AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Ők már elsőre meglépték, amihez JK Rowlingnak négy könyvet kellett írni, hogy elmagyarázzák, hogy is kell kiejteni a furcsa nevet :-) A múltkori Lynyrd Skynyrd albumhoz hasonlóan itt is volt "aha, ezt ismerem" élmény - a Metallica innen vette a dalt ahhoz akusztikus haverizáláshoz a Garange Inc albumon. Utána is jönnek a slágerek, a B oldal kicsit leül, de a zárás zseniális. A GTA San Andreas rockrádiójában Axl Rose azzal konferálja le a Free Bird-et, hogy erre a dalra tette el a feleségét láb alól - érdekes módon a Tankcsapda-féle Lopott könyvek dal (ami szintén a szeretett nő múlt időbe tételéről szól) hasonló szerkezetű, gitárszólós outro-ja van...
Először is egy tévedést szeretnék tisztázni, nem én vagyok A Cure rajongó a topicban, ez egészen biztos. A korai lemezeket ismerem és szeretem, a Disintegrationt a RYM-átlag miatt hallgattam először végig, és tetszett is, de nem mélyedtem el benne, aztán a listázáskor újra elővettem, és még jobban tetszett, ezért is raktam listára. Rendesen elmélyedni viszont még ekkor sem sikerült. Most igen, szóval tényleg tök jó ez a mi kis játékunk. Ugyanakkor a köztes lemezekre továbbra sem kerítettem még sort, szóval a véleményemet is ennek fényében kell értékelni.
A Disintegration számomra ott folytatja, ahol Ian Curtis abbahagyta, amikor a ruhaszárító kötelet választotta a '80-as évek végigélése helyett. Konkrétan a posztumusz megjelent és nagyon híres Atmosphere című Joy Division számra gondolok, ez a túlvilági, gyászos megkönnyebbülés jellemzi a nyitó Plainsongot, a Pictures of You-t és a Closedownt is. Utána változik a tájkép, a Love Song egészen más stílus, újra a hagyományosabb értelemben vett rockzene határain belülre kerül a fókusz, húzós ritmusok, gothic rock akkordozások és persze pulzáló basszusok jönnek, aztán az átmeneti visszadermedés (Last Dance) után a Lullaby játékossága és a Fascination Street sodró lendülete fokozza a lemez változatosságát. Személyes kedvencem viszont a Prayers for Rain, ami egy kemény ellenpontozás a Fascination Streethez képest, itt kicsit a Dead Can Dance hatását vélem felfedezni, nem is annyira túlvilági a hangulat, itt Robert inkább egy vallásos látomást átélő próféta szigorával csap le a hallgatóra, szinte átkozódva könyörög az esőért. Hogy pontosan mire gondol, azt nem tudom, sokféleképp értelmezhető a szám, és akkor itt visszatérhetünk az új lemezre: ott nem hagyja meg ezeket a szabad értelmezési kereteket. A The Same Deep Water As You már nem ennyire feszült, inkább az erotika dominál benne, az a borongós erotika, amikor bár úgy vagy jelen szex közben, ahogy jelen kell lenni, de mégis átüt az agyadon, hogy ez az, amire halálod pillanatában is fogsz emlékezni, mert annyira meghitt és szent állapotban vagy(tok), hogy az már nem csak egy jópofa játék felnőtteknek, hanem az a bizonyos egyesülés, a misztikus fajta. Apropó erotika: az egész lemeznek, az első perctől az utolsóig van egy erős erotikus kisugárzása, ami - bár érthető okokból - de szinte teljesen hiányzik az új lemezből. A címadó aztán megint visszatér kicsit a Lullaby és a Love Song relatív játékosságához, meg a posztpunkos pulzálásokhoz, a zenekar nem kívánja a fájdalom fokozásával borzolni a hallgatók idegeit, inkább a konklúzióját prezentálja az addig elhangzottaknak - méltón egy címadóhoz. A Homesick megint egy új árnyalat a palettán, ez szerintem arról szól, amikor a vágy nem ahhoz köt, akihez kötődnöd kéne. Nem olyan élesen drámai, mint a lemez számos másik dala, elmélázós, inkább alternatív, mint gótikus. Afféle rejtett gyöngyszem a lemezen, aminek nekem a második fele inkább nyerő, mint az első fele. A záró Untitled hangulatilag a Homesick vonalán jut el az album harmonikás zárásáig, még ha a zongora hiányában eléggé más alkotóelemekből és más szerkezettel is épül fel.
Összességében hajlok affelé, hogy sem a korábbi hozzászólók, sem a RYM közönsége nem téved, ez egy csúcsalkotás a rockzene történetében. Annyira változatos, sokoldalú, és mégis egységes, ami párját ritkítja. Pontszám? Egyelőre 96/100, de van még munkám vele bőven. Örömmel fogom elvégezni. Aztán majd egyszer újra bevizsgálom az ideit is, most nem erőltetem inkább.
AOTD off
UI: Azt egyelőre fenntartom, hogy az ideiben van valamennyi kortárs posztrock hatás, nem ennek a lemeznek a vonalára lett újraírva, még akkor sem, ha adódnak valóban párhuzamok is.
"Buzik voltunk mostanáig, buzik voltak ősapáink", hiába szavalta el ezt magyarul olvasva Robert Smith 1987 fagyos telén a RÁKOSI MÁTYÁS által építtetett Népstadionban, az igaz metalosokat ezzel nem lehetett megtéveszteni. Ők továbbra is a Pokolgép, a Tormentor és a Koszlidérc koncertjeire jártak.
