Hát te meg miért haragszol ennyire? Én csak annyit mondtam, hogy hiszek neked. Azért hiszek, mert nem hazudsz, és mert az orrod nem gombalakú. Igaz fikásnak tűnik, illetve fikanickesnek, de nem gombalakú, és ez a lényeg, ez a bizonyság arra, hogy nem hazudsz. Én pedig ezért hiszek neked. Szinte csak neked. Már ez is baj?
vajon miért ne vehetné igénybe egy állam újraelosztási rendszerét az, aki amúgy az államot aktuálisan éppen igazgató kormányzattal vagy pártformációval nem ért egyet, azt bírálja...
@
Hát csak azért, mert jelen esetben a „bírálat” pont arra vonatkozik, h a kormány diktatórikusan működteti az államot, azaz állam - a legkülönbözőbb szinteken - nem más, mint a kormány v. Orbán Viktor keze és lába. Nem beszélhetnek egészpályás kormányzati letámadásról, ha ők az állam pályázati struktúrájánál kuncsorognak pénzért! Hát milyen dolog már ez? Ráadásul meg is kapják...ami külön vérlázító. Vagy arról ajvékolnak a közéletben, a hazai [ill. kooperálva próbálják lejáratni az országot a nemzetközi fórumokon és] sajtóban, h itt aztán már olyan diktatúra van, ahol semmi értelme a vitának, a diktátorral nem lehet vitatkozni, mert azt nem érdeklik az érvek, a párbeszéd, vagy sorban állnak a pénztárnál. A kettő együtt nem megy! Ilyen a boksz! Nem a diktatúrára, hanem éppen a demokráciára jellemző h a többségi hatalom anyagilag támogatja akár még az ellene acsarkodó kisebbséget is, ezzel fenntartva a társadalmi sokféleséget, mely sokféleség előfeltétele a demokráciának. (megj. nem vagyok meggyőződve róla, h jelen helyzetben ne szorulna felülvizsgálatra a demokrácia ezen jellemvonása. Ne fizessük már a rusnya banyájának a repülőjegyet meg szállodai szobát, hogy aztán a messzi Brüsszelben fajtársi szeánsz keretében fröcsögjenek arról, h Magyarországon a végidők vették a kezdetüket: jajj a sajtó, a jajj az alkotmány és még ez a mellény is, jaj-jaj! Ennek nem a demokráciához van köze, hanem a hülyeséghez.) Ezek azért szorultak ki a politikai életből mert az embereknek – visszafogottan fogalmazva – nagyon, de nagyon elegük lett már belőlük, és nem azért mert a demokrácia, meg a sajtó került volna itt a végveszélybe. Egyszerűen néven lett nevezve a gyerek. Kiszorultak a politikából [ill. Itt van még ez az LMP nevű furcsaság] és most nem bírván magukkal a f@szbúkon szervezkednek, civilek lettek. Aminek persze pontosan az a veszélye, hogy el tudnak vegyülni a kormányzati intézkedések ellen tiltakozó valódi civilekkel. Szerencsére amíg Babarczy féle alakok szervezik a civileket addig nincs miért aggódni – legfeljebb egy jót derül rajtuk az ember.
Az „alkotói támogatásnak” semmi köze nyugdíjhoz, EÜ ellátáshoz – mint h az utóbbiak társadalmi szerződésen nyugszanak -, szintén nincs köze a fizetéshez, ami az elvégzett munka piaci értékét jelenti. A redisztributált pénz legfőbb jellemzője pedig az, h a „from” attribútuma felülíródik és ott nem a költségvetésbe befizető lesz megjelölve, hanem a – [z] esetünkben a pályázati rendszert is működtető - aktuális hatalom. Nem tudom, h Clinton milyen kontextusban mondhatta ezt a mondatot, akár még értelmes is lehet. De az biztos, hogy a „megvédeni” és a „támogatni” az két külön kategória.
Adót fizet, nem? (Na jó, lehet, hogy épp ő nem, de az átlag meg igen.) Jár neki.
Esetleg fordítva lehetne feltenni a kérdést: lehetséges lenne-e "ellenzéki" nyugdíjpénztárat, eü ellátást, munkahelyeket kialakítani egy - papíron - demokráciában?
Bár szinte esélytelen, mégis teszek egy tétova kísérletet: vajon miért ne vehetné igénybe egy állam újraelosztási rendszerét az, aki amúgy az államot aktuálisan éppen igazgató kormányzattal vagy pártformációval nem ért egyet, azt bírálja, sőt támadja? Akkor tehát nyugdíjat, EÜ-ellátást, fizetést se fogadjon el tőle?
Várom szívélyes válaszodat.
Annak megkomponálásához ajánlom figyelmedbe, hogy a redisztribúció közpénz-alapon zajlik, tehát nem Orbán Viktor vagy a fideszesek hozzák be otthonról a pénzt a költségvetésbe, hanem az eltérő gondolkodású, pártállású és világnézetű polgárok, illetve azok vállalkozásai. Ebből adódóan a Babarczy Eszter által befizetett adó éppúgy benne van ebben a kalapban, mint a Jankoviché. Annak idején például Horn Gyula az én adómból is finanszírozta a Magyar Nemzet megmentését, amikor az tökéletlen szerkesztőinek köszönhetően a tönk szélére került.
Végül emlékeztetlek egy gondolkodónak ugyan nem kimagasló, de politikusnak sikeres úriember mondására: "Az államnak azt a polgárát is meg kell védenie, aki ellene tör." (Bill Clinton)
Barátocskám, és se oda, se vissza, se máshova nem sírok semmit. Én a magam életét élem, nem a másokét.
------------------
Más.
Szegény hülye Gyurica néni szerint csak Kambodzsában történt elitirtás. Vagyis az oroszországi "bolsevik" forradalom után az előző rendszer értelmisége, adminisztrációja, művészei, katonatisztjei, tanárai, diplomatái és főként filozófusai vígan dolgozhattak tovább, egy ujjal sem nyúltak hozzájuk. A rezsim nem is törekedett új elit létrehozására, hiszen kéznél volt neki a régi, aki tökéletesen megfelelt céljainak, minek fárasztotta volna magát ezzel? Érdekes és új felismerés ez.
Vagy a kurdok, örmények kárára elkövetett népirtások során is előbb gondosan szelektálták az elitet, rájuk úgy vigyáztak, mint a hímes tojásra, és csak a pórokat lötték halomra, ugye?
És bármeddig is tekerjük vissza a történelem kerekét, egyszerűen nem találunk példát elitirtásra, a francia forradalom idején sem történt ilyesmi, Caligula sem végeztette ki a neki nem tetsző szenátorokat, költőket, pantomimszínészeket, csak az idióta Pol Potnak jutott az eszébe.
Miért zsidóz konkrétan? Például Almási professzor. Mi értelme van a zsidózásnak? Még az ún. „pozitív diszkriminációnak” sincs értelme (épp elegendő a sima emancipáció), hát még a „pozitív rasszizmusnak”. Mire való a zsidózás, túl azon persze, hogy ha a professzor populárisan zsidóz a „Nép” szabadságos napilapjában, minden bunkó érti a szövegét: Há’ iggen, ökh, a zsiddók. Idézem: „amíg a teljes középosztálybeli, értelmiségi elit [ti. a zsidó, a sváb és a kulák] élt, írt, dolgozott, jelen volt, kommunikált – a taplóság nem jutott szóhoz”.
Tehát. Az esztétaprofesszor erőset toppant két Toldi Miklós-i lábával, keményen a történelem szeme közé tekint, majd bátran kijelenti: csak a kulákok értettek a „falusi gazdálkodáshoz”. És ami még úgy, ahogy érthető, ilyen az újsütetű professzori bölcsesség. Nyilvánvalóan nem igaz az állítás, s már csak azért sem, merthogy másutt, más összefüggésben épp ezek a liberális professzorok süvöltözik az emberek fülébe: az állampolgár fizikailag is, szellemileg is legyen versenyképes, legyen mobil, váltson lakóhelyet, váltson életformát, ha kell, váltson szakmát, az élet permanens tanulás és így tovább és így tovább, ismerjük a liberáldoktriner hiszekegy minden lózungját. Vagyis. Ha a „falusi gazdálkodás” olyan, mint bármely szakma (képesítés, képzettség), miszerint lehet váltani egyikről a másikra, akkor vajon mitől fölkentek éppen a kulákok mezőgazdaságilag? Az ókori papság azért őrizte (ha kellett, fegyverrel is) a privilégiumait, mert pontosan tudta: a pórnép által borzongott misztikus tudomány, pl. a csillagászat (melyből az égi papság földi hatalma sarjadt) simán megtanulható. A szabadkőművesek egészen elképesztő műszaki objektumokat alkottak, miközben számukra is világos volt: amit tudnak, minden további nélkül elsajátítható, talán már gyengeközepes műszaki érzékkel is. A szabadkőművesek ezért szerveztek titkos társaságokat, ezért alakultak ki, máig ható tradícióként, az ún. „szabadkőműves páholyok”, s én ezért nem értem: miből gondolja Almási professzor, e kiélemedett-kuláklófarka alól alágőzölgő, városi virsli-potyadék, hogy a parasztember, aki falun született, vagy pl. a rácegresi pusztán élte le egész életét, ötéves korától (kis)cselédként, majd béresként, napszámosként dolgozott, tevékenykedett, nem képes megtanulni a „falusi gazdálkodást” pl. az aranykalászos gazdatanfolyamon, vagy horribile dictu az agráregyetemen? Illetve értem: aki nem tud érdemi, értelmes dolgot közölni az újságban, az ír valami hülyeséget. Az újságban. Hogy jobban tenné, ha inkább kussolna? Nyilván jobban tenné, ám az élet nem így működik, gyerekek! Nem úgy, hogy értünk valamihez, tudunk valamit, s arról beszélünk, hanem az történik, hogy az „elitentellektüel” csak mondja, mondja, ami épp eszébe ötlik, míg a másik „entellektüel” vakkant rá, hörög rá valamit, vagy nem vakkant, nem hörög semmit, csak nyüszít magában – és ennyi. Nagyjából ez az „értelmes középosztály” által kondicionált társadalmi kommunikáció (vita, párbeszéd, véleménycsere, nézetütköztetés stb.).
