért nem azt mondja a stiliszta: lehetetlen? Egyébiránt nem „kielégíteni” kell Vásárhelyi Máriát (hát, hacsaknem külön kéri – mondjuk tőlem), hanem méltányolni az akaratát, ismétlem: ha nem volt megállapodás, akkor belátás révén, s ami azt jelenti természetesen, hogy az indokolatlan (abszolúte hisztérikus) akaratot nem méltányoljuk. Például: ha a „érintettnek” az a kifogása, hogy nem az arany, hanem a köves brosstű volt a kiskosztümjére tűzve, amikor a film készült, akkor ugyebár ezt a problémát nem vesszük figyelembe.
Amiben viszont minden gond nélkül egyetérthetünk Eörsi Istvánnal, a következő: „Ha majd napvilágot látnak a budapesti felkelők történetei, akkor elálmélkodhatunk azon, hogy mennyire különféle erkölcsiségű embereket fűzött össze a halált megvető bátorság. Igaz viszont, hogy ha a pesti srácokról készülne igaz film, akkor a televízió nem kérne a szereplőktől engedélyt, mert ők ma sem tartoznak a prominensek [a Rózsadombra „kirekesztett” Vásárhelyi Miklósok és Vásárhelyi Máriák] körébe”.
Tehát, ami a lényeg: ha Eörsi szövegét cáfolod, garantálom, nem fogsz rá haragudni soha. Sem a halála előtt, sem a halála után.
Markáns felütéssel kezdem: az 1956-os „forradalom és szabadságharc” (helyesen: fölkelés) meghatározó mozzanata egy alávaló hazugság. A „alávaló” jelzőt nem indulattal használom, hanem azért, mert noha a politikában a hazugság nem szükségképpen bitang dolog, ám abban az esetben mindenképpen az, ha a politikus gyáván oltja ki nyomorult hazugságával ártatlan emberek (katonák, civilek, nők, gyerekek…) életét.
Az 1956-os fölkelés meghatározó szégyenbélyege Vásárhelyi Miklósék ismert kijelentése: „a kormány a helyén van”.
Egyébként nagyjából ezzel a Nagy Imre-i mondattal jellemezhető az egész magyar történelem; harmadosztályú szarháziak, „uszító vén marhák” hazugságai nyomán átszellemült félidióták öldösik halomra egymást, értelmetlenül, s a legtöbbször ártatlan emberek tömegei halnak bele az egzaltált „forradalmárok”, „vezérek” különféle mániáiba. És a messze múltból eredező hazugságfolyam természetesen nem állt meg 1956-ban, hömpölygött tovább, egészen 1989. június 16-áig, ismét a Hősök teréig (ahol Vásárhelyi Miklós újra nagyokat hazudott, immáron Orbán, Szűrös, Mécs, Pozsgay „hangján” is), és persze folyik, ömlik a dolog megállíthatatlanul, tovább, egyre tovább… A nagy (magyar) végtelenségig.
József Attila így „röpteti föl” a híres „Költeményt”:
Szólitsd mint méla borjuszáj
a szorgalmas szegényeket –
rágd a szivükbe – nem muszáj
hősnek lenni, ha nem lehet.
Nem muszáj. Míg hősködni kifejezetten tilos! Akkor is, ha lehet, akkor is, ha nem lehet. Horribile dictu még a rózsadombi szegényeknek, illetve a szegény-szegény zöldövezeti mártíroknak is tilos. Tudniillik mondhatjuk: „a kormány a helyén van”, már amennyiben a helyén van, majd évtizedeken, évszázadokon át vitázhatunk azon, hogy helyesen (okosan, politikusan, praktikusan, realistán…) döntött-e a kabinet, mikor (a helyén maradva) vállalta (másokkal is „vállaltatta”) a reménytelen harcot (ugyanis a kilátástalannak tűnő küzdelem nem mindig és nem szükségképpen értelmetlen), vagy pedig föladjuk a direkt ellenállást, ezt is tehetjük, ám akkor nagyon nem illik kukorékolnunk szerteszéjjel, mondván: „a kormány a helyén van”, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy a kormány nincs a helyén. Hanem valahol lapít.
Vásárhelyiék rádiónyilatkozata ártalmas (mert, néhány speciális kivételtől eltekintve, minden lényegi hazugság, hamisság, ármány, csalás, porhintés, fondorlat, álnokság, félrevezetés… mérgező, kártékony), egyszersmind Vásárhelyiék hazugsága különösen pusztító, ugyanis áldozathozatalra bíztatták a tájékozatlan, védtelen lakosságot, míg maguk gyáván elmenekültek.
Nagyon fontos: a menekülés önmagában véve nem gyávaság. Így nyilván Vásárhelyiék sem attól gyávák, hogy ügyesen megpucoltak (vö. József Attila versével), hanem mert – menekülés közben – másokat harcra: áldozathozatalra, gyilkolásra biztattak. Nota bene Vásárhelyiék akkor is gyáváknak minősülnének, ha amúgy lett volna valami értelme a fegyveres ellenállásnak. Mert az igaz, hogy az ország miniszterelnökének a háborúban (a forradalmi miniszterelnöknek a forradalomban) nem az a dolga, hogy a fronton (a barikádon) hősködjék, ám az mindenképp eminens feladata volna, hogy ott legyen, ahol lennie kell, ne pedig a fúrólyukban sunyítva, hogy még a valaga végéből se látszódjék ki egy centiméter sem. Tehát az is tisztességes megoldás, ha közöljük a rádióban: „a kormány emigrációba vonult”, most ott van a helye.
Mészáros Márta (filmje) szerint azok az igazi (ötvenhatos) hősök, és csak azok, akik – valami módon – mártírokká váltak, a műben a mártírság megszemélyesítője Nagy Imre (a „temetetlen halott”). Egyedül ő. Igen ám, csakhogy mártír az az ember is, aki a többieknek sokkal inkább árt, mint használ a vértanúsággal.
Nagy Imre mártír. Vásárhelyi Miklós nem. Mindkettő különösen kártékony szereplője a magyar történelemnek (sokadmagukkal együtt), s természetesen nem azért, mert komonisták, büdös eszdéeszesek meg mit tudom én, micsodák (ti. pl. Mindzsenty is kamuzott!), hanem azért, mert részint rosszul döntöttek, részint ártón hazudtak. Vagyis Nagy Imre nem emelhető Vásárhelyi Miklós fölé, Mészáros Mártának ebben sincs igaza, ti. Nagy Imre sem tiszta áldozat. Mert az igaz ugyan, hogy – egy ponton túl – vállalta (sőt hívta!) a halált, ám amíg Angyal Istvánék, Eörsiék november 4-e után is folytatták a harcot, addig Vásárhelyiéket egy par excellence bűzös patkánykotorékból rángatták elő, onnan, ahová még a támadás előtt bújtak el. Majd külföldön főúri ellátásban részesültek (jó darabig), a Rózsadombon ehhez szoktak hozzá, míg Eörsiék olykor az életük kockáztatásával szervezkedtek Budapesten.
Ezek tények.
Pongrátz is megpattant. Mindzsenty is, Király Béla is futott, mint a nyúl. Sőt Bibó is elmenekült – volna. Ha el tudott volna menekülni, de nem tudott, mert Vásárhelyiék magára hagyták, illetve az Igazi Nyugati Demokráciának sem kellett, így azután fogta magát, és elkezdett írni, de olyan elvi elszántsággal ám, mint akit előtte mocskosul fejbe rúgott a ló. Már november 6-án levelet fogalmazott az Egész Nagy Teremtett Világnak (miként Garas Dezső a Szamárköhögésben), Bibó szó szerint ezt íja: „A szovjet csapatok azzal az indoklással szállták meg Magyarországot, hogy a rendet akarják helyreállítani; valójában az ország elhatározott ellenállási szándéka és a forradalom által teremtett harci kedv folytán az a helyzet [kiemelés – Gy. úr], hogy mindaddig, amíg a szovjet csapatok az országban tartózkodnak, az ország konszolidálása egyszerűen lehetetlen; a legkülönbözőbb pontokon, minden szervezés nélkül heteken, sőt hónapokon át újra és újra fellángolhat a harc mindaddig, amíg itt vannak a szovjet csapatok”.
„Az a helyzet”. Aztán nem ez volt a helyzet. Konszolidálták az országot az idegen haderő segítségével (ez tény), míg a szovjetek beavatkozása nélkül ma is ölnék egymást a magyarok (ez valószínű). Továbbá fölhívom a figyelmet egy tipikusan bibói stílbravúrra. Mert nagy tudós volt ám Bibó István, „rendes magyar arc” (Révésztől Ormoson át Tojás Gáspár Miklósig bezárólag mindenki ezt állítja), csak éppen nem sikerült különbséget tennie a „lehetetlen” és a lehetséges fogalmak között. Ugyanis, ha (egyazon mondaton belül) azt állítom kategorikusan, hogy „az ország konszolidálása egyszerűen lehetetlen”, akkor nem állíthatom (ugyanazon mondaton belül) hipotetikusan, hogy „újra és újra fellángolhat a harc mindaddig, amíg itt vannak a szovjet csapatok”, hanem viszont azt írom a Világnak, méghozzá kategorikusan: „nem szűnik meg a harc addig, amíg itt vannak a szovjet csapatok”. Tudniillik azok éppen azért jöttek ide serényen, hogy megszűnjenek a harcok; vagyishogy ezt akár egy Bibó-kvalitású tojásfej is fölérhette volna ésszel. Így hát arra a történelmi tényre, mely szerint néhány hónap múltán milliós tömeg tüntetett a „muszkavezető kormány” mellett, külön nem is hivatkozom, mert erre tán’ még Kádárék sem számítottak igazán. Tehát Bibó is okostojás volt, de ő legalább „kompromisszumos megoldást” „terjesztett elő” a Világnak („e helyről”), s nem pedig értelmetlen lövöldözésre bujtogatott másokat. Miközben kétségtelen: kell valami jelentős mértékű agyi löket ahhoz, hogy valaki (halandó ember létére) nemzeti, sőt emberiségléptékű történelmi dimenziókban gondolkodjék (méghozzá orákulumként!), konstruáljon nagy ívű „Expozét”, megszólítván vele a Totális Világot: „Magyarország második szovjet megszállása súlyos és előidézőinek szinte megoldhatatlan helyzetet teremtett”.
Szinte. Aztán valahogy csak megoldották.
Vagy például: „A szocializmusnak egypártrendszer útján való fenntartása Magyarországon lehetetlenné vált”.
Állította a Nagy Bibó. A valóság pedig: a „szocializmus” (amely csak Bibóék szerint szocializmus) „többpártrendszer útján” sem maradhatott volna fenn, ti. történelmi tény: mikor megszűnt az „egypártrendszer”, megszűnt a „szocializmus” is. Vagyis miként Marx jelezte, méghozzá megfelelő időben (csak hát a voluntarista Vásárhelyiék nem olvasták, vagy ha olvasták is, alig-alig értették), nem az egyetlen tollvonással megváltoztatható tulajdonviszonyok determinálják a történelmileg kialakult tőkelogikát, hanem épp fordítva történik. És ami Lenin számára 1921 táján abszolúte egyértelművé vált (vö. A terményadóról), míg ezt Bibó doktriner ivadékai (Hellerék, Vásárhelyiék, amott Tojás Gáspár Miklósék, Krausz Tamásék…) a mai napig nem értik. Sem Marxot, sem Lenint. Gyakorlatilag önmagukat sem.
Bibó szerint „Magyarország e pillanatban [november 6-án] a forradalom után az erkölcsi fegyelemnek és közéleti emelkedettségnek olyan állapotában van, amilyenben ezer éve nem volt, s a szovjet csapatok kivonulásának megtörténte és egy politikai és erkölcsi tekintéllyel bíró kormány intézkedései a közrend fenntartására teljességgel elegendők”.
Nos, ezt maga Bibó István garantálta a Világnak. „Expozéjában”. „E helyről”. Vagyis azon az alapon, hogy „Magyarország ezer éve nem volt ilyen állapotban”. Ez a garancia. Ezért vállaljon a Nyugat, a Tőke (esetleg éles) konfrontációt a Szovjetunióval. Mert a magyarok ezer év óta most először… S szavatolja mindezt Tojás Bibó István, aki annak a „politikai és erkölcsi tekintéllyel bíró kormánynak” volt egyik államminisztere, amely forradalmi garnitúrának „az erkölcsi fegyelem és közéleti emelkedettség állapotában” fényesülő ezeréves „forradalmi Magyarország” gyakorlatilag egyetlen fontosabb „intézkedését” sem vette figyelembe. Sem november 3-a előtt, sem utána.
Ez is tény. És ezt a buta proli (szintén államminiszter) észrevette annakidején (úgy október 30-a körül). A tudós értelmiségi nem vette észre.
Vásárhelyiék sem vették észre. Mert, noha elinaltak az országból, az istennek sem voltak hajlandók lemondani.
Ami a lényeg: Bibó sem mártír, ráadásul igen-igen korlátolt entellektüel szegénykém, de ő legalább békésen fontoskodott, senkit nem uszított a halálba. Ezt írja: „Feltevésem szerint ezt a tervezetet a kompromisszum sikere érdekében egyelőre nem kellene nyilvánosságra hozni, e tekintetben azonban teljesen szabad kezet adok a helyzet egyéb adottságait jobban ismerő címzetteknek [ti. a Szovjetuniónak, Amerikának, Angliának, Kínának, Indiának és az ENSZ-nek]”.
Bibó tehát csupán a magyar „helyzet adottságait” ismerte – jobban. Félre. Miközben erkölcsileg helytálló a magatartása, hiszen kompromisszumra törekedett; sub rosa zsarolta (volna) a Szovjetuniót (lásd mint fent), de legalább nyilvánosan nem hergelt senkit, nem szólította föl a már amúgy is kivérzett lakosságot az orosz nagymedve elleni kurucos harcra, háborúra.
Míg Vásárhelyiék döntése – azt akár a jámbor Bibó mókás naivitásával, akár Kádár realitásérzékével vetjük össze – intellektuálisan is, morálisan is menthetetlen.
Petőfi Sándor nem oly nagy tudós, mint Bibó (eléggé el nem ítélhető módon), szerintem mégis inkább Petőfi történelmi helyzetértékelését érdemes megfontolnunk:
A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
Nagyjából ez a magyar mártírság lényege: súrolókefe. Társadalmilag is, egyénileg is. És olykor sikerül lesikálni a „gyalázatot”, olykor nem. Bajcsy-Zsilinszkynek sikerült, Nagy Imrének nem. Angyal Istvánnak sikerült, sőt szerintem Eörsinek is, Heller Ágnesnek nem.
Vásárhelyi Mária: „A szüleim azt a lakást, amelyben éltünk, nem a párttól kapták 1949-ben, hanem a tanácstól igényelték ki. Ezért [kiemelés – Gy. úr] akkor, amikor az apámat börtönbe zárták, tőlünk nem vették el a lakást. Mi ide jöttünk vissza a Rózsadombra”.
Gyanítom, Vásárhelyi Mária érzi, itt valami nagyon nincs rendben, nagyon érzi ezt, ámde nagyon nem tudja.
Pedig egyértelmű: a rózsadombi lakás is alku tárgya volt (miként a Vásárhelyire kirótt „csupán” öt év börtön), hiszen egy óvodás gyerek előtt is világos: nem azért tarthatta meg az „ellenforradalmár” Vásárhelyi-család a zöldövezeti kéglit, merthogy azt még dr. Csörömpei Aranka utalta ki hivatalosan a kerületi tanácsnál, s nem a kedves Golyva elvtársnő intézte el a lakáscserét az MDP apparátusában. Vásárhelyi Mária idézett állítása még rossz viccnek sem elég jó.