Szájer Jóska, Alföldi Roberta és Robert Smith sétálnak a Faszcibáló utcában. Szembe jön velük a medve. - Something wicked this way comes... - mondja Robert Smith. - HEIL HITLER! - ordítja a medve. - PUTLER! - sikítja Alföldi Roberta. - Cak ne olyan heveszen - nyávogja Szájer Jóska, és felmászik egy ereszcsatornán.
Hah, agymosi listázta be és mivel vele – rosszindulat nélkül, csak tény – általában kevés közös kedvencünk van, így némiképp félve indítottam el, pláne elolvasva a leírást is, hogy német space/krautrock debüt ’71-ből. Van mit bepótolnom ezen a téren, mert csak az utóbbi 6-8 évben szippantott be ez a világ, ez pedig tipikusan az a cucc, amit nem lehet bármikor meghallgatni, de egy jól elbaszott melós péntek délelőtti irodai munkához kiváló társ volt. Zajos, tekervényes, instrumentális kalandozás – két szám 46 percben, még néhány funeral doom csapat is ölne ezért –, elég erősen megküldve pszichedelikus víziókkal (mondjuk az akut fejfájás miatt bevett két szem Dolgit még biztosan rá is tett erre), de ez most telibe talált. Köszi! 10/9
Ozzy Osbourne – The Ultimate Sin
Ambivalens érzéseim vannak ezzel a lemezzel, mert hát a korai éra egyik gyöngyszeme közmegegyezéses alapon, engem mégse kapott el annyira. Vannak rajta kiváló dalok, meg olyanok is, amikből egy hangot sem tudnék felidézni már, ráadásul hangszeres szempontból sem érheti panasz, mégsem ehhez nyúlok a polcon, ha Ozzy papa szólómunkásságának első évtizedéből vágyok valami hallgatnivalóra. 10/8
Kitesz magáért az eheti megjelenésekkel a Cruz Del Sur kiadó. Első lemeze ennek a bostoni triónak, doomos heavy metal a játék neve, néhol Trouble módra zakatolnak, de van benne NWOBHM hatás is. Az énekben Glen Danzig is felsejlik, a dalok is jók. Akinek az utóbbi időkben bejött pl. a Sanhedrin az bátran nyúljon hozzájuk.
Demon Bitch: Master Of The Games (holnapi megjelenés)
Igazi kult metal Detroitból, 8 év után második album. King Diamond, és különösen a korai Fates Warning rajongóknak ajándék lesz. Nem titkolják a hatásaikat, van egy Into The ARCHway c. daluk is-haha. Az énekhang megosztó mint a régi FW esetében, a zene hibátlan.
Ne kívánj lehetetlent, 25 éve dolgozok az IT-ban, tudom, hogy kell 2 napos munkára 1 éves effortot becsülni :)) Majd talán 1-2 év múlva, ha egyáltalán...
Nyilván 100/100, nem kell magyarázni. Nálam egyébként a linkelt koncert lemezt tette fel a csillagot az ötösre, szerintem ez élőben még jobb, a hangzás például egyértelműen ott az erősebb. Franc gondolta volna, hogy Smith lehozza a "sértett tini" énekhangot 65 évesen is. Amúgy gondolta bárki 90 környékén, hogy a The Cure időtálló lesz? Annak idején nyilván volt egy kultikus státusza, de eléggé átbillent az akkoriban is eléggé túljátszott mainstream-be, lásd a rongyosra játszott pókos videoklipet pl. Bevallom nekem kissé tingli-tangli zenének tűnt a The Cure 30 évvel ezelőtt, pedig hát milyen mélységei vannak.
A 90-es évek elejének, tehát a középsulis időszakomnak egyik meghatározó lemeze. Egy csodálatos utazás, egy gyönyörű hangfolyam az első másodperctől az utolsóig. Megszámlálhatatlanul sok emlék és érzés köt hozzá. Egy dalt tudok csak kiemelni, mert ez meg különösen fontos nekem, a Fascination Street.
Lehetetlen erről nosztalgia nélkül írni. Pár évvel a megjelenés után volt szerencsém hozzá. 13-14 éves lehettem. Onnantól életem része lett, mivel nem sok olyan nap volt, amikor nem ment le legalább egyszer. Mindent elmond, hogy ez műsoros kazettán is megvolt (meg aztán a következő kettő is). Ez 90-es évek elején azért nem kis szó volt. Középsulisként pénz semmi, de a szüleimtől, nagyszüleimtől kaptam pénzt születésnapra, névnapra. Na ezt mind kazettákra költöttem. Ez ugye évi két alkalom, egy születés-, névnap egy kazetta. Disintegration, Mixed Up, Wish, Seventeen Seconds, Boys Don't Cry, Standing on the Beach. Az unokabátyám vette a Head on the Doort, a Kiss me, Kiss me, Kiss me-t. Évekkel később után mindkettő nálam landolt.
Ezért a Disintegration volt a "felelős". Noha mai aggyal a Kiss Me már előtte van (meg az egész diszkográfia tetején) a sorban, gyerekfejjel nem értettem és nem is szerettem annyira azt az albumot.
Utána jött a New Jersey majd az Appetite for Destruction majd a John Corabi féle Motley Crue és onnantól egy időre eltávolodtunk egymástól. Nagyon. A barátság ma közel sem szoros, az akkori lemezeket is máshogy hallom mai fejjel a korai lemezek ma már nem nekem szólnak, de ez a lemez akkor is örökké része marad az embernek. Az utolsó hangig ismerem. 10/100
