Élt egyszer a téli csodák erdejében egy rénszarvascsalád. Kázmérék négyen voltak testvérek: Bori, Vili, Ottó, és a legkisebb Kázmér. Különös kis jószág volt ő, mert utálta a havat. Egy napon felkerekedtek a téli csodák erdejében, hogy eleség után nézzenek. „Szépen sorjában gyertek utánam, ne maradjatok le! - kiáltott az anyjuk. „Gyere már Kázmér!" A kis rénszarvasbika ahelyett, hogy rendesen követte volna a többieket, folyton visszafordult, miközben dacosan megrázta bundáját. „Esik a hó a hátamra és annyira fázik a lábam, hogy járni is alig tudok." - mondta Kázmér. Most is, mint mindig csak nehezen tudott testvérei nyomában haladni. A kis rénszarvas így álmodozott magában: akármennyit is szórnak rám az angyalok ebből a hideg porból, egyszer majd én leszek a legnagyobb egy napon pedig ennek az erdőnek a királyaként fognak tisztelni. Sóvárogva nézett a felnőtt rénszarvasok után. közben össze-vissza szaladgált az erdőben. Ott lábatlankodott az állatok között, akik sokszor megbotlottak benne. „Ne légy már olyan vad Kázmér!" - korholta édesanyja és nagyot sóhajtott. „Bár csak szófogadó lenne a fiam!' Kétségbe esésében arra gondolt, hogy felkeresi a Manókirályt, adjon neki tanácsot, mit kezdjen ezzel a gyerekkel. Így is lett. Az egész család elindult az erdei manók királyához, aki egy öreg bükkfa odújában már sok-sok éve aludta az igazak álmát. Amikor felébredt és fel akart kelni, észrevette, hogy szakálla a földbe gyökeredzett. A legkisebb mozdulat is fájdalmat okozott neki, ezért hangosan jajgatott. Az állatok ettől igen megijedtek és elrejtőztek a bozótban. „Aki megszabadít engem innen, annak teljesítem három kívánságát!' - kiáltotta. Az állatok azonban nem mertek közeledni a manókirályhoz. Kázmér csak később ért oda és mit sem sejtett az egészből. Amikor egy nagy adag hó a hátára zúdult az egyik fáról, ő pedig - szokása szerint forgolódni kezdett és erősen megrázta magát, valahogy kiszabadította az öreg király szakállát is. „Nézd csak, milyen nagyszerű teremtés ez a kis rénszarvas!" - kiáltotta örömében az öreg király. Igazán ügyes és segítőkész vagy. ezért most hármat kívánhatsz. Csak rajta! Kázmér gondolkozott egy kicsit, majd rúgott egyet a patájával és ezt mondta: "Azt kívánom, tűnjön el a hó!" Azonnal teljesült is, amit kimondott. "Kázmér, milyen ostobaságot műveltél!" - kiáltotta édesanyja. „Hogyan fog most eljutni a mikulás szánjával az erdőbe?” A manókirály tovább szeretett volna aludni, ezért sürgette Kázmért, mondja a második kérést. „Ne legyen többé szánkója a Mikulásnak," - kívánta Kázmér. Akkor egyszeriben ott termett a Mikulás, hatalmas és erős rénszarvasai kíséretében és kétségbeesetten panaszkodni kezdett: „Micsoda szörnyű szerencsétlenség, mint derült égből a villámcsapás, egy szempillantás alatt eltűnt a szánom, most mit tegyek? Rajta volt az összes ajándék, amit szét akartam osztani a gyerekek között a világban. Ekkor előlépett Rudolf, a Mikulás legfőbb szánhúzó rénszarvasa, amikor pedig meglátta a Manókirályt és Kázmért, rögtön megértette, miről is van szó. „Kázmér, te tisztára megbolondultál, mi lesz most, ha nem tudjuk húzni a Mikulás szánját." „A harmadik kívánságom, hogy minden rénszarvas..." - kezdte Kázmér. „Most már aztán tényleg hagyd abba!" - kiáltott közbe a Manókirály. „Nehogy eltüntesd nekem az összes rénszarvast a kívánságoddal, hiszen te is az vagy. Kázmér, gondolj ránk és a gyerekekre, hogyan fogják majd megkapni az ajándékaikat?" Ekkor odalépett Rudolf, a legnagyobb, legerősebb rénszarvas a legkisebbhez és így szólt: „Hatalmas Kázmér, sorsunk a te kezedben van. Gondold csak meg. neked, nekem és minden élőlénynek össze kell tartani. Kérlek, vond vissza a kívánságodat!" Kázmér hiúságának igen csak hízelgett, hogy ez a pompás állat ilyen alázatosan beszél vele. „Jól van” - mondta, „Akkor harmadjára azt kívánom, minden legyen úgy, ahogyan volt." Szempillantás alatt újra ott termett a szán. ismét hatalmas hó fedte be az erdőt, megint mély álomba szenderült a Manókirály. A Mikulás pedig a helyes döntés jutalmaként megígérte Kázmérnak, amint felcseperedik, ő lesz a vezérszarvas. Még ma is ott lépdel Kázmér Rudolf mellett, együtt húzzák a Mikulás szánját és viszik a gyerekeknek a sok-sok ajándékot szerte a világba.
Mikor én kisgyerek voltam, többféle mesterséget tudtam, mint most. Az édesapámnak én voltam az újsághordója, az édesanyámnak én voltam a vízhordója. A húgom engem szalasztott medvecukorért; a nagyanyó tyúkja, ha elveszett, nekem kellett megkeresni. Én jártam őrletni a malomba, én talicskáztam haza a szőlőbül a cseresznyét, s mikor a forgószél elkapta a nagyapám kalapját, nekem kellett utánabujdokolnom a hetedik utcába.
No, az igaz, hogy nem esett hiába a lótás-futás. Édesapám mindig megdicsért érte, ha jókedvében volt.
- Derék gyerek vagy, sokra viheted még - szokta mondogatni. - Ha jól igyekszel, még kengyelfutó is lehet belőled.
Egyszer azt találtam mondani erre a biztatásra, hogy nem kengyelfutó leszek biz én, hanem hídpénzszedő.
- Hát ugyan mért szeretnél hídpénzszedő lenni? - nézett rám csudálkozva édesapám.
- Azért, mert annak nem kell szaladozni. Egy helyben ül reggeltől estig, helyébe viszik még az ennivalót is.
Nem szólt erre semmit az édesapám, hanem ebéd után megfogta a kezem, és kivezetett a kertbe.
- Gyere, mutatok valami szépet!
Biz az pedig nem valami szép volt, amit mutatott. A ribizkebokor tövében egy békácska kukucskált ki a moha közül. Éppen csak a barnás fejecskéje látszott meg az egyik lába.
- Vigyázz, el ne ugrasd! - rántott vissza édesapám, ahogy közelebb hajoltam volna hozzá.
"Ugyan mi nevezetes van ezen az istenadta békán, hogy ilyen féltős?" - tűnődtem magamban. Megtudtam mindjárt. Édesapám letessékelt az öreg bodzafánk alá, szemben a békácskával, és kiadta a parancsot:
- Úgy ülj ezen a helyen, mint a hídpénzszedő a bódéjában. Meg se moccanj addig, míg a békácska el nem ugrik a helyéről. Ne félj, helyedbe hozzák az ozsonnát.
Ezzel édesapám otthagyott, én meg elnevettem magamat. Hiszen mire ő beér, akkorra a békácska a szomszédék kertjében számolgatja a legyeket.
No, ez valami hídpénzszedő béka lehetett, mert meg sem moccant. Káprázott bele a szemem, annyi ideig rajta tartottam, de a békula még csak nem is pislantott.
"Hm, ez az ostoba állat bizonyosan alszik" - gondoltam magamban. S addig lestem az ébredését, míg magam is el nem aludtam. Álmomban hídpénzszedő voltam, s olyan sokszor kinyújtottam a karomat, hogy utoljára már elhalt bele.
Az ám, mert a legyeket kergettem el vele magamról. Arra ébredtem föl, hogy az egyik nagyot csípett rajtam, s azt zümmögte a fülembe:
- Vigyázz, hé, mert a békád vám nélkül mén át a Tiszán!
Ijedten ugrottam föl, de bizony a békácska még mindig állta az egy helyet. Hanem az ozsonnám már ott volt mellettem a füvön. Akkora mézes kenyér, hogy ha a lábamra ejtem, eltöri. Pedig a hídpénzszedőnek is szüksége van ám a lábára.
No, nem is ejtettem le a mézes kenyeret, hanem leküldtem még a mézetlenjét is. Lassan morzsoltam, hogy tovább tartson, mert untam már magamat nagyon. Elzsibbadt minden porcikám, s nem adtam volna egy körtemuzsikáért, ha beszaladhatok édesanyámhoz.
Az ám, de a békámnak nem volt szaladhatnékja. Nem annak még csak ozsonnázhatnékja se. Bizonyosan nagyon beebédelhetett délben.
Az utcánkban pedig nagy riadalom támadt. Dob pergett, duda nyekergett; bizonyosan medvetáncoltató járt arra. Elfutott a méreg, mikor eszembe jutott, hogy minden pajtásom ott ugrándozik most.
Mérgemben elkaptam egy legyet, s odahajítottam a békának. Ennek már csak utánakap a lustája! Rá se nézett biz az. De még azt is eltűrte, hogy a legyet a feje tetejére ültessem tornászni.
De ez már csakugyan kihozott a sodromból. "Megállj, hékás, majd megugratlak én!" - gondoltam magamban, s egy bodzafaággal megsuhintottam a békácskát.
- Indulj, békula!
Nem indult az most se, csak a feje tört le. Az ám, mert töltött csokoládé volt az egész békácska! Azért nem volt szabad közel mennem hozzá, hogy rá ne ismerjek.
Úgy álltam rajta bosszút, hogy megettem még a körme hegyét is. Aztán beoldalogtam az udvarba, de már a szobába szégyellettem bemenni.
Én nem mentem be, de édesapám kijött, s csudálkozva kérdezett:
- Nini, vége a békapásztorságnak?
- Vége - hajtottam le a fejemet.
- Megunta a béka az egy helyet?
- Én untam meg, édesapám.
- Hej, fiam, hát még ha hídpénzszedő lesz belőled! - veregette meg édesapám a vállamat.
Többet aztán sose panaszkodtam, hogy sok a szaladoznivalóm!
A tartós fagyok megjelenése, az egyre hidegebb idő azt jelzi, hogy itt az ideje a környezetünkben élő madarakról gondoskodni. Amennyiben kegyes az időjárás, elég néhány hónapig, március elejéig, de folyamatosan feltölteni a madáretetőt. A rendszeresség nagyon fontos, mert idővel oda szoknak a kis kedvenceink, s csak ezen a helyen keresnek maguknak eleséget. A táplálék mennyiségét az időjárástól tegyük függővé, enyhébb időben kevesebbet, keményebb hidegek idején bőségesebben adjunk a madaraknak.
