Hátulsó világban, örök szürkületben szeretek maradni, megülnék sokáig csöndemben, mint boros palack belsejében, lapos nyugalommal, mit a sikértányér elém csusztat, tálal kinálva és mégsem eröltetve, épp a körforgásból félre, vagy kiesve végképp, mint az aranymázas teásdoboz gyarmatárú tündérképe
gázláng-őszirózsás, valami adventi rorátés magányban, oly várakozásban állapodok, míg a szegfűbors erővé őrlődik, míg erodál a majoránna kába aromává, édes emlékezet metaforái a Franck kávé, a Váncza vanilia, nincs más halkszavúbb költészet, mint az eperlekvár melankóliája
a rézmozsárkorú vekker mindig késik, elfér annyi perc a valótlan időben, amennyi az égi vendégnek elég lesz fogyóeszközeink közül eltünőben, hisz annyi a tányér, üres üvegekkel cirádás kredencünk, mint egy Bacchus oltár, s mintha lakomának harmadnapja lenne, pedig csak az évek folytak el fölöttem
Kék ég, alulról nézvést a zsúfolt szilvafán át hiányzik-e vagy éppen ott él valaki messze kéksége van meg könnyen elszálló szivarfüstje a szilvák kék egéből fújja füstkarikáját fölgyűrűzi a földet mint a Szaturnuszt az Isten aztán gyűrűs szivarját eloltja a kupámon hiányzik-e vagy éppen úgy teszi hogy ne fájjon.
Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél a munkából hazatérő embereknek. Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelidít. Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás, csak gyorsabban mennék, biztosan elérném. Ha most itt volnál: apró mondatokból fonnék ruhát hűvös testedre, szelíd és megnyugtató puhaselyem-mondatokból, hogy te légy a legszebb, te légy a legmosolygóbb. S egy égszinkék szót az ujjadra húznék. S egy rózsaszínű szót a hajadba kötnék.
