συλλα^β-ή , h(, (συλλαμβάνω IV) A. conception, pregnancy, only in Men. 1085. 2. grip, hold, in wrestling, metaph., Simp. in Cael.354.5; so perh. mental grasp, participation, Phld.Mus.p.103 K. (pl.). II. Act., that which holds together, συλλαβαὶ πέπλων, i.e. a girdle, A. Supp.457. 2. Pass., that which is held together, esp. of several letters taken together so as to form one sound, syllable, “βοᾷ . . γραμμάτων ἐν συλλαβαῖς” Id.Th.468; ἄφωνα καὶ φωνοῦντα (sic codd.) “συλλαβάς τε θείς” E.Fr.578.2, cf. Pl.Tht.202b, Gal.15.6, etc.; γράψαντος τὰς αὐτὰς ς. ἅσπερ Κτησιφῶν νῦν γέγραφε verbatim et literatim, D.18.83; “ς. βραχεῖα καὶ μακρά” Arist.Cat.4b33, cf. Zeno Stoic.1.70, Phld.Po.2.15, etc. 3. συλλαβαί,= Lat. literae, a letter, Cod.Just.1.1.7 Prooem., Men.Prot.p.41 D., Sammelb.7438.5 (vi A.D.). 4. pl., letters of the alphabet, Luc.Jud.Voc. 2,8. 5. pl.,= apices, Gloss. III. in Music, the perfect fourth, Philol.6, PTeb.694.25 (iii B.C.), Nicom. Harm.9, Aristid.Quint.1.8. IV. Arith., sum of two or more numbers, Theol.Ar.54.
Henry George Liddell. Robert Scott. A Greek-English Lexicon. revised and augmented throughout by. Sir Henry Stuart Jones. with the assistance of. Roderick McKenzie. Oxford. Clarendon Press. 1940.
''Lássuk a példát. Arisztotelész Poétikájának XX. fejezetében olvasható nyelvtani vázlata ugyan az ógörög nyelv jelenségeinek leírására szóló osztályokat építi fel, de olyan elvek alapján, amelyek más nyelvekre is alkalmazhatók. Megkeresi a rendszer tovább nem bontható egységeit, és ezekből a bináris osztás megfordításával: bináris kötésekkel összetettebb egységeket épít fel, s folytatja ezt mindaddig, amíg el nem éri az alkalmazott szabályok segítségével felépíthető legnagyobb egységet. A bemutatásban megmaradunk ezen az általános síkon: aki a XX. fejezetet veszi a kezébe, szükségszerűen sokkal bonyolultabb képpel kerül szembe. Az elmélet a nyelvi megnyilatkozás oszthatatlan, legkisebb egységének az emberi hangot tekinti. Arisztotelész meghatározása szerint a hangot a zörejektől és az állathangoktól az különbözteti meg, hogy szabályokat követve képesek kapcsolódni. A kapcsolódni képes hangoknak két szélső típusa van: olyan, amely önmagában is megáll (tehát kapcsolódhat, de nem szükségszerű, hogy kapcsolódjék), s olyan, amely csak más, önmagában is megálló hanggal kapcsolódva hangozhat el, azzal alkotva egészet. Ami egész (vagy mert önmagában is megáll, vagy mert egy önmagában is megállóval jelenik meg) az egy másik aspektusból szótagnak (ógörög szóval: szüllabé) is tekinthető. A szóalkotó elemekről – egy újabb szempontból vizsgálva – megállapítható, hogy vagy képes egy önmagán túlmutató szerep betöltésére, vagy nem képes erre. Ha képes, akkor szónak is tekinthető, ha nem, akkor annyi szótagot kell összekapcsolni, míg olyan egységhez nem jutunk, amely már képes egy önmagán túlmutató szerepet betölteni. A szavakból is, mint a hangokból, két típus van: Az a szó, amely más helyett áll, megáll önmagában is (egyfajta „magánhangzó” a szavak szintjén), míg az a szó, mely csak egy ilyen szóval együtt töltheti be funkcióját, csak összetételben fordulhat elő (egyfajta „mássalhangzó” a szavak szintjén – ilyenek például a német határozott névelők is). A szavaknál nagyobb egységet, amelyben mindkét szótípus szerepelhet, megnyilatkozásnak nevezi Arisztotelész, határait pedig két dimenzió bevonásával: a szavak szintjén és a jelöletek szintjén lehetséges kapcsolódások számba vételével határozhatjuk meg. E szerint van egyszerű és összetett megnyilatkozás. Az előbbi annyiban egyszerű, amennyiben egyetlen „magánlevőre” (egy osztályra vagy annak egy tagjára) mint egészre vonatkozik (bár a szavak szintjén az ilyen megnyilatkozás is rendszerint összetett). Az összetett megnyilatkozás ezzel szemben nemcsak a szavak szintjén szükségszerűen összetett, hanem összetett a jelöletek szintjén is, vagyis több olyan magánlévőre vonatkozik, amelyek valamilyen szabály révén egymáshoz kapcsolódva egészet alkotnak. Láthatjuk tehát, hogy Arisztotelész a lehetséges nyelvi megnyilatkozások felépítését lényegében mindössze egy kritérium és egy szabály rekurzív (tehát az elmélet különböző szintjein ismételt) alkalmazásával világította meg. A jelenségeket minden szinten aszerint osztotta két osztályba, hogy önmagukban megállnak-e vagy sem. Minden szinten alkalmazta továbbá azt a szabályt, hogy az önmagában meg nem álló képes egy önmagában megállóval kapcsolatot teremteni. Így minden szinten meg tudott különböztetni egyszerű és összetett egészet, s ez az eljárás jó példa a szintetizáló elméletalkotásra.''