Készítsünk madárkalácsot, marhafaggyúra, magvakra és kinyílt fenyőtobozokra lesz szükségünk. A marhafaggyút megolvasztjuk és belekeverjünk a száraz, magvas madáreleséget: zab, cirok, repce, olajretek, muhar, fekete napraforgónapraforgó, esetleg kölest, mogyoró- és diódarabkákat, kukorica szemeket. Hűtés után, mikor kezd dermedni a massza, jó formálható. Nyomkodjuk bele a fenyőtobozokba, melyekre előzőleg fonalból akasztót erősítettünk. A kalácsok kihelyezésénél lehetőleg olyan helyet keresssünk, ahol a madarak védve vannak a kutyától, macskáktól és egyéb rájuk leselkedő veszélyforrástól. Az etetés mellett fontos az is, hogy mindig legyen kint tiszta vizük. Sajnos a kitett víz éjjel nagy valószínűséggel befagy, ezért reggelente mindig vessünk egy pillantást az itatóra, majd öntsünk bele friss vizet.
A minap a cica nagyot ásítva ébredt fel a tűzhely mellett.
- Jó lenne egy kis egérpecsenye - szólott -, megéheztem az alvásban.
Azzal elindult egérvadászatra.
Nem vitt magával se puskát, se kardot. Megfogja ő az egeret a körmével is. Felfutott a falon a kamra ablakába, és ott meglapulva leste, mikor jön az egér.
A kamra csöndes volt, a hurkák mozdulatlanul lógtak a rúdon. A lekváros fazékhoz most méhek se jártak. Szóval csend volt a kamrában. De a cica azért csak fülelt.
Egyszer csak hallja ám az ablak mellett, hogy szopogat valaki valamit. Beljebb pislant, hát látja, hogy egy fürge kis szürke egér szopogatja a hurkán az ujját. A cica szeme ragyogott. Óvatosan összehúzta az izmait. Aztán hopp! - beugrott a hurkák közé az egérre.
De az egér abban a pillanatban észrevette a veszedelmet. Mint a villám surrant tovább a hurkákról a bögrék mellé. A cica utána.
Hurka lepotyogott, bögre legurult, de a fürge kis egér még hamarabb lenn termett. Egy üres hordó állott a kamra közepén. Arra ugrott az egér. Hopp, utána a cica!
Kergetőznek, szaladgálnak a hordó körül. Mikor a cica megfordul, hogy szembeütközzék, a kis egér átugrik a cicán, úgyhogy a cica csak a levegőbe kap, de nem fog semmit.
- Ejnye, kópé!
Most egyúttal tovább is bújna az egér, az üvegek mögé.
- Rejtsetek el, üvegek! - így cincog a kis egér. - Rejtsetek el engem! Nyomomban van a cica! Be akar ám kapni!
Az üvegek sűrű csoportban állottak, de nem tudták elrejteni az egeret, mert átlátott a cica a derekukon. Oda is ugrott. Szétrúgta az üvegeket. Az egér ugyanabban a pillanatban az üres kosárba surrant.
- Takarj el, takarj el! - így szólt az egér a kosárhoz. - Nyomomban jár a cica, és be akar kapni.
A kosárnak nem volt elég ideje eltakarni az egeret. A cica beugrott a nyíláson, és meghemperedett a kosárral együtt. De az egér ezalatt kiugrott egy kis lyukon, és a tojásos kosár mellé rejtőzött.
- Jó tojásos kosár - így szólott remegve -, sarkamban a cica. - Takarj el, takarj el!
A tojásos kosár el is takarta az egeret. Hej, a cica megérezte a pecsenye szagát!
- Most megfoglak! - szólott ugráshoz lapulva.
Azzal zsupsz! - ráugrott a tojásokra. Persze az egér, megint kisiklott a körmei közül. Felugrott a vizessajtár tetejére.
- Jó vizessajtár - szólott a kis egér -, hadd üljek egy kicsit a fejeden! Kerget a cica. Odalenn nem biztos az életem!
A vizessajtár meg se moccant, úgy tartotta az egeret, de az éles szemű cica ott is észrevette. A cica felugrott. Az egér leugrott.
A kamra falához támasztva állott az új seprű. Arra szaladt fel az egér. Nyomában a cica.
- Jaj, végem van! - cincogott a kis egér, és felhúzódott a seprűnek a legeslegtetejére.
Ez volt a szerencséje. Mert ahogy a cica utána kapaszkodott feljebb és feljebb, a seprű eldűlt, és belevágta a cicát a vizestálba.
Mikorra a cica kiugrott a tálból, már akkor benne volt a kabátban, amely a szegen lógott.
- No - gondolta az egér -, itt már nem talál meg a cica.
De bizony megtalálta. A székről egyenesen beugrott a kabát ujjába. Szerencséje az egérnek, hogy szűk volt a kabát ujja. A cica megszorult benne. Mind a húsz körmével dolgozott, míg ki tudta magát szabadítani.
A cicának ezt a kínlódását az egér a csizmaszárból nevette.
- Nevess csak - mondta a cica -, majd nem nevetsz te mindjárt.
Beugrott az egér után a csizmaszárba. De már akkor az egér nem félt. Tudta, hogy egy kis lyuk van a csizma talpán. Azon a kis lyukon át kisurrant, és eltűnt a kamra kövei között levő egérlyukban.
A cica egy darabig kotorászott az első lábával a csizmában, de aztán, mikor meglátta a lyukat a csizma talpán, gyorsan visszavonult.
- Elkéstem - szólott a fejét csóválva, mikor az egérlyukat megpillantotta -, ma nem eszünk egérpecsenyét.
Cica, cica, ha csak az volna a baj! De mit szól majd édesanyám, ha meglátja a törött tojást, gurult fazekat és egyéb rendetlenséget?!
Cica, cica, jó lesz, ha ma nem mutogatod magadat a konyhában!
Mindenszentkor ha nedves, lágy telünk lesz kedves, hozz Márta bort a gazdának, vizet bôven a molnárnak. Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.
(népi megfigyelés)
*
SZENT MÁRTONT HÓ ÉS SZÉL NYOMÁN...
Szent Mártont hó és szél nyomán Ló viszi, de vágtat ám Szent Márton kedve jó vagyon Meleg kabátja, hej nagyon, Meleg kabátja, hej nagyon.
A hóban rongyos ember ül Ruhája folt csak egyedül „Segítsetek a nagy bajon Mert végem lesz, ha megfagyok, Mert végem lesz, ha megfagyok”
Szent Márton int a ló megáll És csöndben áll a koldusnál Szent Márton kardja gyorsan vág Kabátja félbe tépve már, Kabátja félbe tépve már.
Szent Márton fél kabátot ad A hála érte már fakad De Márton gyorsan lóra száll A másik féllel meg sem áll, A másik féllel meg sem áll.
Álmában jő egy tiszta fény És lágyon kélő hang beszél „ Amit te tettél jó lovag A hálám érte elfogadd, A hálám érte elfogadd.”
*
Száz liba egy sorba, Mennek a nagy tóra, elől megy a gúnár, jaj de begyesen jár, száz liba egy sorban, mennek a nagy tóra.
népdal
„...Legeltetni naponta kétszer kellett, reggel és délután... Legnagyobb baj az volt, ha a gúnár elveszett, erről is szól dal:
"A gúnárom elveszett, keresésére megyek, Nincsen annak más jegye, szárnya, tolla fekete..."
Gond azért akadt: "Akkor volt probléma, ha egy gúnár (aki, mint tudjuk a csapat feje) nagy gágogással és szárnycsapkodással elkezdett repülni!!!!!!!!! A többi liba először csak figyelt, majd szinte gombnyomásra mind az 5-6-700 darab követte azt az egyet! Összekeveredtek. Mi pedig nagy kínlódások árán igyekeztünk kiválogatni a sajátjainkat. Hogy miről ismertük meg őket? Ja, még nem mondtam, pedig nagyon érdekes és fura dolog, de a gondos háziasszonyok különböző színű csíkokat festettek a libák fejétől a nyakán át a hátára. Képzeljétek el, azt a sok fehér jószágot, színes csíkokkal! De így volt...”
Tánczos Erzsébet
*
MONDÓKA:
RICE-RUCA
Kilenc véka, rice-ruca, kukorica. Szemelgeti kilenc ruca, rice-ruca. Hess el innen, kilenc ruca, rice-ruca, mert elfogy a kilenc véka kukorica!
GÁ-GÁ, A GÚNÁR
Sokat evett gá-gá – a gúnár. Teli begye – gá-gá – félreáll. Egye-begye, nagy a begye. Hogyan vigye? Hová tegye? Gá-gá – a gúnár.
*
LIBABOLT
Volt egy bolt libabolt… Abban minden lúdból volt: libacomb, libamáj, libazsír meg libaháj; töltött lúdnyak, lúdaskása, tollseprűnek liba szárnya, libamell meg lúdzúza, libalábból kocsonya; libafej, libacsőr, liba hátán libabõr; libapörkölt, töpörtyű, annyi pihe, mint a nyű… Árultak még lúdtollat, penna helyett íróknak… Volt egy bolt, libabolt… Az eladó gúnár volt… Volt vele sok galiba lúdtalpas volt a liba!...
- Hej, rókáné komámasszony, ugyan bizony mit gondoltál, mikor hazulról elindultál? - ezt kérdem én tőled. - Mit gondoltam? - kérdi alázatosan rókáné komámasszony. - Ugyan mit gondoltam volna, kedves Elek nagyapó? Semmit, de semmit nem gondoltam, csak hazulról elindultam. „Hiszi a piszi” - mondtam én magamban. - Mert ismerem én a komámasszonyt, mindig rosszban sántikál. De azért csak hagytam, hadd menjen útjára, tudom, mindjárt kisül, hogy megint ravaszkodik, mesterkedik őkigyelme. Hát csak néztem, néztem a komámasszony után, hadd lám, mit csinál! No, egyebet nem csinált, csak billegett-ballagott, meg-megállt, körülnézett, szimatolt, aztán egyszerre csak egyet ugrott, kettőt szökött, ott termett a réten, ahol száz liba legelt. No, lesz itt most galiba! - Ej, de jó helyre kerültem - ujjongott a komámasszony, s elkezdett nótázni jó hangosan, hogy csak úgy zengett a rét:
Száz liba egy sorba, Mennek a templomba. Elöl megy a gúnár, Jaj de szépen sétál! Száz liba egy sorba!
De bezzeg nem ment sorba a száz liba, mikor komámasszony nótáját meghallotta, hanem nagy gigágolással szaladt mind a bokorba! Hiszen szaladhattak, mert föld alá mégsem bújhattak, ott állott előttük komámasszony, s köszönt nekik illendően: - Adj isten, száz liba! - Gigágágá, mit akarsz? - kérdezte a gúnár. - Nem akarok én semmi rosszat, gúnár koma - kedveskedett komámasszony -, hát akartam én rosszat életemben? Mit gondol rólam, kedves komámuram? Mindig jót akartam, most is azt akarok, egy-két libát a seregből, tetszik vagy nem, felfalok. Hej, sokadalom, lakodalom, lett szörnyű nagy riadalom! - Komámasszony, irgalmazzon! - könyörögtek mind a libák. De rókáné komámasszony nagyot toppant, nagyot kiált: - Nincs irgalom, kegyelem, mind a százat lenyelem! - Drága, kedves komámasszony, bár csak addig irgalmazzon - könyörögtek a libák -, míg elmondunk egy imát. Mondotta a komámasszony, s közben a szemét forgatta: - Én mindég vallásos voltam, a templomért majd meghóttam, hát csak rajta, jó libák, mondjátok el az imát. Hej, száz liba egy bokorba, imádkoznak szépen sorba! Megkezdi a gúnár: gigágágá, gigágá, gigá, gigá, gigá, gá... reggel megkezdi, s estig sem végzi, s adta száz libája, nem várhat sorára, mind a száz gyújt rája: gigágágá, gigágágá, gigá, gigá, gigá, gá - nem lesz ennek soha vége, győzi ám a libagége! Hát én szegény fejem, most már mit csináljak? Fussak-e vagy álljak? Mondanám a mesét tovább, nem engedik a gigágák. Gigágáz a libagége, a mesének itt a vége!
