AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Akár blaszfémiaként is vehetném, hogy ebben évben ez a zseniális Bowie album csak negyedik volt nálam a vonatkozó listán. De hát kik is előzték meg? Egy ezerpontos Zep, a Sabbath alapvetés Paranoid, meg a Deep Purple in Rock. Iszonyat katartikus év volt ez az 1970-es esztendő is. Bowie ekkora már túl volt a 67-es debut szerteágazó, de alapvetően folkos akusztikus szárnypróbálgatásain, majd a 69-es kultikus Space Oddity dallal fémjelzett, de hasonló zenei közegben mozgó kettes albumán is. És akkor kb itt 1970 elején megszületett a legenda, mikor is úgy gondolta nem ártana egy rendes bandát is gründolni végre maga köré. Jött a legendás beckenhami Haddon Hall kastély, ahova a friss csapata, a Hype beköltözött és elkezdte az album felvételeit. A káprázatos gitáros Mick Ronson hozta a pazar dobost Mick Woodmansey-t és a basszer és Bowie kebelbarát Tony Visconti-van kiegészültve "Dracula nappalijában" megalkották a majdani grandiózus legendárium alapjait. Valszeg Bowie is megunta már ekkorra a folkos akusztikus attittüdöt és új utakat keresett. Így aztán örömmel belement abba, hogy immár létező kisérő csapata, Ronson vezetésével egy hard rockosabb, blues-sosabb sötétebb irányba terelje zenéjét. Ehhez illeszkedve Bowie dalszövegei is elmélyültebbekké váltak a költőien entellektuál kiindulópontjukból. Szakítva a hippies életérzéssel ridegebb, feketébb tónusú témák kerültek előtérbe a technológiai elidegendés, háborúk, vallás őrületének mezsgyéin. Innen már csak egy ugrás volt a következő rocktörténteni jelentőségű album központi figurájának, a földönkivüli Ziggy alakjának létrehozása, ahol kb ugyanez a csapat volt a segítségére. De már a The Man Who Sold The World is hibapont nélküli album lett. Szóval bár kb mindegyik száma fantasztikus, de talán a legnagyobb kedvencem közülök az All the Madmen. Milyen más pontszámot lehetne adni itt?
Nagyon erős Uncle Acid-hatások mindenfelé. Meg voltam győződve róla, hogy ezek biztos Sav Bácsi angol unokaöcsei, pedig nem. Norvégok tologatják ezt a jófajta kesernyés zenét. Igazából már többször is végig toltam, valami mocorog bennük, nagyon jól kenik ezt a betompult, garázsos ősrockot-ősdoomot.
Most találkoztam a Lighthouse nevű banda Sunny Days lemezével, és teljesen padlót fogtam tőle. Kezdetben kissé nyálasnak tűnt, pedig a harmóniák alatt iszonyat nagy durvulás megy, és úgy szól, mint az ágyú. Kíváncsi voltam, volt-e már említve a topikban, de Klogcsi is csak valami Edison Lighthouse-t emlegetett, szerencsére Doomsterson nagy prog listájában ezúttal sem kellett csalódni. Ami ott nincs meg, az tényleg nem is létezett. A lemez borítóján van egy kurva nagy luk a felső sarokban, régen telefonkönyvnél láttam ilyet, hogy valami szaki kifúrta és kvázi lopásbiztossá tette azáltal, hogy odagyűrűzte a fülkéhez, vagy a kisasztalhoz. A tasak belsejében pedig van egy bélyegző: Szabó Gábor Lemeztára. Egyből megfordult a fejemben, hogy esetleg a legendás jazzgitáros gyűjteményéből jutott el hozzám egy tétel, meg ha úgy nézem, akkor a rengeteg fúvós miatt azért a Lighthose-ra is rá lehet fogni, hogy van benne jazz, de a Szabó Gábor azért nem egy olyan ritka név, szóval valószínűleg nem. Mindenesetre ahogy nézegettem az előző lemezüket a Discogson, ott is úgy hirdeti valaki az usából, hogy azon is van lukasztás. Lehet, hogy már az egész világ tele van az öreg Szabó szétlyugatott jazz-rock lemezeivel?