στοιχεῖον , to/: I. in a form of sun-dial, the shadow of the gnomon, the length of which in feet indicated the time of day, ὅταν ᾖ δεκάπουν τὸ ς. when the shadow is ten feet long, Ar.Ec.652, v. Sch.; “ὁπηνίκ᾽ ἂν εἴκοσι ποδῶν . . τὸ ς. ᾖ” Eub.119.7, cf. Philem.83. II. element, 1. a simple sound of speech, as the first component of the syllable, Pl.Cra.424d; τὸ ῥῶ τὸ ς. ib.426d; “γραμμάτων ς. καὶ συλλαβάς” Id.Tht.202e; “ς. ἐστι φωνὴ ἀδιαίρετος” Arist.Po.1456b22; “φωνῆς ς. καὶ ἀρχαὶ δοκοῦσιν εἶναι ταῦτ᾽ ἐξ ὧν σύγκεινται αἱ φωναὶ πρώτων” Id.Metaph.998a23, cf.Gal.15.6:—στοιχεῖα therefore, strictly, were different from letters (γράμματα), Diog.Bab.Stoic.3.213, Sch.D.T.p.32, al., but are freq. not clearly distd. from them, as by Pl.Tht.l.c., Cra.426d; “τὰ ς. τῶν γραμμάτων τὰ τέτταρα καὶ εἴκοσι” Aen.Tact.31.21; ς. ε_ letter ε (in a filing-system), BGU959.2 (ii A.D.); ἀκουόμενα ς. letters which are pronounced, A.D.Adv.165.17; γράμματα and ς. are expressly identified by D.T.630.32; the ς. and its name are confused by A.D. Synt.29.1, but distd. by Hdn.Gr. ap. Choerob.in Theod.1.340, Sch.D.T. l.c.:—“κατὰ στοιχεῖον” in the order of the letters, alphabetically, AP11.15 (Ammian.); dub.sens.in Plu.2.422e. 2. in Physics, στοιχεῖα were the components into which matter is ultimately divisible, elements, reduced to four by Empedocles, who called them ῥιζὤματα, the word στοιχεῖα being first used (acc. to Eudem. ap. Simp.in Ph.7.13) by Pl., τὰ πρῶτα οἱονπερεὶ ς, ἐξ ὧν ἡμεῖς τε συγκείμεθα καὶ τἄλλα Tht.201e; τὰ τῶν πάντων ς. Plt.278d; “αὐτὰ τιθέμενοι ς. τοῦ παντός” Ti.48b, cf. Arist.GC314a29, Metaph.998a28, Thphr.Sens.3, al., D.L.3.24; “ς. σωματικά” Arist.Mete.338a22, Thphr.Fr.46; ἄτομα ς. Epicur.Ep.2p.36U.; equivalent to ἀρχαί, Thales ap.Plu.2.875c, Anaximand. ap. D.L.2.1, Anon. ap. Arist.Ph.188b28, Metaph.1059b23, al.; but Arist. also distinguishes ς. from ἀρχή as less comprehensive, ib.1070b23; τὰ ς. ὕλη τῆς οὐσίας ib.1088b27; τρία τὰ ς. Id.Ph.189b16; distd. from ἀρχή on other grounds by Stoic.2.111; ς. used in three senses by Chrysipp., ib.136, cf. Zeno ib.1.24, al.; in Medicine, Gal.6.3, 420, al., 15.7, al.; “Αἰθέρ, κόσμου ς. ἄριστον” Orph.H.5.4; ἀνηλεὲς ς., of the sea, Babr.71.4; τὸ ς., of the sea, Polem.Cyn.44; ἄμφω τὰ ς., i.e. land and sea, ib.11, cf. Hdn.3.1.5, Him.Ecl.2.18. 3. the elements of proof, e.g. in general reasoning the πρῶτοι συλλογισμοί, Arist.Metaph.1014b1; in Geometry, the propositions whose proof is involved in the proof of other propositions, ib.998a26, 1014a36; title of geometrical works by Hippocrates of Chios, Leon, Theudios, and Euclid, Procl. in Euc.pp.66,67,68F.: hence applied to whatever is one, small, and capable of many uses, Arist.Metaph.1014b3; to whatever is most universal, e.g. the unit and the point, ib.6; the line and the circle, Id.Top.158b35; the τόπος (argument applicable to a variety of subjects), ib.120b13, al., Rh.1358a35, al.; “στοιχεῖα τὰ γένη λέγουσί τινες” Id.Metaph.1014b10; τὸ νόμισμα ς. καὶ πέρας τῆς ἀλλαγῆς coin is the unit . . of exchange, Id.Pol.1257b23; in Grammar, ς. τῆς λέξεως parts of speech, D.H.Comp.2; but also, the letters composing a word, A.D.Synt.313.7; letters of the alphabet, Diog. Bab.Stoic.3.213; ς. τοῦ λόγου the elements of speech, viz. words, or the kinds of words, parts of speech, Thphr. ap. Simp. in Cat.10.24, Chrysipp.Stoic.2.45, A.D.Synt.7.1, 313.6. 