Morcos, borús, vén november, de azért csak rendes ember!
*
DIÓSZEGI DIÓ
Diószeg, Diószeg három fiú diót szed, egyik veri, másik eszi, a harmadik nézegeti, feldobja, elkapja, tele már a kalapja.
Dénes György
*
VARJÚNÓTA
Elmúlt a nyár, kár érte, kár. Sárgul a táj, kár érte, kár.
Repülni kél nagyszárnyú szél, messzire száll e csúf madár.
A hegy mögül felhő röpül- meg-megered, már csepereg.
Őszi eső fát verdeső- fázik a táj, kár érte, kár.
Zelk Zoltán
*
ESŐ
Láncos- lobogós, ez a makk, kopogós, hazafut a mókus, ha az ég zokogós.
Ázik a tölgy is, fürdik a völgy is, halkan muzsikál künn az esővíz.
Szilágyi Domokos
*
ŐSZI MONDÓKA
Vadludak úsznak sorjában, tolluk reszket a tócsában. Hullik, roppan a fák lombja, mókus búvik az odvakba.
*
A MÓKUS
Egy platánfa mély odvában senkitől sem látott ház van.
Küszöbén egy mókus ül, egymagában, egyedül.
Cseresznyézett eleget most mindenfélét kötöget.
Amíg eszi a diót: köt közben egy szép trikót.
Mogyorót is ropogtat, kesztyűt köt, meg zoknikat...
Tőle jöhet a hideg! Az se baj, ha jön a Tél!
Napszálltáig kötöget, a küszöbön üldögél.
Pulóvert köt ügyesen, s nem fog fázni sohasem!
Jean- Luc Moreau
*
ROSSZ IDŐ
Kácsa, kácsa, pogácsa, szomszédasszony, ne bántsa a rossz időt, mert a szegény lyukas dézsát hord a fején, előbb az ő nyakába dől a víz, csak utána zubog a sok tócsába. Ne szapulja, ne is szidja, hisz a levét ő is issza: ázva, fázva botorkál, tengertóban álldogál. Szívesebben otthon lenne kályha mellett melegedne, ám ehelyett sarat dagaszt, ne halljak hát többé panaszt hogyha esik, fúj a szél s akkor se, ha itt a tél. Tordon Ákos
*
ŐSZUTÓ MONDÓKA
Dér, dér diri dér Didereg a pipitér, Holnap havat hord a szél, Holnap után itt a tél.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tök. Ugye most nevettök? De ez a tök nem volt olyan egyszerű földi indás, - heverő, hanem egy nagyszerű töklámpás, mely a kertben álmodoz s ha lement a nap ő csak úgy sugároz. Égett benne egy csodálatos mécses, mely a nap energiáját sugározta vissza és sugárzó szemével nézett a csillagokra. Történt egyszer, hogy a kertben járva, felfigyeltem a töklámpásra. Mintha kacsintott volna a fennen járó csillagokra. Én is felnéztem s nicsak, nicsak, - hoppá! - lássatok csodát, a Göncölszekéren érkezett az újabb varázs. Egy szép csillagtündér ereszkedett a kertbe harmatcseppeket szórva a földre. Meg is dörzsöltem a szemem, ilyen még nem történt velem. Ó, gondoltam én, mi lenne, ha idejönne elém. Jött is a csillaglány, kezében pálca, úgy láttam kész volt egy táncra. De nem hozzám, a tökhöz lejtett lazán. Bámultam én, bámultam ám, hogy miről nem mesél a szám! - Hopp, de hopp! Hoppiri hopp! Táncba kezdtek ott a kertben! Kopogott a tök sárga köpenye, libbent a sárga láng, megvilágította a kékruhás holdleányt. Táncoltak, tapsoltak, ugrottak, guggoltak. Lejtettek sorban, kéz a kézben, egyenként is merészen. Ropták, ropták, a kezüket forgatták. Csoda jó volt nézni, az embert az ilyen megigézi. Libbent-lebbent a kertben a láng, csudára jól ment a tánc! S ahogy az égre felsétált a hold, - nini! - előjött öt kis kobold. - Hopp, de hopp! Hoppiri hopp! - Táncoltak, tapsoltak, ugrottak, guggoltak. Lejtettek kéz a kézben, egyenként is merészen. Ropták, ropták, a kezüket forgatták. Folyt a dínom-dánom az éjen át, hanem az első napsugár felébresztette a kakaskát: - Kukurikú, itt a hajnal! Közeledik a nap! Kukuri - kú éji nép, jó álmokat! Több se kellett, eltűnt a csillagok tündére. Elrobogott az öt kobold, léptek most álom-mesgyére. - Hipp, … de hopp … – hoppiri, … de hopp!... - Ásítottak még néhányat, fennmaradni már nem vágytak. Ott maradt a töklámpás, meresztette szemét a nap sugarára, alig várta, hogy estére megint duzzadjon az energiája. …
Ha nem hiszitek, tegyetek a kertbe töklámpást, vagy valami mást! Mosolyra szalad majd szájatok, csak egy picit várjatok! – Hoppiri, de hopp!
Csákberényben, „A marhákat Dömötörre hozták be. Asztán csak a Káboszta-kertbe hajtották ki ükét egy fordulóra. Közel van már, akkor november, de itt még Dömötör után is megjáratták ükét."
Székesfehérváron az akkor beérő termés alapján, dió- vagy gesztenyevásárnak nevezték a híres dömötöri vásárt, ami majd egy hétig tartott. A dunántúli emberek itt vásárolták meg a télire való ruhát, zöldséget, diót, gesztenyét. Egyben,„leánníző vásár” volt, lovaskocsival hozták a környékbeli falvakból a lányokat, akik kiöltözve, ünneplőben, népviseletben érkeztek a forgatagba. A legények választottak maguknak tetszőt, olyat, akivel később, szívesen összekötnék az életüket.
*
DÖMÖTÖRÖZÉS
Tüzet rak a kisbojtár, a kondérban kavargat. Kolompol – „Kész a vacsora!”
Borsót főztem, Jól megsóztam, Meg is paprikáztam, Ábele-bábele fuss.
Őszbe csavarodott a természet feje dérré vált a harmat, hull a fák levele Rövidebb, rövidebb lett a napnak útja, s nagyokat alszik rá, amikor megfutja.
Dömötörre van az idő nincsen a tarlón mező, sírnak, rínak a bárányok, szomorkodnak a juhászok. Dömötörre van az idő̂ a juhásznak számolni köll.
Szélről legeljetek, fának ne menjetek, mert ha fának nekimentek, fejeteket beveritek, szinyi kút, szanyi kút, szentandrási sobri kút.
Télen nagyon hideg van, Nyáron nagyon meleg van, Soha sincs jó idő, Mindig esik az eső.
Ha látom a fergeteg elejét Lehúzom a kalapom tetejét Úgy nézem a rossz időt alóla, Még a jég is visszapattog róla.
Ma két hete, vagyis három hogy számadómat láttam Amott gyün egy szamárháton ő lesz talán, amint látom.
Csak azt kérdi, van-e károm Károm nincsen, de nem is lesz Még ez a nyáj kezemben lesz.
A csikósok, a gulyások Kis lajbiba járnak, Azok élik a világukat, Kik ketten hálának.
Ládd megmondtam, Angyal Bandi, Ne menj az Alföldre, Mert megtanulsz csikót lopni, Elhajtanak érte.
(Tunyog, Szatmár vármegye - Lajtha László)
A bundának nincs gallérja, mégis bunda a bunda. Ihaj bunda, tyuhaj bunda, mégis bunda a bunda. Ihaj bunda, tyuhaj bunda, mégis bunda a bunda.
Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda. Ihaj bunda, tyuhaj bunda, mégis bunda a bunda. Ihaj bunda, tyuhaj bunda, mégis bunda a bunda.
Ha megázik is a bunda, mégis bunda a bunda. Ihaj bunda, tyuhaj bunda, mégis bunda a bunda. Ihaj bunda, tyuhaj bunda, mégis bunda a bunda.
Hej ringyem-rongyom, Semmire sincs gondom, Csak arra van gondom, Hol a ringyem-rongyom. (dudanóta)
„Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják, hol áldozat nincs, nincs szabadság. Ott van csupán, ahol szavát megértve meghalni tudnak, és élni mernek érte.”
Heltai Jenő
*
„... Könnyed szabadon szépen fogadom, Mindet megiszom, Piros habokon vér a patakon, Szépen folyatom...”
Szarka Tamás – Mária – 8. Jelenet
*
„Ma értetek szól a harang, a lélek harangja, ma értetek szól a fohász egy nemzet ajakán, ma értetek gyúl sok-sok kicsiny mécses, ma Néktek szól az ifjúság lelkesedése, ma Rátok emlékezünk s fájón ünnepelünk. Ma gondolatban együtt járjuk a régi helyeket, ma lélekben Veletek emlékezünk. A felnövekvő lelkes ifjúság méltón helyetekre áll. És jön, jön az eleven áradat, kezükben apró kis gyertya ég, mintha tenyerén tartaná égő szívét. Könnytől csillogó ezernyi szempár, emelt fő és hatalmas méltóság, ez hát a Nép, a kicsiny és mégis oly hatalmas büszke Magyar.”
Tavasszal, Szent György napján felfogadott pásztorok a tél beköszönte előtt Szent Vendel, a jószágtartók és pásztorok védőszentjének hetében hazatértek a legelőkről.
„Vendelke a juhászok pártfogója, őrzi a határt.” - falu szélén, legelők közelében állították fel a szobrát.
