AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Az új évezred volt műsoron a gépnél.. Enyedi filmje jó pár díjat besöpört, még Oscar-ra is jelölték anno. Nálunk igen szoros küzdelemben, 20 ponttal diadalmaskodott ezúttal.
Klasszikus punk csapat, melynek az ezt követő albuma a London Calling aranybetűkkel írta be magát a punk történelembe. Azt szokták mondani, hogy a The Clash még viszonylag zenélni is képes volt, mármint a korszak egyéb kultikus csapataihoz viszonyítva. Szóval egyáltalán nem rossz punk ez, a sodrása is ott van ahol kell, csak talán nem oly mértékben ütős, mint a következő albumuk vagy pl a Pistols alapvetései.
7/10
Kissin' Dynamite - Ecstasy (2018)
A laza, könnyed rock'n'roll, hard rock-ot toló germán csapat talán legjobb albuma az Ecstasy. Bár igazából bármelyik albumukat hallgatva megbízhatóan szállítják a szokásos slágeres, bombasztikus habkönnyű portfoliójukat, remek torkú vokalistájukkal, meg ízes utaztatós gitárokkkal. Nyilván az égvilágon semmi világmegváltás nincs a zenéjükben, de a valahol a 80-években gyökerező populáris dallamaik kellemes háttérzeneként szolgálhatnak egy arra épp alkalmas pillanatban.
A Scaldtól a Will of the Gods is Great Powert is hallgasd meg, az az egyik legtruebb, legködösebb atmoszférájú lemez valaha. Azt nem tudom, hogy az énekes nélkül, aki az egész zenekar hajtóereje volt szerintem, mennyire lehet ezt folytatni 28 év után, de meghallgatom.
Ha valaki netán régebbi Amorphis-hangulatokra vágyik. Olli-Pekka Laine projektje a Swallow The Sun énekesével, Tomi Koivusaaari és Tomi Joutsen is vendégszerepel. Kicsit olyan érzésem van, mintha Olli-Pekka szeretné megmutatni, szerinte milyen lehetett volna az Amorphis következő lemeze az Elegy után, ha nem kezdenek el pszichedelizálni. A Coast...-on már-már túlzásba is esik, az gyakorlatilag a Song of the Troubled One kései kistestvére. Maharadzsás fikcsik, analóg szintik, prog-deathszerű dalok, folkos gitárdallamok, tiszta ének színezésként, szinte minden stimmel. Kicsit olyan, mint a felmelegített leves, jó-jó, de azért csak nem az igazi, főleg harminc év után. Azért valahogy kellemes az összkép, persze muszáj hozzá nagyon szeretni a 90-es évek közepi Amorphist.
Scald - Ancient Doom Metal
Ez meg állítólag valami ultrakult orosz doom metal zenekar, már a 90-es években léteztek, de az énekesük halála miatt csak most készült el a második lemezük, nem kapkodták el. Nem árulnak zsákbamacskát, ez pontosan az, amit a lemez címe ígér. Elsőre eléggé meggyőzően hangzott, elementáris gitártémák, hősies ének (a chilei Procession énekese a hős), várromok, hegyormok, szélvihar, lovagok, epika ezerrel. Candlemass-, Solstice-, RJD-s Black Sabbath-rajongók előnyben.
Ha valaki azt mondja nekem 94’-ben, hogy harminc év múlva ezen a koncerten: (https://www.setlist.fm/setlist/tankcsapda/2024/nagyerd-debrecen-hungary-7b56d220.html) fogsz csápolni, azt mondtam volna, hogy ok, ez rendben van. De, ha valaki azt mondja 14’-ben, hogy 10 év múlva Thy Katán (!) fogsz csápolni a Campuson (sic!), arra biztos azt mondom, hogy kibaszott hülye vagy, mert én már nem szoktam csápolni.