Fantasztikusak ezek az értékrontó, de ugyanakkor sokat sejtető kis jelek a lemezeken, borítókon. Megannyi el nem mondott történet. Mindig elgondolkodom, hogy sok tulajjal és évtizedekkel ezelőtt vajon mi járhatott annak a fejében, aki mondjuk egy fekete tollal aláhúzogatott bizonyos dalokat a borítón? Ezek a számok tetszettek neki, vagy esetleg pont ellenkezőleg? Vagy csak simán meg volt bolondulva?
Az első három Kadavart nagyon szerettem, még koncerten is voltam, aztán valahogy elmentek mellettem. Az Eldert felületesen ismerem, rémlik, hogy ideig-óráig tetszett valami tőlük, de ők is azt a fajta stonert művelik, ami nagyon könnyen monotonná tud válni, és amiből tényleg brutális túlkínálat van. Az Eldovart inkább az Ederhez érzem közelebb (bár, ha most fel kéne idéznem tőlük valamit, akkor nem jutna eszembe semmi), a Kadavar leginkább csak az énekes kissé nyafogós, éretlen hangszíne miatt ugrik be. Tényleg erősen jelen van a Pink Floyd, de érzek benne egy jó adag kortárs progot is, ilyen Motorpsycho, Gazpacho-féle motoszkálást, ami nyilván megint retrospektív, szóval mindenképpen visszakonvergál az egész a hetvenes évekbe. Leginkább talán még az In The Way középrésze emlékeztet egy letisztult Kadavar-dalra, de aztán az is egy kellemes space rocká témává alakul, de ma jött ki a Haunted Plasma is, ami pár perc alapján szintén tök jó space rocknak tűnik, de egyik sem az a Space Autopsy, amitől első hallásra elszáradt mindenem. Egyáltalán nem rossz, de egy hallgatás után ez tipikus háttérzenének tűnik az esti olvasgatáshoz, ami tökéletesen beleillene mondjuk a Heavy Psych, vagy a Karisma katalógusába, de igazán nem is lóg ki onnan felfelé. Párszor még biztos meghallgatom, hátha beakad, mint az a norvég banda, aminek most nem ugrik be a neve, de itt eléggé ment a topikban, és még én is belistáztam a legutóbbi lemezüket.
Szóval mivel engem se az Elder, se a Kadavar nemigen érintett meg soha úgy, hát volt némi előzetes fenntartásom. Aztán elkezdtem hallgatni és azon kaptam magam, hogy a delete gomb körül matatok. Azaz amolyan lassan építkezős hömpölygést véltem elsőre kihallani és nehezen tudtam eldönteni, hogy vajon lesz-e ma reggel türelmem az ilyesmihez. Aztán végül lett és nem is bántam meg. Persze nem lettem rajongó, de valahogy kellemesnek tűnt sz összkép. Mikor épp kezdtem volna néhányszor komolyabban is aggódni, hogy félre megy a feeling, mindig jött valamilyen feloldás vagy kreatív ötlet, tetszetős futam mellyel végig ott tartotta a figyelmemet. Most így a végén meg már úgy érzem, szívesen meghallgatnám még egyszer. Legyen egyelőre hetes, de akár feljebb is juthat még néhány további meghallgatás után.
Egyszer már leszoktam a zenei témájú, vagy annak álcázott könyvekről, aztán most megint elkezdtem venni őket. Na nem mintha felvetne a pénz, vagy ilyesmi. Na mindegy. A Líránál van most mindenféle 50%-os meg nagyobb akció: Pink Floyd - Behind The Wall 10 ezer helyett csak 4999, Lonely Boy - A Sex Pistols gitárosának története 1800, Réz Pál - Bokáig pezsgőben 1500 (ez mondjuk nem zenei, de állítólag rakenrol), Lévai Balázs - Beállás, Ponyvarákenrol 699 forint. Egyiket sem olvastam, de állítólag a maguk műfajában elég jók. Ha valakinek meg hiányzik esetleg még 500 forint az ingyenes szállításhoz, vagy csak akar egy jó kortárs magyar könyvet bagóért, akkor nyugodtan tegye be a kosárba az Irodalom ellenségeit Szív Ernőtől.