4. generally, elementary or fundamental principle, ἀρξάμενοι ἀπὸ τῶν ς. X.Mem.2.1.1; “ς. χρηστῆς πολιτείας” Isoc.2.16; τὸ πολλάκις εἰρημένον μέγιστον ς. Arist.Pol.1309b16; “ς. τῆς ὅλης τέχνης” Nicol.Com.1.30, cf. Epicur. Ep.1p.10U., Ep.3p.59U., Phld.Rh.1.127S., Gal.6.306. 5. ἄστρων στοιχεῖα the stars, Man.4.624; “ς. καυσούμενα λυθήσεται” 2 Ep.Pet.3.10, cf. 12; esp. planets, “στοιχείῳ Διός” PLond.1.130.60 (i/ii A.D.); so perh. in Ep.Gal.4.3, Ep.Col.2.8; esp. a sign of the Zodiac, D.L.6.102; of the Great Bear, PMag.Par.1.1303. 6. ς. = ἀριθμός, as etym. of Στοιχαδεύς, Sch.D.T.p.192 H.
Henry George Liddell. Robert Scott. A Greek-English Lexicon. revised and augmented throughout by. Sir Henry Stuart Jones. with the assistance of. Roderick McKenzie. Oxford. Clarendon Press. 1940.
'' A „betű”-t kifejező görög szó (στοιχεϊον, sztoikheion) tulajdonképpeni jelentése: elem, alapelem; egyaránt jelenti a hangot és az azt jelölő betűt is.''
''Elemek A g. sztoikheion fordítására használt kifejezés. Alapjelentése: sor, a sornak egy tagja; ha önálló formában szerepel, valamint a kezdethez tartozó, alapvető dolog, a legkisebb egység. Az elem tehát valaminek olyan legkisebb alkotórésze, amelynek sokaságából adódik, épül fel az egész, ill., amelyhez az egésznek felbontásával jutunk. A négy őselem egyes ókori filozófusok szerint a világot alkotó négy ősanyag: a tűz, a víz, föld, levegő, később hozzájuk sorolták az étert is, mint az isteni szféra anyagát. Az elem jelenti az alapvető ismeretet a tudományban, művészetben, mesterségekben. A kozmikus elemek megszemélyesítése nyomán jelentette e fogalom többes számú formája azokat az istenségeket, amelyek az ember és a világ sorsát meghatározzák. A különböző filozófiai és vallási irányzatokban egyaránt jelentős szerepet tulajdonítottak az elemeknek. Az elemek keveredéséből állt elő a világ jelenségeinek végtelen gazdagsága. Az elemek eredeti egyensúlyának megbomlása katasztrófát, árvizet, tűzvészt, szárazságot von maga után.''
''...a görög sztoikheion, a betûre és beszédhangra alkalmazott terminus (latinul elementum) eredetileg metrikai egység lehetett a táncban. (Ld. Balázs János i. m. p.66-67.) Ismét egy adalék a görög oralitás termékenyítõ továbbélésére az írásbeliség terminusai között is.''
Mester Béla:
Mítosz és szó, filozófia és írás; hatalom és nyelv.
'' Hogy Platón a logoszt (főleg) milyen értelemben használja, arról eligazítást nyújthat a Theiaitétosz néhány szöveghelye:
Tén meta logu aléthé doxan episztémé einai, tén de alogon ektosz episztémész.