Én pedig mindezt bunkó dolognak tartom, de amire még ráfoghatjuk: ízlés kérdése. A von Halbidiot-protzigsalon aus művelt embertől ennyire telik, nem öröm, de mit tehetünk? Semmit. Miért? Mert az esztétaprofesszorság ugyan megtanulható, sőt még a szakszerű lócsutakolás is megtanulható (én a fiamtól lestem el a fortélyait, ő a berényi lovardában), szóval: a lóápolás tanulható, míg a lóporra születni kell. Almási professzornak kevés jutott belőle. Jó. Nadeviszont, miért kell zsidózni? Ez a kérdés. Ha ugyanis a kulákság szakma, a kulák von Landwirtschaft-kunst aus művelt, mintegy értelmes középosztálybeli alany (persze nem az, de föltételezzük: ha az volna, ha a kulák von Pferdegeschirr aus tartozna az elithez), akkor is, hogy a lószerszámba jön ide a sváb?! Milyen alapon elit a sváb, például a magyarhoz képest? Az entellektüel professzorok von Alfred-Rosenberg-Haus aus műveltségének alapján? Jó, rendben van, Dr. Prof. Kulákegyetemi esztétaprofesszor szerint e kérdésben a német-náci fajelmélet a szellemi iránytű: a sváb gazda faji alapon felsőbbrendű gazda, de legalábbis nagyságrendekkel jobb gazda a magyar, a tót, a szerb, a román gazdánál, és már csak azért is, merthogy a sváb gazda helyből (genetikusan) kulák. Minimum kulák. Világos, éljen Alfred Rosenberg! Ám még így is marad a kérdés: hogyan keveredik ide pluszban a zsidó? Interdiszciplinárisan? A német-náci fajelmélet és a magyar-zsidó fajelmélet szintéziséből alakul ki az egyigaz professzori fajelmélet: amíg a zsidó, a sváb és a kulák „élt, írt, dolgozott, jelen volt, kommunikált – a taplóság nem jutott szóhoz”?
Nem bizarr ez így egy kissé?
Persze, értem én (nem akarok naivnak látszani), tudom, hogy az emberek a sváb, tót, román, zsidó szavakat úgy használják a közbeszédben, mint a hamburger, mobiltelefon, hokedli, nokedli, pinkód, pótgumi… kifejezéseket, az egyik ember mondja a másiknak: zsidó, a másik pedig tökéletesen érti a szót: zsidó. Mi van ezen csodálkoznivaló? A zsidó az a zsidó. Így hát magam sem ezen akadok fönn igazából, vagyishogy a probléma ott kezdődik, ahol egy Vásárhelyi Mária egy 168 Órában zsidózik. Szó szerint idézem és viszonylag hosszan, a szövegösszefüggés érintetlensége okán:
„A kétféle identitású középosztály megosztottságát és belső ellentéteit tovább mélyítette a trianoni trauma: az elcsatolt területekről több százezer, önmagát a középosztályhoz tartozónak valló, ám megélhetési forrást nélkülöző magyar települt vissza. Jelentős részük »keresztény-úri-magyar« mivoltára hivatkozva kívánt egzisztenciához jutni, illetve másokat kiszorítani pozícióiból. A Horthy-korszak pedig - amelynek legfontosabb társadalmi bázisát épp ez, az identitását a származásából merítő középosztály jelentette - legitimációjáért cserébe készen állt arra, hogy e középosztály kívánságát teljesítve hozzálásson a történelem kerekének visszaforgatásához. Törvények és rendelkezések sorával elérte, hogy az állami hivatalok betöltésekor a szakértelem és a teljesítmény helyett a feudális előjogok váljanak meghatározóvá. Olyannyira, hogy még az oktatási rendszert is az előjogok konzerválásának szándékához igazította. A numerus clausus pedig már a húszas évektől törvényesítette a polgári középosztály gerincét adó zsidóság kiszorítását az állami pozíciókból és a szellemi életből.”
Hogy mi a problémám ezzel a szöveggel? (Már ezzel is!?)
Az a főproblémám, hogy voltaképpen (mármint a dolog tartalmát tekintve) semmiben sem különbözik egy Babarczy-szövegtől, vagy egy Almási-szövegtől. Hogy miért? Erről írok legközelebb.
Magyar Hírlap: „Az előző évek MSZP-kabinetjeivel szemben a Fidesz–KDNP-kormány kultúrpolitikájának nyitottságát demonstrálja, hogy a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) a balliberális szerzőket és kiadóikat több százezer, esetenként milliós állami támogatásban részesíti. Így kaphattak áprilisban juttatást a Heller Ágnes és Jürgen Habermas könyveinek kiadását gondozó kiadók…”
A tegnapi kérdésem így hangzott: miként „demonstrálja” a „Fidesz–KDNP-kormány kultúrpolitikájának nyitottságát” az, hogy a Nemzeti Kulturális Alap „balliberális szerzőket” támogat?
A mai kérdésem pedig: ha igaz, hogy a „balliberális szerzőket” nem az állam (képviseletében: a Nemzeti Kulturális Alap), hanem a „Fidesz–KDNP-kormány” támogatja, akkor vajon miért támogatja a „Fidesz–KDNP-kormány” azt a Heller Ágnest, aki ellen a „Fidesz–KDNP-kormány” (egyik hivatalnoka), nyilván megalapozottan, bűnvádi eljárást kezdeményezett?
A „Fidesz–KDNP-kormány” bűnözőket támogat? Az állam pénzén? A „Fidesz–KDNP-kormány” ilyenformán a bűnözők kormánya volna?
Azért kérdem ezt ily hitetlenkedve, merthogy maga a Magyar Hírlap közli az olvasóival.
„Nem tudom, h Magasságának van-e ellenvetése azzal kapcsolatban, h a vázolt balliba vízió…”
Félreértés történt. Nem azt mondtam, hogy leállok veled „ellenvetést” cserélni, bármiről is (és különösen nem az efféle primitív: „sóletező”, „ballibázó” modorban), hanem azt írtam: én a helyedben abbahagynám ezt a szánalmas vergődést. Hidd el, nemhogy engem, senkit nem vezetsz meg vele. Tudom, ki vagy, és beteges dolognak tartom, amit csinálsz. Na most, azért mondom el mindezt, mert az ilyen betegség, ha meg nem is szüntethető, egy sima abbahagyással „kezelhető”, tünetmentessé tehető. Hidd el Gyurica bácsinak, ezen a topikon nem fogod bebizonyítani, hogy originális stiliszta vagy, mert (ismétlem) te még a kóbornickeket sem tudod megtéveszteni! Magadat esetleg.
Az valóban nagyban egyértelműsítené a helyzet megítélését, ha Babarczy úgy nyert volna a pályázaton közpénzt, hogy mindeközben konkrétan a pályázati rendszert [v. adott pályázati eljárást] kritizálja. De az a helyzet, h ilyen ziccert azért ritkán produkál az élet – bár lehet érdemes lenne utánanézni a dolognak. A ballibák kommunikációja az, h a kormány egészpályás letámadást intézett az állam gépezete, a demokrácia ellen és diktatórikus irányítást vezetett be, melynek manifesztációi közé tartoznak NENYI kifüggesztetése; az alkotmánybíróság jogkörének csorbítása; a köztisztviselők, ~alkalmazottak kirúghatóvá tétele; a médiatörvény; az új alkotmány – az utóbbi kettő ellen szervezett tüntetést „hősünk” a 85 ezer virtuális tagot számláló „Egymillióan a magyar sajtószabadságért” f@szbúk projekt keretében, láthatta Magassága a videót róla itt a topikban - de még a reptérelnevező bizottságot is feloszlatta a kormány [v. Orbán Viktor személyesen – ki tudja?] amikor az szót emelt a kormány elképzelése ellen a reptér nevét illetően stb.
Nem tudom, h Magasságának van-e ellenvetése azzal kapcsolatban, h a vázolt balliba vízió a megfélemlített köztisztviselőkről, közalkalmazottakról, mindenféle bizottságokról, kuratóriumi tagokról akik rettegve [v. épp szervilisen] fejeznek ki, valósítanak meg egy központi akaratot megfelel-e a valóságnak?
1) Ha megfelel, akkor viszont ehhez a gonosz, diktátori hatalomhoz, ami már nem csak a miniszterelnök személyben, nem csak a kormányban, hanem az egész állami apparátusban és annak működési szabályaiban ölt testet – mostanában újból divatba jött megjelöléssel élve – demokratikus ellenzéki csak a rinocéroszi pofabőrt vállalva kuncsoroghat adományért. Hangsúlyozom: maga a kuncsorgás a kritizált elem, az egy millió forint elnyerése másodlagos – az már nem Babarczy felelőssége.
2) Ha megfelel, akkor Heller, Babarczy stb nem kapott volna támogatás. Mi több, meg sem próbáltak volna pályázni, hisz nyilvánvaló kellett volna, h legyen a számukra, h esélyük sincs, ill. az általuk vizionált hatalom csak korrumpálta volna őket, ha megítéli a támogatás, azaz betömi a rikácsoló szájukat némi pénzzel.
Persze a Magyar Hírlap rosszul érvel, ebben tökéletesen egyetértünk. Jankovics úr pedig egy őszinte ember és nem politikus, úgy tűnik nem arra jár az agya, hogy minden kínálkozó lehetőséget felhasználjon a politikai ellenfeleivel szemben.
Az öncélú durvulás, továbbá az undorító jelenségek kifejezéseinek („fingás”, „púzás”) idült ismételgetése nem stílus, hanem épp ellenkezőleg. Majmolásnak is kevés, ez szánalmas vergődés. Én a helyedben abbahagynám. Különösen, ha egyébként (érdemben) nem volnék képes normálisan megfogalmazni azt, amit mondani akarok, ha akarok egyáltalán mondani valamit. Például:
Milyen vastag pofabőr kell ahhoz, h valaki egyfelől a kormányzatot a demokratikus intézmények és a sajtószabadság felszámolásnak a vádjával támadja és ellene tüntetéseket szervezzen, másfelől pedig alázatosan ezen diktatórikusan működő intézményrendszeren keresztül pályázzon közpénzre…
Aki nem tudja, nem érti, hogy Babarczy nem a „kormányzat”, hanem a kormány ellen tüntetett, továbbá nem tudja, hogy még a „kormányzat” sem azonos a magyarországi „intézményrendszerrel”, az állammal, nemhogy a kormány, nos, aki ezt nem érti, az legföljebb a „fingásról” képes autentikus véleményt alkotni a neten.