Alapvetően két döntési lehetőség kínálkozott 1956 után az ún. „Nagy Imre-csoport” számára; miszerint: egyesek alkut kötöttek az új rezsimmel, mások nem. Akik nem kötöttek alkut (semmilyet), meghaltak. Akik egyezséget kötöttek (valamilyet), életben maradtak. A megegyezések persze nem voltak egyformák, de ez a lényegen nem változtat. A legelső snagovi kiemeltek (így mondták: „leválasztottak”: Lukács, Vas, Szántó) viszonylag olcsón megúszták, míg a perbefogottakat elítélték. S hogy halálra-e vagy sem, nyilván az is alku tárgya volt. Mert kérdezem: mennyivel nagyobb Losonczy „bűne” pl. a Donáthénál? Mennyivel nagyobb Nagy Imréé pl. a Kopácsiénál? Kopácsival személyesen Szerov tábornok közölte: Budapest legmagasabb fájára lesz fölakasztva, de nem azért ám, mert szétosztotta a rendőrség puskáit a gyerekek között, hogy azok lőjék szét a világ legerősebb szárazföldi hadseregét (egyébként ezeket a kölyköket ma „pesti srácoknak” nevezik, valami egészen elképesztő hipokrízissel; korábban Hitlerjugendnek titulálták azt a hős sereget, melynek tagjai híven rohantak a halálba a Vezér hatalmának néhány napos meghosszabbításáért), szóval, Szerov nem ezért akarta Kopácsit fölakasztatni, hanem azért, mert korábban egyszer csúnyán beszélt vele, jaj. Ám Kopácsi mégis életben maradt. Pedig Szerov privát bosszúszomján túl Marosán, Halász, Vida, Tucsek, Hollós, Lajtai, Berecz stb. „forradalmi” logikája szerint, ha senki mást, Kopácsit biztosan ki kellett volna végezni.
Tehát koncepciós perek zajlottak, abban az értelemben, hogy döntően nem az október 23-a és november 4-e közötti, hanem döntően a november 4-e utáni (illetve a még jóval korábbi) állásfoglalások, magatartások, gesztusok alapján ítéltek.
Vásárhelyi Miklós úgy határozott – pl. Lukáccsal, Szántóval, Vas Zoltánnal szemben –, hogy nem köt feltétel nélküli megállapodást, ugyanakkor úgy döntött – pl. Nagy Imrével, Losonczyval, Gimessel, Szilágyival szemben –, hogy életben marad. Ezt persze nem tudom bizonyítani, Vásárhelyi valószínűleg saját magának sem vallotta be, mégis biztos vagyok abban, hogy így történt; és már csak azért is, mert Eörsi világosan leírja: ha akarta volna, őt is szívesen fölakasztják. De nem akarta. Ami nyilván nem azt jelenti, hogy általában mindenki szabadon választhatott, de Vásárhelyiék, ilyen értelemben, kétségkívül a „kiváltságosak” közé tartoztak.
Vásárhelyi Miklóst 5 évre, Eörsi 8 évre ítélték. Hogy is van ez?! Egyébként még Donáth is hamarabb szabadult, közel fél évvel Eörsi előtt, s persze nem is e néhány hónap az érdekes, hanem az a (részint magánemberi, részint hatalmi-politikai) döntés, amely egyaránt határozta meg az ítéletek módját, a büntetések mértékét, illetve az (esetleges) amnesztia időpontját.
Tegyük hozzá: Illyéséket egyáltalán nem bántották, ők aláírták az ENSZ-hez elküldött petíciót.
Oh, buzogj vér! csak buzogj! „Mi nagyon ki voltunk rekesztve az akkori társadalomból. A szüleim azt a lakást, amelyben éltünk, nem a párttól kapták 1949-ben, hanem a tanácstól igényelték ki. Ezért akkor, amikor az apámat börtönbe zárták, tőlünk nem vették el a lakást. Mi ide jöttünk vissza a Rózsadombra, aminek az volt a nagy hátránya, hogy csupa kádárgyerekkel jártam egy iskolába. Az osztálytársaimnak a fele belügyi dolgozók gyermeke volt, akik között kirekesztettnek éreztem magam. Úgy éreztem, hogy létezik egy uralkodó osztály, és az osztálytársaimnak a 80-90%-a odatartozik.’
Ha így volt, akkor el kellett volna cserélni a tanácsi lakást egy másik tanácsi lakásra, például egy ferencvárosira, egy Gát utcaira, ismerem a környéket, ott (a proligyerekek között) Vásárhelyi Mária nem érezte volna magát kirekesztve. Ez egészen biztos.
Tehát a lakáscsere lett volna a megoldás, abba ugyanis a párt nem szólhatott bele. Miként a vérbíróságok döntéseibe se. Ahogy Biszku Béla mondja: „szabad folyást engedtek a törvényes” lakáscseréknek.
Hogy miért gúnyolódom (finoman) Vásárhelyi Máriával? Mert hülyének néz (durván), mint olvasóját, konkrétan pedig az alábbi két mondat miatt ironizálok: „Mi nagyon ki voltunk rekesztve az akkori társadalomból”, ezután jön szövegben szűk 251 karakter (két mondat), majd: „Az osztálytársaimnak a fele belügyi dolgozók gyermeke volt, akik között kirekesztettnek éreztem magam”.
Vagyis Vásárhelyi Mária (freudilag) ma is a „belügyi dolgozók gyermekeivel” azonosítja a társadalmat, s én pontosan ezért mondom, el kellett volna költözniük Kőbányára, Kispestre, Lőrincre (ott anyuka dolgozhatott volna a Fonóban), esetleg Angyalföldre, ahol Vásárhelyi Mária „osztálytársainak a fele” (sőt több is, mint a fele!) azokból az életben maradt „pesti srácokból” állt volna, akiket a rózsadombi úrelvtársak fegyverrel láttak el, szabadságharcra biztattak (én így mondom: részint gyilkolásra uszítottak, részint meghalni küldték őket az utcákra) 1956-ban. Persze nem volt nehéz dolguk, hiszen az egykori „pesti srácok” ma is úgy érzik, ők bizony hős forradalmárok voltak, nem pedig hatalmi nagyjátékosok egyszerű balekjai. Ma is úgy érzik, kezükben tartották az ország sorsát. Ma sem tudják – mert nem akarják tudni! – pedig tény: egyetlen olyan ötvenhatos górét sem ismerünk, aki az utcán, a forradalmi barikádon harcolva halt volna meg. És nemcsak a nagyfejűek, a kiesebbek között sincs ilyen. Vagy van? Egyetlen nevet tessenek mondani! Minden parancsnok (főparancsnok, alegységparancsnok stb.) a gyerekeket küldte a tankok elé. Mártír úgy lett az „uszító vén marhák” közül néhány, hogy a legvégén egymást akasztgatták föl. Miután úgy döntöttek – valahol valakik –, hogy hát akkor most már elég a játékból, gyerekek, „véget vetünk a zenének”, majd washingtoni jóváhagyással gyakorlatilag egyetlen nap alatt nyomták le azt a kisnemzeti fölkelést, amelynek (egyebek közt a fent idézett Bibó nyomán) a mai értékelések szerint is az a legfőbb hozadéka, hogy megteremtette a „nemzet egységét”. Például Demján Sándor és Kövér László között. Például a mártír Nagy Imre szobrának elhelyezését illetően.
Vásárhelyi Mária: „Az osztálytársaimnak a fele belügyi dolgozók gyermeke volt, akik között kirekesztettnek éreztem magam”.
Tessék elhinni: itt mindenki „belügyi dolgozók gyermekének” véli a másikat (Schiffer a Gyurcsányt, Gyurcsány a Mesterházyt, Mesterházy a Schiffert – a többiről már nem is szólva), és persze mindenki marhára kirekesztettnek érzi magát! Ismerjük el: joggal. Tudniillik ezt a fajta (általános) állapotot, illetve annak tüneteit, Epikurosztól Rousseau-n, Fichtén, Hegelen, Kierkegaard-on, Marxon, Nietzschén, Heideggeren, Lukácson, Sartre-on át a Fraknfurti Iskoláig, elidegenedésnek nevezi a filozófia. Míg Vásárhelyi Marcsi apukája (fent idézett Bibó mester nyomán) olyan „pluralista demokráciának”, „többpártrendszernek”, amely képes föloldani a kapitalizmus alapellentmondásait, képes a tőkés viszonyrend humanizálására. Hogy miért? Mert a Helleren okosult vitéz rózsadombi Rózsadomby Vásárhelyi apuka szerint nem a szégyenlős kapitalista kutya csóválja az ő pluralista nagyfarkát, hanem fordítva: a demokrácia csóválja tőkét (hosszú ő-vel!). És ezt ma Lendvai L. Ferenc is így gondolja. Lendvai szerint nem a tőkelogika determinálja a világ politikai mozgását (a különféle demokráciákat és diktatúrákat), hanem ellenkezőleg, Lendvai szerint az emberek a demokratikus gondolkodáshoz való pozitív hozzáállása megnemesíti majd a kapitalizmust is. Ez ti. a hozzáálláson múlik. „Hosszútávon”. Mert „rövidtávon” – sajnos, sajnos – még maga Lendvai professzor is „pesszimista”. De nem is lehet más, hiszen ma „a demokrácia leépítése folyik” hazánkban. Nagyjából ebben egyezett meg Lendvai professzor vasárnap este egy másik (Juszt László nevezetű) marhával az ATV kamerái előtt, abban állapodtak meg, hogy: csak akarni kell. Összefogni a „demokratikus erőknek”. És szép lesz a kapitalizmus, amely nem is kapitalizmus, hanem: piacgazdálkodás. Szép lesz, jó lesz. Legalábbis hosszútávon. Én pedig megnézem majd, amint Lendvai professzor egységfrontba tömörül „a demokratikus értékek védelmében” Ungváry Rudolffal (szintén optimista zenész), s ha mást nem, legalább bebizonyítják: nem a tőkés gazdaság újabb válságszakasza okán terjed Európa-szerte (Norvégiától Görögországig, Franciaországtól Ukrajnáig) a neonáci düh, hanem csak azért, mer a Gyúcsány nem fogik össze a Schifferrel meg a „jobboldal józanabb részével” az „ordas eszmék” ellen.
Hát hogyne, ez a főgond: nem fognak össze!
Egyébként az „ordas eszmék” épp azért terjedhetnek, az „ős patkányok” azért „fertőzhetnek” viszonylag könnyen, a döntő (objektív) okon (a gazdasági válságon) túl persze, mert az Ungváry Rudolfok (szubjektíve) olyan „részegek”, mint a tök. Igaz, a „kedvüket” nem „pezsgőbe ölik”, hanem nyilvános hülye-prédikációkba, ám ami a dolog lényegén jottányit sem változtat: ahol buták az Ungváry Rudolfok, ott buták a nem Ungváry Rudolfok is (némelyek még náluk is korlátoltabbak), így azután dőzsölhet az „ős patkány” kedvére.
Nos, mit mondjak még?! Ki maradt ki? (Faragó Vilmos. Mindegy, őt majd legközelebb…)
Illetve még annyit: talán el kéne cserélnünk a tanácsi lakást egy valamivel szerényebbre. Kissé visszafogottabbra. Megtehetnénk, a párt nem szólna bele – egyik sem!
Ha Vásárhelyi Mária gyáva volna, nem hepciáskodna (például) az antiszemitákkal (sem), ha gyáva volna, csöndben meghúzódna, végezné szépen az ő kis háziasszonyi, illetve a munkahelyén az ő még kisebb (kenyérkereső) tevékenységét. (Szerintem ezt kéne tennie.)
Vásárhelyi Mária nem gyáva, de nem is bátor. Legföljebb annyira, mint a cigány lova: nem vak, hanem vakmerő.
Talán ő is tudja, talán nem, s amit – szerintem – immár ki kell mondanunk nyíltan: nemcsak a nemzetközi, hanem a belpolitikai helyzet is fokozódik. Általában. Míg nálunk annyira fölfokozódott, hogy ma már a „nemzeti együttműködés” parlamentjében emlegetik a vérvádat, s amely épületben még mindig nem ciánoztak (sőt még az ablakokat sem nyitották ki, hogy legalább valamelyest kiszellőzzék a dolog), vagyis amely épületbe azóta is minden gátlás nélkül járnak be gyurcsányisták, antigyurcsányisták – magával Gyurcsánnyal az élen! – híven „politizálni”, értsd: rengeteg lóvét keresni. Egyedül a vak ló nem látja: a „magunkfajták” már a spájzon is túlhaladtak. Vagyis (szerintem) illenék nyíltan kimondani: manapság bármikor előfordulhat, hogy nem „csak” a cigányt lövik le vadászpuskával, hanem a zsidót is elkaphatják, s véresre verhetik, fényes nappal, a nyílt utcán. Csak azért, mert zsidó! Listázott zsidó. Mármost ez könnyen megeshet akár Vásárhelyi Máriával is. Tudniillik ő is listázott zsidó. Nem csak Egerben, országosan lajstromozott.
Szerintem.
És Vásárhelyi szerint?
Ha szerinte is így van, akkor Vásárhelyi nem gyáva ember.
Úgy vélem tehát, a leghelyesebb, ha Vásárhelyi Máriára vonatkozóan e tagadó formulát használjuk, ugyanis a „bátorság” fogalmának tartalma egyértelműen pozitív. Legalábbis az Akadémia értelmező szótára így fogalmaz: bátor az, aki „veszélyes helyzetben v. a veszélyes következmények tudatában is félelem nélkül, (legjobb) meggyőződése szerint cselekszik”.
Vagyis Vásárhelyi Mária ezért nem bátor. Merthogy nincs („legjobb”) meggyőződése (a mánia nem azonos a meggyőződéssel), illetve nincs valóságismerete, így nem lehet sem valós veszélyérzete, sem bátorsága értelemszerűen.
Ezt igyekszem bizonyítani.
Vásárhelyi Máriának egyszerűen nem volt bátorsága ahhoz, hogy például ne gyűlölje Eörsi Istvánt. Ám ami nem is gyávaság a szó klasszikus értelmében. Inkább erőtlenségnek, gyöngeségnek nevezném. Vásárhelyi Máriának ahhoz sem volt bátorsága (értsd: ereje), hogy az élő Eörsi Istvánnal csatázzon (haló poraiban inszinuálta az írót), ti. ahhoz sem volt bátorsága, hogy kritikusan nézzen szembe édesapja egykori politikai szerepvállalásával. Ezért tiltatta le (többedmagával), ráadásul alattomosan – vagyis „liberálisként” a liberalizmus legnagyobb szégyenére – azt a dokumentumfilmet, amelynek minden résztvevője önként vállalta a szereplést, s amelynek tisztaságához, manipuláció-mentességéhez nem férhet kétség.
Ismétlem: arról van szó, hogy Vásárhelyi Máriának nem bátorsága, hanem (intellektuális) ereje nincs ahhoz, hogy megvédje az apja becsületét. Noha mindent megtesz (még saját eszméjét is szemen köpi) a papáért, hovatovább Mészáros Mártával is keményen szembeszáll, miközben kétségbeejtő tény, sőt általános törvényszerűség: a puszta ellenállás (lelki kényszere) messze nem bátorság. Maximum nem gyávaságnak minősíthető. Persze ez sem kevés! Minden malícia nélkül állítom: egy szerető – s szeretett – leánygyermeknek pontosan az a dolga, hogy védje az apját, míg az apának, hogy védje a családját, ti. a férfi számára nem az a család, amelybe beleszületett, hanem az, amelyet maga alapít.
Vásárhelyi Mária tigrisként védelmezi azokat, akiket szeret. Ezért nem gyáva. Bátor viszont akkor volna, ha igekötőt is „használna”, ha nem csak védeni, de megvédeni is képes volna a barátait, szeretteit.
A bátorság éltet, a gyávaság dögleszt, míg a „nem gyávaság” nem éltet (legjobb esetben).
Használt-e Vásárhelyi Miklós tekintélyének a „snagoviak”-ról szóló Ember Judit-film letiltatása? Voltaképpen Eörsi is ezt kérdezi Vásárhelyi Máriától: „Marcsi… hogy a fenébe lehetsz te, akár csak egy pillanatig is, egy szellemi termék betiltásának a pártján? Hogy a fenébe kételkedhetsz lassan most már az egész dokumentumfilm-műfaj jogosultságában csak azért, mert egy másról szóló film nem ragyogtatja fel apád specifikus, neked kinyilvánított igazságát?”.
