Amikor 2001 õszén, 67 évesen, kilencévnyi hallgatás (buddhista meditáció) után új lemezzel jelentkezett Leonard Cohen, mintha újjászületett volna. Egy mélyen depressziós idõszakot követõen állt neki ismét dalokat írni, nem kapkodva, csak olyan tempóban, ahogy kikívánkozott, majd ugyanilyen körültekintéssel öntötte formába õket a multiinstrumentalista Sharon Robinsonnal közösen.
Ten New Songs (Tíz új dal) - ez lett az album címe, és ugyanilyen egyszerű és lényegre törő lett hozzá a zene. A Cohentől megszokott visszafogott, melankolikus, érzelmekkel telt dallamok voltak hallhatók rajta, hozzájuk jól megforgatott szavak, költői mélységű szövegek. És ha a mai felpörgött, túlhajszolt világban ezt a rendkívül lelassult, már-már bágyasztó tempót csak kevesen tudják is felvenni, az a tíz dal mégiscsak szép, meghitt, őszinte, vagy legalábbis annak tökéletes illúzióját keltő volt.
Azóta eltelt három év, és itt a folytatás - Dear Heather (Sony) -, melyre mindez már csak részben igaz. Ráadásul azzal, hogy Cohen időközben betöltötte a hetedik ikszet, óhatatlanul változott a kontextus is: az újrakezdés mámorát inkább az emlékezés, a zenei és szerelmi életút felelevenítésének igénye váltotta fel.
Persze nem elsősorban az, ami a lexikonokból fellapozható - az inkább csak amolyan kötelező tiszteletkör egy ebben az életkorban született lemez esetében. Hogy a huszonévesen írói-költői babérokra törő, Elvisnél egy évvel öregebb Cohen csak meglepően későn, krisztusi korban, harminchárom évesen (1967-ben) adta ki első nagylemezét, akkor, amikor már régen a nála majd egy évtizeddel fiatalabbakból álló Beatles és Rolling Stones uralta a zenei életet. Akkor is csak mások (főként Suzanne című korai dalát a repertoárjára felvevő Judy Collins) ösztökélésére lépett a reflektorfénybe, igaz, aztán jó darabig ott is ragadt. A hetvenes évek végén kiadott lemezei, mindenekelőtt az 1977-es Death of A Ladies' Man zárták le első, csillogásban és keserűségben vegyes korszakát, ettől kezdve már csak kétszer tért komolyabban vissza: 1988-ban az I'm Your Mannel és 2001-ben a már említett Ten New Songsszal.
A fő mozgatórugó tehát alapvetően nem az újrakezdés, hanem az emlékezés az ezzel járó gyakori rezignáltsággal és melankóliával, a Dear Heather mégsem monoton, egyetlen hangulati szálra felfűzött anyag. Igaz, a legtöbb esetben nem éri el Cohen legjobb munkáinak színvonalát, de ennél fontosabb: még az is, akitől (beleértve e sorok íróját) amúgy távol áll ez az édes-bús, szentimentalizmusba hajló coheni világ, az is meglepően sok erőt, szépséget és hitet találhat időnként ezekben a dalokban.
Angol nyelvismeret idült hiánya folytán csak most jöttem rá, hogy igazad lehet a pöttyös blúzokkal. Ok: egyszerűen nem ismertem a polka dotted = pöttyös mintájú anyag kifejezést. Bocs!
Úgy látom, nincs sok kedvetek a Cohan szövegelemzéshez. Sebaj! Találtam egy nagyon jól oldalt, a Closing Time szövegének kéziratával. Nem csak a végső változatot tartalmazza: az egész vers elkészítése nyomonkövethető, és egy rakás dolgot meg lehet belőle érteni, amit a végső változatból nem lehet (nekem men sikerült) megfejteni.
Fogalmam sincs hogy a legjobb-e, csak azt tudom, hogy nem a Closing Time az egyetlen róla, amit nem értek.
Mi a macska az a REPENT a Future-ben? OK, ezt Cohen se érti. De én még a Democracy lényegét sem tudom felfogni, hogy vajon azért megy a Democracy az USA-be, mert ott sok van, vagy azért, mert még nincs elég?
Sziasztok, egyetértetek avval, hogy a Future a legjobb Cohen-lemez? Ezt nem csak én állítom, hanem Fanni Glass is, aki a cimbora.blogol.hu blogot jegyzi
Pöttyös blúzokon táncolni? Részemről rendben, de ha valakinek más ötlete is van, ne fogja vissza magát!
A fűtős hasonlat nekem is tetszik, bár én nem mertem volna leírni. Hogy a fantáziám beteg vagy a társadalmunk? It's something in between, I guess (Closing time).
Hi! Az első kérdésedhez: nem lehet, hogy ama blúzok pöttyösek, és azokon folyik a tánc?
A topik címadójáról: jó ez az L.C., nekem mostanság a "Sisters of Mercy" a kedvencem. Egy régebbi kolléganő úgy jellemezte LC-t, hogy "fűteni lehet(ne) a hangjával" - ez jó szerintem... :-)
Hogy leült a topik! Végigszaladtam a nyolcszázvalahány hozzászóláson, olyan mint egy több generáción átívelő családregény, virágzó és hanyatló időszakokkal, elvarratlan szálakkal, szóval érdekes.
Azért írok, mert beleakadtam a Closing time címűbe, és nem értek benne két dolgot:
all the women tear their blouses off and the men they dance on the polka-dots
A második sorban én valami olyasmit várnék, ami a férfiak szabados viselkedésére utal, de pöttyöntáncolást tudom ilyennek értelmezni (meg másmilyennek sem, végülis nem tánciskolában vagyunk).
The whole damn place goes crazy twice and it's once for the devil and once for Christ
Ezt sem értem, hogy miért kétszer, hacsak nem valami dualista izé, esetleg ennek a párja: looks like freedom but it feels like death.
Ha valaki érti, világosítsa meg az elmémet! Hogy ne kelljen keresgélni, megtalálod a szövegét .
=============================
Kedvencem a Hallelujah címűből:
You say I took the name in vain I don't even know the name
Lefordítom arra az esetre, ha monserat mégis feltűnne:
Cohen "vendégei"
2003. november 27., csütörtök 16:48
A kanadai költő dalait többek között Koncz Zsuzsa, Hernádi Judit és Sztevanovity Zorán énekli.
A vendégek címmel jelent meg válogatás Leonard Cohen kanadai költő, író énekes-zeneszerző dalaiból, magyar nyelvre fordított szöveggel.
A 69 éves művész 12 szerzeménye Sztevanovity Zorán, Döme Zsolt, Hernádi Judit, Koncz
Zsuzsa, Majsai Gábor, Müller Péter Sziámi, Postásy Juli, Váczi Eszter, Kern András, Gallai Péter, valamint a Kispál és a Borz, illetve a Zanzibar együttes tolmácsolásában hallható.
szívesen és hát a fordítás az tényleg eléggé hmmm... szabadon kezeli az eredetit, de mindegy, mert vsz úgysem tudta volna jobban megcsinálni Fábri Péter (? most nemlékszem pontosan) azáltal, hogy szöveghűbben fordít.
egy darabig hallgattam, de aztán elkezdett nagyon nem tetszeni a hangszerelés meg az ének is zavart... más meg nincs benne :)