Egyébként a fölvetésre magad válaszoltál, csak nem vetted észre, miként a Magyar Hírlap sem tudta utolérni saját logikáját:
„Az előző évek MSZP-kabinetjeivel szemben a Fidesz–KDNP-kormány kultúrpolitikájának nyitottságát demonstrálja, hogy a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) a balliberális szerzőket és kiadóikat több százezer, esetenként milliós állami támogatásban részesíti. Így kaphattak áprilisban juttatást a Heller Ágnes és Jürgen Habermas könyveinek kiadását gondozó kiadók. De egymilliós alkotói támogatásban részesülhetett a kormányellenes tüntetéseket szervező Babarczy Eszter és a szintén a liberális értelmiséghez tartozó Csaplár Vilmos és Szilágyi Ákos író is. Jankovics Marcell, az NKA elnöke mindezt azzal magyarázta, az év végéig még balliberális túlsúly marad a kuratóriumaikban.”
Itt látszólag a Magyar Hírlap vitázik Jankovics Marcellal. A Magyar Hírlap szerint Jankovics téved vagy hazudik, tekintve, hogy a Nemzeti Kulturális Alap illetékes kuratóriuma nem autonóm módon döntött (a Magyar Hírlap szerint), hanem a „nyitottságot demonstráló” kormány kegyes engedelmével. Igen, csakhogy az állítását a Magyar Hírlap nem tudja bizonyítani. Nem is lehet. Esetleg majd. Jövőre. Amennyiben marad ez a kuratórium, vagy: alakul egy másik, de újfent olyan kuratórium jön létre, amelyben „balliberális túlsúly” mutatkozik, vagy: az új, de már nem „balliberális”, hanem besenyő-túlsúlyos kuratórium is tömi majd pénzzel a „tolvaj” Helleréket. Akkor igen, akkor joggal lesz elmondható, hogy Orbánék „nyitottságot demonstrálnak”.
Ám mindez egyelőre csak föltételezés. Ami a tény: (1) Babarczy tüntetett a kormány médiapolitikája ellen (tudomásom szerint csak a médiapolitikája ellen), (2) pályázott 1.000.000 forintra, de nem a kormánynak, hanem az államnak, illetve az ügyben illetékes állami szervnek nyújtotta be a pályázatot, továbbá (3) az a kuratórium, amely nem tekinti Babarczy tüntetését skandalumnak, megítélte a megpályázott összeget.
Ezek a tények. A kérdés pedig a következő: hogyan jön ide a „bőrmajomság”, a „rinocéroszi bőr”, a „sólet” és a „fingás”?
A logikád nulla, ugyanakkor a szóhasználatod az eldurranásig hasonlít Babarczy Eszter hozzászólásához:
Sólet adagokkal támogatja a kormányzat a fingósakat
„Az előző évek MSZP-kabinetjeivel szemben a Fidesz–KDNP-kormány kultúrpolitikájának nyitottságát demonstrálja, hogy a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) a balliberális szerzőket és kiadóikat több százezer, esetenként milliós állami támogatásban részesíti. Így kaphattak áprilisban juttatást a Heller Ágnes és Jürgen Habermas könyveinek kiadását gondozó kiadók. De egymilliós alkotói támogatásban részesülhetett a kormányellenes tüntetéseket szervező Babarczy Eszter és a szintén a liberális értelmiséghez tartozó Csaplár Vilmos és Szilágyi Ákos író is. Jankovics Marcell, az NKA elnöke mindezt azzal magyarázta, az év végéig még balliberális túlsúly marad a kuratóriumaikban.”
BABARCZY ESZTER BUDAPEST ALKOTÓI TÁMOGATÁS „ÉN ÉDES GYILKOSOM” MUNKACÍMŰ REGÉNY MEGÍRÁSÁRA 1.000.000 Ft (MASZRE) 2602/1460 Döntés dátuma: 2011. június 16
Milyen vastag pofabőr kell ahhoz, h valaki egyfelől a kormányzatot a demokratikus intézmények és a sajtószabadság felszámolásnak a vádjával támadja és ellene tüntetéseket szervezzen, másfelől pedig alázatosan ezen diktatórikusan működő intézményrendszeren keresztül pályázzon közpénzre, hogy támogassák őt az „Én édes gyilkosom” Stockholm-szindrómás munkacímű regénye megírásában? Milyen rinocéroszi bőr kell ahhoz, hogy valaki a világhálón azt terjessze, h a rezsire is alig futja neki (Eszter Babarczy: takarítani fogok. valamikor a jövőben.június 28., 13:33 http://www.facebook.com/eszter.babarczy/posts/10150240601735859 ), miközben milliós összeget vesz fel? Hüp-hüp-hüp Babarczy trükk? Örökletes bőgőmajomsággal cserzett rinocéroszi bőr kell hozzá!
Most veszem észre, hogy olykor már magam sem veszem észre, mennyire, de mennyire szellemes vagyok. Időnként a kelleténél is jóval szellemesebb. Vagyishogy itt nyilván nem a Pol Pot Kambodzsájában töltendő szép karácsonyra gondoltam, egyáltalán nincsenek bennem irtó szándékok, gyilkos indulatok, egyszerűen csak a hozzászólásból kitetsző szellemi összevisszaságra utaltam a földrajzi metaforával.
1) Ha nem Kambodzsában, hanem Kínában, akkor legyen neked is kellemes karácsonyod! Indokínai fenyőfaünneped a sanghaji esztétikatanszéken. De akkor már nem Kínában, hanem Kambodzsában!
2) Ezt írja a tudós Almási professzor: „az elmúlt évtizedekben többször is irtották az elitet, amit egy ilyen kis ország nem visel el következmények nélkül. '44-ben elvitték a zsidókat, '46 után a svábokat, később a kulákokat, azaz üldözték azokat, akik értettek a falusi gazdálkodáshoz, az '56-'57 után kivándoroltakkal tovább csökkent az értelmiség társadalmi aránya, bár természetesen nem csak ők disszidáltak. (A folyamat nem állt le: a jó fejek közül ma is sokan mennek el, nagyrészt örökre.)”
Ha itt a „folyamat nem állt le” szintagma, illetve a „mennek el” kifejezés nem a „kivándorlásra”, nem a „disszidálásra” vonatkozik, hanem arra, hogy az esztétikai jó fejek immár az örök kulákmezőkre távoznak (kisrészt nemörökre, merthogy csak nagyrészt örökre), ha tehát így van, akkor ebben is legyen fenyőünneped, legyen csilingelőn sváb és zsidó karácsonyod egyszerre! A Zhejiang tartományban. Vagy: Csang cseng – a Nagyfalra mászva. Legyen úgy, ahogy a kulákos stílérzéked diktálja, ti. mindez formai kérdés.
A lényeg a következő: erősen bunkósodik az ország. Ezért halnak a jó fejek. Illetve azért bunkósodunk, mert kipurcannak a jó fejek. Vagy ezért van az, vagy azért van ez. Hát igen, már Beauvoire sem tudta pontosan, mi is volna jó igazából (vö. Minden ember halandó), vagyis Almási professzor jó okkal fenyegette meg e síri világot: ha nem kezdünk el rögvest operába járni, a jó fejek mind elmennek. Valahová. Valahogyan. Nagyrészt örökre! Kisrészt nem örökre.
Mért is tagadnám, volt idő, mikor magam sem gondoltam másként; sose felejtem el (minta ma történt volna), valamely korareggeli, velőtrázó szexuális tevékenységem után kb. ennyit voltam képes elnyöszörögni: nos, akkor én ezzel a magam részéről elmentem, nagyrészt örökre (értsd: legalább aznapra), ám a nejem (aki magánemberként erősen filozofikus alkat) már vacsora közben tájékoztatott: az „örökre” relatív kategória (mármint a tárgyalt vonatkozásában), legföljebb tíz-tizennégy órányi terjedelemben tolerálható. Ma már persze nyúlik az idő, képlékenyül, az ember egyre jobban érti Dali művészetét, illetve azt az alapbölcseleti tételt, mely szerint megfellebbezhetetlen, örök igazságok nincsenek. Minden relatív. Még a relatív is relatív.
Egyetlen archimédeszi pontot ismerünk, nevezetesen, hogy: a jó fejek mindig elmennek. Nem jönnek, hanem mennek! A túlvilágra mennek. Oda disszidálnak. Nagyrészt örökre, s így immár ők is az Égi Ávéház teraszán üldögélnek eszmeileg megújultan, rendelnek maguknak a tejszínhabos feketeávó (illetve ávé) mellé egy szelet liberális dohostortát, elméláznak picit a földi prolik bunkósodásán, majd egy főúri kulákmozdulattal kiemelik tudós töltőtollukat jól szabott (esztétikus) falusi szmokingjuk belső zsebéből, és megírják önkritikus levelüket a Magyar Kapitalista Kulákpárt Központi Bizottságának, mely levélben maximális odaadásukról, örök hálájukról, hűségükről biztosítják a zsidó, sváb és kulák elvtársakat, az egész értelmes középosztályt a még életben maradott erkölcsi-eszmei jövő-menőkkel (értsd: a nagyrészt örökre elmenőkkel) együtt...
Ahá! Szóval nem tudtad. Oké. Akkor információt fogok közölni: a Kulturális forradalom elitirtás volt. Kínában. Nem Kambodzsában.
Lényegi észrevételt fogok tenni: Almási vagy Andrássy - lényegtelen - nem arról beszél, hogy aki jófej, az elment az országból, hanem generációsan teszi a közlést: aki számára jófej, az meghalt.
Válaszolok, mert nagyon úgy tűnik: intellektuális tigrisszart ebédeltek a topikon, és lám, rendesen bennük rekedt a dolog, ami pedig erősen feszíti a piciny debatter-bendőt, s amelyből időnként elő-előpukkad egy-egy csetelős-velős nagygondolat, vagyishogy nincs más választás, előbb-utóbb ígyis-úgyis reflektálnunk kéne.