Jó kérdés. Egyetlen okból. Rossz kérdés – több okból. Jó a kérdés – erre utaltam fentebb –, mert aki valóban liberális (nem csupán „szabadelvű” kékharisnyaként riszálja magát a politikában), semminő szellemi termék tiltását nem szorgalmazza (a gazemberségre uszító megnyilvánulások kivételével természetesen). Ugyanakkor elhibázott Eörsi kérdése, ti. egy leánygyermek számára semmi sem lehet fontosabb annál, minthogy a világon minden az ő édesapjának „kinyilvánított, specifikus igazságát ragyogja be”. Hangsúlyozom: minden! Míg a fiúknál merőben más a helyzet. Továbbá rossz a kérdés, ugyanis Vásárhelyi Mária nem „kételkedik az egész dokumentumfilm-műfaj jogosultságában”, sőt semmiben sem kételkedik! Különösen, ha az apjáról van szó. Ha a leány az apját (vs. az anya a gyermekét) védi, tegyen bármit, nincs kétsége afelől, hogy helyesen cselekszik. Végül pedig rossz Eörsi kérdés azért is, mert Vásárhelyi nem „egy szellemi termék betiltásának a pártján” áll (egyáltalán nem áll a pártján!), hanem ő maga a „tiltás”. Magyarán: Vásárhelyi Mária ölni is képes volna az apja becsületéért, „specifikus igazságáért”! Ezért szerintem Vásárhelyi Miklósnak megérte erősen fáradoznia 1953-ban (vagy még ’52-ben, ezt nem tudom), noha valószínű: nem is volt az akkora fáradság, csak nekem tűnik a művelet oly döglesztőnek, s nekem is csak most, a messzi idő-távolból visszatekintve; mindegy, ami a lényeg: egyetlen apa sem kívánhat különb leányt magának Vásárhelyi Máriánál.
Az apaszeretet tartalma a biztonság (biztonságnyújtás), az anyáé az életösztön, a leányé a rajongás. Fiúszeretet nincs (vö. Reginald Rose: Tizenkét dühös ember). Fiúlázadás létezik, lényegileg, s ezt alapmítoszok jelzik az irodalomban. A két legnagyobb fiúlázadó közül látszólag Prométheusz a „tökösebb”, de csak látszólag, hiszen éppen Jézus ember volta jelzi, méghozzá döntően: ő is prométheuszi lázadó, csak valamivel absztraktabb módon, illetve szofisztikáltabban csinálja a dolgot: „ego sum via, veritas et vita”, s ami nem csupán az isteni kizárólagosságnak, hanem az Úr integritásának is teljes kétségbe vonása, lényegében: tagadása. Az „ego” (mint integráló szubjektum) óhatatlanul zár ki minden alternatívát az idézett jézusi hitvallásban.
Arról, hogy nincs fiúszeretet (mint lényeg) Lengyel József is ír (Oldás és kötés), Sarkadi Imre is (Elveszett paradicsom), míg Örkény mindezt egészen elképesztő zsenialitással foglalja össze. A Tóték című kisregény voltaképpen Vásárhelyi Máriáról szól.
„Tóték Varró őrnagy érkezéséig példás családi életet éltek. Mariska nemcsak szerette a férjét, hanem olyannyira maga fölött állónak érezte, hogy a szeme mozgásának engedelmeskedett. Ágika meg, a kamaszlányok hevületével, szinte istenítette. Minden, ami a világon szép, az apja volt; egy fecske elsuhanása, a csokoládé elolvadása a szájban, az a szédülés, amikor egy piros rózsába nézünk: ez mind – és hozzá még sok más – együttvéve ő.”
És ekkor jött híre Varró őrnagy érkezésének, melyet Ágika-Marcsika vitt tovább a faluba.
„Marcsika kora délelőtt indult útnak, s csak délután vetődött haza. Időközben a játékszekér megtelt kölcsönkért holmival, ő maga pedig a közérdeklődés és közirigység középpontjába került. Újra meg újra elmondatták vele a nagy eseményt. Izgalmukban majd szétszedték, minden jóval kínálgatták, valósággal ünnepelték, aminek az lett az eredménye, hogy az őrnagy, akitől kezdetben valósággal borzadt, óráról órára vonzóbbá változott, s egyre jobban hasonlított az apjára. Ugyanolyan magas, ugyanolyan délceg. Szakasztott az apu szép, tempós mozgása. És milyen bátor! És milyen gavallér! Nincs is pénztárcája. A papírpénzt kis gombócokba gyúrva hordja a zsebében; ha fizetni kell, csak odagurít egy golyót. A katonái istenítik, a szovjetek viszont, ha meghallják a nevét, fejvesztetten menekülnek az erdőbe... Egy hős!”
Ne legyen félreértés, nem azt állítom, hogy Vásárhelyi Miklós a „papírpénzt” nem „kis gombócokba gyúrva hordta a zsebében”, s „ha fizetni kellett”, nem „csak egy golyót gurított oda” a pénztárosnak, én ilyet soha nem mondanék, sőt azt is elismerem, hogy Vásárhelyi Miklósnak „szép, tempós a mozgása”. Különösen forradalom és szabadságharc idején. Ez mind igaz! Csupán arra utalok, hogy: Eörsi Istvánnak akkor lett kampec Vásárhelyi Mária liberális lelkében, amikor az ironikus író a „délceg apu” specifikusan kinyilvánított igazságát, tegyük a szívünket a kezünkre, meglehetős malíciával emlegette a nagynyilvánosság előtt! Kész. Ez már megbocsáthatatlan!
Vásárhelyi Mária bizonyítani nyilvánvalóan nem tudja, ám amíg él, kitart „kritikai” álláspontja mellett, mely szerint: „Eörsi sokszor igazságtalanul és durván megbántott” embereket. Míg a valóság az, hogy Eörsi soha nem bántott meg senkit durván, igazságtalanul még kevésbé, Eörsi még annyira sem volt durva, mint én. Vásárhelyi mégis haragudott rá: „haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet”. Igen ám, csakhogy a „hozzá legközelebb álló” nem azt jelenti a magyar nyelvben, hogy a közelében sündörgő, ti. csak az állhat hozzám közel, akinek én ezt megengedem. Akit viszont gúnyolok (értsd: a szövegein ironizálok), az dörgölőzhet bármily hevesen és „elvszerűen” (falkaszerűen), nem áll hozzám közel. Még „legközelebb” sem. Ez az „eörsizmus” lényege!
Vásárhelyi Mária képtelen bizonyítani, amit állít, sokszor nem is akarja, így aztán, érvelés helyet, jó nagyokat ömleng: „tudtam, hogy [Eörsi] egy komoly és művelt intellektus, egy független elme, egy megvesztegethetetlen és a vakmerőségig bátor ember”.
Örkénnyel szólva: „szakasztott az apu”.
Sarkadi arról beszél a Körhintában (egyebek közt), hogy a leánynak az apja iránti rajongását egyedül a szerelem (rusztikusabban, ám pontosabban fogalmazva: a párzási ösztön) ütheti fölül.
Ugyanez Örkénynél: „A végén már úgy felhevült Ágika, hogy haza se bírt menni, csak a játékszekeret lökte be a kertajtón. Továbbment, egészen odáig, ahol a műút elkanyarodik, elfogynak a házak, és semmi se zavarja a kilátást a Bábony erdőborította csúcsára és a kies bartalaposi völgyre. Itt a szél is szabadabban fújt. Ágika belefeszítette fölhevült testét és szépen gömbölyödő mellecskéit, és megittasult, tágra nyílt szemmel suttogta maga elé: – Egy katonatiszt! Egy katonatiszt! Egy katonatiszt! Egy katonatiszt!”.
Mint tudjuk, a szuperklasszikusok (Szophoklész, Dante, Shakespeare, József Attila) műveiben közvetlenül, mintegy kézzelfoghatóan jelenik meg az emberi teljesség. „És kiderül, hogy [Oidipusz] önnön gyermekeinek / testvérük és atyjuk egyszerre, s hogy szülő anyjának fia s férje, apjának pedig / gyilkosa s ágy-utódja”.
Majd így sóhajt:
Ó, jaj, jaj! Minden tisztán napvilágra jő.
Oh, napvilág! ma utoljára látlak én.
Ott születtem, hol nem kellett, azt vettem el,
kit nem lehet, s megöltem, akit nem szabad!"
A „megöltem, akit nem szabad”, illetve a „megöltem, akit szerettem” bűntudat között döntő a különbség.
A férfi legyőzi a „Talány szörnyét”, „ama szárnyas csoda-lányt”, ti. a férfi okos, mely okosságával „a várost / szabadít[j]a / okosan”, s amivel újabb, még az eredetinél is szörnyűbb talányt alkot, végül „illő nyomozást” indít önmaga ellen, mellyel lényegileg saját „tűnt” bűnét igyekszik szublimálni. Ugyanez József Attilánál:
Elmondom: Öltem. Nem tudom kit, talán az apám – elnéztem, amint vére folyt egy alvadt éjszakán.
Késsel szúrtam. Nem szinezem, hisz emberek vagyunk s mint megdöföttek, hirtelen majd mi is lerogyunk.
Egyébként a „megdöföttek” (Laiosz és Oidipusz) viszonya Oidipusznak a fiaihoz (más vonatkozásban: a lányaihoz) fűződő kapcsolatát is az emberi teljesség igényével determinálja, vagyis az alábbi sorok a Vásárhelyi-családra éppúgy érvényesek, mint bármely emberi lényre, illetve kapcsolatra:
De menjen már, amerre indult, végzetem!
Fiúgyermekeimmel szinte ne törődj
sokat, Kreon! hisz férfiak, s akárhová
vetődjenek, nem lesz hiányban életük.
De van két szegény leánykám, kiknek soha
nem terítettek eddig asztalt nélkülem.
Soha külön, s ha volt királyi jó falat
ajkam számára, abból nékik is jutott:
vedd őket gondjaidba, s engedd meg nekem
könnyek között utolszor átölelni még!
Ne késsél,
nemes király: ölelve őket azt hiszem,
éppoly enyémek, mint mikor még láttam is.
Szokás az Elektra kapcsán testvérszerelemről beszélni, Babits „véres és szexuális talánynak” nevezi a drámát, szerintem viszont nincs benne semmi talányos, ti. a leánygyermek bátyja iránti szerelmét is lényegileg az apa iránt érzett ősösztönös rajongás motiválja:
előállt fényesen; csodálta őt a nép;
a pályán önmagához méltóan futott
s a győzelem díját kivíva távozott.
És hogy sokat kevés szóval beszéljek el,
sosem láttam még íly erőt, íly tetteket:
csak ezt az egyet halld: amit meghirdetett
a bíró, öttusát vagy kétszeres futást,
a pályadíjat abban mind ő vitte el;
és mind magasztalták, mondták, hogy argoszi
Oresztész ő, a hírneves hellén sereg
toborzójának, Agamemnónnak fia [kiemelés – Gy. úr]
Elektra egyébként mélyen és tudatosan szadista: „gyötröm őket, mert a haltat ennyire tisztelem” (Vásárhelyi a „halt” Eörsit „gyötri” az Élet és Irodalomban), miközben Euripidész így fogalmaz: „Apádon csüngött mindig is szived, leány. / Van így is ez: van gyermek, apjához szitó, / más gyermekek meg inkább csüngnek anyjukon”.
Főként a fiúgyermekek.
Freud így meditál: „Talán mindannyiunknak az volt megírva a sors könyvében, hogy első nemi eszmélésünk az anyára, első gyűlöletünk és erőszakos kívánságunk az apára irányuljon; legalább is álmaink erről győznek meg”.
Legalább is bennünket, férfiakat. Nincs leány, kinek „első gyűlölete és erőszakos kívánsága az apára irányulna”. A második se. A harmadik se. Tessék egyet mutatni!
Szerb Antal szerint „Antigonéban a szeretet mindenek fölött való parancsa a legfőbb női vonás”. A neves író Antigoné „keresztény” dogmájára hivatkozik, szerinte Szophoklész így „mondja ki a humánum örök jelszavát”: „nem együtt-gyűlölni, együtt-szeretni születtem”.
Nos, ezért nem szabad az „örök”, „abszolút” stb. kifejezésekkel dobálózni!
Eörsi, Auschwitz után, másként fogalmaz Babits híres kérdésre („Költő vagy, csupa szeretet: / szereted-e a legyeket?”) reflektálva: „Költő vagy, csupa szeretet, / Sztálint, Hitlert is szereted?”, illetve szintén Eörsi, de már Karinthy nyomán: a férgeket is szereted?, továbbá: „Mit csináljunk önmagunkkal, ha sem féregevők, sem féregeledelek nem óhajtunk lenni? Kiegészíthető-e a szeretet az aljasság gyűlöletével? Ki formálhat jogot arra, hogy meghúzza az aljasságok körét? Hogyan tehetjük jóvá, ha netántán pontatlanul húztuk meg ezt a kört?”
És amely alapkérdésekre nem valódi válasz a Szerb Antal-i szentencia, mely szerint Antigoné egyszerűcske, pre-keresztény sóhajtása nem más, mint a „humánum örök jelszava”. És már csak azért sem lehet így, mert a jelszó eo ipso nem örök. Hát hiszen épp azért jelszó. Elvileg lehet örökké tartó (gyakorlatilag ki van zárva), ám az örökidő nemcsak „előre”, hanem „visszafelé” is örök.
Az Antigonéban a Kar tulajdonképpen az Ószövetséget idézi, méghozzá pontosan arról énekel, hogy a szeretet nem örök jelenség, de legalábbis nem öröktől fogva létezik (így nyilván nem is tart a végtelenségig):
Boldogok, kiket nem látogat meg életükben sorscsapás, Mert akiknek isten rázta meg palotáját, Nemzedékről nemzedékre kúszik házukban a romlás [kiemelés – Gy. úr] Mint hullám a tengeren, Hogyha thrák szelek zavarják S felkavarják, végigfutva rajta, a mélységeket, Mély örvényből hömpölygetve Sós és szennyes áradást, S zúg a szélcsapkodta, hullámverte partok sóhaja.
Nem szólva arról, hogy a szophoklészi „jelszó” egyébként sem azt mutatja, hogy „a legfőbb nőies vonás” a humánum, azt pedig még kevésbé, hogy a humánum „nőies vonás” (nőspecifikum) volna.
Szerb Antal itt szimplán, párolt polgári feminizmussal lelkendezik, tévesen, ti. az Antigonéban is arról van szó, hogy a nő áldozatvállalása lényegileg az apa sorsa által determinált. Az imént idézett szophoklészi kar így folytatja bölcselkedését, mely szerint a „romlás”
Ősidőkből száll a Labdakidák házára szemünk előtt Holt apákról [kiemelés Gy. úr], kik nem menthették fel ivadékukat, Szenvedésre szenvedés, így mérte rá valamely isten És nincsen feloldozás. Most a legvégső gyökérre, Mely még Oidipusz házának új derűs tavaszt igért, Vérszomjas sarlót emelnek Alvilági istenek, Tőlük jött e lélekrontó, észt megbontó őrület.
Hogy mindez ócska, szexista demagógia? Lehet. Ám, először is, nem én írtam (hanem Szophoklész), másodszor: fogadjuk el, nem férfispecifikum az apa elleni (szükségszerű, a görögökkel szólva: sorsszerű) lázadás, sőt az is lehet, hogy az anyatigris, a „leánytigris” (sajátosnak tűnő) gesztusai intellektuálisan, racionálisan, logikailag vannak megalapozva, tegyük föl, így van, ám végleg csakis akkor bólinthatunk rá, ha a tétel bizonyítást nyert.
Szerintem viszont így nem lehet bizonyítani:
Ily félelmes vicsorítással sok minden elérhető (a demokratikus uborkafán), ám a szellem, az intellektualitás semmiképp. Nem harcosan érvelünk, hanem értelmesen: racionálisan, logikusan.
Vásárhelyi Mária (made by hungary stateside tigressként, honi-nagyragadozó-kisracionalistaként) így bődült el a Szombat hasábjain, nyau: „A szüleim azt a lakást, amelyben éltünk, nem a párttól kapták 1949-ben, hanem a tanácstól igényelték ki. Ezért [kiemelés – Gy. úr] akkor, amikor az apámat börtönbe zárták, tőlünk nem vették el a lakást. Mi ide jöttünk vissza a Rózsadombra”.