Van itt némi nosztalgiafaktor avagy milyen hangfoszlányok juthattak el hozzám félig öntudatlanul kölyökkoromban a rádiókból. Tutira köztük volt a Supertramp is, melynek ezen lemeze is tele van tetszetős futamok tömkelegével, Mondjuk a gitár kevésbé jellemző rájuk, inkább a zongora és a fúvósok kerülnek itt az előtérbe. Érdekes, kreatívan változatos, sajátosan egyedi megközelítésű progresszív art pop, mely valóban módfelett populáris is. Viszont elég szaggatott megközelítésű zene ez, mely a sorok közt jó párszor kelthet olyan benyomást is, hogy valahogy nem áll teljesen gördülékenyen össze(leginkább a vokál tűnhet eklektikusnak). Mégis legkésőbb a záró, címadó az évszázad bűntényéhez érve nyilvánvalóvá válhat, hogy nagyon is egyben van ez az egész. Szóval szerintem akár objektíven is egész kellemes zene ez, persze csak annak aki elég messzire képes elrugaszkódni a metal vágányok mellöl.
Az Octoploid után egy másik Amorphis-érdekeltségű brigád. Ugyan eredetileg ausztrálok, meg talán hárman most is ott élnek, de ezt a lemezt a finnek dobosa, Jan Rechberger ütötte fel, több helyen állandó tagként említik, illetve ezen felül plusz vendégénekes és billentyűs posztokon is az Amorphis tagjai bukkannak fel. Szóval echte észak-dél kooperáció, melodikus doom/gothic metal, helyenként morózusabb death-es felhangokkal, ami az első két lemezen még uralkodó volt, most azonban már csak nyomokban bukkan fel. Ugyan az utóbbi anyagaik biztonsági játéknak tűnnek a jól kitalált ösvényen, engem nem zavar különösebben, mert itt is tetszik a végeredmény. Nálunk is többször jártak már, legutóbb pár éve a Zajon, tudnám értékelni az újrázást.
Tetszik a hangja, tetszik a zene. Giccs vagy nem gigy ez a retró rock, számomra eléggé magával ragadó. Érdemes megnézni a Wacken koncertet és érdemes lesz elmenni ősszel a Barbába.
Nem nagyon emlékszem már a Blues Pillsekre, így óvatosan mondom, hogy ez az új egy abszolút sell out lemeznek tűnik. Igazi, simára csiszolt, rádiós sikerekre belőtt zene, annak minden pozitívumával és negatívumával. A többiek már nem is érdekesek, csak szürke kísérőzenészek Elin mögött, aki egyszerre akar lenni Adele, Amy Winehouse és egy tetszőleges kis vadóc r'n'r énekesnő, persze szigorúan normál keretek között, mindenféle megbotránkoztatás nélkül. Ha még politikailag is aktív, annál jobb. Amúgy jól áll neki, a kezdetektől predesztinálva volt erre a szerepre. Most látom, hogy már nem is a Nuclear Blastnál, hanem a BMG-nél vannak, minden a helyére került.
Ne kezdjünk el érzelgősködni, de az áldott állapotban, folyamatosan növekvő női pocak az egy legcukibb dolog a világon. Mégis mikor tavaly megláttam Elin terhes promó fotóit, ahol olyan agresszíven düllesztette a csupasz pociját, mintha éppen be akarna valakit lökni vele a metró alá, vagy mintha egy rapper markolászta volna a tökeit, hát, nem is tudom. A legutóbbi lemeznél jött elő Elinből ez a fene nagy nőjogi aktivizmus, de az a lemez alapvetően nem a körítés miatt volt gyenge, hanem egyszerűen zeneileg volt nagyon karcsú. Úgy tűnik, hogy a régi gitáros távozása után örökre búcsút lehet mondani a zsíros, fülledt bluesos, ősrockos témáknak, ez már sokkal inkább Soft-Rock Pills, vagy inkább Soul Pills. Annak ellenére, hogy a zene elégé minimálnak tűnik most is, Elin egész jókat énekel, egy csomó téma már elsőre is beragadt a fülembe. Bár az első két lemez Art Nouveau stílusú borítója elég nagy klisé volt már megjelenésüknél is, mégis jól behatárolta a zenei irányvonalát, és ez a mostani zenekaros cover már az új idők szele, de szerintem nyugodtan lecserélhették volna a nevet is, ha már ilyen nagy Birthday van. Nyilván a jól bejáratott brandet nem karták kidobni, de itt az énekesnőn kívül már tényleg semmi nincs a Lady in Goldhoz képest. Ennek ellenére ez egy elég jó kis lemeznek tűnik elsőre ilyen langyi-rock, soul power-pop vonalon.