Azóta sem értem: mit kellett volna erre mondanom, nem értem, mi közöm ahhoz, hogy valaki tájékozatlan-e, vagy sem, s ha tájékozatlan, mennyire tájékozatlan? Mi közöm ahhoz, hogy a tájékozatlan nick nem tudja, hol nézhetne utána a „kínai kulturális forradalom” történetének?
Ha viszont debatteri ellenvetés akarna lenni az immár duplikáltan szánalmaska hozzászólás, akkor hát rendben van, válaszolok. Több rétegben.
Mindenekelőtt megmutatom, milyen kérdés az érdemi kérdés. Szó szerint idézem elképesztő önmagamat: Mi bizonyítja Almási professzor állítását, mely szerint: „amíg a teljes középosztálybeli, értelmiségi elit élt, írt, dolgozott, jelen volt, kommunikált – a taplóság nem jutott szóhoz”? Mi bizonyítja, hogy Lator László megveti az irodalomelmélettel foglalkozó tudósokat? Mi bizonyítja, hogy Babarczy Eszter „originális, unikális filozófus”, annyira „bölcs”, mint egy „koros guru”? Mi bizonyítja, hogy Heller Ágnes „okos nő”, egyáltalán, hogy filozófus, s nem csupán egy politikai-filozófiai zsargonban (Orbánék szerint: tolvajnyelven) handabandázó tovarisnyica?
Nos, ezekre a kérdésekre érkezett az alábbi „válasz”:
A „tény” szó arra vonatkozik, hogy Magyarországon nem volt elitirtás. Hogy Kambodzsán kívül volt-e? Az már egy másik mondat, melyben az állítást a zárójeles rész kondicionálja. Vagyis „tudomásom szerint” Kínában nem volt elitirtás. Ennyi. Mit kellett volna még ehhez hozzáfűznöm?
Na most, még egyszer a csetelős hülyekérdés: „Az 1966-1976-os Kulturális forradalom nevezhető elitirtásnak?”.
Válasz: nevezhető. Bármi nevezhető bárminek, csak egy (esetleg két) diplomagyűjtő esztétaprofesszor kell hozzá. A kulák is minősíthető aufkléristának, sőt nevezhető a kulák az „értelmes középosztály” elitrészének is. Mondom, ez pusztán megfelelő mérvű korlátoltság kérdése.
Ha viszont az érdeklődés így hangoznék (ámde nem így hangzott!), minősíthető-e értelemmel, hozzáértéssel a „kínai kulturális forradalom” elitirtásnak, akkor egyszerű a válasz: nem minősíthető.
Fajirtás az, amikor valahol valakik, intencionálisan, koncepcionálisan egy faj, rassz stb. kiirtására törekszenek.
Népirtás az, amikor valahol valakik, intencionálisan, koncepcionálisan egy nép, etnikum kiirtására törekszenek.
Elitirtás az, amikor valahol valakik, intencionálisan, koncepcionálisan a társadalom elitjének kiirtására törekszenek.
A háború – általában – emberirtás, nem – szükségképpen – fajirtás, népirtás, elitirtás, noha megtörténik benne fajhoz, rasszhoz, néphez, elithez tartozó emberek „irtása” (értsd: elpusztítása) is.
A „kínai kulturális forradalom” genus proximuma (szerintem) a politikai polgárháború (ezt a fogalmat találtam ki rá – tudomásom szerint originális vagyok ebben, merthogy tudomásom szerint ezt a kifejezést más nem használja). Az ideológiailag is átszínezett hatalmi harc halálos áldozatai közé tartoztak munkások (parasztok), értelmiségiek, párttagok, pártonkívüliek. Miként azok, akik öltek, szintén vegyes összetételűek, vagyis: ölt párttag pártonkívülit, párttag párttagot, pártonkívüli párttagot és pártonkívüli pártonkívülit, továbbá: értelmiségi munkást, munkás értelmiségit, értelmiségi értelmiségit és munkás munkást. A vörösgárdisták (jobbára egyetemisták) ölték a hadsereg (jobbára parasztszármazású) katonáit, a hadsereg pedig ölte a vörösgárdistákat. Amiként az általában a (polgár)háborúkban lenni szokott. Tehát:
Az a nick, akinek ez a „logikai” végkövetkeztetése, eleve nem vehető komolyan, ez ugyanis a mindenkori neofiták (horribile dictu: Örkények, még horribilébb dictu: Gyurcsányok), illetve különféle náci és urbánus epigonjaik részint unalmasan ingtépdeső, hamuszóró, részint unalmasan öklendező, fröcsögő patentszövege, semmi köze a történelmi valósághoz, vagyishogy ez még szokványcsetelésnek is gyönge. Nem szólva arról, hogy Örkény egy meghatározatlan „csoport” nevében beszélt (többes szám első személyben), vagyis a „hazug kor” szintagma végletesen bornírt szóösszetétel. Messze Örkény alatti. Nem jelent semmit, illetve azt jelenti, hogy a használója nem ismeri a történelmet, indulata viszont van tőle doszt. Ezért nem vehető komolyan, így hát az idézett állítással érdemben nem foglalkozunk. Ellenkező esetben minden primitív marhaságra írhatnánk valamit, s ezáltal habosodna a dolog orrvérzésig. Aki szerint tehát hazug volt a kor, annak most legyen nyári karácsonya: hazug volt.
A magyar ember azt szereti hallani, amirõl én már gyerekkoromban jól megéreztem, hogy csikasznagy hazugság. Például a legendás magyar munkás, meséje. Aki üres gyomorral is, újoncként is szétdolgozza a francia Renault gyárban, vagy a birminghami hajógyárban az ottani régi szakikat, és azok térden könyörögnek neki, hogy úgyan lassaabban gyártsa már a kiválót, mert különben normát ront.
Ez a műszaki életben kétszerkettő. Aki végzett valaha normális munkát, mondjuk így: melózott valaha az életben (nemcsak esztétikai meg a tököm tudja, milyen kvázi diplomákat gyűjtögetett, mint valami koszlott handlé, illetve aki nemcsak „gyerekkori jó megérzéseiből” táplálkozik intellektuálisan), az pontosan tudja: az a magyar melós, aki kikerült a Renault-gyárba, bizony, menetből szétmelózta az ottani munkásokat, főként a szaktudása múlta messze fölül a nyugati melósét, már amennyiben a nyugati munkás melósnak nevezhető egyáltalán. Ennek egyébként objektív, történelmi okai vannak/voltak. Ugyanis amíg a nyugati műszaki technológia tradicionálisan fejlettebb (pl. a magyarénál), ergo a nyugati munkás kvázi robot (vö. Chaplin: Modern idők), addig – és épp ezért – a magyar melós rá van kényszerülve arra, hogy a magasabb szintű technológia hiányában, maga okoskodja-ügyeskedje ki a viszonylag jó műszaki megoldást. Én dolgoztam nyugaton, nem a Renault-gyárban nyilván, hanem más munkahelyeken, vagyis minderről közvetlen, személyes tapasztalataim vannak: ha valami megakadt az építkezésen, a nyugati (osztrák, német, svájci, angol) melós gyakorlatilag teljesen lepadlózott, sőt sok esetben a mérnök is, s ilyenkor a művezető (az „óber”, a „passzer”, a „verkfűrer”) mindig a magyar melóst hívta át segíteni, aki – személyes tapasztalatom szerint, de mások is erről meséltek – minden esetben meg tudta oldani a váratlanul adódó problémát. Az osztrák, a svájci szinte soha!
Egyébként megfigyelhető volt: ahogy haladtunk kelet felé, úgy mutattak egyre és egyre magasabb színvonalat a mérnökök, technikusok, szakmunkások személyes kvalitásai. Nem az általános technológia nyilván, hanem – ez egy történelmi paradoxon – az egyéni, személyes tudás, rátermettség, talpraesettség. Magyarán: a román mérnökök a magyar mérnököknél is jobbak – voltak; hogy ma hogyan van, nem tudom, már nem vagyok mélyen benne a dologban.
Az tehát, hogy a Renault-gyárba kikerült melós a szakismeretet, a munkaszorgalmat tekintve messze fölülmúlta a helyi munkásokat, csak a tudatlanul tudálékos ember számára hihetetlen. Méghozzá szánalmas tudatlanságra valló ismerethiány érhető itt tetten. Ugyanis értelemszerű, logikus: mindenhonnan a legjobb, legerősebb, legéletképesebb, legtalpraesettebb, legrátermettebb emberek vándoroltak el, azok, akikben mindenekelőtt volt kurázsi az elinduláshoz, továbbá, akik kibírták a hosszú, viszontagságos utazást; és így volt ez anno Liverpool, Dublin, Palermo és Boston között, illetve – szintén személyes tapasztalat – így volt ez a Nyíregyháza-Nyugati-pu. viszonylatában közlekedő hírhedt „feketevonaton” is. Én mindenesetre (művezetőként) százszor inkább dolgoztam (különösen „maszekba”) azokkal a nyírségi (egykori paraszt) csávókkal, „elsőgenerációs kőművesekkel”, akik kibírták a „feketevonat” viszontagságait, vagyishogy erősebbek, ügyesebbek, szakmailag talpraesettebbek, nota bene szorgalmasabbak voltak a városi szakmunkásoknál.
Mindezt pedig hiteles művészi alkotás is alátámasztja. Balázs József, Fábri Zoltán: Magyarok.
… kíváncsi vagyok hogy egyáltalán volt-e akkoriban számottevõ szlovák, cseh, román, v. szerb filmgyártás. Nem tudok errõl szinte semmit. Az oroszról nem is beszélek, mert ott 1925-tõl sosem kerülhetett volna még negatívra sem olyan film, ami nem a forradalom és Sztálin nagy diadalmairól szólt. Azt feltételezni tehát, hogy ott lehetett valami önálló rendezõi koncepció, külön iskola, egy kérdezgetõs, és urambocsá' kritikai kiváncsisággal megspékelve, az több mint fantázia.