A sikeres számadást, Vendel napján országszerte vidám zenés mulatsággal ünnepelték. „…mintegy három napokig mulatnak, korhelkednek, táncolnak…”
Élt egyszer egy kecske mama, akinek volt hét kis gidája. Egy napon így szólt a gyermekeihez: - Kedveseim, kimegyek az erdore élelemért. Ne nyissatok ajtót senkinek, mert ha a farkast beeresztitek, felfal valamennyiotöket. Érdes hangjáról és fekete mancsáról ráismertek majd. - Ne aggódj anyácska, ígérjük nem nyitjuk ki az ajtót - válaszolták a kisgidák. Miközben a kecskegidák búcsúzkodtak, a farkas lesben állt egy közeli bokorban. Hamarosan megjelent a kecskék házánál. Kopogtatott az ajtón, majd így szólt: - Drága gyermekeim, anyácskátok vagyok. Hazaértem, eresszetek be! A kisgidák így feleltek: - a mi édesanyánknak nem ilyen érdes a hangja! Te a farkas vagy! nem nyitunk ajtót. A farkas fogta magát, és vásárolt egy darab krétát. Megette, hogy a hangja lágyabb legyen, és visszament a házhoz. Kopogott az ajtón, majd így szólt: - Drága gyermekeim! Engedjétek be anyácskátokat! Ám a legidosebb testvér észrevette a farkas fekete mancsát az ajtó alatt, és azt mondta: - A mi édesanyánknak nem fekete a lába. Te a farkas vagy! A farkas felkerekedett, szerzett egy kevés lisztet és beszórta vele a lábát, hogy szép fehér legyen. Aztán visszament a kis házhoz és ismét bekopogott az ajtón. - Gyermekeim, édesanyátok jött meg. Nyissatok ajtót. A hét kisgida így válaszolt: - Mutasd a lábad! A farkas vigyorogva nyomta az ajtóréshez fehér lábát. - Édesanyánk az! A mi igazi édesanyánk! - örvendezte a kecskegidák, s nyomban kinyitották az ajtót. - Hrm! Haarmm! Hrm! - rontott be a farkas. - Segítség! Segítség! - kiabálták a kisgidák, és kétségbeesetten próbáltak elrejtozni a farkas elol. Az egyik az asztal alatt, a másik az ágy alatt, a harmadik a kemencében, a negyedik a konyhában, az ötödik a szennyes kosárban, a hatodik a szekrényben, a hetedik pedig az órában talált menedéket. A farkas felkutatta és fel is falta mindegyiket, csak a legkisebbiket nem találta sehol; éppen azt, aki az órába bújt. - Hmm, finom kis pecsenye lesz! - gondolta, s már az óra körül szaglászott. A kisgida remegett a félelemtol. Ám akkor váratlanul megszólalt az óra? egy, ketto, három, - ütötte. - Oh! Ideje lepihennem! Amúgy is teljesen jóllaktam - mondta a farkas, s azzal kiment a házból. Nem sokkal ezután megérkezett kecske ma- ma. Szegény! Micsoda látvány fogadta. Az ajtó tárva nyitva, az asztal és a székek felborogatva, az edények összetörve, a lepedok, a takarók a földön szanaszét hányva. Kecske mama egyre csak a gyerekeit kereste, de nem találta oket. - Jaj! Jaajj! Csak nem történt valami bajuk?! Mi lesz most velem?! - siránkozott. Egyenként szólongatta kicsinyeit, de egy sem válaszolt. Amikor a legkisebbiket szólította, egy félénk hangott hallott: - Itt vagyok, anyácskám! - azzal a legkisebb gida kiugrott az órából, egyenesen édesanyja karjába. - jaj, úgy féltem! - mondta síró hangon, még mindig remegve, majd rendre elmesélte a történteket. A kecske mama és a legkisebb gida elindult, hogy megkeresse a farkast. Hamarosan rá is találtak. Kinn aludt a mezon, egy terebélyes fa árnyékában. Amikor már megközelítették, látták, hogy hatalmas bendoje csak úgy mozgott és kavargott. - Élnek az én drága gyermekeim - gondolta a kecske mama, és azon nyomban megkérte legkisebbik gyermekét, hogy tüstént hozzon tut, ollót és cérnát. Az ollóval egykettore felmetszette a farkas hasát. Egy, ketto, három, négy, öt, hat kisgida ugrott ki boldogan belole. Mind makkegészségesek voltak. A farkas ugyanis annyira sietett, hogy egészben falta fel oket. De boldogok is voltak, mikor végre a nagy sötétség után édesanyjukat ölelték át újra. - Bocsáss meg, anyácska, nem lett volna szabad kinyitnunk az ajtót - mondták sorba valamennyien. Kisvártatva így szólt a kecske mama: - Meg kell leckéztetnünk a farkast, gyermekeim! Menjetek s gyujtsetek követ. A hét kisgida egy nagy halom követ hozott és telerakták vele a farkas gyomrát. Aztán a kecske mama összevarrta a farkas hasát. Amikor a farkas már ébredezni kezdett, valamennyien egy fa mögé rejtoztek, s onnan lesték, mi fog történni. A farkas rettenetes szomjasan ébredt. Nagy nehezen feltápászkodott, és a tó partjára vonszolta magát. - Mi zörög az én drága kis bendomben? Túl sokat ettem volna? - kérdezte magától. Csak nagy nehézségek árán jutott el a parthoz. De amint a víz fölé hajolt, hogy igyék, a kövek elorerántották, s a farkas a vízbe pottyant. - Segítség! Segítséééééég! - kiabált a farkas torkaszakadtából. Ám a kövek egy szemvillanás alatt a víz fenekére rántották, s odaveszett. - Elpusztult a farkas! Elpusztult a farkas! Oda az ellenség! - énekelte most már felszabadultan a hét kisgida, s örömükben a mezon táncra perdültek. - Oh, a mi édesanyánk okosabb, mint a farkas. Túljárt az eszén. Soha többet nem szegjük meg az ígéretünket - mondták a kisgidák, s azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Szüret: „Egyike volt a legnevezetesebb ünnepi napoknak, amelyből a família apraja-nagyja egyaránt kivette részét. Mindenki, akinek csak ép volt keze-lába, kivánszorgott, hogy élvezze a szüret gyönyörűségeit, amelyen a gazda egész esztendei fáradtságának gyümölcseit aratja.”
Takács Sándor – Eger
*
Megérett a fehér szőlő le lehet már szedni, Ezt a piros, barna kislányt el akarom venni.
Jó az Isten, majd megsegít, babám, te leszel a párom, Szüret után öleljelek, alig, alig várom.
Fujja szél a ló fölé a kendőt, Hát mi rózsám, mikor tartunk menyekzőt?
Ha az őszre megforr a bor, szüretkor, Férjhez visznek édes rózsám majd akkor.
Ez a csikó de sárga, de sárga, A szeretőm de árva, de árva, Megmutatom, nem soká lesz árva, Szüret után én leszek a párja.
*
Mikor Noé apánk Isten parancsára Futott a bárkába, Minden növényfajból és állatból egyet vitt, Hogy ne nélkülözzünk a vész után semmit. Ám a legbölcsebben mégiscsak azt tette, Hogy a szőlőtőkét el nem felejtette. Neki köszönhetjük, hogy a bort ismerjük, Amelyből erőnket, kedvünket szerezzük. Neked köszönhetjük, oh mindenség atyja, Hogy jó vacsoránkat a bor búcsúztatja. Együnk hát rogyásig, igyunk is hozzája, Noé emlékét az Isten is megáldja. A magyar nemzetet az Isten éltesse, Öreget és ifjat állandóan szeresse! Ezer esztendeje ahogy óvta-védte, Óvja, védelmezze újabb ezer évre!
Sárkeresztes
*
Három hordó borom van, Mind a három csapon van. Olyan édes mint a méz, Ki mit szeret, arra néz.
Eger
*
Kicsiny a hordócska jó bor terem benne. Dirr-durr, dalala, rida-rida, dirr-durr, dalala dirr-durr, dalala, rida-rida, dirr-durr, dalala.
Nem iszom belőle részeg leszek tőle. Dirr-durr, dalala, rida-rida, dirr-durr, dalala dirr-durr, dalala, rida-rida, dirr-durr, dalala.
népdal
*
Akkor megyünk haza innen, Amikor már borunk nincsen.
Aki jó bort inni nem mer, Bizony nem is magyar ember.
Ide figyelj, öreg sógor! Ebből igyál, ez a jó bor.
Virágos a süvegem, Kezemben az üvegem.
Lábom termett a táncra, Szemem a kacsintásra, Szájam a borivásra.
Egy, két, három kupa bor, Leszivárog mindenkor.
Jobb a bor a pálinkánál, Egy menyecske száz leánynál.
Valamikor kora ősz felé történt az eset. Még nem volt olyan hűvös az idő, sőt dél felé melegen sütött a nap, zöldellt a természet, a rigók vígan fütyültek. A kis pók is szorgalmasan szőtte hálóját két tuja közé. Szép munka, bárki elismerhetné - mondta magában elégedetten. De éppen arra járt a nagyapa és karjával lesöpörte. Szegény kis pók alig tudott elszaladni. Bebújt a tuja ágai közé és onnan nézte mérgesen tönkretett munkáját. De serény pókhoz illően, újra nekilátott a szövésnek. Hamarosan kész lett. - Remélem, ezt nem verik le - fohászkodott magában. De hiába. Jött a nagymama és egy ronggyal leporolta. - Ez a sok semmirekellő ember - bosszankodott a kis pók - a művemet nem becsüli. - Úgy gondolta, hogy elköltözik máshová, de aztán mégis ottmaradt. - Olyan jó helyem van itt. A nap is idesüt. És újra nekiállt a szövésnek. - Csak nem fogják harmadszor is tönkre- tenni a hálómat - mondta arra járó társának, de az csak legyintett. – Az emberekben nem lehet bízni - mormogott. De a kis pók tovább szőtt-szövögetett. Aztán, amikor készen lett, elégedetten nézegette munkáját. - Szakszerűen készült - mondogatta minden arra repülő méhnek, katicabogárnak, lepkének, még a szúnyogoknak is. De azok zümmögve továbbrepültek. - Jöhetnek a csúnya legyek, majd elkapom őket - tette hozzá fenyegetően, de rá se fütyültek. Telt-múlt az idő, s egy fia légy se szállt arra. - Most meg ki jön ott? - kérdezte ijedten, amikor meglátta Andikát, amint egy kis bottal igyekezett utat csinálni magának. - Jaj! - kiáltott a kis pók, és lepottyant a földre. Bánatosan nézegette szétszakadt hálóját. -
A hálót csak szőtte-szőtte, de hiába szövögette: a nagyapa lesöpörte, a nagymama leporolta, kis Andika lesodorta.
A kis pók úgy döntött, hogy nem marad tovább a kertben. - Ezekkel a nyavalyás emberekkel nem lehet békében élni - kesergett - Elmegyek világgá - Így határozott a kis pók. Közben telt-múlt az idő. Mind rövidebbek lettek a nappalok. A nap sem sütött már olyan melegen, mint régen. - Közelebb kellene menni hozzá - tűnődött -. Arrafelé, ahol látni, hogy felkel. - A gondolatot tett követte. Éppen fújt a szél. Otthagyta hát bokrait, fölült a szél hátára, és egy erős pókszálon elindult a nap felé. Vígan libegett-lebegett az enyhe szélben, s jobbra-balra hintáztatta magát.
Hinta-palinta, utazik a pókocska.
- mondogatta magában. Alatta terült el a város, valahol a házak mögött az erdő, s még messzebbről meg hívogatóan csalogatta a nap. Útközben találkozott más pókokkal is. - Mind a nap felé szállnak - gondolta -, de én előbb odaérek! Hirtelen nagyot rándult a pókszál. Beleakadt egy kéménybe. - Na, nem éppen így gondoltam - mondta magában a kis pók - , de nem baj, majd holnap folytatom az utat -. Ezután leereszkedett a kéménylyukon. Hosszú vándorlás után éppen Andika szobájában bújt volna elő a sötét kályhából. De nem sikerült! Lebontották a cserépkályhát, nyílását meg befalazták. - A mindenit neki! - mérgelődött a kis pók -. Akkor bemászok az ablakon! - mondta makacsul, és úgy is tett. Nagy keservesen visszamászott. Szeren- cséjére nyitva volt az ablak. - Jaj, de jó helyre értem! Meleg van, szél se fúj. Itt meghúzom magam - gondolta és alaposan szemügyre vette a szobát, a bútorokat és játékokat. Aztán, mivel közeledett az este, elbújt a mennyezet sarkában. Másnap reggel kellemetlen meglepetés érte. Bejött anyu és egy tollseprűvel levette a kis pókot a mennyezetről, majd kirázta az ablakon. Még szerencse, hogy volt kéznél egy pót pókszál. Ijedten kapaszkodott fel a szél hátára, majd egy pókdalt dúdolva hamarosan eltűnt a levegőben:
Ráülök a szél hátára,
elrepülök a világba, messze-messze megyek én, állok kémény tetején, szusszanok pihenőben, libegek a levegőben, billegek és ballagok, pityegek és potyogok, loholok és lihegek, míg csak célhoz nem érek.