Vagyishogy itt a szemünk előtt jelent meg a Totalitás!
Tudniillik ez vagy az olvasó totális hülyének nézése, ilyen értelemben a totális hübrisz, vagy pediglen az abszolút (leánygyermeki) elvakultság pregnáns lenyomata. Ilyet ugyanis férfiember nem ejt ki a száján, még a legbutábbak közül való sem!
Vásárhelyi tudja?
Nem tudja.
Érzi?
Érzi.
De vajon mit érez?
Örkény szerint „A szovjetek… ha meghallották [Vásárhelyi Miklós] nevét, fejvesztetten menekültek... [mert Vásárhelyi] Egy hős!”, vö. „csapataink harcban állnak”, mindegyik nagy hős a helyén van! A Hősök terén. Tito hősi fúrólyukában hősiesen megbújva.
Mármost Vásárhelyi Mária két dolgot érez ezzel kapcsolatban. Mindkettőről írok majd. Legközelebb…
A Mozgó Világban. Gyakorlatilag mindenkit. Nem csupán a „politikai elit”-et, ugyanis szerinte „az úgynevezett médiaértelmiség is súlyosan elmarasztalható”. Jó. És mi a legsúlyosabb probléma?
„A legsúlyosabb problémának… azt tartom, hogy az elmúlt több mint másfél évtized során egyáltalán nem sikerült az emberekkel megkedveltetni a demokráciát és a szabadságot”.
Nem sikerült. Pedig hát ők próbálkoztak (mint szégyentelen kutya a helleri filozófiával), és mégsem sikerült. Merthogy csakis akkor sikerülhetett volna a nagy próbálkozás, ha mindenki azt teszi, amit Vásárhelyi Mária: teli tüdővel gyalázza azokat az embereket, akikkel erősen meg akarja „kedveltetni a demokráciát és a szabadságot”, ám akik ennek dacára sem kedvelik „a demokráciát és a szabadságot”, s ezért jelenthető ki minden aggály nélkül: az emberek „felelőtlenül infantilisak”, „közgazdasági analfabéták” (méghozzá „a lakosság jelentős része”), „bornírtak és korlátoltak”, akikben, „ahelyett, hogy kigyomlálódott volna, egyre mélyebb gyökereket eresztett a kádári mentalitás”.
Értem. De milyen a „kádári mentalitás”? Vásárhelyi Mária szerint a „kádári mentalitás” nem más, mint „visszavágyás” az „együgyű és gyermeteg felelőtlenség” állapotába, „amely [állapot] megkímélte az egyént a döntés szabadságától és felelősségétől, attól, hogy gondolkodnia kelljen”, továbbá a „kádári mentalitás” jegyében az emberek „cinikusak és normavesztők”.
Nos, nagyjából így kellett volna beszélni az emberekkel, már a rendszerváltás kora hajnalától, nem pedig hízelegni nekik elvtelenül. Ha így kommunikál az elit – s persze következetesen! –, akkor már réges-rég forrón imádja a mi népünk „a demokráciát és a szabadságot”, miközben Gyurcsányt a Balaton őszödi felvidékének jegén kiáltja ki, s nem is akármivé, hanem smitdoktorisan szőlész-borász királlyá. Nota bene nem cucimulista kiskirállyá (az régen volt!), hanem a Demokrácia és a Szabadság Hű Kedvelőinek Szent Uralkodójává.
Milyen a „kádári mentalitás”?
Az az igazság, hogy Vásárhelyi Máriának halvány fogalma sincs róla. Nem is lehet, ti. ezek az emberek a Kádár-rezsim idején (is) egymás doktriner valagába fúrták a fejüket, jó mélyen, így aztán semmit nem érzékeltek a külvilágból; csupán ama elvhű végbéldarabkát szemlélték (s láthatták közelről), amely de jure szabadságpárti elvbarátjuké volt, ám amely lehetett volna akár a sajátjuk is. De facto. Tudniillik amíg az egyik tudós-liberális társa tudósfenekébe bújtan volt okos tojásfej, addig a másik az egyikében, így azután senki sem tudhatta, hogy végül is melyik szabadságpárti tojásfej kiében van benne nyakig. Ami persze tökéletes rálátást biztosított Vásárhelyiéknek, de nem a világra, hanem csak saját magukra, pontosabban: önmaguk szagosan hívő belsejére.
Magyarán: a valóság ismeretének teljes hiánya mondatja Vásárhelyi Máriával a Mozgó Világban, hogy a „kádári mentalitás” azonos a „gyermekkorba való visszavágyással”, a „gondolkodástól” való „megkíméltséggel”, a „közgazdasági analfabétizmussal”.
Kezdjük egy döntő szempont rögzítésével!
Vásárhelyi Mária kicuppantotta Vajda Mihály, Heller Ágnes, Almási Miklós, Kis János neofita tudós-tomporából közgazdász koponyáját (persze csak félig cuppantotta, csupán annyira, hogy a szája szabaddá váljék, rotyogni tudjon vele a Mozgó Világban), majd megállapította: lényegében véve egyetlen érték létezik (miként „kádári mentalitás” is csak egy van), s amely egyetlen érték: a közgazdasági nagyot tudás. Röviden: a kapitalizmus. A gátlástalan harácsolás. Amire pedig a konkrét demokrácia-modell nem egyéb, mint az egykori KISZ-titkárok, párttitkárok, ellenzéki aktivisták (s egyben besúgók) Caola-bárókká, bauxit-grófokká, méltóságos murvabányászokká, kegyelmes szőlőbirtokosokká, filozófiai-káeftésekké való eszmei fölmagasztosulása. Vásárhelyi Mária pedig (személyesen) a bauxit-grófok ún. „értelmiségi” szekértolója (miközben nyilván csurran neki is valamicske), ti. Vásárhelyi személyes ízlése szerint nem a murvabányász pártitkárok a demokratikusak, liberálisak, hanem a bauxitbányász KISZ-titkárok (merthogy neki nem mindegy). Vásárhelyi így fogalmaz az újsütetű timföldturkálók idült apologétájaként a Mozgó Világban: „a lakosság jelentős része közgazdasági analfabéta, és nem sajátította el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai közt”. Pedig hát szabadság van, teljes vállalkozási szabadság, bárkinek lehetnek ajkai, almásfüzitői, tokaji, felcsúti, székesfehérvári, horvátországi… birodalmai! Példák vannak rá! Nem siránkozni kell, hölgyeim és uraim, hanem vállalkozni! Igen ám, csakhogy a „kádári mentalitás” ebbéli vonatkozásában két részre osztható. „Kádári mentalitású” az olyan ember is, aki például ekként gondolkodik: szeretek dolgozni, szeretem a szakmámat, értek is hozzá, így nincs is különösebb igényem, mint, hogy melózhassak, alkothassak, s persze fizessék meg a munkámat, legalább annyira, hogy viszonylag kényelmesen megélhessek a családommal. Nem akarok én „közgazdasági zseni” lenni, nem alapítok vállalkozást, nem gründolok „gazdasági érdekeltséget”, nem akarok maszekolni, géemkázni (mondották sokan a „kádári mentalitású” emberek közül, míg mások – miként becses szerénységem például – ennek inkább az ellenkezőjét vallották és gyakorolták annakidején), hanem „csak” dolgozni akarok. Rendesen, becsületesen, minden különösebb vállalkozgatás, ügyeskedés, umbuldázgatás (Vásárhelyivel szólva: „közgazdasági” elhivatottság) nélkül. Ez is a „kádári mentalitás”.
Hadd tegyem gyorsan hozzá: a reneszánsz Machiavellitől Fourier-n, Marxon, Madáchon, József Attilán, Ladányin, Hermann Istvánon, Ancsel Éván, Angyal Ádámon át Moldováig, mindentisztességes, mindenértelmes ember így gondolkodik. S gondolkodott a Kádár-rezsimben is! Tehát nem kell föltétlenül értelmiséginek, elegendő normális embernek lennünk ahhoz, hogy belássuk: már Fourier-nak igaza van, elvileg, amikor a falansztert a kapitalista elsivárosodás alternatívájaként tételezi, ti. Fourier szerint az „individuális fejlődés”, az emberi személyiség kibomlásának problémája (benne pl. az ún. „nőkérdés”) a kapitalizmus egyre ridegebbé váló világában, vagyis tőkés körülményei között nem oldható meg. Madách másként használja a „falanszter” fogalmát, ő azt a kapitalizmus pandanjának (sőt metaforájának) tekinti, ám a lényeg ugyanaz: Vásárhelyiék hirtelen fölébredtek (egyébiránt a szintén nagy semmiből), fölriasztotta őket a rendszerváltás vekkere, s most aztán újra nagy hangon jelentik az újabb Orbitális Tutit: aki nem elvszerűen és rendíthetetlenül kapitalista, az együgyű.
Nem vitatom, így is lehet mondani. Meg persze másként is: a Simicska Lajosok, Gyurcsány Ferencek… illetve a Heller Ágnesek, Vajda Mihályok, Radnóti Sándorok, Bayer Zsoltok, Hankiss Ágnesek, Vitézy Lászlók… egyszerűen csak szarháziak. Hogy magunk is finoman fogalmazzunk. Ügyesek? Persze, hogy ügyesek, ők aztán egyáltalán nem közgazdasági analfabéták, csakhogy annak, aki nem szeret „ügyeskedni”, másokat kizsákmányolni, kisemmizni, annak, bizony, a bele fordul ki az ilyen emberektől. És egyáltalán nem azért, mert mintha együgyűek volnának, mintha ne tudnák: „vállalkozni muszáj”. Többségüknek volt is valamiféle cége, bétéje, káeftéje, majd szépen visszaadták az ipart, s nem kevesen azért, mert képtelenek voltak a munkatársukat (sokszor haverjukat, rokonukat) kirúgni, így aztán csődbe mentek, ahogyan kell (vö. Norman Jewison: A nagy likvidátor–Other People's[kiemelés Gy. úr] Money). Vagyis arról van szó, hogy részint általában sem tartjuk a „vállalkozás szabadságát” kizárólagos értéknek (Amerikában is vannak ilyenek, sokan), részint személyesen is irtózunk pl. a Kóka-, Simicska-, Széles Gábor-, horribile dictu Demján-, Csányi-féle fazonoktól.
„Bornírtak és korlátoltak” vagyunk? Például azért, mert meglehetősen úgy véljük, hogy a bornírt szó korlátoltat jelent? S hogy még a Mozgó Világban sem jelenthetne egyebet, legalábbis normál körülmények között? Jó, együgyűek vagyunk. Akkor hát ostobán kérdezzük (szerintem akár válaszolhatnának is az okos, nagyhangú gyalázkodók!), például Angyal Ádámból miért nem lett nagyvágó? Ő is idióta? Együgyű? Közgazdasági analfabéta? Kádári mentalitású? Az. Méghozzá „dialektikusan”. Részint tart egy tisztességminimumot (erről beszéltem fentebb, mint a „kádári mentalitás” egyik döntő mozzanatáról), részint pontosan ismeri a közgazdasági realitást (Angyal professzor kisujja körme hegyében több reális közgazdasági ismeret van, mint a Gyurcsány-Bauer-Vitányi-Vásárhelyi-fejek összességében), Angyal Ádám pontosan tudja: a tőkemozgás determinálja a világgazdaságot, csak éppen nem esik hasra a kapitalizmus előtt. Angyal Ádám világosan látja: minden történelmi realitás dacára történelmileg helytálló Shakespeare Athéni Timonjának értékítélete:
A minden bajtól ostromolt természet
Nagy jót, csak önmagát megvetve, bír el.
Emeld e koldust, sűlyeszd ez urat:
S öröklött szégyent hordoz a tanácsos,
Veleszületett becsűletet a koldus.
Angyal Ádám (közgazdászként!) azt is tudja, hogy Timonnak nem csak az idézett morális állapotleírása, hanem közgazdasági, történelemfilozófiai következtetése is pontos. Shakespeare-nél az arany, Marxnál a pénz, a tőke csillogásában
… a fekete fehér lesz, rút szép, jogtalan
Jogos, silány nemes, vén ifju, gyáva hős.
Miért ez, istenek? Minek? Hisz ez
Elvon papot, hivet mellőletek,
S a még erősnek vánkosát kirántja.
E sárga gaz: hitet köt s bont; az átkost
Megáldja; szürke poklost megszerettet;
Tolvajnak állást, czímet, bókokat,
Tetszést s tanácsos-széket ád; az elnyűtt
Özvegynek új férjet szerez, s kitől
A genyédeses kórház is okádna,
Oly illatossá teszi s fűszeressé,
Mint az apríli nap…
Amikor Vásárhelyi Mária „közgazdasági analfabétákról” beszél, azokat is átkozza, akik elvből nem hódolnak a „sárga gaz” mindenható s üdvös Szabadsága előtt. Vásárhelyi egyszerűen nem veszi észre, Shakespeare-nek tökéletesen igaza van: a pénz (mint olyan) valóban elvon az istenek mellől papot is, hívet is, míg Angyal Ádám (s pontosan azért, mert érti a szakmáját!) elvből nem gyalázza az embereket. Azokat sem, akik nem értenek vele egyet, azokat sem, akik nem értik őt, azokat pedig végkép nem (értelemszerűen), akik idegenkednek Vásárhelyiék primitív doktrínájától, illetve doktrinerségétől. Noha – mondom – Angyal tudós professzor, ő valóban akadémiai PhD. Valódi „tanult fő”, aki nem „hódol a pénzes bolondnak”, s persze a pénznek sem, mint démonikus bolondnak.
Na most, itt érkeztünk el a „kádári mentalitás” másik lényegi mozzanatához, melyet épp az Angyal Ádámok, korábban a Fehér Lajosok, Nyers Rezsők, illetve a Horváth Edék, Burgert Róbertek, s nyilván a Szabó Istvánok téeszeiben háztájizó, „melléküzemágazó”, géemkázó, végéemkázó parasztok, melósok személyesítettek meg annakidején. Vagyis P. Szűcsék még azt sem értik, amit maguk propagáltak az „áruló” Mozgó Világ első számában. A Nyers-interjúra gondolok. Tudniillik abból is kiderül, mint ahogy mindenből (azok számára persze, akiknek nem a saját valagukban van a fejük), hogy a „kádári mentalitás” voltaképp a „gúzsba kötve táncolás” szükségességének (részint ösztönös, részint tudatos) fölismerését és képességét jelenti.
Ismételten hangsúlyozom: a normális, tisztességes ember nem azért utálja Gyurcsányt, Bauert, Vásárhelyit, Vitányit, P. Szűcs Juliannát… merthogy állítólagos „analfabétizmusa”, „infantilizmusa”, „bornírtsága”, „korlátoltsága”, „együgyűsége” okán ne volna képes fölfogni Vásárhelyiék zsenialitását, hanem épp ellenkezőleg: azért, mert primitív, pökhendi, gyalázkodó doktrinereknek tartja őket. Ráadásul (gonosz fintora a történelemnek) Vásárhelyiéket nemcsak a épeszű emberek, hanem a hülyék is utálják (pl. az antiszemiták). Többségükben. Ti. vannak hülyék, akik még mindig szeretik őket (3-4 százaléknyian).
Szerintem – mutatis mutandis – Vásárhelyi Máriára is illik, amit Marx írt anno a „fölfuvalkodottan” szellemtelen filiszterről: „Olyan ember, akit áthat az az elképzelés, hogy Berlin [Vásárhelyinél New York] a világ legelső városa, hogy Berlinen kívül sehol sincs Geist [Szabadságszellem]… s hogy a Weissbier – ez a minden külföldi barbár számára undorító ital – ugyanaz, mint ami az „Iliász”-ban nektár, az „Eddá”-ban méhser néven szerepel. Ezektől az ártatlan előítéletektől eltekintve a mi átlagos berlini szellemi kiválóságunk javíthatatlan hétokos, szenvedélyes locsogó, tapintatlan [Vásárhelyi kifejezetten durva], aki nagyon hajlik egy bizonyos alacsonyrendű humorra, amelyet Németországban berlinel Witzként ismernek…”.