Ez az igazság. És ez azzal van bizonyítva, hogy a tudósnick „kíváncsi”. Nem tudja, hanem kíváncsi, s a kíváncsisága okán keni oda keményen az abszolút igazságot, ami egyébként ugyanazon nick szerint nincs. Csak azt ugyebár máskor, másutt, egy más „kíváncsiságával” bizonyítja. „Filozófiailag” állítja, hogy „nincs abszolút igazság”, csetelésileg pedig bőszen sorolja az „abszolút igazságokat”. Ügyes – mondaná Kohn bácsi.
Én nem kíváncsi vagyok, hanem tényeket sorolok.
Mindenekelőtt a csetelős állítás: „Azt feltételezni tehát, hogy ott [ti. a Szovjetunióban] lehetett valami önálló rendezői koncepció… több mint fantázia”.
Ismétlem: mindez nem „fantázia”, még kevésbé „kíváncsiság” kérdése, hanem ténykérdés. Ahol egy Sevcsenko, Joszeliani, Csuhraj, Dolidze, Batalov, Kajdanovszkij, Suksin, Romm, Bondarcsuk, Eisenstein, Tarkovszkij, Mihalkov, mutatis mutandis: Kuroszava, Jancsó, továbbá: Lotjanu, Naumov, Kalatozov, Lioznova… a színházakban: Rozovszkij, Babocskin, Mejerhold, Sztanyiszlavszkij, Tarkovszkij, Vasziljev… dolgozott, ott bizony volt „rendezői koncepció”, mégpedig olyannyira volt, hogy pl. Eisenstein, Tarkovszkij művészete világszerte ismert iskolát teremtett.
… kíváncsi vagyok hogy egyáltalán volt-e akkoriban számottevõ szlovák, cseh, román, v. szerb filmgyártás. Nem tudok errõl szinte semmit. Az oroszról nem is beszélek, mert ott 1925-tõl sosem kerülhetett volna még negatívra sem olyan film, ami nem a forradalom és Sztálin nagy diadalmairól szólt.
Ez a csetelős érv: „nem tudok erről szinte semmit”. Az az okos nick ugyebár, annak van igaza, aki nem tud semmit. Így könnyű. Egyébként pedig a nem tudás mögött sunyító állítás tételesen nem igaz.
Mindenekelőtt: ha úgy is lett volna (de nem úgy volt!), hogy csak Sztálinról és a forradalomról forgathattak filmet a Szovjetunióban, akkor az mit minősítene? Például Eisenstein művészetét illetően. Eisenstein filmtörténeti jelentőségű munkái 1925 után születtek, méghozzá kivétel nélkül mindegyik.
Hogy jó román filmet láttam volna, nem emlékszem, Makk Károlynak, Kósa Ferencnek voltak koprodukcióban készült alkotásai, nekem nem túlzottan tetszettek. Viszont az, hogy a román nemzeti filmgyártás (esetleg) gyenge volt, mit bizonyít? Ezt bizonyítja: „kíváncsi vagyok hogy egyáltalán volt-e akkoriban számottevõ szlovák, cseh… filmgyártás”.
„Szlovák, cseh” nem volt, viszont csehszlovák volt, méghozzá világhírű, szintén filmtörténeti jelentőségű.
Összegezve: én nem arról beszéltem, hogy Magyarországon 1945 után nem készültek gyönge propagandafilmek, noha készültek jó propagandafilmek is, méghozzá direkt propagandafilmek: Dalolva szép az élet, A selejt bosszúja, Civil a pályán, A 9-es kórterem, Állami áruház, Csodacsatár, illetve nemzeti kurzusfilmek: Föltámadott a tenger, Rákóczi hadnagya – és csak a „legsematikusabb”, viszonylag rövid korszakból említettem néhányat. Mondom, ezek a direkt „termelési” propagandafilmek, így a Lúdas Matyit, a Liliomfit nem soroltam közéjük. Ugyanakkor magas művészi értékű propagandafilmek is születtek: Talpalatnyi föld, Körhinta, s talán a Dollárpapa, a Budapesti tavasz is idesorolható, de Bán Frigyes és Fábri filmje mindenképp.
Zsírozzunk! Almási professzor megjelöl az 1901 és 1945 közötti 44-45 évből (vagyis a zsidó-kulák-érából) egy, nem föltétlenül műalkotás értékű, csak, mondjuk így: jó filmet, én pedig rakok rá a mocskospiszkos éra 44-45 évéből tíz művészi erejű filmet!
Tessék! Tőlem mehet a menet!
Először tehát tényekkel zsírozzunk, majd utána, de csak utána!, beszélgethetünk arról is, hogy ki kit bunkósított el Magyarországon a huszadik század során.
És az is lehetséges, hogy én sem beszélek jól magyart. A magam csekély eszével azért leírom ide, hogy van arra némi esély, hogy az "innen örökre eltávozik" kifejezés nem e 93 négyzetkilométeres ugart jelenti, hanem e világot. Vagyis az illető meghalt. "Eltávozott innen örökre." Ahogy Ranschburg, Major, Gobbi, és még sokan mások.
Ezzel viszont már semmit nem kezdhetek, ugyanis gőzöm nincs arról, hogy itt a nick mi a lóbánatot igyekszik közölni. Kinek volt kulákmumpsza, ki halt meg és miért? Ki állította, hogy Major Tamás nem halt meg? Ki „távozik örökre” és milyen „ugarra”? És mi köze mindennek a „jól magyar beszéléshez”?
Sajnos úgy látom nem fogom megtudni, hogy a Nagy Kulturális forradalom nevezhető-e elitirtásnak, most már soha.
És az is lehetséges, hogy én sem beszélek jól magyart. A magam csekély eszével azért leírom ide, hogy van arra némi esély, hogy az "innen örökre eltávozik" kifejezés nem e 93 négyzetkilométeres ugart jelenti, hanem e világot. Vagyis az illető meghalt. "Eltávozott innen örökre." Ahogy Ranschburg, Major, Gobbi, és még sokan mások.
Von Pflaumenbaum aus művelt dzsentrik. Már annyi szellemi szilva sem fér el misztikusan ősi, lápos-lapályos birtokaikon, amennyi az én kicsiny kutyabőr-zacskómban zörög reggelenként. Nominálisan: nem sok.
Kérdeztem korábban: mi bizonyítja, hogy a kulákok intellektuális tevékenysége gátolta meg anno a bunkósodást? A kérdésre az „értelmes középosztálynak”, illetve dicső írmagjának (értsd: a totális irtás utáni maradéknak) nincs válasza. Egyelőre? Nem tudom. Mindenesetre nagyon úgy tűnik, az „értelmes középosztály” nemhogy „százaléknak”, nemhogy „töredéknek”, de már szellemi törmeléknek (ráció-sittnek) is kevés.
„Több lett a bunkó, mint bármikor korábban? A média sodor ebbe az irányba?” – kérdi Almási professzor.
Én tudjam? Hogy Almási professzort mi sodorja és milyen irányba? Ő ír bunkóságokat, neki kéne ismernie a dolog sodrását is, a sodrás irányát is. Almási professzor nem tudja, mi sodorja őt „abba az irányba”. Egyébként nem mindegy?! Sodorja. Valamit visz a média. Apropó Zilahy! Őt is elüldözték, kiirtották a mocskospiszkosok, pedig nem volt szellemi pedigréje, értsd: nem volt sem zsidó, sem sváb, sem kulák. És mégis! Zilahy Lajos is a „dolgozó történelmi trauma” áldozata. Közbevetőleg hadd kérdezzem meg: Almási professzor azt a nem bunkó stílfordulatot (mondhatni: bravúrt), mely szerint „dolgozik itt egy történelmi trauma”, melyik kulákmártírtól leste el? Annakidején persze. Amikor még nem voltak a kulákok kiirtva. Melyiktől? Ulveczki gazdától? Vagy netán Pölöske nyerítette a fülébe?
Almási professzor szerint „dolgozik itt egy történelmi trauma is. Az értelmes középosztály többszörös vérvesztesége”. Vagyis Tiborc professzornál a dolgozó vérveszteség a trauma. Nála nem a traumából fakad a vérveszteség, hanem fordítva. Ráadásul Tiborc professzornál a trauma olyan megrázkódtatás, mely során folyamatosan buzog az „értelmes középosztály” vére, évtizedeken keresztül buzog. Hát hogyne. Hirtelen permanencia. A trauma nem sokk, hanem sok terápia. Van ilyen. Legalábbis a születetten (von Lehrstuhl aus) értelmes kulákprofesszorok stílusmagtárában. A trauma olyan folyamat, amely folyamat nem áll le; legalábbis a von Kulak-Akademie-Haus aus művelt esztétaprofesszor szerint: „A folyamat nem állt le: a jó fejek közül ma is sokan mennek el, nagyrészt örökre”. Traumafolyamat. Mert sok itt a folyamatsokk. Mennek a jó fejek. Nagyrészt örökre. Így az Almási professzorok kivéreztetéséért dolgozó trauma valóban megszokhatatlan; tanúsíthatom: ha újra és újra eltávozik az országból egy-egy jófej-Almási professzor, hát mi újra és újra tökön szúrjuk magunkat. Jaj, mi lesz így mivélünk, szegény-szegény bunkó magyarokkal, mi lesz itt a kulákság nélkül?! Kedves jómagam például – így utólag – szinte képtelen fölfogni: egyáltalán hogyan maradhattam életben (több mint egy évtizeden át!!!) például a „Heller Ági” rikácsolásai nélkül. Be kellett érnem Papp Zsolttal, Ancsel Évával, Hermann Istvánnal, Moldovával, Ranschburg Jenővel, Fábri Zoltánnal, Kovács Andrással, Törőcsik Marival, Major Tamással, Gobbi Hildával, Komlóssal, Hofival, a Huszonötödik Színházzal, Jobba Gabival, Bereményivel, Cseh Tamással, Sebővel, Sebestyén Mártával, Jordán Tamással… vagyis az efféle nem jó fejekkel, az efféle rosszarcú emberekkel. Hát igen, nem volt könnyű itt az élet, különösen a mocskospiszkosok uralkodása alatt. Lám, a jófej „Heller Ági” is megírta levelét, majd itt hagyott bennünket. Elment Melbourne-be. Kivérezni. (Hogy amúgy sose ment volna el!) Egyszerűen nem értem, miként voltunk képesek túlélni a hiányát! Az ember már szinte mindent kibír.