"Még Aradon szépen szólott a banda, Világosnál gyászba borult a haza. Mintha sírt volna az Isten maga is, Hogy maradna a földön egy magyar is"
(népdal)
*
Damjanich János imája
Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra
Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.
Damjanich Emíliának vigasztalásul.
*
Vécsey Károly: Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt. Török Ignác: Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam. Schweidel József: A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot. Poeltenberg Ernő: Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide. Nagy-Sándor József: De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett. Leiningen-Westerburg Károly: A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját. Lázár Vilmos: Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek. Láhner György: Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom! Knézich Károly: Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat. Kiss Ernő: Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük. Dessewffy Arisztid: Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata. Damjanich János: Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt. Aulich Lajos: Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.
Tavasszal a szőlőskertben igen sok a munka: metszeni, kapálni, kötözni, gyomlálni. A szorgos munkát meghálálja a szőlőtőke. Hosszú indákat növeszt, levelet hajt szőlőfürtöket nevel. Mikor Bálint gazda minden munkát elvégzett a szőlőben, elégedetten dörzsölte össze a kezét. – Legyen elég eső, melegen süssön a nap, ettől lesz jó édes a szőlő. A kerítés tetejéről vidám madársereg figyelte minden mozdulatát. Alig várták, hogy Bálint gazda odébb álljon, máris ellepték az egész kertet. Törte is a fejét a gazda, hogyan óvhatná meg az édes szőlőszemeket a seregélyektől. – Amíg a kertben dolgozom, nem mernek közelebb jönni, de amint hátat fordítok birtokba veszik a kertet. – morfondírozott. Egy langyos tavaszi napon a kalapját egy szőlőkaróra tette, és ott is felejtette. A seregélyek nézegették, kerülgették az ismerős kalapot, találgatták hol a gazda, alatta vagy már haza ballagott? Közeledni nem mertek, csak messziről pislogtak, csicseregtek, csiviteltek, izgatottan tanácskoztak. Bálint gazda ekkor a homlokára csapott. – Megvan a megoldás! Madárijesztőt kell készítenem! Az majd elriasztja a szemtelen seregélyeket. Azonnal munkához látott, de szeme sarkából a madarakat leste. A seregélyek érdeklődéssel figyelték a szokatlan munkát, de a biztonságos kerítést nem hagyták el. Bálint gazda jókora karót vert a földbe, a szőlőtőkék közé. – Még egy szőlőt ültet – csicseregtek a madarak – juj de jó! Egy kisebb zsákot szalmával tömött ki, s a karó tetejére kötözte. Ez lett a feje. Erős ágból kart kötözött hozzá, s elnyűtt kockás ingébe bújtatta. Ócska nadrágját a derekára szíjazta, kihízott zakóját a hátára terítette, kedvenc kalapját a fejébe nyomta. Tintával nagy szemeket festett az arcára, krumpli orrot, és nevetős szájat is pingált hozzá. – Kész is van! – szedte össze a szerszámait a gazda, s mert rend a lelke mindennek, a helyére tette őket. Hát a neved mi legyen? – gondolkodott Bálint gazda. Hiszen ma van a tavasz első napja Benedek! Legyen ez a te neved. Aztán vigyázz ám a szőlőre. Ha majd édesednek a szőlőszemek, kergesd el a seregélyeket. A madárijesztő csak mosolygott, bambán ingatta a fejét és bámulta a tágas világot. A seregélyek nézegették, méregették, de közelebb repülni nem mertek. Később kicsit bátrabban kerülgetni kezdték, s hogy a madárijesztő nem mozdult, elszemtelenedtek. Rászálltak a kalapjára, a vállára telepedtek, s vidáman csiviteltek, sütkéreztek a tavaszi napsütésben. A madárijesztő csak mosolygott, örült a népes társaságnak, hallgatta a kismadarak csivitelését. – Ki vagy te, és mi a neved? – kérdezték a kismadarak. – Madárijesztő vagyok, Benedek a nevem – felelte a madárijesztő – és az a dolgom, elijesszem a seregélyeket. – Ez aztán a fontos feladat – bólogattak elismerően a seregélyek. – Csak tudnám, hogy milyenek a seregélyek? – sóhajtott a madárijesztő. – Rögtön elriasztanám őket. – Hát a seregély nagyon veszedelmes állat – kezdték a kismadarak, és huncutul egymásra kacsintottak. – Szőrös bundája van – mondta az egyik. – Két hegyes fül van a feje búbján – mondta a másik. – Nagy sárga szeme villog a sötétben – így a harmadik. –Négy puha talpán oson a szőlőben, és ha megéhezik, karmait kiereszti és levadássza az érett szemeket. – egészítette ki a negyedik. – Juj de félelmetes– borzongott a madárijesztő – most már biztosan felismerem. Teltek múltak a napok. Hol esett az eső, hol sütött a nap, máskor meg fújt a szél. A szőlőszemek nőttek, növekedtek, kizöldültek, megpirosodtak egyre édesebbek lettek. Mikor már az édes illat a darazsakat is a szőlőbe csalogatta, a seregélyek csipegetni kezdték a zamatos szemeket. – Mit csináltok?– kérdezte a madárijesztő elképedve. – Ellenőrizzük a szőlő minőségét – feleselték a seregélyek – érett vagy savanyú, ezt nekünk tudnunk kell. Amint gondtalanul csipegetnek, szemezgetnek, egyszer csak arra lopakodik a macska. Benedek a madárijesztő éberen figyelt. – Szőrös a bundája, hegyes a füle, villog a szeme. Puha talpacskáján hangtalanul közeleg. Meglapul a levelek alatt, talán éppen az érett szőlőre vadászik. – gondolta. Azonnal el kell kergetnem, meg kell mentenem a termést! Hangosan pedig így kiáltott. – Huss, huss seregély, ne dézsmáld a szőlőt! A macska felkapta a fejét a csodálkozástól. – Nekem mondod, hogy ne dézsmáljam a szőlőt? Én a macska vagyok! Nem szeretem a szőlőt. Én a seregélyeket szeretem megenni. – Ne hazudj seregély, felismertelek! – kiáltott mérgesen a madárijesztő a macskára. A seregélyek a lármára szétrebbentek, kerítés tetejére, szőlőkaró csúcsára menekültek. – Nyaú – prüszkölt mérgesen a macska. – Most szétkergetted a vacsorámat! Mehetek megint egerészni! Azzal felborzolta a farkát, és sértődötten a pince irányába sétált. A seregélyek bűnbánó képpel hallgattak. A madárijesztő sem szólt egy szót sem, csak az esti szellő lengette a leveleket, cirógatta a fürtöket. – Becsaptatok – mondta nagysokára a madárijesztő. – Ne haragudj – csicseregték a madarak és a vállára szálltak. Mi vagyunk a seregélyek, bennünket kell elkergetned, mert imádjuk az édes szőlőt csipegetni. – Jól van, nem haragszom– enyhült meg a madárijesztő. – De most mit tegyek? – Tudod mit?– élénkültek fel a seregélyek. – Amiért megmentetted az életünket a macskától, megígérjük, hogy csak a lehullott szemek csipegetjük fel. – Rendben van, áll az alku! – derült fel a madárijesztő. Néhány nap múlva Bálint gazda szüretelni jött a szőlőskertbe. – Mi újság Benedek! Megvan még a termés? – kiáltott oda jókedvűen a madárijesztőnek. – Megvan minden, híja nincsen – bólogatott Benedek és a kismadarakra kacsintott. A gazda csodálkozott, hogy a termés hiánytalan. – Derék legény vagy Benedek barátom – vágta hátba a madárijesztőt. – Jövőre is te őrzöd a termést. A seregélyek ijedten rebbentek széjjel és csivitelve köröztek Benedek feje felett. Csak a macska ült fancsali képpel a pinceablakban. – Benedek! – A seregélybarát macskaijesztő – és vágyakozva figyelte a vidáman repkedő madarakat.
Fújdogál a hideg szellő Sírnak-rínak a bárányok Tanakodnak a juhászok
A karámnál találgatják: Hogy a nyájat hová hajtsák Hajtsuk be a gazdájának Adjon szénát bárányának”
Debrecennek van egy vize
*
Hidegre fordul az idő, nem nő már a legelőn a fű sem, és előjönnek az erdőből a farkasok, veszélyben vannak a jószágok a legelőkön! Ma kell hazahajtaniuk a pásztoroknak az állatokat a legelőkről!
A juhászoknak a nyájat: a juhokat, a birkákat és a kis bárányokat! A gulyásoknak, a csordásoknak a csordát: a marhacsordát: a teheneket, bikákat, borjúkat! A kondások még őrizhetik kint a pusztában s az erdőben a kondát: a disznókat, a malacokat. A csikósok is legeltethetik még a ménest: a lovakat, kis csikókat.
Ők akkor hajtsák be a faluba, az istállókba az állatokat, ha már deres a határ, befagy a víz, esik a hó! Nagy ünnepet csapunk ma, reggelig mulatunk, a pásztorokat megünnepeljük, hogy derekasan vigyáztak a jószágokra, megkapják fizetségüket!
*
LÓRA, CSIKÓS, LÓRA
Lóra, csikós, lóra Elszaladt a ménes, Elszaladt a ménes.
Nem maradt a tanyán,
Egyedül a nyerges, Egyedül a nyerges.
Mit tëhetëk róla, Ha be vagyok zárva,
Ha be vagyok zárva. Van egy jó bojtárom, Majd számol az róla, Majd számol az róla.
*
PÁSZTOREMBER VÍGAN ÉL
Pásztorember vígan él, Fél világgal nem cserél, Pipál, sétál, furulyál, Billeg-ballag, meg-megáll.
Ha dél felé jön a nap, Ebédje is van annak. Böske asszony serényen Hozi két kis edényben.
Hogyha leül a gyöpre, Vagy valami törzsökre, Iszik, eszik kedvére, Nem romlik el a vére.
*
– Megvan minden birka gazduram! Megszámolhatja, egyet se vittek el a rablók, tolvajok! – Jól van öcsém, itt a megbeszélt fizetség: 70 aranyforint. Kapsz jutalmul még a bárányok közül ötöt, eladhatod őket a vásárban! Elvállalod-e jövőre is ennyi pénzért a nyáj őrzését? – Nagyon sok munka, fáradság van a jószágokkal, csak 100 aranyforintért vállalom! – Adok 80 forintot, jó lesz? - 90 az gazduram, s vállalom tavasztól! - Kezet rá Öcsém, megegyeztünk!
*
Árva Panna, húgom, mért állsz ott az úton, Most kezdődik a nagy vásár Székelykeresztúron.
Én is oda mennék, piros kendőt vennék,
De a pénzem elvesztettem, így hát hogy is mennék.
Szegény Árva Panna, segítsünk hát rajta, Kinek nevét ki találja, az lesz a jutalma.
Kanászlegény Mihály napján
*
Itt egy kosár, mi van benne, Aranyalma, aranykörte, Add tovább, add tovább, Te meg fizesd az árát.