Vagyis: Azt mondta, hogy a megindokolt igaz vélemény maga a tudás, a megindokolatlan viszont kívül esik a tudáson. (201d)
A logosz ugyanilyen értelemben szerepel a következő helyeken: 202c, 206c. A 208b-ből kiderül, hogy a nemtudás (anepisztémén ón) ellentéte a helyes vélekedés (ortha de doxadzón). Itt már a pontosság (orthotész) az igazság kritériuma. A "logosz szerinti", azaz megokoló magyarázat definíciója:
Logon ge ekhón meta orthész doxész. Tén gar dia tu sztoikheiu hodon ekhón egraphen. Én dé logon hómologészamen.
Magyar fordításban: Úgy, hogy a helyes véleményen túl bírna a megokoló magyarázattal is. Hisz egészen az alapelveknek megfelelően írta le a dolgot. Márpedig abban állapodtunk meg, hogy ez a megokoló magyarázat.
A megindokolt helyes vélemény tehát a tudással azonos. Eddig jutunk el, amikor a kutatás kudarcba fullad, és a dialógus Szókratésze kijelenti, hogy nem tudhatjuk, mi a tudás, mert az alapelemekkel nem lehetünk tisztában. (Amikor az alapelemek tudhatóságát cáfolja, Platón bevet egy szójátékot: Szókratész ugyanis a hangot, a betűt és a szótagot hozza fel példának. A sztoikheion egyaránt jelent hangot, betűt és őselemet.)
Azon túl (vagy inkább azon innen), hogy a tudásról nem tudhatunk semmit, az indoklásként vagy magyarázatként értett logosz itt három mozzanatot jelenthet:
Az ember a saját gondolatát a hangjával – igék és főnevek kimondása által – napvilágra hozza; Az alkotóelemek ismerete, az alapok átlátása; Az ismertetőjel megadása, a differentia specifica ismerete. A dolgok azonosságának és különbségének felismerésének útja az, ha meghatározzuk őket a logoszon keresztül. Itt a logosz – főleg, amikor Platón többes számban használja (dia logón) – jelenthet egyszerűen beszélgetést is, de az egyes számú meta logu kifejezés a dolgok megokoló, kifejtéssel párosult megnevezését jelöli. (Ám végül ez sem bizonyul elégségesnek: a tudást magát a logosz segítségével sem sikerül Szókratésznak és beszélgetőtársainak meghatározniuk.) ''
''A logosz főnévből előbb melléknév lesz, majd a latin logica formájában ismét főnév, de a latin főnévben már valami egészen más szilárdul meg. A logosz (mint lét- és beszédfogalom) a legősibb időktől fogva őrzi a benne megnyitott létezőt. A logoszból azonban Platón és Arisztotelész munkássága során logiké tekhné lesz. A logiké a logoszból képzett melléknév, amely ekkor olyasvalamit jelöl, ami a beszédhez tartozik. Itt már nem arról van szó, amit a logosz mint főnév megnevezhet, nem arról a létről tehát, amit a szólás megnyit, hanem arról, amit a szakszerű, kutató pillantás a dolgokról való beszédhez tartozóként összegez. A logiké tekhné vagy episztémé logiké kifejezésben szereplő logiké melléknév mindannak tárháza lesz, ami a dolgokkal kapcsolatban a megbeszélhetőségbe bevonható. (A módszer uralma már itt, a filozófia e korai időszakában jelentkezik.) A melléknévben és a szintén a logoszból képzett határozószóban (logikósz) összegyűlő szakszerűség azután a latin nyelvben logica formájában főnévvé szilárdul. Ez a megképződés már csak azokat a nézésirányokat őrzi meg szakmailag odatartozóként, amelyek a megbeszélhetőség módszeruralmának technikai kritériumából merülnek föl. A logikában mint főnévben tehát már nem a logosz által megnyitott lét gyűlik össze, hanem mindaz, ami e megnyílás perifériáján módszerként feltorlódott. A logika így lett az értelem szabályainak tudománya, amelynek feladata a helyes következtetés fogalmának szabatos meghatározása, valamint törvényeinek feltárása. Kantig és Hegelig a logika formális funkciója tartalmi elemekkel keveredett, de már ekkor is elkülönítették a két terrénumot. A 19. század végén azután megszületett a modern logika, amelyben már nincs helye ismeretelméleti kérdéseknek. A létezőről való beszéd szabályainak rendszere ekkor végleg formalizálódott, tudománnyá vált.''
