nemtom, én csak mázoló vagyok :0) de általában az egész egy vázlatos előrajzolással kezdődik, ahol nem árt sejteni, nagyjából mi lesz belőle. olajnál bármikor átfesthető, javítható a kép.
a képek egy teremben elrendezve megint másképp hatnak. ha nem festek egy kaptafára (egy témára, színvilágra) sorozatokat, akkor is. szerettem bejárni oda, más volt úgy látni magamat. de a képek megítélése mindig változik. nagyjából úgy, ahogy a múlt is átértékelődik. és mindig a ma a fontos, meg az, ami az ember csőrét piszkálja, hogy "hú, ezt de jó lenne megcsinálni". pl. nemrég egy tejfölös dobozban festéket kevertem, aztán megtetszett, ahogy a maradék beleszáradt. persze, volt már ötlet a fejemben, de ezt a véletlent fogom beépíteni. szóval egyszer úgyis odaérsz, ahová akarsz. nem is kell siettetni.
még nemtom, melyik fehér körvonalakra gondolsz, de pl. elég világos a fában alvó keze v a fák. ettől nekem "szellemesek" is.
festettem már egy óra, és több hónap alatt is képet. köv. kiállítás csak akkor lesz, ha felkészültem :0)
így nem ér, mert képpel válaszolni nekem időigényesebb! :0)
amúgy én valami homályos, suhogós misztikumot akartam belecsempészni
ezt a címet szeretem. egy költőnő tanácsára szoktam néha szinoníma-szótárat használni, hogy igyekezzek érdekesebb címeket alájuk biggyeszteni. általában nem bírok velük :0)
az öreg bácsit fotókból raktam össze, aztán kitaláltam hozzá a színeket. akkoriban kezdtem festeni.
két éve volt egy kiállításom (az öreg, és egyéb realisztikusabb képeim nélkül), és azóta tudom, hogy mennyire furcsa érzés a nyilvánosság. mintha kilépnél a kádból az emberek elé. de egy kötet sokkal rendezettebb (meg egy kicsit hagyományosabb) módja lehetne ennek. persze, ahhoz ismeretség kell.
most én választottam képet a versedhez. örülök, ha van benne valami sejtelmes. (v szellemes? :0)
nem híresvalakié, csak én követtem el. látszik is. gondoltam, kell egy nem annyira személyes, sokkal inkább az aktuális mocsokból merített versszak. egy kirakatbábu szemszögéből, aki pont jókedvre derülne, mert süt a nap (ami ott nagy kincs), mert lát egy aznapi szépséget elsétálni az üveg előtt. de elborzad ("átöltöztetik"), látja a békegalambokat felröppenni, és a lányt eltűnni a metróban. persze, nem kéne ezt magyarázni.
nagyon hízelgő, hogy a "napfény nyelve" megfogott, én így vagyok a "nézd, paci, csak szárnyaszegett"-tel. és mintha szeretnéd "tovább"-bal befejezni a gondolataidat.
csak csatlakozni tudok ehhez. amíg kedved telik benne, csináld! néha igyekszem majd bekapcsolódni, de ez a pár sor is csak a 2. próbálkozásom volt. és igazolt, hogy nehéz dolog verselni.
cserébe felrakok egy pegazust, ami küzd, hogy ne legyen szárnyaszegett. remélem, nem tettem még ide :0)
már azon agyaltam, édes az élet napfény nyelve a kirakat üvegén o my god i can not believe it új ruhát ad rám egy feldühödt legény s a verebek riadt szemében sötét lett a ma szépét vitte egy metrószerelvény
persze, hogy nem véletlenül idéztem ezt a versszakot! benne vagy, mint a kesergő túl nagy szemű lány, és ha én nem is vagyok a vécén, fejét vakarva, a helyzet (élet) idétlen voltán röhögő alak, de valami ilyet látok kiútnak (?). humort, öniróniát, stb. attól a mélyén még lehet kesergős. de ez csak az én véleményem, ez áll hozzám a legközelebb. a Kurt Vonnegut-féle fekete humor.
örülök, hogy tudtam olyan képet felrakni, amihez jó volt verset írnod! :0) és tegyél be ide mindent ezután is. ha szomorkás, akkor is. ezt erőltetni úgyse lehet.
nem vagyok festő. de 7 éve rondítok (főleg) vásznakat.
igazad van, sokszor kell a cím. én meg is adtam, csak kicsit belerejtve a szöveg végébe. ha a képre tolod az egeret, megláthatod.
és itt jön a különbség, hogy én (feketén?) vigyorgok ezen a helyzeten, Te pedig a cím ismerete nélkül főleg a saját világodra támaszkodhattál. szerintem ez így van rendjén. mindenki magáért bűvészkedik. és köszi, hogy versbe foglaltad! :0)
ideírok egy nekem tetszőt Lovasi Banditól, remélem, helyesen:
ez már megint nagyon tetszik! de úgy szeretnék valami vicceset is olvasni Tőled! nem feltétlenül vidámat (én se tudok olyat), csak ami mégis kiút a bánatból. persze, a bánatot kiírni is lehet kiút. és az ilyet erőltetni sincs értelme. különben minden "művészkedés" csak limonádé.