*
- Jó napot! Eladó a túrócska? - Nem eladó, nem eladó, csak a vásárra való! - Mégis hogy adja? - A kassai toronyér’ Benne levő kincsekér’ Száz arany gyűrűér’, Egy-két-három csapásér’
*
Csípd meg bolha a férfit, hadd ugráljon egy kicsit! Ördög bújjék magába, mit válogat a lányba?
Járd ki lábam, járd ki most,
Nem parancsol senki most! S az én lábam kijárja, mert az szokott a táncra.
Valamikor régen, még a világ kezdetén nem voltak ám ilyen színesek a falevelek ősszel, mint most. Egyhangú volt minden fa.Ha elmúlt a nyár, megsárgultak és lehullottak. Őszapó már nem akart változtatni régi szokásán, megelégedett a sárgával is. Ősz úrfi, a fia, egyszer különös ötlettel állt elő. - Hadd fessem be én a fákat, csak egyszer. Már láttam Édesapám, hogy csinálja! Az öreg Ősz ráállt, de titokban azért figyelte fia tevékenykedését. Először Ősz úrfi a szorgos kis méheket bízta meg , hogy nyáron gyűjtsenek neki sok, sok festéket a virágokból. Azok el is vállalták, hiszen mi sem kedvesebb munka számukra, mint virágról, virágra szálldosni, nektárt gyűjtögetni. Külön kis kosarat kaptak amibe a színeket gyűjtötték. Hétfőn a sárga, kedden a piros, szerdán a kék, csütörtökön a zöld, pénteken a bordó színeket gyűjtötték. A többi két napon azt csináltak, amit akartak. Így ment ez egész nyáron. Gyűltek a színek. Hatalmas halmokat halmoztak fel a szorgos kis méhek, és munkájuk gyümölcsét minden nap megcsodálták. Telt, múlta az idő. A reggelek hűvösödtek, a nap egyre gyengébben ontotta fényét, melegét, a virágok elkezdtek száradni. Az emberek megkezdték a betakarítást a kertekben, a mezőn. Ősz úrfi elérkezettnek látta az időt, hogy munkához lásson. Felvette mellényét, és elindult. Ahogy közeledett a festékgyűjtő helyhez, egyre nagyobb lármára lett figyelmes. Hallja ,hogy a színek veszekednek, melyikük a legszebb. Olyannyira belemerültek a vitába, hogy összekeveredtek a nagy civakodás közben. Mire az úrfi odaért, már nem volt csak minden színből egy kevéske ami tiszta maradt. De volt, narancs, rozsdabarna, zöldes barna, bordópiros, és azok számtalan árnyalata. Nagyon dühös és elkeseredett volt egyszerre. Most mi lesz? Ám nem volt mit tenni. A mezőről már elfogytak a színek, újakat gyűjteni nem volt honnan, így hát ezekkel pakolta tele zsebét az Úrfi, és hintette, hintette nem is nézte hová. Szomorú volt, mert attól tartott, apja nem bízza többé rá a munkát. Mire mindent átvarázsolt, Őszapó is előjött, hogy gyönyörködjön fia munkájában, de nem látta sehol. Egy hatalmas tölgyfa tetején pillantotta meg. - Mi a baj fiam? - kérdezte. - Bocsásson meg Édesapám, de nem tudtam elvégezni tisztességesen a munkát ,amit annyira szerettem volna - és elmesélt mindent mi is történt. Az öreg Ősz a keblére vonta, és így szólt. - Hallgasd csak fiam! A saját panaszodtól nem hallod az embereket, a gyerekeket. Őszúrfi elhallgatott, és arra lett figyelmes, hogy az emberek így kiáltottak. - Soha nem volt még ilyen szép, színes őszünk. Az öreg Ősz büszke volt fiára, az meg örömmel ölelte át apját, hogy mégis sikerült elégedettek az emberek. Így történt bizony és azóta színesek a falevelek a fákon, a cserjéken, a bokrokon. Hol több, hol kevesebb festék hullik egy - egy fára, de a legpompázatosabb színekben tündökölnek az erdők, és örül neki minden madár, minden állat, és minden gyerek- ember, de még a felnőtt is.
Kisbence megtudta Marika nénitől, hogy az ember nagyon sokáig kiscsoportos. Közben jön Mikulás meg tavasszal a nyuszi. Azután lesz május elsejei ünnepség, meg anyák napja, vagyis nagyon sok érdekes esemény lesz, s azt mind meg kell várni a kiscsoportban. – Közben majd azt is megtudod, hogy milyen a jó óvodás – mondta Marika néni. Kisbence várta, hogy bemutassák a jó óvodást, de e helyett Marika néni mindenkinek egy apró kis képet adott át. – A képet mindenki őrizze meg, s vigye haza – mondta. – Ez lesz a jeletek. Erről fogjátok megismerni, hogy hol van a ruhátok, a fésűtök. Kisbence egy piros lábast kapott. – Gondolod, hogy már nem is vagyok Kisbence? – faggatta este anyját hazafelé menet. Anya alaposan megvizsgálta. – Úgy látom, hogy még mindig Kisbence vagy! – mondta. – Piros lábas vagyok! – mondta Kisbence, s azzal átadta a jelet, amit Marika nénitől kapott. – Szóval piros lábas a jeled! – mondta anyu. – Majd szépen belevarrjuk a kabátodba, sapkádba, ruhádba, s beleírjuk a cipődbe is. – Miért? – Hogy megismerd a saját ruhádat. Nehogy tévedésből egy másik kisfiúét vedd fel. – Nem cserélhetem el tévedésből sem – mondta Kisbence – mert azon a polcon lesz minden holmim, ahol a piros lábas. – Ez igaz. De nem árt az óvatosság – mondta anyu. – Piros lábas vagyok! – újságolta Julinak és Lacinak. – Te mi voltál? – kérdezte Julitól. – Margaréta – felelte Juli. – Én pedig fésű voltam – mondta Laci. – Piros lábasnak sokkal jobb lenni – nevetett Kisbence, s azzal elbújt a sarokba, és a lónak, az oroszlánnak és a kismedve rendőrnek egy új dalt énekelt:
Volt egyszer egy piros lábas, Azért volt az piros lábas, Mert pirosra volt kifestve, s úgy hívták, hogy piros lábas.
A dal mindenkinek nagyon tetszett, csak Julinak nem, mert Juli még nem volt kész a leckével, s így sajnos a dalt abba is kellett hagyni. Másnap az óvodában már messziről megismerte a polcát. Könnyű volt. Hiszen ott virított a piros lábas. Ez az én jelem! – mondta a kopasz kisfiú. Gáborka, rosszul emlékszel – mondta Marika néni. – A te jeled a gomba. A piros lábas a Kisbencéé. Nem akarok gomba lenni! – sírt a kopasz kisfiú.- Piros lábas akarok lenni! Kisbence ijedten nézett Marika nénire. Én vagyok a piros lábas. És anyukám már be is varrta a ruhámba, meg készen van a dal is a piros lábasomról. Persze hogy a tiéd a piros lábas – mondta Marika néni is, de nem Kisbence fejét simogatta meg, hanem a kopasz kisfiúét. Na, ne sírj! Látod, milyen szépen mosolyog a gomba? Ha akarod, rajzolunk neki szemet és szájat is. A kopasz kisfiú akarta. Így Marika néni rajzolt a gombának két szemet meg egy nevető szájat. - A jó óvodás nem irigy a pajtására- mondta Marika néni, s egy icipicit hunyorított. Ebből is látható volt, hogy Marika néni nem Kisbencének, hanem a kopasz kisfiúnak mondta, de a kopasz kisfiú, úgy látszik, kicsit nagyothallott. Így történhetett, hogy amikor Kisbence leemelte a polcról a nagy faautót, a kopasz kisfiú ismét kikapta a kezéből, éppen úgy, mint az előző napon, s azt mondta: Ez az enyém! De Kisbence most nem akart az emeletre felszökni, mert tudta, hogy neki a kiscsoportban a helye, így visszavette az autót. Én játszom vele! Én vettem le a polcról! – mondta. Az enyém! Az enyém! – sírt a kopasz kisfiú. Veszekedni nem lehet! – guggolt le hozzájuk Marika néni. Én akarok vele játszani! – toporzékolt a kopasz kisfiú. Ejnye, Gáborka, miért nem kéred szépen? Itt minden játék mindenkié. Kisbencéé éppúgy, mint a tiéd. Játsszatok együtt! Egyedül akarok játszani! – mondta Gáborka. Egyedül? – csodálkozott Marika néni. – Egyedül nagyon unalmas játszani. Láttál te már teherautót egyetlen bácsival? Az egyik vezeti az autót, a másik pedig rakja rá a téglát, vagyis az építőkockákat. Na, játsszatok szépen! Hadd lássam, milyen jó óvodások vagytok! Kisbence nagyon-nagyon szeretett volna jó óvodás lenni. Gyere Gáborka, játsszunk! Te leszel a vezető, én meg a rakodó – mondta. Én leszek a rakodó! Te leszel a vezető! – akadékoskodott Gáborka. Az teljesen mindegy- mondta Kisbence-, de ha akarod, eléneklem neked a jelemet. Gáborka akarta, így Kisbence neki is elénekelte a „Volt egyszer egy piros lábast”. Most pedig énekeljünk a pettyes gombáról – mondta Gáborka. A pettyes gombáról nagyon könnyű énekelni – mondta Kisbence, és azonnal hozzá is fogott:
Volt egyszer egy pettyes gomba, Azért volt az pettyes gomba, Mert pettyesre volt kifestve, S úgy hívták, hogy pettyes gomba.
Aztán ugyanígy énekeltek még Juli jeléről, a margarétáról, és Laci jeléről, a fésűről is. S ettől kezdve egész nap együtt játszottak.
Volt-e már közületek valaki hegyes vidéken? Láttatok-e hegyoldalban legelő báránykákat? Ha igen, akkor pásztort is láttatok, amint botjára támaszkodva figyeli a messzi vidéket és a felhők játékát. Mert a felhők is játszanak; no nem mindegyik, csak a kicsiny gyermekfelhők. Azok futkosnak az égi réteken.