λέξις , εως, h(, (λέγω B) A. speech, opp. ᾠδή, Pl.Lg.816d; λ. ἢ πρᾶξις speech or action, Id.R.396c; ὁ τρόπος τῆς λ. ib.400d; τὰ λέξει δηλούμενα orders given by word of mouth, Arr.Tact.27.2. 2. diction, style, ἡ ἐνθάδε λ. the style used here (in courts of justice), Pl.Ap.17d; Μούσης λ. poetical diction, Id.Lg.795e, cf. Arist.Rh.1410b28, Po. 1450b13, etc.; περὶ Λέξεως, title of work by Ephorus, Theon Prog. 2. II. a single word or phrase, Arist.Rh.1406b1, Epicur.Nat.28p.4V., al. (pl.), D.T. 633.31, Plb.2.22.1, etc.; even a meaningless word, such as βλίτυρι, Diog.Stoic.3.213; “ταῖς λ. κέχρηται ταῖς αὐταῖς” Plb.6.46.10; αὐταῖς λέξεσι or κατὰ λέξιν word for word, D.H.Pomp.2, Plu.2.869d, Ath.11.493d, D.L.2.113; later “ἐπὶ λέξεως” PLond.5.1713.14 (vi A.D.), Vit.Arist.p.438 Rose, etc.; collectively, κρατῶ καὶ τῆς λ. the very words, Ath.7.275b, cf. Epicur.Nat.28p.15V., Gal.12.403. 2. “κατὰ λέξιν” as the phrase goes, AP11.140 (Lucill.); παρὰ λέξιν incorrectly, Cic.Att.16.4.1. 3. Gramm., a word peculiar in form or signification: hence λέξεις is the older term for a glossary, Ῥοδιακαὶ λέξεις a glossary of Rhodian phrases, Ath.11.485e; cf. “γλῶσσα” 11.2. 4. text of an author, opp. exegesis, Asp.in EN122.27, Arr.Epict.3.21.7, Dam.Pr.165, 169.
Henry George Liddell. Robert Scott. A Greek-English Lexicon. revised and augmented throughout by. Sir Henry Stuart Jones. with the assistance of. Roderick McKenzie. Oxford. Clarendon Press. 1940.
''A sztoikusok szerint a megismerés forrása az érzékelés: a képzetek a tárgyak lenyomataként (tüpószisz) kerülnek az 'üres tábla' jellegű lélekre. Az igazság kritériuma amegragadó, azaz világos és meggyőző képzet. A képzetekből a tapasztalat általánosításával jönnek létre az előfogalmak vagy közös fogalmak. Ezekre épülnek a reflexió fogalmai. A beszédben (logosz) különbség van az artikulált hangcsoport (lexisz) és a benne rejlő jelentés (lektón) között. Az általános fogalmak (ellentétben az arisztotelészi felfogással, amely szerint az általános fogalom a dolgokban rejlő közös lényeget fejezi ki) csak a lélekben léteznek.''
“Nincs is más, ami az ember számára annyira természetes és könnyű, mint a beszéd művészete“ Cusanus a beszéd művészetéről
''Nikolaus Cusanus, bár nem tartozik a nagy klasszikus rétorok közé, mégis összegző és egyensúlyra törekvő módszere miatt érdekes lehet a téma szempontjából. Írásaiban egyházjogi tanultsága, filozófiatörténeti tájékozottsága és humanista műveltsége egyaránt megfigyelhető. Műveiben gyakran alkalmazza a szókratészi bábáskodást és a platóni dialógust. Az arisztotelészi ellentmondás elvét elfogadva, majd azt az “ellentétek egységében“ feloldva, egy összetett, a logika határán lévő elméletet hoz létre.