Szerintem a jogokkal nem sok gondjuk lehetett. Egy jó tíz évvel az újkori képregényes kattanásom előtt, tehát valamikor még a kétezres évek közepén eszembe jutott, hogyha lenne pénzem, akkor újra indítanám a Kockást, és volt a neten valami védjegy adatbázis, ahol a Kockásra rákeresve kijött, hogy a Kockás néven és logón már lejárt a védjegy oltalom (vagy valami ilyesmi) a kilencvenes évek közepén. Szóval szerintem a rendszerváltás után, jogutód nélkül megszűnt kiadványokat elég egyszerű lehet megszerezni. A Delfin könyvek annyiban lehet más, hogy egyszer a Móra már megpróbálta feltámasztani Delfin 2000 néven, az eredeti dizájnnal, valószínűleg velük kellett megegyezni. A Maxim Delfin könyveinek még a tartalom ismerete nélkül sem sok értelmét látom az összevissza dizájn miatt, ezek gyakorlatilag bármilyen könyvek lehetnének, azért a Delfin könyvekhez társult egy karakteres, egységes megjelenés.
Ami nagyon nem ifjúsági, de egy kicsit visszahozza a régi, karakteres kiállítású könyves világot, az szerintem a Helikon zsebkönyvek sorozata, amit még úgy is érdemes gyűjteni, hogy kevés benne az olyan exkluzív cím, ami még nem jelent meg korábban. Annyira jók a borítók ezzel a négyzetes tematikával, jó kézbe venni, jól néz ki a polcon, igazi könyv könyv.
A látvány ötös volt, viszont maga a dal az opera-énekesnővel elég meredek. Pedig mintha a Magmáról játszottak volna valami témát, de a kakofóniában sehogy se tudtam kivenni, plusz a riporter is pofázott közben. Persze a zenekar nevét egyszer sem mondták, minek is (legalábbis én nem hallottam, ha előtte-utána elhangzott, akkor visszaszívtam).
Ja, és a Gojira elég hatásos látvány közepette tolta. A falakon való kikötözésük némileg emlékeztetett a Mad Max Fury Road ikonikus gitáros jelenetére.
Tényleg nagyon jó. Eszembe jutott róla a Burzum, a svéd Shining, a Bethlehem, de ez a fajta gitárjáték és -szólók igencsak meglepők ebben a zenei közegben. Az igazi szájtátás persze az utolsó dalnál jött el. Kár, hogy a Tidal hírből sem ismeri, csak a 2013-as lemezüket, most kezdhetem nézegetni, hogyan tudnám én ezt hallgatni a jövőben :(
A spessarti fogadó az utolsó szűkítés áldozata lett, ahogy A fantasztikus nagynéni is. Azt nem is tudtam, hogy ez utóbbinak voltak folytatásai, persze Nemere termékenységét ismerve annyira nem csodálkozom.
Nem igazán metál, de a sokkoló lemezek rovat volt a kedvencem, mert ott megtaláltam a nem metál zenéket is. A halál metálosok ettől magukhoz nyúlhatnak felőlem, végül is demokrácia van. :)
Black metal-szakértők közül hallotta már valaki a Gris Il était une forêt... című lemezét? Elég meglepő, hogy 3,90-en áll a RYM-en, szerintem ezt az utóbbi 1-2 évben kapták fel ennyire, azért nem tűnt fel eddig. Egy hallgatás után azt hiszem nagy kedvencem lesz.
Valószínűleg ezzel a listával lenne a legtöbb egyezésem, ha a kb. 30 esélyes könyvet le tudnám csökkenteni 10-re valahogy.
És még ott van A spessarti fogadó, A szökevény robot, A nótárius és a nyolc pisztolygolyó, a Nemere-sorozat (A fantasztikus nagynéni és a folytatások), amiket még senki nem említett eddig. Áh, esélytelen 10-re szűkítenem.
Pont tegnap vettünk a gyerekkel egy (elvileg) Delfin könyvet, de nem igazán vágom, hogy ez milyen viszonyban van a régiekkel, illetve hogy a Maxim Könyvkiadó hogy jutott hozzá a jogokhoz, de mindegy, majd egyszer utánanézek.
