gőzmozdony, vonat, metró, gépgyár, sztráda, a katatónia görbetükre, hogyan lehetsz magad a sivárságban. hogyan lehet legyőzni úgy, hogy urrá legyél rajta és magad építsd. én ezt hallom ki belőle, még ha valami kurva lapos általánosságot írtam is. a heavy egyik (bluesos) ősforrása hendrix, de azért szeretem, azért ütött meg nagyon fiatalon, inkább gyerekként, mert mintha állandóan a katatóniával küzdene, már-már az őrületig, beemeli zenéjébe, hogy legyőzhesse, néha hagyja hogy elsodorja, és akkor is ő marad ott, őt hallani utána. (több változata van a room full of mirrorsnak hendrixtől.)
Paradise Lost: One Second
Ez egy '97-es szám. Amikor az amerikaiak elkezdték bombázni Szerbiát valami ilyesmi zenét nyomtak be aláfestés gyanánt a Strike against Yugoslavia főcímhez a CNN-en. Aztán leszedték úgy 20 perc után, gondolom, valaki betelefonálhatott, hogy gyerekek, ez azért mégsem a futballdöntő. (Megjegyzem, a BBC végig a Kosovo crisis főcímmel nyomult, de ne legyünk kényesek, a lényeg, hogy még mindig van miből válogatni.)
Viszont a zene az tetszik. Jó darálós, dübörgős, és közben nem hörögnek. Meg van benne billentyű és komputer is, ami ugyan divatos volt akkoriban, de ez nálam bejön.
ha azért hallgatsz kizárólag bachot v. bármit, mert belezuhantál, az teljesen más, mint ha azért teszed, mert megírta a kozmo, hogy a leggazdagabb 200 emberből 137-nek ő a kedvence.
lehet, hogy így kezded, de a dúdolásnál végzed.
nem a kizárólagosság a lényeg szerintem, hanem az, hogy ha nem lenne kötülötted senki és soha nem kéne beszámolni róla, akkor is azt hallgatnád-e, amit most.
Bethoven kilencedik szimfóniáját, nemrég fejezte be a kórus az éneklést. Úgyszólván vége van. Közben elemzéseket olvasgatok.
„A d-moll szimfóniát (IX.) Beethoven sokkal később írta, mint a többit: az utolsó, elvadult vonósnégyesekkel egyidőben. Ám a mű mégis hasonlít a többi szimfóniára, főleg a páratlan számúakra. Ez is hősies alkotás. A III. („Hősi") szimfónia 2. tétele például: temetési menet (Marcia funebre). A hős nem lázad az ellen, ami a közönséges ember számára elfogadhatatlan: a mulandóság ellen sosem tiltakozik. Nagysága épp abban áll, hogy igent mond rá. A gyászinduló után a 3. tétel felszabadult tréfálkozása, a 4. (magyaros?) népi tánca ezért nem változtatja összefüggéstelen zagyvalékká az Eroicát. E mű zenei megértése a gondolati megértést is feltételezi. Az V. szimfónia tételszünet nélkül („attacca") kezdődő fergeteges fináléja ugyanígy: azon alapul, hogy már az 1. tételben elfogadtuk a végzet kihívását. Az VII. szimfónia 3. tételének vidámsága és a 4. tétel őrjöngése és elragadtatása szintén azon a tragikus hőstörténeten alapul, amelyet a „görög" 2. tétel beszélt el, daktilusokban és spondeusokban. A „reménység elve" ez (Ernst Bloch szavával), aranykor-mítosz, gyanús és vonzó fáradalmak. Unhappy beginning, happy ending. Egyszerű filozófia, de mégiscsak filozófia."
Nekem a IX. d-moll szimfóniában a második tétel tetszett a legjobban. Miért? Ott van a címében: molto vivace.
Hogyan is fordíthatnám? extrémen, rendkívülien élénk, vidám. Remélem helyesen értelmezem. Szélsőséges ritmusokban, hagulatokban démonok szabadulnak el.
Az utolsó, IV. tételben visszaidézések vannak többnyire csak (bár ezt tartják a legpompásabbnak - nem tudom, igazán nem tudom), és az óda dallamai. Ez utóbbit erőltettnek tartom, patetikusnak, már-már giccsesnek. Ez a végső 'összéneklés' nagyon távol áll tőlem. Ha énekes lennék, csak tátognék, mímelném a dalolást.