Na most, azt értem (őszintén mondom: megértem), hogy ezek az emberek, a Heller Ágnesek, Vajda Mihályok, Almási Miklósok, Ungvári Tamások… valójában (a lelkük mélyén) rühellik Magyarországot is, s ami tökéletesen érthető (szerintem), tudniillik őket valami egészen agyament módon (faji alapon) gyűlölik. Ezért (szerintem) csak a hipokriták képednek el azon, hogy a több évezredes üldöztetést a zsigereikben érző emberek nem találnak igazi hazára, nem lelik helyüket nemzeti közösségben. Sehol! „Történelmi hazájukban” az évezredes üldöztetésérzetük okán, „misztikus hazájukban” az anyanyelvük miatt. Heller írja: „Eddig vagy zsidó voltam, vagy magyar, avagy többnyire nemzetközi proletár, filozófus, nő, de most a magyar zsidó kettős identitása meghatározóvá vált számomra. Percig nem gondoltam már arra, hogy én valaha Izraelben éljek. Az ‘56-os érzésem szilárdan élt bennem, hogy ezekbe a budapesti falakba épült be a vérem, nekem itt a helyem. Nekem itt kell valamit csinálni – ott a nyelvet sem ismerem, a kultúrától idegen vagyok. De mégis: én nem Árpádtól, hanem Ábrahámtól származom. Tehát ott is van egy hazám, a szó misztikus értelemében. Nem a szó történelmi értelmében, mert történelmi értelemben nekem Magyarország a hazám” (Bicikliző majom). Ismétlem: ezt én tökéletesen értem, s – egyebek közt – ezért nem vagyok antiszemita. Hanem viszont azt nem értem, hogy ha a Heller Ágnesek, Almási Miklósok, Faragó Vilmosok, P. Szűcs Juliannák, Esterházy Péterek, Vásárhelyi Máriák… rühellnek bennünket (mint „szélsőbalosokat”, „germózókat, „antiszemitákat”, illetve azokat, akiknek a rasszisták „tapsikonak” stb.), vajon miért nem elégednek meg e kölcsönös érzéssel (rühelljük egymást, sag’ schon), miért hiszik, hogy ha ők elmennek az országból (mint jó fejek), akkor majd megáll bennünk az ütő? Ezt magyarázza meg valaki! Tudniillik ilyesmivel fenyegetőzik Almási Miklós is: „a jó fejek közül ma is sokan mennek el, nagyrészt örökre”.
Ha menni akarnak, menjenek! Nem fognak hiányozni. Sem a zsidók, sem a nem zsidók. De még tán’ a kulákok sem. Illetve a zsidók hiányoznak majd, de – paradox módon – csak az antiszemitáknak, azok ugyanis a zsidóban gyűlölik saját hitványságukat, míg az Almási-féle (zsidó és nem zsidó „jó fejek”) a kvázi jófejségükben ünneplik történelmi kivérzettségüket. Szerintem csak ezzel magyarázható Almási professzor szánalmas nélkülözhetetlenség-tudata.
Kertész Imre közölte: utálja ezt az egész antiszemita vircsaftot. És elköltözött. Hiányzik? Nem hiányzik. A könyvét nélküle is olvashatjuk, ha akarjuk. Mi hiányzunk neki? Nem hiányzunk. Ez a megoldás.
Rónai Egon mondta a tévében, hogy Babarczy Eszter „hét nyelven beszél”; nem tudom, metaforikusan értette-e a riporter, vagy valóban pontosan hét nyelvet beszél a hölgy, nem tudni pontosan, de mindegy is. Babarczy Eszter több nyelven beszél. És? Jó ez neki? Tessék megkérdezni tőle! Ő állítólag őszinte ember, őszintén megmondja majd: nem jó neki. De nem is kell, hogy mondja; a kamera közelről mutatta az arcát, könnybe lábadt szemét, pityergésre görbült ajkát: olyan szeretetéhsége, olyan szeretethiánya van, hogy abba egy ökör is belepusztulna. Pedig „hét nyelven beszél”. Pedig? Épp ellenkezőleg! Tartja magát az idióta közhely: „annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz”. Hogyne! Annyi boldogtalan ember vagy. Herder, Ady, Illyés, József Attila cáfolhatatlanul bizonyítja: az idegen nyelv tudása hasznodra lehet, kb. úgy, mint egy borotvaélesre kifent kardpenge a kezedben, amellyel magadat is halálra sebezheted. Ugyanis „a nemzet közös ihlet”, mármost József Attilánál az ihlet a nyelv meghatározó mozzanata, s ami azt jelenti, hogy az ember csak az anyanyelvén lehet boldog, csak a jól művelt anyanyelvén érezheti magát igazán otthon. Paradox módon: akárhol! Én itt évekkel ezelőtt fölajánlottam Babarczy Eszternek: megtanítom magyarul. Ő viszont nem akart megtanulni magyarul, először azt hittem, csak tőlem nem, majd kiderült: senkitől. Inkább „megtanult” (értsd: magába habart) még három idegen nyelvet (ha igaz, hogy most hét nyelven beszél). És mi lett az eredménye? Túl azon persze, hogy ma már hét nyelven is el tudja mondani: „szebb jövőt”. Látható, hallható a felvételen: ha Babarczy Eszterről egy olyan kislányka, aki ugyebár maga sem képes megfelelő módon kifejezni az érzéseit, gondolatait, legalábbis magyarul nem, szóval, ha ez a leányka eldadog néhány kvázi rajongó banalitást, a „hétnyelven” beszélő, gigászi entellektüel ott helyben elpityeredik nagy meghatottságában. Pedig hol van ma már Friderikusz, Heller, Verebes, Almási, Esterházy ömlengése?! Talán nem mellékes a kérdés: az ATV vajon miért nem Babarczy professzorait, mentorait, neves, tekintélyes barátait kérdezte Babarczy Eszterről? Vagy Lator Lászlót. Vagy Vásárhelyi Máriát. Vagy Ungvári Tamást. Vagy a gój motorosokat. „Sok jó ismerősöm megrökönyödésére…” – hát, mit mondjak, az ATV-t nem láttuk túlzottan megrökönyödöttnek.
Bánóék is hétnyelven beszélnek. És nyálasan rökönyödnek.
Nem vagyok hívő, még kevésbé vallásos, mégis azt mondom: ebben a kérdésben lényegileg Jézusnak van igaza. Legalábbis Máté szerint. Hosszan idézhetnék, de ezúttal elég egyetlen mondat az 5. fejezet 5. bekezdéséből: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a Földet”. Márpedig „hétnyelven” beszélni (plusz a tévében hetvenkedni), nem szelíd tevékenység. A hétnyelven-tudás csak akkor garantálhat szelíd boldogságot, ha képes vagy kontrollálni a dolgot, miként az amazon-mozdulatot a kifent kardpengével a kezedben. Magyarán: a többnyelvűség, különösen a „hétnyelven” beszélés a legdurvább, legveszedelmesebb agresszió (lehet, s az esetek többségében az is), amit az ember önmaga ellen elkövethet. Jézus szerint, ha a mások által benned csodált „nagyszerűséggel”, „szépséggel”, hétnyelven-beszélőséggel, „műveltséggel”, „okossággal”, „polihisztorsággal”, „bölcsességgel”, „originalitással” vagy eltelve, és nem épp fordítva, ha nem te érzel valaki, valami iránt föltétlen odaadást, alázatot, akkor elveszett ember vagy. Szeretett, imádott, csodált, rajongott… de elveszett ember. Ady írja: „s lennék valakié”. Vagyis Ady birtokká szeretne válni, nem birtoklóvá, míg az emberek kizárólag birtokolni igyekeznek. Ebbe rokkannak bele, ugyanis mindenki birtokolni akar, s ami így egy olyan „zéróösszegű” játszma, melynek a végeredménye nyilvánvalóan: egy nagy zéró.
Szerintem érdemes megfontolni Füst Milán intelmét: Jézus valahol mégiscsak isten volt, ergo nem beszélt szamárságot. És már csak azért sem, mert miként az édes íz eredetileg nem örömforrás, hanem „csak” praktikus jelzés: az ismeretlen bogyó ehető, nem mérgező, úgy az igazi (jézusi) szelídség, szerénység sem érték igazából, hanem belső, lélekképző tényező. Nem azért vagyunk szerények, hogy azáltal rokonszenvesekké, elfogadottakká, konformakká váljunk a „társadalomban”, hanem azért, mert a szerénytelenség, a fölfuvalkodottság mérgez. Mint a keserű bogyó az erdőn. Aki a médiában nyomul, s ott igyekszik erőnek erejével „őszintének”, „szerénynek”, szimpatikusnak látszani, magamagát ítéli „halálra”.
„Annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz”. Világos. Viszont akarsz-e „annyi ember” lenni? Látszólag igen, mert, ha a többi akar, miért épp te ne akarnál? Ámde biztos, hogy akarsz? Vagy csak kapálódzol a hínárban a többi merülővel együtt. Mennyi „személyiséggé” óhajtasz válni? És aztán még mennyivé?
Hübrisz nélkül nyilván nem jut el az ember a porból a Holdig, a Marsig, minden teljesítmény egyik alapmotívuma az egészen a fölfuvalkodottságig ható önbizalom. Ez igaz. A hübrisz a tehetségtelen emberből is legalább elégséges, sőt olykor már-már közepesnek minősülő teljesítményt csihol ki. Na, de milyen áron?!
A zsidó-görög-keresztény kultúrából kifajzott (így is mondhatjuk: elfajzott) európai-angolszász individuum Mózes, Jézus, Szophoklész történeteiből, példázataiból nem arra következtet, ami a példázat lényege, hanem arra, hogy akkor hát „én is Mózes leszek, Jézus leszek, de minimum egy Szophoklész!” (vö.: „jöjjön el az én országom!”).
Almási Miklósról ezt írja a Wikipédia: „Kutatási területei… a társadalmi élet megtévesztő látszatai és ezek ontológiai szerkezete”.