A csapat mai napig utolsó lemeze - ami valószínűleg akkor is csak utolsó előtti lehet, ha végre beváltják a sok éves ígéretet - már a készülési fázisban kapott egy sztereós pofont, amikor Pitrellit leigazolta a vörös musztáng, Zak Stevens meg nem nagyon akart az éneklésből élni. Annyira nem, hogy itt kizárólag Oliva van a mikrofon mögött - és ez más tekintetben meghatározza, hogy milyen a dalok többsége. Meg közben az is, hogy Paul O'Neill ismét egy igaz történetre épített fel egy egész lemezt - a fotós Kevin Carter esetére, amikor az ember úgy sem tud megbirkózni az embertelenséggel, hogy nem neki kell elszenvednie. Az eredmény valami átmenet a '90-es évek két korszaka között: a Zak nélkül készült, de már a zongora által uralt Gutter Ballet és a Streets szilajsága oldódik a következő négy album szimfonikus témáinak, erős vokáljainak és a híres kánonnak a monumentalitásában, illetve abban, amennyit Oliva hangja fejlődött-változott az eltelt idők alatt. Jon azonban szinte mindenhol tesz azért, hogy a nyugodtabb, merengősebb témákat keményen odakent dolgokkal váltsa, vagy eleve csak a régi énjét hozza felszínre (Drive, Awaken) - akárhogy küzd azonban az ellen, hogy kicsit mást adjon, a szépség megint csak utat tör. A Stay With Me Awhile ugyanolyan jól indít, mint az Edge Of Thorns, a There In The Silence-t pedig az egyébként tőlük teljesen szokatlan szintetizátortéma teszi különlegessé. A csúcspont azonban pont középre került a leghosszabb Morphine Child-dal, ami szinte minden szempontból van akkora dal, mint a Chance. 1:35-nél az a gitárszóló, majd az összes énekelt rész, és itt is a kánon... annál, ahogy most is hallgatom, csak az tölt el még jobb érzéssel, hogy Szigeten és Wackenen is játszották. A második helyet a The Rumour kapja nálam, ami meg még a legjobban megfog, az a Surrender zongoratémája 4:40-től és a ráépített riff... sőt, a szinte már rappelésbe átmenő ének is. A Back To A Reason pedig még annak ellenére is jó, hogy csak segédnek mehet a Not What You See mögött... a következő Trans-Siberian Orchestra lemezre is felrakták egyébként a keményebb rész nélkül és más énekessel. Önmagában egy nagyon jó lemez, de ha az előző háromhoz mérjük, hiányzik Zak és a rá szabott témák, épp ezért csak 10/9,25...
A listáitokról tudtam meg, hogy A dunai hajós, A Pál utcai fiúk vagy A repülő osztály megjelent Delfin könyvként is, én most csak azokból válogattam, amik nekem megvannak.
1. Csukás István: Keménykalap és krumpliorr
2. A. Bröger: Pöttöm-Nagy Kázmér
3. Mándy Iván: Robin Hood
4. R. L. Stevenson: A kincses sziget
5. E. Báz: A csodacsapat
6. A. Conan Doyle: A sátán kutyája
7. Csukás István: Vakáció a halott utcában
8. Jókai Mór: A nagyenyedi két fűzfa
9. Th. Mayne Reid: A fehér törzsfőnök
10. A. Lindgren: Az ifjú mesterdetektív
És ha már Astrid Lindgren: viszonylag új netflixes sorozat a Ronja, a rabló lánya, ami az ő regényéből készült, és szintén Delfin könyv (is), de én nem olvastam. Olyan igazi, klasszikus, régimódi ifjúsági film, csak persze mai formában, ajánlom minden családnak, amiben 10-14 éves gyerek van, és normális filmet akarnak nézetni vele, nem valami századik fantasyt (habár ebben is vannak mindenféle jópofa lények). Gondolom, a regény is jó lehet.