Lássuk be: Vásárhelyi Mária (Marx original-berliner filiszterével szemben) nem annyira witzes, mint inkább mortzos (mürrisch), sőt olykor érthetetlenül tartózkodó. Tessék megnézni!
Ez már túlzó prüdéria! Zimperliese. Ha palástoljuk – Heinével szólva – az „álmok birodalmát”, az „emberi lényeg” benső megtestesülését (Substanz), akkor vajon mi által válhat történelemfilozófiailag motiválttá a retek répája? Tessék nekem elhinni (tapasztaltam egyszer-kétszer), semmi által! Marad úgy, ahogy a képen látszik, s ami legföljebb a logopédián elegendő, infantilisan erotikus gyógy-mondókára, kiegészülvén persze ama két legendás mogyoróval (idült raccsolóknak: Haselnuss), illetve a ritkán rikkantó rigóval, ám ez akkor is maximum pszeudoverbális szex, szerintem túl sokra nem megyünk vele!
A szabadelvű (vs. szocialista, feminista statöbbista) gondolkodó azért prűd (legalábbis a képen), merthogy számára a liberalizmus (szocializmus, feminizmus, satöbbizmus) nem testként (Möse), hanem Szende Szellemként (Geist) jelenik meg, mint az „álmok birodalma”. Heine így gúnyolja a német nyárspolgárt Deutschland. Ein Wintermärchen című versében:
A föld oroszt és franciát,
a víz angolt ural ma,
de kétségkívül a mienk
az álmok birodalma.
Itt a mi hegemóniánk,
itt nem hullunk darabra;
más népeknél a puszta föld
a fejlődés alapja.
Aludtam s álmaim között
láttam a hold ezüstjét,
az ódon kölleni útakon
kószáltam íme ismét.
S kisért a furcsa figura
sötéten és kimérten.
S csak mentünk-mentünk, noha már
rogyadozott a térdem.
Bizony, Vásárhelyiéknek is erősen rogyadozik a térdük. Szellemileg. Groteszkmód önmagukat sem értik – ezért átkozódnak.
Egyébként Marx is a német filiszteren ironizál, merthogy az – miként Heine utal rá az idézett költeményben – minden konkrét jelenséget a Germán Világszellem, az Überdeutsch Geist árnyékában lát kuporogni (ha lát valamit egyáltalán a kispolgár), míg Vásárhelyi szerint az Áldott és Szentséges Liberalizmus (a Szabadság és Demokrácia) Eszméje lebeg fényesen az általános mindség fölött. Megfigyeltem: az az „elitértelmiségi”, aki képtelen konkrétan cáfolni valamely konkrét személy konkrét állítását, soha nem konkrét együgyűségről (mint tárgyról, személyesen megfogalmazott állításról) beszél, nem az „együgyű” személyt idézi mint alkotót (Vásárhelyi szinte soha nem idéz!), hanem általában a „lakosságot”, a „társadalmat” minősíti bornírtnak, analfabétának, korlátoltnak, tudatlannak.
Jellemző példa – szintén a Mozgó Világ idézett cikkéből –, Vásárhelyi „a Terror Háza gesztusának alantas pimaszságáról” beszél, és ekkor idéz ugyan, csak épp nem a bírált tárgyat, hanem azt a szerzőt (ügyes egyetértéssel), aki korábban már közölte a nyilvánosság előtt: a Terror Házának gesztusa van, s amely eljárás alantasan pimasz. Vagyis Vásárhelyi azt a Mink Andrást idézi, aki maga is általában vett „gesztust” bírál halált megvető szellemességgel, ezért mondjuk ki: Mink András „szintén zenész”. (Mely népszerű szintagma Salamon Béla eredeti szövegösszefüggésében azt jelenti: szintén dilettáns, ő sem tud hegedülni. Míg a közbeszédben, pl. az Express Együttes Rézgróf c. slágerében voltaképpen semmit nem jelent, sima értelmetlenség.)
Vásárhelyi Mária gyáva közszereplő volna?
Szerintem nem gyáva. Hogy akkor miért látszik pipogyának? Erről írok legközelebb…
Az Esterházy Péter nem matematika tanári szakon végzett, hanem matematikusként - egyébként abban az isőben oda volt a legnehezebb bejutni a sok matekzseni közé. A magyar- történelem tanárszekra lényegesen könnyebb volt bejutni. Ha jelentkezett volna humánszakra, és felvételizett is volna, akkor a minimális pontszám felett kénytelenek lettek volna felvenni. A pontozással meg nemigen lehetett manipulálni.
Vásárhelyi Mária: „A szüleim azt mondták, hogy olyan helyre kell jelentkeznem, ahova nagyon sokan jelentkeznek, mert a tömeggel együtt én is becsúszom. Szociológiára 15-20 diákot vettek fel egy évre akkor, és azt mondták, hogy reménytelen, hogy oda bejussak.”
Egyszerű a képlet: vagy totalitárius diktatúra volt a Kádár-rezsim (ahogyan Vásárhelyiék állítják), vagy nem. Ha mocskospiszkos diktatúra volt, ha mindenre figyelt a Nagy Testvér stb., akkor nyilván nem csak azt a 15-20 tanulót leste árgus szemmel, aki szociológiára jelentkezett, hanem mindenkit megfigyelt. Sőt diktatúrában elsősorban (és logikusan) azt a „tömeget” tartják szem előtt, mely révén még egy Vásárhelyi Mária sem „csúszhat be” az elitegyetemre, és már csak azért sem, mert a jelentkezők káderezésnek van hivatalos, bürokratikus, megkerülhetetlen gyakorlata. Magyarán, akármekkora volt a tömeg a közgázon, pontosan tudták, hogy Vásárhelyi Máriának ki az édesapja.
Én még emlékszem: Esterházy Péter is krisztusi nagymártírnak tekintette magát annakidején, véreset könnyezett a tévékamerák előtt, miközben magyarázta: ő voltaképpen humánszakra jelentkezett, ám a neve miatt nem vették föl, így aztán matematikára sikerült becsusszannia. Ott ugyanis akkora volt a forgatag, hogy nem vették észre a dékáni hivatalban: Esterházy kutyabőrösen írja a nevét, illetve a piaristáknál végzett. Ezt egyszerűen nem vették észre, ti. a nagy tömegben elkeveredett a fölvételiző érettségi bizonyítványa. Így végül Esterházy (a mocskospiszkosban) nem irodalomra, hanem csak bliktri matekra oktathatta a gimnáziumi tanulókat (mármint a képesítése szerint), s amely mártíromságot a „Javított kiadás” relativizálja valamelyest, vagyis ma már szinte mindenki szordínósabban fogalmaz, a Wikipédia például így mutatja be az írót: „A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett. Eredetileg matematikusként végzett az ELTE-n 1974-ben; 1978 óta szabadfoglalkozású író”.
Szabadfoglalkozású. Csak a kedves papája volt sajátosan kötött foglalkozású. Én pedig épp ezért mondom: nemigen érdemes primitíven mártíromkodni, ti. a tény tény marad: Vásárhelyi Máriát fölvették a közgázra, s amely puszta tény óhatatlanul vetülhet speciális (mintegy „javított”) fénypászmaként akár Vásárhelyi Miklós sub rosa tevékenységére is. Hiszen Esterházy Péter sem tudhatta, halvány approximációja sem lehetett arról, hogy hát miket is művel az ő isteni papája amúgy, pártállami nagy titokban. Mi viszont már tudjuk: a kisfia, kisleánya sorsáért aggódó, szerető édesapa, olykor, bizony, csodákra képes. (Heller Ágnes is csudákra volt képes, bár ő elsősorban a saját sorsáért aggódott.)
Tehát. Vásárhelyi Máriát fölvették az egyetemre, elitszociológusi szakszerűséggel fogalmazva: becsúszott oda. A tömegben. Noha: „Szerettem volna jogi egyetemre menni, de az apám azt mondta, hogy jogásznak az ember csak jogállamban megy. Így maradt a közgáz.”
Ez maradt neki. A közgáz. Mert vagy a szociológia, vagy a jog, vagy a közgáz. Slussz. A műszaki, természettudományos pálya nyilván „fiúknak való” (főként a szoft-feminista liberális krédóban), és persze orvosnak sem jelentkezzünk, különösen ha Veress Miklósék, Dinnyésék szerint igen-igen „félünk a vértől, a szagtól”, míg a többi diszciplína eleve gagyi. Csak a szociológia! Ahol viszont nincs tömeg, s így ahová sajnos nem lehet fortélyosan becsusszanni. Akkor? Akkor legyen a jog! Ámde!!! „Az apám azt mondta, hogy jogásznak az ember csak jogállamban megy”.
A papa ezt mondta. Én pedig megemlítem néhány olyan ember, illetve nem ember, hanem politikus, balodali, liberális, balliberális közszereplő nevét, aki közül többen Vásárhelyi Miklós párttársai, frakciótársai, közvetlen elvbarátai, már Lakitelek, Monorierdő óta, sőt még annál is korábbról, s akik azért nem emberek (a Vásárhelyi család revelatív logikája szerint), merthogy mindahányan a pártállamban „mentek jogásznak”. Nevezetesen: Kulcsár Kálmán, Kilényi Géza, Bihari Mihály, Valki László, Sárközy Tamás, Schmidt Péter, Demszky Gábor (1952), Dornbach Alajos, Hack Péter (1959), Magyar Bálint (1952), Magyar György (1952), Tölgyessy Péter (1957), Halmai Gábor (1951), Török Ferenc, Kaltenbach Jenő, Kukorelli István (1952), Kolláth György, Majtényi László (1950)…
A végtelenségig sorolhatnám. Összehasonlításul: Vásárhelyi Mária 1953-ban született. S akkor még nem is említettük azt a (nem) embert, aki a hatvanas évek elején jelentkezett jogásznak, nomen est omen a pécsi egyetemen, s akiből mégse dugidiplomás szőlőborász lett, még kevésbé amolyan bio-politechnikai vakondokféle, ám aki mindezek dacára, s főként az SZDSZ-frakció áldásos meghunyászkodása révén, egészen az államelnökségig vitte. Konkrétan Sólyom Lászlónak hívják az illetőt.
De nem is ez a lényeg. Hanem, hogy a neves Bárándy család permanens (és autentikus!) jogászi tevékenysége is tökéletesen jelzi: Vásárhelyi Miklós jókora doktriner, mintegy a legbutábbak közül való.
Kifejezetten tudatlannak tűnik.
Legalábbis szerintem Gombár Csaba jobban ért a politikatudományhoz, és nemhogy Vásárhelyi Miklósnál, de talán még a lányánál is jobban. Márpedig Gombár szerint az ún. jogállami minőség az állam és az egyén viszonyában ragadható meg, s pontosan ez benne a szarkasztikus fintor: a civil társadalom csak részint az egyén és az állam, döntő részben az egyén és az egyén viszonyát tartalmazza. Ami persze dögletes közhely, mégis le kell írnunk, mert láthatóan nem érti sem a Vásárhelyi család, sem a Szombat szerkesztősége. Egyébiránt a lap főszerkesztője (Szántó T. Gábor) szintén a jogtudományi karon diplomázott, szintén nem jogállami körülmények között (1966-ban született), vagyis: Szántó sem emberként ment jogásznak.
Tehát még egyszer: a Bárándy család ügyvédi tevékenysége (mint történelmi paradigma) bizonyítja: Vásárhelyi Miklós doktrínája csupán egyetlen mozzanat az ideológiai világmindenségben, s ami azt jelenti, hogy ha a „jogrendszer” fogalma azonos volna a „jogállam” fogalmával, akkor (kemény, puha, ilyen-olyan) diktatórikus körülmények között valóban nem volna szükség igazságszolgáltatásra (így jogászokra sem), igen ám, csakhogy akkor Vásárhelyi Miklós kicsi Marcsikáját simán megerőszakolhatná bármely pártállami huligán, késő este, a moziból hazafelé menet, valamely diktatórikusan sötét kapualjban, s ami kizárólag abban az esetben volna jó a Marcsikának, ha az a huligán én volnék. Személyesen! Én viszont csak jogállamban erőszakolhatok meg mindenkit (pártállamban véges a potenciám), így azután nem jogállamban (vs. nem egészen jogállamban) is szükség lehet a bűn üldözésére, szükség lehet jogrendszerre, törvénykönyvekre, jogszabályokra, vagyis – értelemszerűen – szükség lehet jogászokra is. Államjogászokra, büntetőjogászokra, polgári, gazdasági, szerzői, munkajogi, családjogi problémákkal, gyámügyekkel, vagy épp alantas tyúkperekkel foglalkozó szakemberekre, szintén a végtelenségig sorolhatnám. Tegyük föl: Vásárhelyi Mária szerelmes lesz belém (melynek igen nagy a valószínűsége!), nos, hogyan válik el jelenlegi férjétől, ha nincs bíró, aki – akár pártállami (mai szóhasználattal élve: nemzeti konzultációs) körülmények közt is – döntene a vagyonmegosztásról, a gyermekek elhelyezéséről stb.? Vagy talán éljünk úgy, mint a vadak, mint azok a szörnyű, madárijesztő hippik?! És csak azért, mert a mocskospiszkos Kádár lecsukatta a papát, illetve mert – újabban – „alaptörvény” van az asztalon alkotmány helyett? Létesítsünk kommunákat, növesszük meg a hajunkat, szedjünk a réten színes virágot? Zenéljünk szitáron? Vonuljunk a természetbe, de legalábbis a konyhakertig, lényegüljünk át (a Marcsival ketten) szexforradalmár retekpárrá, s ne háborúzzunk, hanem szeretkezzünk éjt nappallá téve, mint Charles Manson nyulai? Tőlem… Csinálhatjuk, csak aztán a végén meg ne buktassuk véletlenül az áldott kapitalizmust!
Nem szólva arról, hogy például Dornbach Alajos ügyvéd pártállami keretek között (tehát nem emberként) védett a bíróságon olyan ellenzéki aktivistákat (sokszor – horribile dictu – fényes sikerrel), akik a jogállamiság megteremtéséért szervezkedtek a mocskos pártállamisták ellen. Ez is tény.
Mármost, ami a legérdekesebb szerintem: nem pusztán arról van szó, hogy az ideális jogállam hiánya nem teszi illegitimmé (még kevésbé értelmetlenné) a reálisan működő jogi szisztémát, a civil (állampolgárok közti) igazságszolgáltatást, hanem viszont az a helyzet – sajnos –, hogy ideális jogállam nem létezik. Egyszerűen nincs. Még optimális sincs. Politikai hagyományok, politikai kultúrák vannak, melyek értelmében például Amerikában az emberek tradicionálisan másként reagálnak például a McCarthy-féle feketelistákra, mint mondjuk Magyarországon például a Rákosi-féle B-listákra, illetve a különféle (egri-bárdossy-csákvári-pataki-féle) Zs-listákra.
Vagyis az a valódi kérdés, hogy mit tekintünk jogállamnak. Már abban az esetben persze, ha Gombár Csaba intellektuálisan legalább megközelíti Vásárhelyi Miklóst, aki viszont, mint tudjuk, a liberálisan jogállamista Vásárhelyi Marcsika jogállamistán okos apukája. Gombár ugyanis így fogalmaz a „szabadságelvűség”, illetve a „közösségelvűség” (mint két alapdoktrína) objektív ellentmondását elemezve: „a civilizált vita kívánalmán túl talán az is felmerülhetne egyszer, hogy a jó élet vagy jog elsődlegességének kérdése hátha nem is jó kérdés. Hátha nem jól kérdezünk, amikor azt kérdezzük, hogy a közösségnek vagy a jognak kell-e előbb létezni. Hasonlóképpen a nagy teológiai meg filozófiai eszünkkel – de még inkább konok hétköznapi előítéleteinkkel – mindig azt kérdezzük, hogy az ember alapvetően jó-e, vagy alapvetően rossz-e. Hátha inkább sokféle. Hátha közösségeink elgondolt jó élete, az a bizonyos közjó csak egyszerre, együtt, egy időben mérlegelhető a jogrend elveivel és törvényeivel. Belátni esetleg, hogy sem a közösségelvűség, sem a szabadságelvűség nem találhat olyan szilárd pontot a történelemben – sem annak intellektuális felfogásában –, amellyel sarkaiból fordíthatná ki ezt a rossznak vett világot.”