Szophoklész arról beszél az Oidipusz királyban, hogy a valóság nem azonos a látszattal, s aki a valóságot látszatnak gondolja, illetve a látszatot valóságnak (de legalábbis megvalósíthatónak) véli ambiciózus elbizakodottságában, voltaképpen maga magát teszi vakká. Vagyis a valódi, „eredeti” Mózes, Szophoklész, Jézus példázata arra int, hogy: elégedj meg azzal az adottsággal, amely képességgé, készséggé, tehetséggé fejleszthető benned, ne akarj olyan tehetséget magadnak, melynek adottságalapjával nem rendelkezel. Egyébként az epikureus Marx bölcselete is erről szól (vö. a filozófus doktori disszertációjával). Marx kommunizmus-paradigmáját teljesen félreérti a hübrisszel terhelt európai ember. Egyébként Vajdáék, Hellerék is ezért ábrándultak ki totálisan Marxból; vagyis amikor e „marxistákká” fuvalkodott „filozófusok” látták, hogy Ők ugyebár nem képesek megvalósítani a kommunizmust (különösen nem azonnal!), nos, onnantól a marxi bölcselet (úgy, ahogyan van, az egész) már semmit nem jelentett számukra. Vajdáék von Haus aus művelt tudósoknak képzelik magukat, pedig, ha legalább középiskolás fokon volnának képzettek, értelmesek, tudnák, értenék: voltaképpen már Szophoklész leírta őket. A szó eredeti és átvitt értelmében is. De nem csak Szophoklész, Aiszkhülosz is, ti. Prométheusz nem a hübrisz, hanem épp ellenkezőleg: az alázat okán vált mártírrá. Míg Almási, Heller, Vajda, P. Szűcs, Babarczy… nem mártírokká, hanem mindig és mindenkor győztesekké, csak győztesekké akarnak fényesülni, és főként akkor, amikor mártírokká, páriákká maszkírozzák magukat. Ezért lesznek neofiták, ezért csapódnak mindegyre „győztes” (értsd: győztesnek látszó) ideológiákhoz, ezért azonosítják a látszatot a valósággal, és pontosan ezért válnak látszatemberekké! Szeretik őket? Gyűlölik őket? Teljesen mindegy, mert akár szeretik, akár gyűlölik, a látszatot (a látszatőszinteséget, látszatmártíriumot) szeretik, csodálják, illetve gyűlölik bennük; és bizony ezért roppannak össze olykor a tévékamerák előtt is – az egyik elpityeredik, a másik eszelősen rikácsol, a harmadik gyalázkodik, a negyedik közhelyeket öklendez ki magából… ti. a pszichés eredője mindnek ugyanaz: az objektív látszattal való szubjektív azonosulás.
Érdemes elolvasni: „Egy nemrég lezajlott kutatás megdöbbentő eredményt hozott. Azok az emberek, akik napi rendszerességgel, anyanyelvi szinten használnak két vagy több nyelvet, több személyiséggel bírnak. A kutatás szerint, amikor egy két anyanyelvű, párhuzamosan két kultúrában élő személy egyik nyelvről a másikra vált, személyisége is megváltozik, és bizonyos, a kultúrára jellemző vonásokat vesz fel. Egy kísérletben reklámfilmet vetítettek előbb angol, majd jóval később spanyol nyelven olyan nőknek, akik ezt a két nyelvet párhuzamosan használják. A filmen látott nőt teljesen máshogy értékelték angolul és spanyolul. Előbbi nyelven sokkal félénkebbnek és magányosabbnak látták, míg az utóbbi nyelven önállóbbnak és magabiztosabbnak. Hasonló eredményt hozott az a vizsgálat is, amelyben saját magukról kellett véleményt alkotniuk a résztvevőknek egymás után két eltérő anyanyelvükön”.
Az idézett szöveg Woody Allen Zelig című filmjének zanzája.
„Két eltérő anyanyelv” csak akkor létezik, ha az embert két eltérő anya (vagyis eltérő „közös ihlet”) szülte. A szövegben keveredik („magyarul” keveredik) a „két nyelven beszélés”, illetve a „két kultúrában élés” fogalma. Az embernek akkor is egy anyanyelve van, ha a gyermek két nyelven tanul beszélni (egyazon „közös ihletben”), egyetlen anyanyelvünk van, csak olykor kétféleképpen hangzik (vö.: tágyeme na kergát, vízállás megtekintovaty). Amúgy pedig értem én, miről van szó, csak azt nem értem, hogy ha igaz, amit az idézett szöveg állít, akkor vajon miért „van” szüksége az embernek „angol” („félénkebb, magányosabb”) személyiségre is, miért nem beszél mindenki csak spanyolul, miért nem formálja a személyiségét kizárólag „spanyollá”?
„Az eredmény megdöbbentő volt! A kísérletben résztvevő személyek teljesen mást mondtak önmagukról, máshogy látták önmagukat, attól függően, hogy éppen milyen nyelven beszéltek saját magukról! A különbségek egy része az eltérő kultúrák számlájára írható, más részük a nyelvekben megtalálható kifejezések közti finom különbségeknek köszönhető.”
Kérdés: jó-e, ha az ember „teljesen mást mond önmagáról, máshogy látja önmagát”? Lehet jó is, pl. ha betegesen rossznak véli magát, ám tekinthetjük mindezt skizofréniának is. Hogy mi dönt konkrétan? Nyilvánvaló: az anyanyelvedhez való (intellektuális és érzelmi) viszony; egyébként ezért ajánlottam Babarczynak, hogy szívesen megtanítom magyarul. (A skizofrénia szó talán erős, nem tudom, mindenestre furcsának tűnik: akad olyan „személyiség” is, aki, pl. ezen a topikon, egy másik „személyiség” nick-képében, ennen magát gyalázza, nevezi hazugnak, workshopoló zsidónak és így tovább. Egyelőre persze csak „magyarul”.)
„Ami a legfontosabb, hogy bizonyossá vált, hogy az egyén által beszélt nyelv nagyban meghatározza annak személyiségét, és különböző nyelvek ugyanannál a személynél mély változásokat hozhatnak a személyiségében – az alany tudta nélkül.”
Kérdés: jó-e, ha az „alany tudta nélkül” „nagyban” határozza meg valami az alany személyiségét (miközben ily otrombán fogalmaz magyarul)? Nem állítom, hogy nem jó, csak kérdezem.
Ha pedig valóban „bizonyossá vált, hogy az egyén által beszélt nyelv nagyban meghatározza annak személyiségét”, akkor én sok embernek tanácsolom: beszéljen inkább valami más nyelven (bármilyenen, csak ne magyarul), hátha az majd pozitívan „határozza meg” a „személyiségét”!
Almási Miklós több nyelven beszél? Almási Miklós több személyiség? Nem tudom, azt viszont tudom, hogy a von Sieben-pflaumenbaum aus kulákbölcselet szerint a bunkóság nem ott kezdődik, ahol cikket közölnek egy esztétaprofesszor tollából, annak valamelyik anyanyelvén (a folyamatosan kivérzett dolgozó trauma tárgyában), hanem a bunkóság a csak magyar nyelven éneklő taxisnál kezdődik. Az Andrássy úton.
Ez az általános, speciális és bunkó-relativitáselmélet.
Tehát még egyszer: a hétnyelven beszélő, lassú traumák álláspontja szerint „'44-ben elvitték a zsidókat, '46 után a svábokat, később a kulákokat”.
A kulákokat most hagyjuk, nyugodjanak békében! Nézzük a zsidókat!
Az alábbiakban filmekről beszélek, két okból. Részint azért, mert az irodalmi lapokat, a Nyugatot, a Magyar Írást, a Múlt és Jövőt, a Toll-t, a Szép Szót, a Magyar Csillagot… alig-alig olvasták annakidején (voltaképpen csak az elit nézegette bennük ennen köldökét), az Előőrsöt, a Kelet Népét még kevésbé olvasták, azokat persze nem is kellett, mert sem zsidó-, sem sváb-, sem kulákorientációval nem szolgáltak, részint pedig azért beszélek filmekről, merthogy Almási professzor maga is filmekről ír a téma kapcsán. 1986-ban. Vagyis dicső karrierjének még nem a kivérző, hanem a kivéreztető szakaszában, helyileg: az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának közlönyében. Tudni kell: a Társadalomtudományi Közleményeket az én vállalatomnál a kőművesek rendszeresen olvasták (a segédmunkások szintén), tehát itt megint a szegény-szegény, sok seggből vérző elittel van kiszúrva: már tudniillik, hogy emlékszünk arra, amit 25-30 évvel ezelőtt írtak. De még mielőtt erre rátérnénk, rögzítsük újra: Almási professzor szerint a két világháború között nem jutott szóhoz sem a fasiszta, nyilas, szélsőségesen irredentista, sem az egyéb bunkóság. Merthogy filmeztek a zsidók. Meg persze a svábok is, a kulákok is, de főként a zsidók. Jó. Akkor most tessék nekem megmondani: a huszadik század első 44 évének filmterméséből, a (még) nem vérző Zilahy Lajos műveit is beleértve természetesen, melyik az az alkotás, amelyik jelentős művészi teljesítménynek minősül!? Egyet tessenek mondani! Beszállhat a fórumozásba Heller Ágnes is, Radnóti Sándor is, Vajda Mihály is, Ungvári professzor is… Egyet! Emberek a havason? Jó, akkor még egyet.
Miközben tudjuk: közvetlenül a második „kivéreztetés” után olyan filmek készültek Magyarországon, mint az Ének a búzamezőkről, a Valahol Európában, a Talpalatnyi föld. Továbbá: Lúdas Matyi, Úri muri, Kis Katalin házassága, Gyöngyvirágtól lombhullásig, Simon Menyhért születése, Liliomfi, Rokonok, Budapesti tavasz, Dandin György…, Hannibál tanár úr, Körhinta, Csodacsatár (cenzúrázták, de nem ez a lényeg, hanem hogy elkészült), Dollárpapa, Eltüsszentett birodalom…
Hogy ez ízlés kérdése? Az. Viszont a mocskospiszkos „kivéreztetés” legmocskospiszkosabb tíz évéből soroltam kapásból 17 alkotást (melyek közül minimum 8 film műalkotás értékű), míg az „értelmes középosztálynak” a második világháborút megelőző, közel fél évszázados filmterméséből szinte csak olyan műveit ismerjük (lektűröket, giccseket), melyek, ha közvetve is, de a nyilvánvaló agyzsibbasztást, taplósítást szolgálták, az össztársadalmi bunkósodást generálták. Tévedek? Akkor, tessék, lehet sorolni a filmeket! Nem szégyen a fórumozás, még a Babarczy-topikon sem!
