Soha, semmilyen körülmények közt nincsen joga embernek másik ember élete fölött dönteni. Még akkor sem, ha a legnagyobb jóindulat vezérli. Azt, hogy valaki akar-e élni "torz" külsővel, vagy nem, azt csak maga döntheti el.
Egyetértek, nagyanyám az agyérelmeszesedése miatt került kórházba és végigszenvedtettek vel eolyasmit is, amit nem kellett volna: pl. tüdőgyulladás, felfekvés, stb.
De - tudálékosságnak ne vedd! - itt nem erről szeretnék véleményeket hallani. Hanem inkább a születés utáni nyomorúságról, illetve arról, hogy miért kényszerítünk a hippokratészi eskü nevében embereket abba a helyzetbe, hogy ilyesmiket kelljen tűrniük hosszabb-rövidebb életük során.
A feleségemnek (háziorvos) volt egy betege, 94 éves bácsi. Már egy ideje kórházba akarta küldeni a nagyon súlyos érszűkülete miatt. El lehet képzelni, mi várt volna rá, amputáció, stb. Utóljára tegnap délután járt nála, ott voltak a fiai is, az öreg aláírta, hogy nem hajlandó bemenni. Ma reggelre meghalt. Szerintem jól döntött. Méltósággal halt meg.
Elöljáróban:
Szerintem ízléstelen lenne örvendezni itt a nullásnak... valahogy nem érzem a témához illőnek.
De - ha valaki szereti - nosza, kezdődjék a móka és kacagás!
Komolyra fordítva a szót: nagyon érdekelne, ki mit gondol arról a tényről, hogy a mesterséges életben tartással egyre több nyomorult sorsa szánt embert láthatunk magunk között.
Félreértés ne essék: nem a viszolygás beszél belőlem, hanem a humánum értetlensége, amellyel a kényszerű szenvedés előtt áll. Sokan idegenkednek, undorodnak, félnek a különböző fogyatékossággal élőktől - ezt biztosan ők is megérzik. Ezen a kirekesztettségen kívül még a fizikai torzulások okozta esetleges kínokat is sokuknak ki kell állniuk. Talán részben a "kegyes halál" témájával foglalkozó topicba illenék, amit mondani és hallani szeretnék, de azt hiszem, megérdemel egy külön lapot.
Szívesen venném, ha az ügyben ilyen-olyan módon érintettek is nyilatkoznának!
Végezetül hadd mondjam el, hogy a jó öreg spártaiak valószínűleg egngem is lehajítottak volna a sziklákról: születésem után besárgultam, mint egy citrom és a súlygyarapodásom is hagyott maga után némi kívánnivalót. Egyszóval abban a korban életképtelennek minősültem volna.
De napjainkban ez a határvonal már máshol húzódik. Nos, ez a "máshol" érdekel engem. Valamint az is, hogy van-e jogunk eldönteni, kinek lesz az élete szenvedés és kinek nem? Mitől lesz szenvedés és mitől nem?
Hát, számítok a tisztelt jelenlévők kultúrált és humánus megnyilvánulásaira!