Ahogy az európai filozófia más területén is, úgy a beszédről, a nyelvről kialakított felfogásoknak is jelentős hagyománya van. A filozófiai örökség összetett és sokszor ellentmondásos elemeinek (platonizmus, arisztotelianizmus, ...) az összekapcsolására, szintézisére mindig történtek kísérletek. A szintéziskísérletek megvalósítását nehezítette a beszédről (a nyelvről, a meggyőzésről) a bibliai, vallási alapon kialakult nézetek megjelenése. (Gondoljunk itt a hittételekkel kapcsolatos érvelésekre, a különböző prédikációkra, a misztikus, misztériumra hivatkozó érvelésekre, sőt Jézus Krisztus személyével kapcsolatban az Ige, a Szó kifejezésre!) A középkori keresztény filozófusok-teológusok ilyen jellegű munkáinak nehézségét jelzi már az is, hogy a keresztény hit mint fő szempont mellett az ellentmondásosság és az összetettség miatt, már nem a teljes szintézisre törekedtek, hanem inkább valamelyik filozófiai hagyomány elsődleges figyelembe vételével értelmezték a tanítást. Erre példa Szt. ágoston és Aquinói Szt. Tamás munkássága. Ezekben a szintézisekben a bibliai tanítás volt a mérvadó. Amennyiben a görög (profán) hatás volt az erőteljesebb, abban az esetben ez már ellenállásba ütközött az egyház részéről (lásd Abelárd). A középkor végének, a reneszánsz kezdetének egy jellegzetes szintéziskísérlete Cusanus munkássága. Ő is a keresztény teológia alaptanításait elfogadva próbálja felhasználni az antik szerzőket. A nagyon erős antik gondolati elem jelenléte mellett, Cusanus tanításai nem váltottak ki konkrét szankcionális lépéseket az egyház részéről. Ennek több oka lehet: az egyház is egyre több filozófiai hatással találkozva, azt beépítve már nem tud éles határvonalat húzni a filozófiai és teológiai tanok találkozási pontjainál; az egyház “figyelme” már nem a tanítások megfogalmazására, hanem más területekre összpontosult (politikai, gazdasági, társadalmi kérdések); Cusanus az írás mellett fontos és aktív egyházpolitikai tevékenységet is folytatott a pápák oldalán; ... . Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a feltevést sem, hogy Cusanus szintéziskísérlete olyan jellegű, kiegyensúlyozottságában, dialektikusságában, egységkeresésében, hogy a világi és az egyházi megközelítés elismerését és elfogadását is kivívta. Nikolaus Cusanus 1401-ben született német földön, a Mosel folyó melletti Cusaban, mai nevén Bernkastel-Kuesban. A Cusanus név is innen van, az eredeti neve Nicolaus Krebs. Heidelbergben, majd Páduában tanult. Kánonjogból doktori fokozatoz szerzett. 1426-ban pappá szentelik, 1448-ban bíboros, 1450-ben Brixen püspöke, 1451-52-ben pápai legátus. Egyházpolitikai tevékenységét is az egység és az öszhang keresése jellemezte. Részt vesz az egység helyreállítására törekvő 1432-es bázeli zsinaton, a római Szentszék követeként Bizáncban is jár a keleti és a nyugati egyház egységének a helyreállítása érdekében. 1464-ben hunyt el. Főbb művei: De docta ignorantia (1440), De coniecturis (1440), Idiota de sapientia (1450), Idiota de mente (1450), De beryllo (1457), De principio (1459), Trilogus de possest (1460), De ludo globi (1463), De venatione sapientia (1463), Compendium (a pontos évszám ismeretlen).''
a szakaszcímek Bolonyai Gábor kommentárjából származnak
ELSŐ RÉSZ 1-5. fejezet
''A beszédnek egészében ezek a részei: betű, szótag, kötőszó, névelő, névszó, ige, ragozás, mondat
A betű nem osztható hangzás (phóné), de nem akármilyen, hanem amelyből, természetétőlfogva, összetett hangzás keletkezik. Az állatoknak is vannak tudniillik nem osztható hangjaik,amelyek közül azonban egyet sem nevezek betűnek. [25] Ennek a hangzásnak a válfajai amagánhangzó, a félighangzó és a néma hang. Magánhangzó az, amelynek odaillesztés nélkülhallható hangzása van, félighangzó az, amelynek odaillesztés mellett van hallható hangzása,mint például az sz és az r, néma hang pedig az, amelynek önmagában ugyan odaillesztésmellett sincs semmiféle hangzása, de azokkal együtt, [30] melyeknek van a g és a d. Ezek aszáj alakulása és helyei, a hehezetesség vagy hehezetlenség, a hosszúság vagy rövidség, végülmagas, mély vagy közepes voltuk tekintetében különböznek egymástól. Mindezeknekegyenként való vizsgálata azonban a metrikai munkákba való.''
A "szovegtan" meglehezosen lanezo, szu"kos diszciplina... Arisztotelesz a szovegbe, kezdo" mozzanatkant a betut, a hangot jelolte meg. A posztmodern fontoskodas, felhajta's helyezte a szoveget a centrumba, a'llapi'totta meg a narrati'vak ve'gesse'ge't... A szoveg -- maga'ert beszel -- : szenvedo, kiszolgaltatott es passziv elneveze's....
"A beszédnek egészében ezek a részei: betű, szótag, kötőszó, névelő, névszó, ige, ragozás, mondat. - " (Poe'tika)
After these definitions we must next discuss the proper arrangement of the incidents since this is the first and most important thing in tragedy. We have laid it down that tragedy is a representation of an action that is whole and complete and of a certain magnitude, since a thing may be a whole and yet have no magnitude. A whole is what has a beginning and middle and end. A beginning is that which is not a necessary consequent of anything else but after which something else exists or happens as a natural result. An end on the contrary is that which is inevitably or, as a rule, the natural result of something else but from which nothing else follows; a middle follows something else and something follows from it. Well constructed plots must not therefore begin and end at random, but must embody the formulae we have stated.