Gombár Csaba akár Az ember tragédiájára is hivatkozhatna, ti. Madách is arról beszél a drámában (amiről Gombár a Népszabadságban), hogy „a rossznak vett világ” hol a „szabadságelvű” sarkából fordul át a „közösségelvű” sarkába, hol épp ellenkezőleg, majd megint vissza, majd újra és újra, elölről… vagyis: ami konstans a világban, az Ádám végkövetkeztetése: suicidium, József Attilával szólva: a „nemlét”. „Az meglett ember… / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor – ezért őrzi meg”. Madách persze nem akarta, hogy Vásárhelyi Miklósék letiltsák a művét (noha megtették, méghozzá Nagy Imre országlásának idején!), így azután a leleményes szerző (Ádám de facto farkára utalva) lelki-vörös-farokkal látta el szellemes költeményét. Csakhogy. Éva szívet melengető közlése az olyasféle pesszimista, vén fütyiket, mint amilyen jómagam vagyok (már), bizony, kevéssé bírja fölvillanyozni. Ez a helyzet (a duplikált retekkel csak áltatom magam). Vagyis az én József Attila-i szkepszisem közelebb áll Madáchhoz, mint az optimista Gombár Csabához, ám (újabb paradoxon) annál inkább egyetértek Gombárral abban, hogy semminő pőre doktrína nem jelent valódi megoldást. Már maga a dogma nulla (gyakorlatilag), s melyre rázúdul még egy nagy lapáttal, hogy a Vásárhelyi Máriák pökhendiskedése (tömegeket vérig sértő arroganciája) különösen kontraproduktív prédikációnak minősül a „szabadságelvűség” mellett. Vásárhelyi szövege olyan, mint ama híresen liberális pannon Puma magabiztossága: bicskanyitogató. És nekem ezt nyugodtan el lehet hinni, én ugyanis az egyik viszonylag hangos alkotórésze vagyok itt a mindenkori elit-becsusszanásokat garantáló csöndes tömegnek. Eléggé el nem ítélhető módon.
„Szabó Máté… ombudsman több olyan jogszabályi rendelkezés megsemmisítését kéri az Alkotmánybíróságtól, amelyekben, álláspontja szerint, sérül a személyes adatok védelméhez való jog”.
S akkor álljon itt egy konkrét, ormosan személyes adat:
„Csúnya tojásfej”. Vagyis, az általam továbbfejlesztett ormosiáda szerint: Ombuc manó neve legyen immáron Batka manó.
Ennek legalább sapkája van. Bár, a képen jól látható: nem-magunkfajta idegenfülűekkel könnyen barátkozik, ergo kugli-biga-bérenc-gyanús.
Milyen élete volt Vásárhelyi Máriának a mocskosban?
Sanyarú élete volt. Alapvetően volt sanyarú, ti. „sok előny is érte”, s ami nyilván másoknak volt hátrány, de most ne erről beszéljünk, nem ez a fontos, hanem viszont Vásárhelyi Mária személyes kálváriája a fontos. Engem például a hideg veríték kiver, ha csak rágondolok: mit össze nem szenvedhetett szegény Vásárhelyi Mária Budapest egyik hírhedt nyomornegyedében: a Rózsadombon. De mondom, mindez egyedül és személyesen Vásárhelyire vonatkozik, ugyanis általában az egykori kádergyerekeket, szüleik politikai szerepvállalásaiból adódó gyötrelmes helyzetük miatt, én csak módjával tudom sajnálni.
Azzal pedig egyáltalán nem értek egyet, ahogyan Vásárhelyi Mária „érzett” a hatvanas-hetvenes években: „Úgy éreztem, létezik egy uralkodó osztály, és az osztálytársaimnak a 80-90%-a odatartozik”.
Kétségtelen: léteztek a „szocializmusban” is (régről maradt s újkeletű) kiváltságos csoportok, neodzsentri kasztok (vö. Házszentelő), ám amelyek együttesen sem képeztek a szó tudományos értelmében vett „uralkodó osztályt”. Nem szólva arról a relativista fintorról, mely szerint a rózsa-golgota-dombi Vásárhelyi Mária sokkal inkább kiváltságosnak számított, például a par excellence proli-tradíciókat elszenvedő (külvárosi, vidéki) gyerekekkel szemben, mint amennyire hátrányos helyzetben volt az épp regnáló káderek csemetéinek sorsához képest.
Hogy Vásárhelyi Máriának, édesapja börtönviseltsége miatt, jóval nehezebb volt bejutnia az egyetemre, mint bárki másnak? Ez elvileg lehetséges. Gyakorlatilag nem így történt. Gondolom én, mert arról, hogy valójában miként történt, pontosat nem tudhatunk, ugyanis Vásárhelyi Mária ebben a kérdésben is összevissza beszél.
Maradjunk annál, ami biztosan tudható, s ami a lényeg szerintem: Vásárhelyi Mária tanulhatott, karriert futhatott be (értsd: ismert közszereplővé vált), dacára annak, hogy tehetségtelen. Magyarán: Vásárhelyi Máriának nem kellett kitörnie létközegéből, ti. „még meg sem hozta a gólya, már volt protekciója” (vagy direktben, vagy másként, de mindig volt). Míg pl. a kőbányai dzsumbuj-létbe született többgenerációs proligyerek csak úgy juthatott valamire – a „szocialista” rezsimek relatív mobilizációs politikájának dacára –, ha sikerült áttörnie a tradicionális szegény-lét lelki-vasbeton korlátait. Von Nachteil-haus aus. Moldovát idézve: von Zwölf-Haus aus (vö. Az idegen bajnok). S ha már Moldovánál tartunk, jegyezzük meg, ő Kádárról (de valójában önmagáról írja): „ha nekidőlt a falnak, egy fedő esett a fejére, s nem egy Dante-kötet”. A „Dante-kötet”, miként a lepattogzott zománcú lábosfedő, elsősorban mentálhigiénés metafora. Moldova Kőbányáján született. Ott nőtt föl, ahol még számos potenciális tehetség, akik közül csak kevesen (s csak különleges adottsággal, plusz nagy szerencsével) tudtak (valamelyest) kivergődni a „lábasfedők” közül; mint például Deák „Bill” Gyula, aki egy tipikus úri-gyerek (ma már Kossuth-díjas nejlonhobó) sajátos kegye révén juthatott el a színpadig. Vagyis Deák „Bill” karrierjére is szükségképpen nyomta rá bélyegét a nyomorba születettség. Aki ismeri a Hobo Bles Band történetét, ezt pontosan tudja.
Kopaszkutya…
S ezt most nem elsősorban Heller Ágnesnek (mint originális kutya-szégyen-filozófusnak), nem Ormos Máriának (mint kugli-szakértőnek) mondom, hanem elsősorban Vásárhelyi Máriának. Vagyis arról van szó, hogy a rózsadombi (belvárosi) úrifiúk, úrilányok (a Bródy Jánosok, Presser Gáborok, Koncz Zsuzsák, Zoránok, Dés Lászlók…) karrierje aránytalanul nagyobb a tehetségükhöz, illetve a letenyei Nagy Feró, az angyalföldi Radics Béla, a kőbányai Deák „Bill” Gyula adottságaihoz képest. S amire Vásárhelyi most nyilván ezt válaszolja: nevezettek számára is adott volt a lehetőség, egyedül rajtuk múlott, hogy élnek-e vele, vagy sem.
Jó, akkor tessenek majd (Vásárhelyiéknek, Bródyéknak) a következő életükben úgy megpróbálni, hogy előtte nem rózsadombi villába, belvárosi-polgári nagybérleménybe, hanem mondjuk egy kültelki szobakonyhába méltóztatnak beleszületni (a budi a folyosó végén), ti. épp arról van szó, hogy a tradicionális (több generációs) nyomor a mindenkori karrierhez szükséges alapmentalitás korlátja. Az öröklött szegénységtudatot (jobb kifejezés: szegénység-reflexeket) csak a nagyon nagy tehetségeknek, már-már zseniknek (egy-egy József Attilának, Illyésnek, Moldovának) sikerülhet valamelyest kompenzálnia (Ladányinak még valamelyest sem). Tehát, amikor a liberális szociológus azt kérdi szakrális szabadelvűséggel s nem kisebb szociális érzékenységgel (pl. a Mozgó Világban), hogy: a közgazdasági analfabéta szegény ember miért nem él a számára is adott karrier-lehetőségekkel?, nos, akkor pontosan úgy okoskodik Vásárhelyi Mária, mint ama filozofikus anyakirálynő, aki ugye ekként replikázott: „ha nincs kenyere a népnek, egyen jó kalácsot!”.
Csupán az érdekesség kedvéért: a Hellerék, Vásárhelyiék által hevesen gyalázott Hermann István Veress Miklóst tartotta annakidején a „legjobb fiatal költőnek”, s szerintem nem véletlenül:
Még meg sem hozta a gólya
Máris volt protekciója
Hallgatták hogyan bömböl
Nagy fej lesz a gyerekből
Kondenzált anyatej
Diplomás dada kell
Ez ám a karrier
Sikerrel vette a gátat
Jelessel az iskolákat
Ő sem tehetett róla
Ilyennek hozta a gólya
Buktasson aki mer
Az apja csuda fej
Ez ám a karrier
Mert félt a vértől a szagtól
Nem lett ő orvos csak doktor
S hogy el ne kopjon a lába
Benyomták egy irodába
A nejnek teddy bear
A kutya terrier
Ez ám a karrier
Aztán az utolsó akta
Osztályon felüli kripta
Nem érdeklik a holtak
Ő polgár módra porlad
Kukacok aki mer
Tiétek ez a fej
És ez a karrier
Ha Hermann-nak tetszett ez a költemény (márpedig tetszett neki), akkor biztosra vehetjük: ő, ha megéri a rendszerváltást, nem válik neofita kapitalistává, még kevésbé dzsentri-liberálissá.
Először ezt állítja: a káderdűlőn „Sok hátrány, de sok előny is ért, és [ami] már a pályaválasztásomat is determinálta. Mi nagyon ki voltunk rekesztve az akkori társadalomból”.
Ez „determinálta a pályaválasztását”. Hogy „nagyon ki voltak rekesztve az akkori társadalomból”.
Kezdjük azzal, hogy ha valóban a társadalomból voltak kirekesztve (ráadásul nagyon), akkor bizony minden hazugság, amit Vásárhelyiék a „forradalomról és szabadságharcról” (helyesen: az ötvenhatos fölkelésről) állítanak, szerintük ugyanis a „forradalom” azonos a néppel, a magyar társadalommal, annak gyakorlatilag 100 %-ával (nyilván néhány „muszkavezető” kivételével).
A történelem szereplőit megítélhetjük, akár el is ítélhetjük (ha vagyunk hozzá oly peckesek), míg viszont a puszta (női) haragvásnak semmi értelme, s főként ne utáljuk szegény jó Mészáros Mártát, s különösen ne azért, merthogy Nagy Imrét fölakasztották. Vásárhelyit pedig nem.
Megjegyzem, Mészáros Márta skribálisan sem ér többet egy lyukas nejlonharisnyánál, ti. ezt írja az ÉS-ben: „Miután Vásárhelyi Mária cikke nem a filmről – A temetetlen halottról – szól, hanem az érzelmekről, amik a cikk szerzőjét fűtik, én az érzelmekre válaszolok”.
Nos, pontosan erről van szó! Mészáros Márta a filmjeiben sem az érzelmekről beszél, hanem csak „válaszol” az érzelmekre. Döntő a különbség! Miközben Vásárhelyi Mária így fogalmaz: „a Temetetlen halott alkotói láthatóan saját maguk számára sem tisztázták megnyugtatóan, hogy valójában ki is volt Nagy Imre, és miről szól a történet, amelyet el akarnak mondani”.
Alapvető művészetbölcseleti tévedés. A művészet nem előzetes „tisztázás” kérdése. Bármely műalkotás lehet hiteles, függetlenül attól, hogy a művész „megnyugtatóan tisztázta”-e a valós tényálladékot. Például, hogy akkor most sír, nyerít, vagy inkább búg az a fekete zongora.
A művészet nem „tisztázás”, hanem ihlet dolga. Ha az alkotás – valami különös, megmagyarázhatatlan varázslat folytán – művészi erejű, akkor bármit tartalmazhat. Azt is, hogy Ormos Mária rendes magyar szocdem hónalján keresztül indult meg Nagy Imre komonista bajusza felé a snagovi rengeteg. A műalkotás – épp azért, mert a „világegész” megjelenítésének képződménye – elméletileg is, gyakorlatilag is határtalan.
Míg Vásárhelyi Mária szerint „nem mindegy, hogy valaki a »sztálini, hruscsovi diktatúrától fordult el« vagy a kommunista eszmétől, hogy kommunista volt vagy szociáldemokrata. És ennek eldöntése nem tartozhat az alkotói szabadság körébe, kiváltképp akkor nem, ha maga Nagy Imre ragaszkodott az utolsó percig kommunista meggyőződéséhez”.
Tessék elhinni Gyurica bácsinak: Bármi „tartozhat az alkotói szabadság körébe”! Abban az esetben persze, ha „A műalkotás”-ról van szó. Ha viszont nem, ha szar a film, akkor semmi sem tartozik „az alkotói szabadság körébe”, még az sem – horribile dictu –, amit Vásárhelyi Mária maga hitelesít, mint tudós-tanú, történelmi-gyermek-személyiség. Mert az igaz, hogy Nagy Imre „az utolsó percig ragaszkodott kommunista meggyőződéséhez”, ám ennek semmi jelentősége, méghozzá a világon semmi, ugyanis a „kommunista” Nagy Imre (hol Sztálin, hol Rákosi, hol Mikojan, Szuszlov, Andropov, hol pediglen Vásárhelyi Miklósék „taszajgatásának” hatása alatt) fatális, sőt bűnös hibákat követett el. Továbbá Nagy Imre bátran képzelhette magát kommunistának, valójában soha nem volt az. Már abban az esetben nyilván, ha a „kommunista” kifejezés alatt az elitértelmiségi Vásárhelyi Mária nem azt érti, amit bármely „bornírt és korlátolt” antiszemita média-csahos ért (például).
Szerintem tökéletesen jellemzi Vásárhelyi Mária von Haus aus tehetségtelenségét, sőt dilettantizmusát az alábbi vitatézis: „nem elfogadható hivatkozás, mely szerint [a Temetetlen halott alkotói] a közérthetőség kedvéért hamisították meg Nagy Imre utolsó mondatait. Kiváltképp, ha nemcsak kihagynak, hanem hozzá is írnak az utolsó szó jogán elmondott szöveghez. Mégpedig egy olyan mondatot, amely egyértelművé teszi, hogy miért maradt ki a másik mondat. A magyarázat, mely szerint a »nemzetközi munkásosztály« szófordulat azért maradt ki, mert a mai fiatalok számára »befogadhatatlan, elidegenítő és nevetséges«, árulkodó és lesújtó. Ugyanis ebben az esetben éppen arra szolgálhatna a művészet, hogy ezt a világot, ezeket az embereket és szavaikat befogadhatóvá, emberivé és átélhetővé tegye”.
Tessék elhinni Gyurica bácsinak: a művészet nem Vásárhelyi Miklós szolgája! A művészet nem arra van (még kevésbé: való, s a legkevésbé: szolgál), hogy mártír és kvázi mártír politikusok „szavait befogadhatóvá, emberivé és átélhetővé tegye”. Ilyesmit utoljára – tisztesség ne essék szólván – Zsdánov mester mondott valahol Eurázsiában, illetve ilyesmiről most Vásárhelyi Mária beszél, valahol az Élet és Irodalomban.