Ez a kérdés: mi olyat alkotott a zsidó a két világháború között, amelytől a bunkók nem jutottak szóhoz?
Almási professzor az egyik „leghírhedtebb kivéreztető” (bizonyos Lakatos Ernő) által megbízva és dotálva az alábbiakat írja 1986-ban: „Az elmúlt két évtized egyik legfontosabb művészi értékalkotó eleme, hogy a társadalom rejtett, még nem nyilvános, nem elismert önreflexiójának teremtett legitimációs formát [kiemelés A. M.] legjobb alkotásaiban”.
Lám, minő vastag epidermiák cserződhetnek különféle professzori nagyarcokon a történelem sűrű viharában!
Almási Miklós azt állítja 1986-ban, hogy az elit utolsó nagy, vérző traumadolgozása után (vagyis 1966 és 1986 között) „értékalkotó” műalkotások születtek, ráadásul olyan értékalkotó és értékes alkotások, amelyek a már nyilvánvalóan bunkó társadalom elé állítanak tükröt. Sőt még legitimálják is a társadalom „önreflexióját”, az akkor hivatalból „divatos” ideológiai manifesztációval, értéktukmálással szemben.
Tehát. Ha Almási professzor most azt állítaná, hogy a magyar társadalmat a hivatalos, ideologizáló-értéktukmálók bunkósították el (miként állítom én, egyebek közt a két háború közti „zsidó”-lektűrgyártásra gondolva), akkor is cáfolná az 1986-os Almási professzort, ugyanis anno expressis verbis állította: a társadalomban kifejlődött az ideologizáló taplóság ellenében egy egészséges „önreflexió”. Csak az akkor még nem volt „nyilvános”, nem volt „elismert”. Hanem a nem létező (kivérzett) elit művei (főként filmjei!) által válik legitimmé. Minden vonatkozásban: mentálisan is, intellektuálisan is, politikailag is. Írja Almási professzor. És hogy igaza van-e vagy sem, nem tudom, mert nem ismerem Társadalom elvtársat, nem tudom, mit „rejtett” a lelkében 1966 és 1986 között, vagyishogy mit „legitimált” a filmművészet, illetve mit nem. Azt viszont tudom, hogy az elit 1957-es, utolsó nagy „kivéreztetése” után köszöntött a magyar filmművészetre az ún. „aranykor”, s ami több mindent jelentett. Jelentette azt, hogy ebben az időszakban Magyarországon világ-filmtörténeti jelentőségű műalkotások készültek, illetve jelenti azt is, hogy még a „szocialista lektűr”, az ún. „közönségfilmek” is műalkotások. Például: Várkonyi Zoltán, Zsurzs Éva történelmi filmjei, irodalmi adaptációi. Továbbá: a Tizedes meg a többiek, a Szent Péter esernyője, a Ház a sziklák alatt, a Szegény gazdagok, az Édes Anna, a Dúvad, a Kard és kocka, a Fapados szerelem, a Rangon alul, a Házasságból elégséges, a Légy jó mindhalálig, A Noszty fiú esete Tóth Marival, a Felmegyek a miniszterhez, a Katonazene, Az aranyember, a Mici néni két élete, a Hattyúdal, a Pacsirta, a Fotó Háber, A Tenkes kapitánya, a Butaságom története, az Othello Gyulaházán, a Sellő a pecsétgyűrűn (ebben a filmben Kálmán György hátborzongatóan nagyot alakít + Pécsi Sándor), a Fiúk a térről… A tanúról már nem is beszélve. És ez még csak a hatvanas évek „lektűr”-termése, illetve annak egy része, vagyis a végtelenségig sorolhatnám, de nem teszem, merthogy minek.
Egy a lényeg. A fölsorolt „közönségfilmeken” túl számos olyan magyar film készült a művészi elit harmadik (végső) „kivéreztetése” után, amelyet valamivel kevesebb bunkósodó bunkó nézett meg a mozikban, ám azok a műalkotások minden vitán fölülálló katarziserővel bírtak a befogadó taplók számára. Vagyis (immár mellőzve az iróniát) a bunkósodásnak épp az ellenkezője volt megfigyelhető. Ami persze nem azt jelenti, hogy a bunkók ne írtak volna bunkóságot 1986-ban is, pl. Almási Miklós az idézett tanulmányában („56 reálisabb megközelítése Gyurkó Szerelmem Elektra című darabja után” következett be – ez bunkóság!), hanem azt jelenti, hogy a bunkósodáshoz a zsidónak, a svábnak, a kuláknak, illetve ezek „kiirtásának”, „kivéreztetésének” nincs köze. Hanem viszont a bunkósodást az a tőkeviszony (kapitalizmus) determinálja, amelyet György Péter a „pénz”, Almási a „vadkap.” szóval eufemizál szemérmesen (hogy egyem a gyöngéd lelküket).
Legyünk egyértelműek: nem a puszta pénz bunkósít. Például Moldova is pénzért dolgozik, mégsem vált bunkóvá. Hanem az (pénz)viszony bunkósít, amely az alábbi képlettel íródott le annakidején: P–Á–P, illetve Á–P–Á; s ha nem vagyunk szemérmesek (márpedig nem vagyunk azok), akkor nevezhetjük a P–Á–P-t a tőke általános képletének is.
A lényeg, hogy a zsidónak (mint olyannak) ehhez semmi köze. Almási professzor mégis zsidókról beszél. Vásárhelyi Mária szintén, s ha Vásárhelyi nem is oly prosztó módon, mint Almási, ám ő is jókorát téved. Olyannyira, hogy történelemfilozófiai tévedése okán a szociológiai fejtegetése is értéktelen.
babarczyeszter: "én voltam az első aki Magyaroszágon élő adásban azt mondta magáról, hogy zsidó származású"
Ez most a Csurka féle kurziválandó zsidóságáról szóló Frankfurti Könyvásáros sztorit váltotta ki/fel - úgy látszik azt megunta már mesélni - h akkor az a csúfság esett meg vele, h őt még bizony kurziválni is elfelejtették, amiért rögtön panaszt is tett Csurkánál [hiába no, még az antiszemita ember sem hibátlan], de hogy ezzel a pitiáner f@szsággal hozakodott elő interjúszámra, az már tényleg uncsi volt. Ez a mostani sztori jobb, direktebb. Egyetlen bibi azért van vele, persze lehet, h csak én vagyok túl finnyás, de ez a "zsidó származású" szerkezet lehetne sarkosabb egy kicsit. Mert teszem fel ha kizárólag apai ágon zsidó származású, akkor ugye nem lenne zsidó [mert h csak az zsidó, akinek az anyja zsidó - legalábbis nekem valami ilyesmi rémlik]. Ennek fényében még direktebb lenne így: én voltam az első aki Magyaroszágon élő adásban vállalta zsidóságát - és ez a minimum ha a Tom Lantos intézet genderkutató workshopját akarná menedzselni.
Egyéb iránt az interjúban többszörösen - részben irritáló önértékelésként - "őszintének" beállított babarczyeszter konkrétan egy frankót [egyet biztosan] belehazudik a riporter képébe, igaz sóhajtva, de nem szemlesütve, hanem tágra zárt szemekkel, kinyitja a pici száját és szépen kiejti rajta azokat a szavakat, amikről pontosan tudja, hogy nem igazak.
Rónai Egon: "A ma este második vendége egy hölgy, de hogyha ez nem tiszteletlenség akkor mondhatnám, hogy jó nő...meg mondhatnám, hogy kutató, közíró [stb.]."
Persze kedves Egon mondhatnád, csak hát ezt néhány éve más már elsütötte és vannak akik emlékeznek rá, ugye:
Verebes István: „… manapság az ön nevét szokták mondani... mert… exteriőrje folytán egy csinos nő… és még ráadásul… [okos is]”.
Bevallom, h én nem nézem az ATV -t, több okból sem, így nem ismerem ezt a műsort, fogalmam sincs kiket szoktak meghívni, de amit tudok, az az h nem derül ki, h mi az apropója annak, h pont Babarczy szerepel most a műsorban? És ez lényegi kérdés számomra, mert bizony én sose értem, hogy mi az ami miatt futtatják [ill. futtatták] ezt a nőt a tv-ben. Talán történt valami esemény mostanában amire amúgy szót nem pazarolnak a műsoridő alatt, de az lehetett az apropó? Nem tudok ilyet. Ne lendüljünk túl ezen olyan könnyen! Ugyanis végighallgatva a műsort azt kell megállapítanom, h nem igazán hangzik el benne oylasmi ami korábban ne lett volna műsoron: Zsidó, báró, kétoldalról támadják, tabudöntögető [a családjában mindenki fejjel megy a falnak], cigánygyerek, depresszió, depresszió és munkahely, bura.hu, pityergés, civil kurázsi[mama] - a szokásos klisék, a jellemző irritációval "én voltam az első aki Magyaroszágon élő adásban azt mondta magáról, hogy zsidó származású" - brrr. Továbbá Babarczy: "én nagyon őszinte ember vagyok"; majd Mohácsi András (MOME) Babarczyról [felvételről(!)]: "Annyira őszinte, h érdemes elgondolkoznuk magunkról, h mennyiszer hazudunk." - na ez ám a team-munka! Tehát ha sem apropó nincs, sem újat nem mond, akkor miért szerepel/szerepeltetik a tv-ben, az ATV-ben?
Rónai Egon: "téged sok politikai csalódás ért mostanában". Tadamm-tadamm! Hát ezért? Most jön a mosdatás?
Arra spekulálok - egyben attól félek -, hogy azért szerepeltetik az ATV-ben, mert tervük van vele a jövőben - és ahogy mondják a hozzáértők "fel kell őt építeni" [hja, a romjaiból]