A pásztor, aki ezeket a játszadozó gyermekfelhőket figyeli, azzal is mulatja magát, hogy előveszi tilinkóját, és olyan szép nótákat fúj azon, hogy a felhők abbahagyják a futkosást, a fák a susogást, még a füvek sem sírnak, hogy jaj, nemsokára őket eszik meg a bárányok: felhők, fák, füvek mind a pásztor tilinkóját hallgatják. De hát nem csoda, ha így van, hiszen a pásztor tilinkóján olyan nóta ömlik, amelyikben nemcsak a pásztor öröme és bánata énekel, hanem a felhők, fák, füvek, virágok bánata és öröme. A pásztor elfújja tilinkóján azt a kicsinyke hangot, amit a hóvirág hallat, amikor kidugja fejét a hó alól. Elfújja azt a parányi hangocskát, amikor a rügy kipattan a tavaszi ágakon. Elfújja azt a susogást, amit a szellő csal ki a falevelekből, és azt a tengernyi zúgást, amit a vihar. Elfújja a füvek moccanását és zokogását a báránykák fogai között. Elfúj az mindent, amit szól, beszél, mond a természet, a tájék, a hegy, az erdő, a rét és a felhők játszóhelye: az ég. De nehogy azt higgyétek, hogy csupa vigasság a pásztor élete. Nem könnyű mesterség az övé. Hónapszámra él egyedül, csak báránykái és világokos kutyája vannak vele. Bizony sokszor szeretne hazamenni, megnézni, mi újság a falujában, hogy élnek a szülei, a testvérei, de nem lehet, addig kell legeltetni a báránykákat, amíg csak le nem esik az első hó. Akkor aztán int világokos kutyájának, az pedig előbb hármat táncol örömében, az350után kutyanyelven, amit minden valamirevaló bárány ért, rákiabál a nyájra: – No, barikák, kitelt az esztendő fele, megyünk hazafelé! Azt meg tudjátok, hogy a bárányoknál szófogadóbb állat nincs a világon, annyit se mondanak ilyenkor, hogy bee-e, vagy talán csak éppen annyit, és máris indulnak lefelé a hegyoldalon. Ha messzire vannak falujuktól, akkor sokára, ha közel vannak, akkor hamarosan hazaérnek. Annak a pásztornak, akiről most mesélek, nemcsak szülei meg testvérei éltek a faluban, hanem volt egy kisfia is, akit Jánosnak hívtak. Ez a Jánoska egész nyáron, egész ősszel csak azt a napot várta, amikor édesapja hazajön a nyájjal. Nappal, a nap minden órájában édesapjára gondolt, éjjel pedig az éjszaka minden percében édesapját látta álmában. Tudjátok-e, miért volt ez így? Mert édesapja kora tavasszal, mikor elindult a nyájjal, azt ígérte, hogy egy maga faragta furulyát hoz a fiának. De egy olyan csodafurulyát, amelyikbe ha belefúj, elénekli a fák, a virágok, a füvek énekét. Annak aztán csodájára járhat a falu valamennyi gyereke! Nem is érdekelte Jánoskát semmi egyéb! Se a gömbölyűre gyúrt sajt, se az aranyszínűre sült cipó, tudta ő, hogy egyéb is van édesapja tarisznyájában. Hát volt is: egy olyan csodaszépre faragott furulya, amilyen még senki fia gyermek kezében nem volt azelőtt. Alighogy kezébe vette Jánoska ezt a csodaszép furulyát, kiszaladt vele az udvarra, és belefújt. Jött is abból hang, de jobban hasonlított a macskasíráshoz meg a kutyavonításhoz, mint a füvek, fák, felhők énekéhez. Elszégyellte magát Jánoska, s hogy senki se hallja szégyenét, kiszaladt az utcára, onnan is a falu végére, ott fújt csak bele újból a tilinkóba. Ott se járt másképp. Ott is csak úgy szólt a tilinkó, mintha a nagymama öreg macskája zokogna, mintha a szomszédék fekete kutyája vonítana a holdra. Most már sírva fakadt Jánoska, mert azt hitte, hogy becsapta őt az édesapja a csodaszép furulyával. Úgy elszomorodott, hogy 351világgá akart menni, el is indult, és meg sem állt az erdő széléig. Ott aztán gondolt még egyet, és újból belefújt a tilinkóba. De megint csak nyivákolás, vonítás lett a muzsikából. Már arra gondolt, hogy elhajítja messze, az erdő sűrűjébe a tilinkót, sose lássa többé, amikor egyszerre csak föléje hajolt egy ág, és halkan susogni kezdett. A következő szempillantásban a tilinkó hangja is fasusogássá változott. Akkor aztán kiegyenesedtek a pihenő fűszálak, és csak úgy egy helyben, ahogy ők szokták, eljárták a füvek táncát. De nem akármilyen muzsikára, mert a tilinkóból ekkor már a füvek alig hallható éneke ömlött. A felhők, melyek mindezt mozdulatlanul figyelték, most megindultak az égen, és az ő repülésük is halk nótává változott Jancsika furulyáján. Így fújta, fújta, amíg csak be nem sötétedett, előbb a dél, azután az alkonyat nótáját és hazafelé az úton az este énekét. Lehet, hogy éjszaka magától is megszólalt a párna alá rejtett tilinkó, mert Jánoska olyan szép nótát hallott álmában, amilyent sohasem azelőtt.
Mária a hajnali, szép csillag, a Stella puerpera Solis.
„Szent Annának elkövetkezvén az órája, a hétnek néminemű keddin szüle. Egészségben szülé az igaz Dávidnak királyi plántáját, ez világnak előtte választott leányt, az édes Szűz Máriát. Miképpen az angyaltul megtanítottak valának, mert ő vala ez világnak jövendő megvilágosojtója és asszonya és tengörnek csillaga.” Teleki-kódex Anna-legendája
*
„ha egyébkor tőletek ki nem telhetne, legalább estéli és reggeli hajnalkor, mikor a hajnali csillagot, a többi csillagok között, legtetszetesb fényességgel ragyogni szemlélitek, elmélkedjetek a Jákobbul támadott csillagnak, az Isten szent Anyjának felséges méltóságáról.” Telek József
*
„a nap legszebben Kisasszony hajnalán szokott fölkelni.” „aki kimegy Kisasszony hajnalán a Tisza partjára, napköltét várni.” „megvárja a napköltét, meglátja benne Máriát.”
Kisasszony hajnalán angyalok zengenek a mennyekben.
„a nap most játszadozva, táncolva kel föl: örül...Mária születésének.” „akinek „érdeme van rá”, az a fölkelő napban megláthatja... a bölcsőben fekvő... Máriát.” „...Sugarai rózsát szórnak.”
*
Paolo Ucello: Szűz Mária születése
Szeptember havának a nyolcadik napján, Tündöklő hét színben ragyog a szivárvány, Mintegy összekötvén a földdel az eget, Ezen szállott le egy fényes angyalsereg.
Rózsafénybe borul az egész Názáret, Mely besugározta az eget és földet, Reá sugározta az öröm szent fényét, Amely betölté a világ teremtményét.
A Szent Anna asszony ülvén az ő székén, Szíve örül nagyon isteni gyümölcsén. Lábával ringatja, szájával ezt mondja: Aludj el, aludj egek királynéja.
Az arany bölcsőben tiszta hófehérben Alszik Szűz Mária mennyei nagy fényben Szemeit lehunyja, kezeit kinyújtja Gábriel angyallal beszélget álmába.
Gábriel arkangyal mondja Máriának: Te leszel anyja világ váltságának Te fogod megszülni, te fogod nevelni Kegyes karjaidon a Jézust tartani.
Mária azt mondja Gábriel angyalnak: Én leszek az anyja a világ urának. Alig hogy születtem, pólyába tetettem Már is Isten anyjának eljegyeztettem…
Nincs oly királyi fény, nincs oly földi pompa, Mely ezen szépséghez hasonlított volna, Teljes fönségében itt van a menyország, Mert királynéjoknak születését várják …
Tiszta fogantatás, tiszta születésed, Amelynél az anya fájdalmat nem érzett, Olyan volt a szülés, mint mikor a hajnal Megszüli a napot mennyei mosollyal…
És hogy mily dicső lesz jövendő nagysága, Hogy mily mérhetetlen annak magassága, A hatalmas Isten azzal mutatta meg, Hogy születésekor már csodák történtenek.
A fa, amely eddig gyümölcsöt nem termett, Ekkor bő áldással megterhelve díszlett. Virág illatozott a zord kősziklákon, Mária neve volt minden virágszálon,
A gonosz lélektől Juda országában, Kétszáztizenöten valának megszállva, Pokoli kínokkal azokat gyötörték, Egész életöket rettentővé tették.
Ámde Máriának születése napján, Megrémült az ember lelkét kínzó sátán, Rettegve hagyják el ők az embereket, Akiket már csaknem a halálba űztek.
Az égi madarak emberi danával, örvendezve zengettek víg allelujával. Az erdők vadai szelidek levének, Ily órája nem volt még a föld népének!
Szeptember úr egy nagy melák, Augusztus inge szűk neki, vehet fürdőt, ihat teát, a nátha mégis szétveti, orrát a gyűrött égbe fújja, s a lombok zöldes piszkait kis golyócskává összegyúrva az őszi szélbe pöcköli.
„Kíváncsi természetű lány vagyok a magam tizenhárom évével. Ezért nem is olyan furcsa, hogy egy esős őszi délután nagymamám padlásán kutakodtam. A padlás sarkában egy poros, koszos tulipános láda keltette fel az érdeklődésemet. S ebben a ládában egy csodát találtam a rongyok alatt. Ez a csoda nem volt más, mint egy napló. Nem akármilyen napló volt ám, mert ez egy régi, régi könyvecske volt. Barna színű, bőrkötésű, fakó volt már és lapjai egészen sárgás színben simultak a naplóba. Tintával írtak bele, néhány helyen pár tintapaca hívta fel magára a figyelmet. Éreztem, hogy valamilyen kincsre találtam, gyorsan a pulcsim alá rejtettem és leszaladtam a szobámba. Izgatottan kezdtem olvasni az első oldalt... Nagy Ferenc rótta az irományt ...Valószínű, hogy ő az én dédapám lehetett... Ahogy olvastam a könyvecskét egyre jobban belemerültem a történetbe, amely jórészt az iskoláról szólt és egyre jobban megelevenedett előttem a régi falusi iskola. Nagy harmadikosként vitte magával a madzaggal átkötött számtan, olvasás és természetrajz könyveit minden áldott reggel. Természetesen gyalogosan a földúton mendegélt a falu közepén lévő iskolába. Iskolaként egy régi ház szolgált, melyben két tanterem állt. Az oskolaház, mert így hívták régen, kívülről fehérre volt meszelve, nádfedeles tetejére sokszor felült a gólya. Kicsi ablakai az utcára néztek, egyetlen kis ajtaja mindig szívesen várta a kisiskolásokat. Udvarát sár és víz borította, ha esett az eső. Az udvar nem volt nagy, de azért egy öreg, terebélyes diófa elfért ott. Ha jó volt az idő, akkor itt játszottak a gyerekek a szünetekben. A fiúk golyóztak, karikát kergettek bottal, a lányok ugróköteleztek, karikáztak, népi körjátékokat játszottak vagy éppen énekeltek. S mikor a szüneteknek vége lett, akkor a kántortanító kiállt az ajtóba és megrázta csengőjét, jelezve, hogy indulni kell a terembe. Ilyenkor ki izgalommal, ki félve, ki örömmel, tudásvággyal indult neki az órának. A folyosóról a felsősök az egyik, míg az alsósok a másik terembe futottak. Ahogy beléptek a terembe egyszerre csendben és fegyelmezetten kellett állni, jelezve a tiszteletet a tanító felé. A napló szerint a tanító segítő tárgya a pálcája volt... A régi termekben ütött-kopott padok álltak, ahol Ferenc dédapám a második padsorban ült. Minden kisdeák előtt ott hevert a palatábla és a kréta, azzal dolgoztak. Ha a gyerekek felnéztek a terem tetejére, barnára festett gerendákat láttak. A padsorok előtt a katedrálison tanított a kántortanító. Erre a katedrálisra kizárólag a tanító léphetett. Ezen az asztal és egy szék foglalta el fő helyét. S az asztal szélén állt komoran a kalamáris és a toll. Ezek az eszközök segítségével bizonyám sok dolgozatot javítottak ki. Volt, hogy jót és volt, hogy rosszat. A tanár úr széke felett, a falon egy szép kereszt lógott, ami azt jelentette, hogy Isten mindig jelen van. A napló szerint dédnagyapám kedvenc képe a fehérre meszelt tanterem falán lógott és ez egy Magyarország térkép volt. A sok kacskaringós vonal, a folyók és dombságok rajza egészen különlegessé tették a térképet. Ferenc nagyapám felsorolta, hogy milyen eszközök voltak az Ő termükben: a jellegzetes petróleumlámpa fent lógott a falon, a mindent tudó golyós abakusz (számológép) állt a katedrálison. Kemence is volt az osztályban, ami télen felmelegítette a termet, de még a szívünket is megtöltötte melegséggel. Csak az iskolában láttunk ilyen titokzatos szerkezetet, melynek, neve földgömb. Rajta a sok szárazföld és a sok víz, ami könnyen felismerhető volt. Egy fatábla is helyet kapott itt, amelyre a tanító szépen, finoman, érzéssel rótta rá a gyöngybetűket... Az én tanító Uram igen szigorú és komoly ember volt, de a szíve mélyén ott rejlett a kincs, a szeretet, és főleg a gyermekszeretet. Társaim is éppúgy, mint én nagyon tiszteltük. Az egész faluközösségnek példát mutatott. Sok terhet viselt a vállán. Egyszerre kellett neki az összes osztályt tanítania, mely sok türelmet, és munkát foglalt magába, de mégis örömmel végezte. Tanított számtant, rajzot, földrajzot, hittant, írást és olvasást, a lányoknak pedig háztartási ismereteket is. Kevés fizetéséből szerényen élt, magányosan éldegélt. A tanítás mellett a faluban Istentiszteleteken és temetéseken énekelt, és a templomban orgonált. Egy szolgálati lakásban lakott a templom mellett... Aki ismerte az tisztelte és becsülte. Nekem a példaképem marad örökre. Annyira fontos ember volt Ő, hogy a falusi emberek minden fontos családi eseményre meghívták. Például: keresztelő, lakodalom... Olvastam-olvastam és sokat tanultam belőle. Míg végül elértem a napló utolsó oldalára,... Ez a barna színű, bőrkötésű naplócska itt áll a szobámban egy féltve őrzött helyen, ahol semmi baja nem lehet. Ez a napló arra ösztönöz engem, hogy én is írjak ilyet, s majd talán az én dédunokáim is megtalálják a padláson.”