Mint tudjuk, annakidején Vásárhelyi Miklós is buzgón „taszajgatta” Nagy Imrét (hol erre, hol arra), továbbá tudjuk: Vásárhelyi Miklós is tehetségtelen ember, szemben a sok-sok elnyomott, elsikkadt (kőbányai, angyalföldi, dévaványai…) potenciális tehetséggel. Így aztán nem csoda, hogy a rózsadombi papát heroizáló rózsadombi leányka is összevissza beszél a Szombat hasábjain. Először kijelenti: pályaválasztását objektív okok determinálták, majd – megszámoltam! – kerek 6 (azaz hat) mondattal alább: „Szerettem volna jogi egyetemre menni, de…”.
Na most, a „de” után logikusan következnék, hogy nem engedték őt a mocskospiszkosok tanulni. Igen ám, csakhogy Vásárhelyi Mária sem volna Vásárhelyi Mária, ha nem így fejezné be a mondatot: „Szerettem volna jogi egyetemre menni, de az apám azt mondta, hogy jogásznak az ember csak jogállamban megy. Így maradt a közgáz”.
És akkor itt a szívnek már teljesen meg kell szakadni! Merthogy a papa azt mondta, hogy nincsen jogállam. S hogy ezért ne a jogra menjen a leányka, hanem a közgázra menjen. Ti. mehetett volna a jogra is (vagy nem???), csak hát a papa azt mondta, hogy ne menjen oda! Mert a papa különlegesen okos ember, s kinek immáron tudós leánya nem átallja kijelenteni az újságban: „A szüleim azt a lakást, amelyben éltünk, nem a párttól kapták 1949-ben, hanem a tanácstól igényelték ki [ergo 1949-ben nem pártállam dühöngött Magyarországon, vagyis lényegileg volt más a párttól „kapott”, illetve a tanács által kiutalt lakás, hiszen]… amikor az apámat börtönbe zárták, tőlünk nem vették el a lakást. Mi ide jöttünk vissza a Rózsadombra, aminek az volt a nagy hátránya, hogy csupa kádárgyerekkel jártam egy iskolába”.
Hát akkor én most mit mondjak erre?! ATV-s műsorvezető szépsége hajasodjék randa kuglifejemre, ha én mindezt bírtam volna idegekkel, mármint hogy „csupa kádárgyerekkel járjak egy iskolába”! Ekkora szenvedést egy szimpla átlagember képtelen elviselni, én mindenesetre biztosan belepusztulnék ilyen „nagy hátrányba”.
Vásárhelyi: „Az osztálytársaimnak a fele belügyi dolgozók gyermeke volt, akik között kirekesztettnek éreztem magam. Úgy éreztem, hogy létezik egy uralkodó osztály, és az osztálytársaimnak a 80-90%-a odatartozik”.
Hogy a kisleány „így érzi”, még rendben is volna (a kislányoknak az a dolguk, hogy érezzenek, illetve az érzésekre „válaszoljanak”, már amennyiben feministán fölfújt filmrendezők is egyben), ám a kisleánynak éppen azért van apukája ugyebár, hogy az okosan elmagyarázza a kisleánynak: mi is a helyzet valójában. Például, hogy miben áll a társadalmi osztály, illetve a társadalmi réteg, csoport, kaszt stb. fogalmak közötti lényegi különbség. Vásárhelyi Mária ma is, elitszociológusként is keveri-kavarja ezeket a szavakat, s ami azért nem csoda, mert apuka annakidején ilyesféle nagyokosságokkal ámította kicsi leányát: „jogásznak az ember csak jogállamban megy”.
Kérem, ennél ordítóbb marhaságot én még nem olvastam. Esküszöm! Ehhez foghatót sokat, de ordítóbbat még nem. Ugyanis ennél nem kisebb, ám nem is nagyobb marhaság például az az állítás, amelyet szintén Vásárhelyi Miklós mondott a hetvenes évek elején Vásárhelyi Máriának: „olyan helyre [egyetemre] kell jelentkezned, ahova nagyon sokan jelentkeznek, mert a tömeggel együtt te is becsúszol”.
Becsúszik?! Honnan? Hová? Hogyan? Ki csúszik be, és miért? Mi csúszik be? Az orrod? A közgazdasági realitásba?!
A Kádár-rezsim idején hivatalosan preferált érték volt a tudás, de legalábbis a tanulás. Erősen tukmálták a különféle (nappali, esti, levelező stb.) iskolákat, tanfolyamokat, szinte mindenütt olvashattuk a lenini bonmot-t: „tanulni, tanulni, tanulni”, s melynek értelmében tömegesen vették föl az egyetemekre, főiskolákra a gyerekeket is, a felnőtteket is, viszont a „tömegesen” szó nem azt jelenti, hogy tömegben. Hanem mindenki egyénileg fölvételizett. Az egyetem kapuján nem lehetett úgy beslisszolni, mint pl. a mozi vagy a futball-stadion bejáratán, jegy nélkül, a tömegben megbújva, elvegyülve.
Miről beszélt Vásárhelyi MiklósVásárhelyi Máriának? Jelentkezz olyan helyre, amely nem frekventált, különösen nem politikailag, így oda bárki bejuthat? Könnyen elképzelhető, hogy ezt mondta, ám amihez a tömegnek semmi köze. Nem szólva arról, hogy Vásárhelyi Miklós – állítólag – nem azt mondta Vásárhelyi Máriának, hogy: „ne is próbálkozz a jogi pályával, mert a közelébe sem juthatsz, apád politikai múltja miatt” stb., hanem ezt mondta: „jogásznak az ember csak jogállamban megy”.
Egyébként a fórumozás nem olyan, mint a direkt szex, a fórumozás lényegileg más tevékenység. Aki nem végez „szellemi önkielégítést” (nem élvezi az írást, függetlenül annak céljától, tartalmától stb.), az a másikat sem képes kielégíteni. Szellemileg. Ez a dolog paradoxona. Persze a „szellemi önkielégítés” önmagában még nem garancia, csupán egyik alapföltétele a kielégítésnek. A másik a tehetség, az érzék, a hozzáértés...
A valódi szellemi munkának nem az ember és ember, hanem az ember és a dolog közti „párbeszéd” a meghatározó mozzanata. Az alkotó nem az olvasóval áll lényegi kapcsolatban, hanem a „világegésszel”. Az ember és ember közti párbeszédből hamis ítéletek, míg az ember és a világ (mint dolog) közti kapcsolatból igazságok születnek.
A szellem az igazságot keresi. Emberi társra két okból lehet szükséged: vagy akkor, ha nem találod az igazságot, vagy akkor, ha ráleltél az igazságra.
Igy él a gazdag is, szegény is, igy szenvedünk te is meg én is s még jó, ha az ember haragja nem az embert magát harapja, hanem valaki mást, dudás a fuvolást, én téged és engemet te, – mert mi lenne, mi történhetne, ha mindig magunkba marna az értelem iszonyu karma?
Igazságkeresés közbencsak egyedül lehetsz! Senkire nem számíthatsz, s rád sem számíthat senki. Igazságkeresés közben nyűg a másik ember, kinek szellemét (horribile dictu: személyét) eszközként használod. És már csak azért is, mert az általad föllelt igazságnak éppúgy ki vagy szolgáltatva, mint bárki más.
Akkor lehetsz intellektus, ha nem az igazságtalanság bosszant, hanem az igazság. Az igazságtalanság (igazságosság) szubjektív, relatív, míg az igazság – entellektüel értelme-funkciója szerint – objektív, abszolút.
Tehát ezen a fórumon sem a (nem létező) válaszok az érdekesek, hanem épp ellenkezőleg, itt az a puszta tény a végső válasz, hogy nincsenek válaszok. Vagyis nem „vitázni” akarok, nem „nézetet cserélni”, „megismerni mások véleményét” stb., hanem arra vagyok kíváncsi, képes-e bárki cáfolni (nem vitatni, hanem cáfolni!), amit állítok.
Azt állítom, hogy a zsidó-pökhendi falka tagjai intellektuálisan semmivel sem különbek a turul-gőgös horda csahosainál. Például Morvai Krisztina (noha nem írt „40 könyvet”) semmivel sem butább például Heller Ágensnél. Nem is értelmesebb.
Rendes magyar arcok. Pró és kontra. Nem pedig csúnya tojásfejek.
Tegyük a szívünkre a kezünket: nem kuglifej az illető, rengeteg a hajviselete, persze illenék még némi (mintegy makovecznyi, bencsiknyi, kövérnyi) bajusz is hozzá; noha be kell látnom: így is, úgy is nulla az esélyem Vásárhelyi Máriánál. Hogy miért? Elsősorban azért, mert dési Hungár Hendrix mélyen tiszteli a dicsőamerikai himnuszt, soha nem készített róla frivol zenei átiratot, sem trombitásat, sem gitárosat, szemben a szintén (de seattle-i) zenésszel, így hát ő bajusz nélkül is rendes magyar arcnak számít. Ez a lényeg! Hogy rendes magyar arcok legyünk, illetve mindegy, csak ne kuglifejek! Például az efféle „csúnya tojásfej”, gondolom, Vásárhelyi Máriának sem tetszik, Ormos Máriának még kevésbé:
Csúnya. Nagyon csúnya! Ómagyar Mária az efféle, siralmasan újmagyar férfit megvető pillantásra sem méltatja, míg viszont ennen magára kifejezetten büszke. Vásárhelyi Mária például: „Büszkén mondhatom, hogy én vagyok az első ebben az országban, akit lezsidóztak”. Mármint az antiszemiták. 1990-ben. Tudniillik már korábban is „lezsidózták”, csak akkoriban még nem az antiszemiták, hanem ellenkezőleg: a zsidók. Mintegy „pozitíve”, identitásilag. Szerintem pedig pontosan e szerzett identitástudatból fakadó (óhatatlan) büszkeségérzet okán vált később Vásárhelyi Mária az antiszemiták egyik kedvelt céltáblájává (túl az antiszemitizmus alapbornírtságán természetesen). Ez az állításom. Ezt fogom bizonyítani. Nem lélekelemzéssel nyilván (merthogy annak ebben a vonatkozásban semmi értelme, ráadásul nem is vagyok egy Frajd Zsiga), hanem logikailag.
Tehát kanyarodjuk vissza a szemes kolleganő kijelentéséhez: „egy kolleganőm egyszer azt mondta nekem, hogy »te nem veszed észre, hogy aki ér valamit közöttünk, az mind zsidó?« Megdöbbentem, nekem ez soha életemben eszembe nem jutott. Nem tudtam, hogy ebben az országban én zsidó vagyok”.
Most viszont megtudta. Kolléganőjének revelációerejű kérdése örökre és visszavonhatatlanul határozta meg Vásárhelyi Mária gondolkodását, mentalitását, identitását, ezen keresztül gyakorlatilag mindent, ami az élethez tartozik. Pedig eredetileg: „Azt hittem, hogy magyar állampolgár vagyok, és a többi az én magánügyem”.
Vásárhelyi Mária ezt jól hitte. Addig, amíg ezt hitte. Utána viszont jókorát tévedett! Hiszen könnyebben lezsidózzák az embert, ha kihívóan büszke a zsidóságára, ha „magyar állampolgárként”, de valami egészen bicskanyitogató pökhendiséggel bornírtozza, analfabétázza le a többi magyar állampolgárt, tulajdonképpen mindenkit, aki nem ért vele egyet. Miként például Vásárhelyi Mária teszi a Mozgó Világban. Az ilyen közszereplőt akkor is lezsidózzák, ha nem zsidó! Ráadásul nemcsak az antiszemita zsidózás zsidózás. A filoszemita zsidózás is az. És ez alól, bizony, Vásárhelyi Mária sem kivétel. Ő sem sajátmagában keresi a probléma megoldásának kulcsát. Igaz, a zsidóságát „magánügynek” vallja, ám egészen hipokrita módon, ugyanis nem azt mondja az újság riporterének, hogy: „az identitásom magánügy, erről nem nyilatkozom”, hanem ellenkezőleg, hosszan és ostobán fecseg a „zsidóságáról”. Családjáról: szüleiről, nagyszüleiről, gyermekeiről. Miközben lesújtó pillantással tekint a világra: „Ha ilyen a világ és le vagyok zsidózva, ami ellen nem tiltakozom [vagyishogy Vásárhelyi szerint a „lezsidózás” nem vezet szükségképpen népirtáshoz, egyébként nyilván tiltakozna ellene], akkor – mivel keveset tudok erről a kultúráról –, tartozom annyival a nagyszüleimnek és a családomnak, hogy a gyermekeim ne így nőjenek fel, és tudás birtokában döntsenek a saját identitásukról. Úgy döntöttünk, hogy a Lauder-iskolában tanuljanak, mert az zsidó és világi iskola. Ők már szabadon választhatják meg az identitásukat”.
Kezdjük a legbotrányosabb két mondattal: „Úgy döntöttünk, hogy a Lauder-iskolában tanuljanak, mert az zsidó és világi iskola. Ők már szabadon választhatják meg az identitásukat”.
Vásárhelyi Mária „úgy dönt”, hogy a világi zsidóság irányába kötelezi gyermekei „identitását”. Miközben liberálisnak és elitértelmiséginek képzeli magát.
Alig múlt tíz éves a fiam, amikor úgy határoztunk, gimnáziumba küldjük. „Mit szeretsz a legjobban, gyermekem, minő hajlam, szellemi érdeklődés alakult ki benned életed első tíz esztendejének folyamán?” – kérdeztem a fiamtól (én ti. így beszélek a gyerekkel, általában bővített mondatokban fogalmazok). „Leginkább kézizni [kézilabdázni] meg legózni szeretek” – válaszolta a gyermek, ő persze valamivel tömörebben, lényegre törőbben. Rendben van, mondtam magamban, így már minden világos.
„Na, akkor most mi legyen?” – kérdeztem a nejemtől szellemesen, ugyanis én vagyok az ész a családban. „A Radnótiba visszük” – közölte a feleségem, aki egyébként már mindent eldöntött, mégpedig azon az alapon, hogy külön kérdezősködés nélkül is tudta, mi érdekli a gyereket, mihez van adottsága stb., „a Radnótiban matekból és fizikából erősek”.
És oda is vittük (csak próbáltam volna ellenkezni), vagyis messze nem volt kérdés számunkra, hogy a Radnóti identitásilag milyen hely, egyébként „tradicionálisan zsidóiskola”, csakhogy bennünket ez egyáltalán nem vonzott, és nem is zavart. Gulyás János például nemzetközileg ismert fizikatanár (posztmodern Öveges professzor), ez a döntő szempont. Na most, a felvételi vizsgán – esküszöm, így történt! – Gulyás tanár úr kiborított a gyerek elé egy szakajtó legó-kockát, s ezt mondotta férfiasan nyájas intonációval: állíts össze ezekből valamit, kisfiú! Mire a fiam épített az elemekből valamit (nem tudom, mit, ti. a szülőknek a folyósón kellett gubbasztaniuk, ámde el tudom képzelni!), végül a Gulyás (állítólag) ezt mondta: gyakorlatilag föl vagy véve, kisfiú.
Összenéztünk a feleségemmel, látta rajtam, hogy már megint neki lett igaza. És persze azt is, hogy innentől kezdve én veszem a kezembe a gyerek értelmiségivé nevelését, s ami a következőképpen történt: minden áldott nap megkérdeztem: „na, mi volt az iskolában, mit mondtak a tanárok, a haverok, az osztálytársak, meséld el apádnak!”. És a gyermek híven elmesélte. Én pedig elmeséltem épp az ellenkezőjét mindannak, amit az iskolában hallott. Majd legközelebb az ellenkezőnek is az ellenkezőjét. A nejem becsületére legyen mondva: noha, cirka két-három esetben, igencsak marokra fogta a pecsenyesütő villát, főként pedig azért, hogy belém vágja, úgy nagyjából tövig, ám soha nem tette meg (Vásárhelyi Mária mostani bánatára), vagyis én pontosan úgy neveltem a fiam, ahogyan én akartam. Hogyan akartam konkrétan? Mindenkivel szembe helyezkedve. Tény ugyanakkor, hogy a Radnóti Gimnáziumban ebből soha nem volt konfliktus. Sőt a gyereket szerették is, engem persze utáltak, ami nem lepett meg (engem voltaképpen mindenki gyűlöl), de konfliktus, összezördülés nem volt. Soha! Pedig – állítólag – nem egyszer elhangzott az órán: „az apámnak erről merőben más az álláspontja”.