Érzések, melyek befogadtak, álmok, miket magamnak akartam Fény, melyet megláttam börtönömből, remény, mit áhítottam régről Ő tette ezt velem, Ő, kinek már nem mondom ki nevét, Ő, ki szívem kulcsának őre volt rég Gyönyörű hetek, hónapok, évek, mind vele teltek és telnének Ám a sors keze jelen volt, melynek minden áldozata holt Egy pillanat volt, míg vége lett, s elvesztettem életem Más irányba tartott, napkelte kísérte útját, Engem meg itt hagyott a sötétben botorkálván Kínok-kínja, szenvedés és fájdalom, ez volt mit kaptam, a jutalom Ordítottam égre, káromoltam Istent, és napot, de odafent senki meg nem hallgatott Ám a szerelem tüze perzselte testem, amit nem tudtam csillapítani sehogysem.
észre kellett volna vennem, hogy milyen jól beleírtad a két oldal harcát. nem értem, hogyan siklottam át rajta. :0(
ez hátha segít (bár nem tudok és nem szeretek képet magyarázni): a kék paletta (talán) a reális és az elvonatkoztatott énünkről szól, csak megfordítva a helyzetet: képzelt fest valódit, és húzza el a cipzárat a mellkasán. mégis, mintha a kettő (festő és festménye) együtt lenne egy egész.
a "képkeret" -még, ha az angyalt és az ördögöt nem is emelted ki- jobban tetszik, közelebb áll hozzám, a képhez. a "bujdosómuzsika" már inkább Te vagy, mert valakihez szól. most vágott fejbe, hogy a képeimben nincs ott a másik, csak az én és a világ. ez is csak egy dal arról, ami a maszk és a borda mögött van.
nem bátortalanság, mert aki az oldalt szerkesztette, azóta se frissíti nekem. én meg nem tudok hozzáférni. inkább bátorság, hogy felvállalom azokat a régi béna képeket, amikor valamivel jobbak is születtek azóta. mint pl. a szóló. Lajkó Félix pedig egy kortárs hegedűművész népies hangzással, lendülettel. sajnos, a világ jobban ismeri, szereti, mint mi magyarok.
ellenpontként egy nyers-vicces férfiletargia a szerelemről:
Gyáni Levente : Vad Oszkár balladája
Dohányfüstöt szétveri az eső Muszáj nekünk mindent kitalálni Szeretem magam és nem vagyok erős Szeretnélek téged kidobálni
Nem tudom, miért dühös a város Nem tudom, miért illatosak a falvak Már megint kutyaszarba léptem Kiskutyák pórázon szarnak
A szerelem gyáva, rohan előled Átugrik a lábakon Mert ha megfogják, bilincsbe rakják, Végigviszik a városon Húzzák a porban, ütik és rúgják, Vergődik a láncokon
Felhők roncsai teherautókon Maguk mögött hagyták Budapestet Igaz szerelmet arat a traktor Papírsárkányt ereszt a tested
Lovak gőzölögnek a sarkon Friss lányokat ígér a kocsma Arcomat lángok közé tartom Üres palackot hozott a posta
A szerelem gyáva, rohan előled Átugrik a lábakon Mert ha megfogják, bilincsbe rakják, Végigviszik a városon Húzzák a porban, ütik és rúgják, Vergődik a láncokon
Pályaudvaron üvölt a mozdony Döglött legyek zuhannak eléje Dohányfüstöt szétveri az eső Vad Oszkár golyót forgat fejében
Érzékeny kísértet, törékeny varázslat A bőrödből kibújnál, és rohannál, mint egy állat Kezedben sarló, mész, mész, mész neki az égnek Lángokban a parkett, a lépéseid elégnek Ez a holdfény aratása, szemedben finom álompor A sarki zebra harapása halálos hajnal háromkor
A legyeket minden reggel az oltárról elűzi Egy holnapi albérlő s a cipődet kifűzi Az a kéz, repül fehéren, hosszú vékony ujjak Zongoráznak lassan és a térdeidre hullnak Véres szemű kocsik sumákolnak az utakon, édes Gyerünk, irány a sivatag, repüljünk, micsoda fények Vakítanak, és a bőrünk megcsillan, akár a pikkely A hal testén s a bicikli kormányán a nikkel
Petefészkét emészti a szépség, nem akármilyen Dögre jár, s az éhség átcipel szárazon, vízen S a testen túli illemhelyek csupasz falára Köpött franciakrémes a tiéd: naná, majd a Himalája Ez a holdfény aratása, szemedben finom álompor A sarki zebra harapása halálos hajnal Háromkor