Aristotle. Aristotle in 23 Volumes, Vol. 23, translated by W.H. Fyfe. Cambridge, MA, Harvard University Press; London, William Heinemann Ltd. 1932.
Egyszer volt egy nagy csoda, neve: birka-iskola. Ki nem szólt, csak bégetett, az kapott dicséretet. Ki oda se ballagott, még jutalmat is kapott, így hát egy se ment oda, meg is szûnt az iskola.
Az egyik legelsô iskola, az athéni Lükeion alapítója, Arisztotelész egykoron lejegy-zett, majd késôbb Poétika címen közreadott elôadásában úgy véli: „Teljes az, ami-nek van kezdete, közepe és vége. Kezdet az, ami nem következik szükségképpen valami más után, utána viszont valami más van vagy történik. A vég — ellenkezôleg— az, ami más után van vagy történik (vagy szükségszerûen, vagy a gyakoriság alap-ján), utána viszont nincs semmi más. A közép az, ami más után következik, s amiután is van valami más. A jól összeállított történeteknek tehát nem lehet csak úgy akárhonnan kezdôdniük, sem találomra bevégzôdniük, hanem az ismertetett fogalmakat kell megfelelôen felhasználni. (…) A szépség ugyanis a megfelelô nagyságban és rendben van…” Majd késôbb azt is hozzáfûzi: „… nem az a költô feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínûség vagy szükségszerûség alapján.” És amitalán még fontosabb: „Magának a költészetnek kétféle hibája lehet: az egyik sajátmagából következik, a másik járulékos. Ha ugyanis lehetetlenséget választ utánzása tárgyául, ez a hiba saját maga lényegéhez tartozik; de ha helyes tárgyválasztás mellett olyan hibát követ el, hogy például a ló mindkét jobb lábát elôre teszi, vagy általában valamelyik tudománnyal szemben hibát követ el (…), ez nem tartozik a lényegéhez.”Weöres Sándor A birka-iskolában szintén elköveti az elsô hibát — azt, amelyik egy még alapvetôbb hibából következik, abból, hogy ô az ontológiai értelemben vett hibán alapuló költôi mesterséget választotta. De ha már egyszer hibásan a hibát választotta, akkor már igyekszik elkerülni a további, immár nem lényegi, de nem is járulékos, hanem technikai értelemben vett hibákat. A nagy hibát nem további kicsikkel csúfítja (azaz nem teszi elôre a birka mindkét jobb patáját), hanem kicsi szépségekkel ellensúlyozza, pontosabban részletezve nyomatékosítja (tudniillik a kiinduló tényt, hogy a birkák iskolába járnak). Vagyis hogy — a bevallottan hibát hibára halmozó Nietzschétôl kölcsönözve a logikai formulát — a képtelenséget átfordítja költôi képpé. A kiinduló hazug állítást költôi értelemben vett hazugsággá, szépséggé. A megspórolhatatlan hibát ezúttal a birkák követik el — egy olyan rendszeren belül, ahol nem lehet nem hibázni. Az viselkedik hibátlanul, aki hibáz. Ha egy intézmény valamely hibán alapul, akkor annak logikáján, szükségszerû rendjén belül, Arisztotelész úgy mondaná: a hihetô lehetetlenségen belül nem nyílhat mód másra, mint a fokozatos, szabatos rendben kibontakozó önfelszámolásra. A birka-iskola eleve kudarcra van ítélve. Más szóval: már a kezdetén nyilvánvaló, mi lesz a vége. Ugyanakkor — hogy teljes legyen az arisztotelészi sorozat — a kezdetben fogant végnek van közepe is, azaz hogy az eleve elrendelt kudarcnak megvan a maga pontos története. Éppúgy, mint Kafka prototípus-elbeszélésében, Az átváltozásban, ahol a hétköznapi értelemben vett képtelenség, az „átváltozás” költôi értelemben mégiscsak átváltozik — egy önmagát beteljesítô, felszámoló történetté. Gregor Samsa éppúgy halálra van ítélve a Kafka-elbeszélés legelsô mondatában, mint a birka-iskola intézménye. Érdemes hát egymás mellé olvasni a két nyitányt. Egyfelôl: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyû féreggé változva találta magát ágyában.” Másfelôl: „Egyszer volt egy nagy csoda, / neve: birka-iskola.” Az egyik „szörnyûség”, helyi értékét tekintve, megfelel a másik „csodának”. Egymásba tükrözhetô szépségek mindketten, az állattá változó ember és az iskolába járó állat. Gilles Deleuze szerint: „Az írás elválaszthatatlan az alakulástól: írás közben a zember nôvé lesz, állattá vagy növénnyé válik, molekulává, végül pedig észlelhetet-lenné.” S így végsô soron: „Van-e jobb indok az írásra, mint az emberlét fölött érzett szégyen?”