A feleségem svábul (kis híján németül) beszél, én már tótul se nagyon (tágyeme na kergát…), míg a gyereknek ezt mondtuk (két öröklött nyelvi identitását összeszorozva), ha jót akarsz magadnak, mindenekelőtt tanuljon meg angolul. S ha zenélni is akarsz, tanulj görögül is. Azt viszont soha nem mondtuk, hogy olvasson Arany Jánost, József Attilát (magyarul), hallgasson Bartókot (szintén), ennek ti. semmi értelme. Az ilyesmire vagy ráérez a gyerek (kedves szüleinek közelében élve), vagy nem. Theodorakiszra, Dalaraszra például már kamaszként tökéletesen rárezonált.
Nézzük még egyszer Vásárhelyi kijelentését: „tartozom annyival a nagyszüleimnek és a családomnak, hogy a gyermekeim ne így nőjenek fel”.
Míg én „ennyivel” nem a nagyszüleimnek, nem a családomnak „tartoztam”, hanem a gyerekemnek. Illetve magamnak. A nejem szintén. Nekem. És persze magának is. Én pedig a nejemnek. És akkor itt slussz, véget is ér a kollektíva.
Vásárhelyi Mária „tudás”-ról beszél, szerinte a gyermekek „tudás birtokában döntsenek a saját identitásukról. Úgy döntöttünk, hogy a Lauder-iskolában tanuljanak”.
Én viszont azon „tudás” közlését, amelyről Vásárhelyi beszél, senkinek nem engedem át! Még Klauder elvtársnak sem! Egyedül a feleségemnek, ő pedig nekem engedi át, kiváló érzékkel, mondván: az anya dolga a családban a minden föltétel nélküli szeretés, míg a fater csak küszködjék „keményebb” (világnézeti, ideológiai, erkölcsi) problémákkal (egyébként nagyjából ezért alacsonyabb a férfiak átlagéletkora).
Az értelmiségit nem az iskolában beszerezhető tudás, még kevésbé a hitelvű ismerethalmaz teszi valódi entellektüellé, hanem a kételkedés képessége, a „l’art pour l’art” diszkusszióra való hajlam. Aki például „halk szavú, kedves Vásárhelyi Mária”, vagyis akit általában szeretnek, eleve nem lehet értelmiségi. Akit mindenki szeret, az senki. Ami persze nem azt jelenti, hogy a senkiket nem lehet utálni. Mindenkit lehet utálni, csak akarni kell!
Ráadásul nem lehet mindenki tökéletes (csak én, én viszont nagyon), ám még így is marad a kérdés, miféle liberális elitértelmiségi beszéd például ez: „Úgy döntöttünk, hogy a Lauder-iskolában tanuljanak, mert az zsidó és világi iskola. Ők már szabadon választhatják meg az identitásukat”?
Hol itt a konzekvencia? Tessék elhinni: ez nem a liberalizmus, hanem a tipikus jobbágymentalitás megnyilvánulása! Hogyan választhatnának a gyerekek szabadon, ha így is, úgy is zsidókká kell válniuk (már amennyiben ez a liberálisan elitértelmiségi szülőkön múlik)?
Továbbá: a vallás nem identitás, hanem világnézet kérdése. Mármost egy mindenkit lebornírtozó, leanalfabétázó szociológus-elitértelmiséginek igencsak illenék tudni, mi a különbség a „világnézet”, illetve az „identitás” fogalmak között. Különösen illenék tudni ezt a tudásra, műveltségre szintén rátarti Szombat hasábjain. Vesd össze: „a műveletségbe még nem halt bele senki” (Ungvári professzor). Jó, akkor tessenek nyugodtan művelődni, s annak révén differenciálni, akár nüansznyi jelentéseltérések között is! Már, ha szabad maximalistáknak lennünk a fénylő értelmiségi elittel szemben…
Míg Vásárhelyi Mária dolgozni kezdett – művelődés helyett ugyebár, ti. a munka, ugyebár, nem része a kultúrának. A művelődés, a kulturálódás az agyatlan olvasással azonos. Ugyebár. „Amikor elkezdtem dolgozni a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban, egy kolleganőm egyszer azt mondta nekem, hogy »te nem veszed észre, hogy aki ér valamit közöttünk, az mind zsidó?« Megdöbbentem, nekem ez soha életemben eszembe nem jutott”.
Addig. Ám onnantól aztán…
Tehát még egyszer: megítélésem szerint ez volt a sorsfordító közlés Vásárhelyi Mária mentalitásának, gondolkodásmódjának átalakulásában: „aki ér valamit, az mind zsidó?”.
Mert általában is ennyin múlik a dolog. Nem a „művelődésen”. Az efféle eszmei-lelki kohézió fölismerése révén válik valaki büszke, de legalábbis büszkélkedő „elitértelmiségivé”. Igaz, nem tudja (nem mindig jut eszébe), hogy mi a különbség az „identitás” és a „világnézet” között, ámde ő zsidó. Márpedig a zsidó köztudottan többet ér, mint a nem zsidó: „»nem veszed észre, hogy aki ér valamit közöttünk, az mind zsidó?« Megdöbbentem, nekem ez soha életemben eszembe nem jutott”.
Elhiszem. Vásárhelyi akkor őszintén megdöbbent. Sőt, biztos vagyok benne: Vásárhelyi ma sem tudja, hogy ő valójában mégiscsak zsidóként tartja magát számon, valójában zsidóként tekinti magát elitértelmiséginek. Azt ugyanis tudja (tudnia kell), hogy nincs oly szellemi, még kevésbé intellektuális teljesítménye, mely őt entellektüellé emelné (minden mondata úgy elhibázott, ahogyan van), mégis mindegyre elitértelmiségiként, sőt olykor durván kritikus, „nádpálcás”, erkölcsi, szellemi körmösöket osztogató pedellusként jelenik meg a közéletben. Mondom, mindez freudilag van így (az egykori kolléganő „kérdésének” fatális hatása alatt), szemben például Heller Ágnessel, aki bornírtan beképzelt „szellemi, erkölcsi magasabbrendűségét” genetikai származásának, „misztikus hazájának” tulajdonítja.
Természetesen nem akarom sértegetni Vásárhelyi Máriát, ám sajnos ki kell mondanunk: semmivel sem értelmesebb Heller Ágnesnél. „Csupán” tisztességesebb. Alig akad nála becsületesebb közszereplő, ha egyáltalán. És szerintem ennyi is bőven elég ahhoz, hogy kedveljük őt. Sőt szeretni is lehet. Mint embert. És mint nőt természetesen, ámde nem ilyen hőségben, gyerekek! Májusi kánikulában kényelmetlen viselet a Hendrix-paróka, még a hűtött változat is túl meleg. Egyelőre tehát maradjunk ennyiben!
Amúgy pedig tiszta szerencse, hogy nem Hankiss Ágnes szerető kegyeit keresem, akkor ti. télen-nyáron így kéne kinéznem:
Míg ezt a klasszikusan tiborci (rendes-magyar) arcot Ormos professzorasszonynak kommendálhatná egy rendes-magyar-dolgozó-szocialista-munkás eszmei-szédelgés-közvetítő-téjékoztató iroda:
Ne legyen félreértés, mindezzel nem azt akarom mondani, hogy ma nem lehet eminens demokrata az, aki egykor tagja volt az állampárt legfölső testületeinek (egyébként Ormos Mária ama kárhozott „kuglifej” terrorisztikus szervezetében a párt utolsó leheletéig kitartott), csupán azt mondom, ettől még nem kéne föltétlenül magyararcozni a tévében. Minek? Így szűrösebbnek érzi magát a történész? Pirospozsgaysabbnak véli rendes arcán a vastag hámfelületet? Még a kövérnél is Kövérebbnek a narancsbőrt? Vagy hogyan van ez?
Föl nem foghatom, mért nem elégszik meg egy akadémikus történész azzal, hogy ő akadémikus történész, miért nem arról beszél a nyilvánosság előtt, amihez ért… például, hogy mi történt, hol történt, mikor történt stb. Miért nem ilyesmivel foglalkozik a történész?
Itt pediglen szövegben, alliterálva: Hajas úr kebelén kan-kurvásan kitakart Krisztus-kereszt virít.
Zsurnál-történeti tény: Hajas úrból személyesen Kuglifej Mester puffasztott ekkora (magyar) arcot – úgymond szakmailag: coccimalista újságíró-iskolában, majd így szólott Kuglifej Mester a kilencvenes évek derekán, ámde immáron becses kedvességemhez – Bölcs-tojásfej az élő tanú rá –, „magának nagy karriert jósolok a szakmában, olyat, mint amilyen például a Friderikuszé, vagy a Havas Henriké”. Igen, e két ragyogó „márkanevet” említette, ti. azt hitte Kuglifej Mester, hogy magam is liberál-kezes-bárányka leszek, egyébiránt P. Szűcs is ezt hitte, pedig hát, csak rá kellett volna pillantaniuk kétségkívül vonzó, már-már elragadóan tetszetős, egyszersmind finoman, decensen diabolikus fejemre.
Nos, itt jól látható: ami szép, az szép! Vagyis teljesen egyértelmű: Ormos Mária esztétikai érzéke még embrionális állapotában leledzik, míg a moralitása magasan fejlett. Szerinte Rákosi rossz ember, mert Rákosi „csúnya tojásfej”. Szemben a másik rendes magyar arccal, aki momentán vérvörös-drapériásan maníros rétor, egyszersmind igaz hazafi, példamutatón grófi borzoska.
Ő Tojás Gáspár Miklós. Kinek legendás okossága láttán-hallatán még Kálmán Olga is nagyokat ámuldozott a tévében, ahol, mint tudjuk, maga a Nagy Filozófus világosította föl a szűzies műsorvezetőt – intellektuálisan: „a tojásfej azt jelenti, hogy okos”. Persze nem a csúnya tojásfej, s nem is a mozgalmian borzikaféle, ti. Tojás Gáspár Miklósnak (konkrétan) annyi esze sincs, mint bármely alsószőrfalusi plébánosnak, vagyis amennyivel megérthetné valamelyest: ha beül a tévéstúdióba embereket agitálni, bolsevizálni, politikai igét hinteni, akkor érdemes olyan szavakat használnia, melyeket a másik tojásfej (a szintén frizurás műsorvezető) is ismer, illetve amelyek jelentésével legalább a használójuk tisztában van. Valamennyire. A tojásfej ugyanis nem okosat, hanem inkább butát jelent. Általában. Vagyis: gyakorlatilag mindig. Például: Vásárhelyi Mária is tojásfej, Morvai Krisztina is tojásfej. Mármost, ha sikerül átlendülnünk Ormos Mária esztétizáló értékrendjén, mondjuk a formállogika területére, akkor bízvást megállapíthatjuk, sőt le is szögezhetjük: a két tojásfej közül az egyik nem túlzottan okos. Legalább az egyik. De inkább mindkettő. Mindhárom, mindnégy, mindöt…
Okos tojásfej az – értelemszerűen –, aki nem beszél butaságokat, nem ordibál (olykor) jókora marhaságokat, plusz minimum proliszél-fútta-kócoska a fejeteteje.
Nem rajtam múlik, gyerekek. Én időben szóltam: ne legyen a dolog „zugreisz”! Közel másfél esztendeje ajánlottam először (azóta többször is): zsírozzunk!
Hellerék, Ungváriék, Faragóék, P. Szűcsék… a halott (védekezésképtelen) Hermann Istvánt gyalázzák, rágalmazzák orrba-szájba, mire én kiváló tisztelettel indítványoztam: tessenek ideírni nevezettek fejenkénti „40 könyvéből” egyetlen, legalább gyöngeközepes (értsd: nem kifejezetten bornírt), mondatot, s én rakok rá tíz kifejezetten jó Hermann-mondatot, majd minden legalább félhülye Heller-Ungvárira további tíz szellemes Hermann-t és így tovább, végestelen végig, illetve amíg valamelyikünkből ki nem fogy a szellemi szusz.
Tessék, csináljuk! Mi az akadálya? Mitől nem volna itt a fórumozás „szellemi zugreisz”? Tessék megmutatni!
Minden, amit írok (a világhálón), nyilvános. Bárki elolvashatja, bárki regisztrálhat nicket, bárki rámutathat bármely hibás, téves állításomra, bárki megalázhat szellemileg. Csak nehogy már azzal jöjjön valaki, hogy ezt nem engedik a moderátorok! Engedik. Még azt is engedik, amit én csinálok, pedig, jól érzékelhetően, nagyon utálják. Az IRL-személyeskedő zugmocskolódást nem tűrik.
Ez, amit az öreg fószer csinál, ez egy félig szellemi önkielégítés. Szemiintellektuális zugreisz. Mert az egészen szellemitõl messze van. Szánalmas lett.
És elegáns a humora. Elegáns a haja is. Ami pedig döntő szempont egy polihisztor, egy tanárnő szellemi értékének megítélésében. Mert, ha a tanárnő nem kuglifej, még rektornő is lehet belőle a pécsi egyetemen, illetve politikai bizottsági tag egy deli-hajas főtitkár rendes magyar pártjában.
További rendes magyar arcok Ormos Márai rendes magyar elvtársai közül, például Tollas János, itt nem fegyverrel, hanem elegáns gyűrűvel. Nyilván ez tetszett annakidején Ormos Máriának, természetesen az illető tolla (hárija) mellett.
Továbbá:
Kuglifej. Fejtifej. Bajszilag rendes magyar arc.
Az alábbi már nem annyra, viszont színes, így aztán Ormás Mária örömmel vállalt vele rendes magyar munkát a rendes magyar politikai bizottságban:
Ezzel viszont már soha! Merthogy nem színes, ráadásul opálos gyűrűje sincs:
Egyébként pedig a színes Barabás (Ormos pol. biz.-almasa) akkor igazán rendes magyar arc, ha együtt kugli-bajszolódik Ormos MSZP-s frakciótársával, plusz a barkósan hátrasiklott bítlisz-frizura, merthogy ez az abszolúte magyar arc:
Szintén kuglifej:
Rendes magyar arc:
KUglifej:
Rendes magyar arc:
Egy fő kuglifej:
Sok rendes magyar arc:
Kuglifej:
Rendes magyar arc:
Ez is (mutatis mutandis):
Tiszteltetem a professzorasszony elegáns gusztusát!
Stumpf András (tegnap) az ATV-ben: „Havas úr! Ön most engem lebuzizott?!”
Hajas Henrik: „Ne vesszünk össze!”
Mire Stumpf András (a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egykori konzervatív úrnövendéke) nem veszett össze. Engedelmesen, konzervatívan vigyorgott, jó képet (a rendesnél is rendesebb magyar arcot) vágott a dologhoz.
Tehát, véssük emlékezetünkbe az idézett (a magyarországi posztmodern demokráciát tökéletesen jellemző) médiamozzanatot: Hajas Henrik a maga álironikus (értsd: brutálisan tahó) módján de facto lebuzizta az ATV stúdióvendégét, aki ezt először félénken szóvá tette, majd a műsorvezetői rendreutasítás után szó nélkül tűrte. A lebuzizást.
Kérem, akkor meg is érdemli! Akár „decens jobboldali konzervatív” az illető, akár „balliberális médiagörény”, ha még azt is eltűri – egy kis tévészereplés fejében –, hogy lebuzizza a műsorban a műsorvezető – foghegyről odavetve a gúnyos kifejezést, mintegy műsorvezetői önszórakoztatás gyanánt, vagyis minden indulati ok nélkül (noha haragból sem volna szabad!) –, ha ezt eltűri a konzervatív-keresztény-úriember, sőt még nyalint is hozzá picinkét, konzervatív nyelvével, szépen, szervilisen, nos, akkor ezek nekem secko jedno.
Buzizzák le egymást! Pró és rekontra… Mérgezzék vele a honi közéletet, nekem ehhez már nincs közöm, ez az ország, ez a világ végleg a primitív, mindenoldalú (hajas és még hajasabb) buzizóké lett. (Egyébként Heller Ágnesnek is, Czeglédi Zoltánnak is tetszett a rendes-magyar-hajas poén, ők is lelkesen vigyorogtak, s még volt ott valaki, nem emlékszem a nevére.)
