Keresés

  1. A város

A szürke hajnal kedve úgy befülledt:
  magányba verte mind az emberek,
lassan ébredni látszó, ámde pilledt,
  tömegbe gyűlt hadát; és meglehet,
úgy bábozott, miként a szél, ha bája
a fűszálak táncát megkomponálja.

Lódult a fásult reggeli keringő,
  zenéjét dongva dúdolta duhaj,
éles füleknek hártyáján merengő,
  csomókba tódult autó-moraj.
Pöfékelve, az érdes füstgubán át
szörcsölték egymás kakofóniáját.

A szótlan emberáradat zsivajgott,
  szűk utca- s tér-erekben lüktetett;
a város felhördült és felkavart ott,
  maga fölött egy roppant felleget:
pokolnyi bolyhos, kormos, ködös árnya
beton-világunk lelkének paránya.

Aztán egy röpke, rándult pillanatra
  megdermedt minden, mert dermeszt a félsz,
mintha ijedve, mintha megriadva
  nem érne senkit, soha, semmi vész.
Furcsa volt... csend volt... mozdulatlan álom,
nem lépve túl a rémítő talányon.

Előjött akkor. Kiváncsi szemekkel
  kikandított megbújt sikátorok
mély rejtekéből, és aztán, ahogy kell:
  vagy ezernyi kitáruló torok
sikította a jajdefélek-fúga
dallamsorát, akár a vészsziréna.

  2. Éjszín párduc

Fekete volt, mélyebb sötét az árnyak
  világában sem lelhető varázs;
bundája bársony; termete aránylag
  szép, büszke; és két borostyán parázs
volt két szeme; lépteinek igéző
puhasága pedig démon-idéző.

A város első dermedtsége elmúlt,
  a járókelő tömött sokaság
a döbbenetből iszonyatba úgy hullt:
  jajveszékeltek, mint a trombiták;
menekültek, egymást tiporva, félve:
a párduc másokat, ne őket érje!

Az emberáram, őrjítő tolongás
  a párducot is rémítette ám:
ha nem marad el mögötte a zsongás,
  még mindig ijedten iszkolna tán.
De elhagyta a várost, s mersze persze
az erdőszélen vissza lett szerezve.

Sokat bolyongott vágytengerre váltan,
  keresve azt a nem is tudva mit,
amit hiánynak érzett önmagában,
  ami hívta szívét és karmait.
Mászott hegyekre, ment völgyek zugába,
de sehol, sehol nem lelt önmagára.

Addig bolygott keresve, lesve, mígnem:
  vadászott... éhe mégsem csillapult;
lefolyt a Nap - piros volt, mint az ingem -,
  s lám: szenvedélye lassacskán csitult.
Elnyújtózkodott a pázsiton a mord,
a szemébe álom-szirmot szórt a Hold.

  3. Az álom és a lány

Aludt. Álmában ember volt megint,
  kies kertben épp virágot szedett,
s irult-virult a bokrétája, mint
  másnál a kedv, ha talál kincseket.
És amint dobolt szép dallamot szíve,
dúdolt ő, és a Nap dúdolt vele.

Ahogy sétált, egy lányt látott a fűben:
  az ölelő fű karjában hevert;
ott szendergett, békéjébe merülten,
  amíg ajkára ő csókot lehelt...
Mert nem bírt úgy csókolni: fel ne keltse,
szívét a mosoly-szempárba ne ejtse.

Ám undor gyűlt a lány tekintetében,
  az álom-ember nem tudta miért:
a sok virág ott volt mohó kezében,
  s úgy hullajtotta szirmát, mint a vért.
Nem érezte át az újdonsült talányt,
csupán azt tudta: szereti ezt a lányt.

Szerelmek ábránd-földjén, hogyha járnál?
  A szívek ott régen kitárva már...
De mindig, mindig kettőn áll a vásár,
  s a másik mindig harmadikra vár.
A párduc észbe véste álma vágyát,
s ébredvén meggyűlölte önmagányát.

Felébredt. Felkelt. Nadrágját porolta.
  Körül: alant a völgy és fönn a hegy.
Nem érdekelte bár emberi volta,
  de eldöntötte: a városba megy.
Hátha amott a tömeges magányban
leli a lányt és önmagát a lányban...