És valóban, talán mindkét mûben az „emberlét fölött érzett szégyenbôl” (vagy legalábbis kételybôl) fakadó szörnyûséges csodáról vagy csodálatos szörnyûségrôl értesülünk. Az ember és az állat, a megszokott és az idegen között húzódó határ közelében vagyunk hát. Távoli párhuzammal élve: nem véletlenül okoz idônként jókora fordításbeli dilemmát Szophoklész Antigonéjának híres sora az emberrôl, akit (ti. az embert) mi leginkább a „sok csodálatos” közül a legcsodálatosabbnak ismerünk. Noha éppenséggel Hölderlin az érintett görög szót (to deinon) „szörnyû”-nek (das Ungeheuere) fordítja, ugyanazzal a német szóval tehát, amelynek jelzôi alakját (ungeheuer) Kafka is használja. A legfôbb szörnyûség (csodálatos szörnyûség) azonban nem is az ember, aki átváltozik féreggé, vagy a birka, amelyik iskolába jár, hanem a mû, amely eleve pusztulásra van ítélve. Kafka elbeszélése is, meg Weöres verse is szép példája annak, ahogyan az irodalmi alkotás már a legelsô mondatában bevégzi önmagát, azaz hogy bejelenti végzetét, tematikus és strukturális értelemben egyaránt. Ahogyan azt Arisztotelész is mondaná: egyfelôl a kezdetbôl, a közép közvetítése révén, egyenesen következik a vég; másfelôl a lehetetlenség választásának hibájából, a következetlenség hibáinak kiküszöbölése révén, bontakozik ki az egyszerre csodálatos és szörnyûséges végkifejlet. A továbbiakban — ökonómiai megfontolásból — az önmagát felszámoló Weöres-verset nézem meg röviden, szigorúan az arisztotelészi elvek szerint .A két soros kezdet „egyszer volt” meseszerû felütésével azonnal rálátunk a versszokatlan világára, mely szokatlanságot nyomatékosítja egyfelôl a „nagy csoda” kifejezés, másfelôl a cím szabatos terminusának megismétlése: „birka-iskola”. A négysoros közép két kétsoros egységbôl áll, amelyek a „ki” vonatkozó névmással indító állítások velejét (amely az intézmény sajátos, mivel önellentmondásos, mûködés-módjára vonatkozik) összpontosítják a variációs-ismétléses fokozás retorikai alakzatában: „az” — „még (…) is”. És így a két soros vég pusztán levonja az egyszerre szomorú és vidám következtetést, amely tehát az „így hát” és a „meg is” fordulatok jóvoltából teszi költôi módon is nyilvánvalóvá azt, ami már eleve nyilvánvaló volt. Arisztotelész poétikai elmélete a hibára épül. Weöres Sándor költôi gyakorlatában a hibát hibára halmozza — de úgy, hogy közben betartja a kezdet, közép és vég klasz-szikus sorrendjét. Más szóval, az elméleti szempontból tagadhatatlan hibát gyakor-lati értelemben sikerré változtatja. Többek között ezt tanulhatjuk meg mi, emberek a birka-iskolából. És a liba-pék kenyerérôl még csak nem is szóltam. Hogy az milyen finom.
''Nem érdektelen megfigyelni, miféle strukturális sajátosságokon alapul a nyitottság és zártság, mi kelti a befogadóban a lezártság érzetét? (vö. DEME, A szöveg alaptermészetéről: A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. 1979. 59) A lotmani felfogás (Szöveg, modell, típus. Bp., 1976. 56-9) szerint az elhatároltság, azaz a szövegek kezdettel és véggel határolódnak el. Ahogy azt már Arisztotelész kétezer évvel ezelőtt kifejtette: "Teljes az, aminek van kezdete, közepe és vége. Kezdet az, ami nem következik szükségképpen valami más után, utána viszont valami más van vagy történik. A vég - ellenkezőleg - az, ami más után van, vagy történik (vagy szükségszerűen, vagy a gyakoriság alapján), utána viszont nincs semmi más. A közép az, ami más után következik, s ami után is van valami más. A jól összeállított történeteknek tehát nem lehet csak úgy akárhonnan kezdődniök, sem találomra bevégződniök, hanem ismertetett fogalmakat kell megfelelően felhasználni" (Poétika. 1963. 21)''
Arisztotelesz annyit megtett meg a vas-kor kezdeten, hogy felvilagositott: nincs végtelen halmaz, mint ahogy ezt Szabo' lajos feltetelezte.. "Teljes az, aminek van kezdete, közepe és vége." Arisztotelesz (Poetika)
Hamvas hozzateszi (Cusanusra tamaszkodva): van intakt kalkulus es korrupt kalkulus.