Süni Samu kicsi lánya, az aprócska Süni Sára, ősszel megy már óvodába.
Van már neki ovizsákja, van már jele: napsugárka! S új ruhát varr a mamája.
Süni Sára új ruhája el is készül nemsokára, ezt a napot nagyon várja.
Süni mama szabja-vágja, ügyeskedik, hisz a vágya: csinos legyen majd a lánya.
Olló s anyag táncát járja, néhány lyuk kerül még rája, sok tüskének ez a párja.
Végre kész az új ruhája, Süni Sára felpróbálja, tükör előtt megcsodálja, s indulhat az óvodába!
SÜNI SÁRA AZ ÓVODÁBAN
AZ ELSŐ NAP
Megérkezett Süni Sára, belépett az óvodába.
Óvó néni nagyon várta, köszönt neki, mosolygott rá, bevezette egy terembe, ahol már sok gyerek leste, vajon kinek lesz barátja ez a kicsi Süni Sára.
Nézte csak a játékokat, hajas babát, képeskönyvet. Mosolygott a gyerekekre, az óvodát úgy szerette, csodálatosnak találta... Amíg ott volt anyukája.
De amikor búcsút intett, puszit dobott Süni mama, nem tetszettek a játékok, gyerekekre haragudott, sötétnek látta a falat. Mi tagadás, sírva fakadt.
Óvó néni vigasztalta, ölbe vette, mesélt neki. Lassan-lassan megnyugodott, már csak picikét duzzogott, de nem játszott, csak azt várta, mikor jön az anyukája.
Elé gurult pöttyös labda, köszönt neki hajas baba, kinyíltak a meséskönyvek, énekeltek a gyerekek, de nem ízlett az óvoda, menni akart inkább haza.
Mikor megjött Süni mama átölelte, megpuszilta, aztán újra sírni kezdett, hullatott keserű könnyet:
ne hozz ide, soha többet!
A MÁSODIK NAP
Korán reggel, mikor ébredt, ahogy mamája ránézett, tudta már, hogy nincs mit tenni, nem segít itt már a hiszti. -azért persze megpróbálta, toporzékolt négy kis lába, óbégatott a kis szája-, De hát persze, hogy hiába!
Süni mama dolgozni ment, ő pedig az óvodába.
Először csak ült csendesen. Mormogott : "nem , nem, sohasem! Úgysem játszhat senki velem!"
Nem szólt hozzá a kutya se, kedvét már senki sem leste, hagyták, duzzogjon magába', morcogjon csak Süni Sára. Ment is ez így egy darabig, az is lehet, hogy fél napig, de az biztos, egész addig, addig a szent pillanatig: óvó néni rápillantott, kedvesen rá is mosolygott, és most Sára óvatosan, felemelte a fejét, visszanézett, s elfogadta baráti tekintetét.
Így kezdődött a barátság, s folytatódott aztán tovább, s egész jó kis barátság lett, mire a nap véget ért.
Mikor mama eljött érte, kicsi Sára már mosolygott, s egész úton hazafelé csak az oviról mesélt...
K. László Szilvia
*
ÓVODÁSNAK LENNI JÓ!
-Halihó! Halihó! Óvodásnak lenni jó!- Ezt kiáltja Kismadár- ő is óvodába száll.
Ezt makogja Kisnyuszi, hátizsákját felveszi, kézen fogja anyukáját, megy vele a kiserdőn át.
Óvodába megy vele, majd ott marad nélküle. Semmi ok a pityergésre- anyu este eljön érte.
Ki kukk, be kukk, ki-be kukk, ki-be kukkant a kakukk – szól a vén kakukkos óra, föl, lusták, a kakukkszóra; áll a bál,ni, kinn a kertben, táncot járni volna kedvem, bogár, madár, napsugár csapong körbe, száll a nyár, karcsún ível messze őszig, kék lepkékkel kergetőzik, kergetőzik, bújócskázik, szivárványa könnyben ázik; ide kukk – teli kút, oda kukk – csali lyuk, Ibi, kukk, Baba, kukk, kakukkolj csak, Habakuk!
Simkó Tibor
*
VÁROSI KÁNIKULA
Éjjel-nappal forró katlan, a hőség ki- bírhatataln. Minden ház, mint egy-egy kályha, s mintha lépnél eleven parázsra. Se egy szellő, se egy felhő, se nyugatról se keletről. A nap mintha megállt volna, az éjnek is nap a holdja. S az utak,mint sárkánynyelvek, valósággal sisteregnek, s ugrálnának ha nem volna híd alattuk, a folyóba.
Kányádi Sándor
*
NYARALÁS
Két kislány a szigeten, nem ismeri senki sem. Bemennek a faluba, ugat rájuk sok kutya. Két kislány a szigeten, nincs még ott egy hete sem.
Bemennek a faluba, nem ugat, csak egy kutya, Két kislány a szigeten, mosolyogják szívesen. Bemennek a faluba, pajtásuk minden kutya.
Kalász Márton
*
HAJNALI CSILLAG PEREMÉN
Hajnali csillag peremén várjuk a reggelt, te meg én: harmatozó fény a házunk, mélybe kalimpál a lábunk. Vacsoracsillag peremén lessük az estét, te meg én: elsuhanó fény a házunk, reszket a mélyben a lábunk. Földre bukó fény: te meg én. Éjbe hunyó fény: te meg én. Lobban a sóhaj-uszályunk: csönd ciripelget utánunk.
Olyan öreg volt már az a hegy, ahova most elvezetlek benneteket, olyan nagyon öreg, hogy már járni se tudott. Igaz, hogy én még fiatal hegyet se láttam a réten sétálni, de az a fekete disznó, amelyiktől ezt a mesét hallottam, azt mondja, hogy ő bizony látott. Hiába mondtam neki, hogy nem hiszem, azt felelte, hogy kettőnk közül annak van igaza, amelyikünk jobban tud röfögni. Így hát ráhagytam, hadd legyen neki igaza. Szóval öreg, nagyon öreg hegy volt az, szürke felhőfüstöt fújt pipájából, s hatalmas erdőszakálla volt. A hegy lábánál gyönyörű zöld rét feküdt, s ezen legeltette disznóit Péterke, a kis kanász. Volt a kondában egy icipici kismalac is, az olyan rózsaszínű volt, mint egy virág, s olyan játékos kedvű, mint egy kiscica. Képzelhetitek Péterke szomorúságát, mikor észrevette, hogy a rózsaszínű malac elveszett. El is küldte malacőrző kutyáját, hogy kerítse meg a kis szökevényt, de hiába, a kutya egyedül tért vissza. – Hát akkor magam megyek, s addig járok, míg meg nem találom! – mondta Péterke, s rábízta a disznókat a kutyájára. Ment, ment, mendegélt, míg csak oda nem ért egy nagy, fehér margarétához. Mikor a margaréta meglátta a kis kondást, megrázta szirmait, s ráköszönt: – Hová, hová, Péterke? Talán a rózsaszínű kismalacot keresed? Erre járt az, még köszönt is illedelmesen, de hiába kérdeztem, nem válaszolt, csak tovább szaladt a szamártövis felé. Nosza, szaladt Péterke is a szamártövis felé, az meg már messziről odakiáltott a kis kanásznak: – A kismalacot keresed talán? Erre járt, de úgy megijedt töviseimtől, hogy meg se állt a kilencedik eperfáig! Nosza, gyerünk az eperfához! – gondolta Péterke, s bizony 261 lihegett már a fáradtságtól, mikor odaért. Az eperfa is rögtön megszólalt: – Jó helyen jársz, kis kanász, ha a megszökött malacodat keresed. Erre járt, még meg is kínáltam piros eperrel, de ő csak tovább szaladt, amerre a szél fúj. Usgyi akkor a szél után! Futott, futott Péterke, míg csak meg nem találta a szelet. A szél éppen egy tölgyfa ágain hintázott, s onnan kiáltott Péterkének: – Sose búsulj a kismalacod után! Tudom, merre ment! Velem játszott az előbb, de aztán se szó, se beszéd, szaladni kezdett a forrás felé. Na hiszen, most meg futhatott Péterke a forráshoz, de ide már nem hiába futott. Éppen jóízűn kortyolgatta a kismalac a vizet, a forrás pedig biztatta: – Igyál, igyál, kismalac, azután is itt maradsz! A malac pedig rávisított: – Itt bizony, itt bizony, mindig friss vizet iszom! Így társalogtak egymással, s a forrás meg is kérdezte néha: – Jó a vizem? Jó a vizem? A kismalac pedig így felelt: – Azt meghiszem! Azt meghiszem! Csak Péterke vetett véget a forrás és a kismalac barátkozásának. Ölébe kapta a kis szökevényt, s futni kezdett vele visszafelé. Útközben persze megköszönte a szélnek, az eperfának, a szamártövisnek s a margarétának, hogy útbaigazították, mert nélkülük bizony sose találta volna meg a rózsaszínű kismalacot.
Október 20. Szent Vendel napja
Kanyó Alfonzné kézműves
A babát, ha akarod, felöltöztetheted… :-)))
