Ráz a hideg (már második este), hőemelkedés etc.
Megint húsvétra fogok belázasodni,
mint tavaly.
Bár azt legalább tudtam mitől van.
Sz.rul vagyok.
Ha holnap nem jövök, akkor.....
De nem festem az ördögöt a falra
Stramm vagyok és kész
Csak most sz..ul vagyok.
Meg biztos fel is tartalak.
Még egy kicsit itt vagyok aztán megyek.
amikor még másfél napig eszkábáltuk a sátrakat Erről jutott eszembe, Horváto.-ban egyik nyáron megérkezik egy német család.
Elkezdik kirámolni a kocsiból a sátrat meg a többit.
Hát lehidaltunk
Mindenen még ott fityegett még az árcédula
Még a kalapácson is :)))
Papa kiteregeti maga elé a sátor rajzot és lépésről lépsre el kezdi felállítani.Mama 10 percenként odaugrik, cuppant egyet a papával aztán el. (aztán ők lettek a "puszika" család)
Hát asszem neki is tartott másfél napig.
ÁÁÁ, akkor már nem is akarok sátorozni! Ilyen modern izékben!
Az vót a jó, amikor még másfél napig eszkábáltuk a sátrakat, feszíteni kellett, meg merevíteni, meg húzni, meg leásni, meg fogni, aztán meg jól összedőlt :)) Na, azok voltak a szép idők!
1x nagyon megjártuk, elindultunk autóval Szentendrére, egyik kedvenc városkámba kirándulni.
Naná, egész Bp. oda tartott, valami 2 órán át ültünk a kocsiban. Csak oda. Aztán meg vissza is...
Azóta ki sem mozdulunk. Ráadásul munkám is van, szerencsére.
Sziasztok, üdv mindenkinek!
Sátras történet?
Nekem is van egy
Barcelonába éjjel 2 körül értünk.
Szálláskeresés kempingben. Sehova nem akartak beengedni (joggal), mindenhol azt közölték, hogy majd reggel nyitáskor.
Bécikém teljesen felháborodott, hogy ez skandallum, M.o.-on ilyen nincs!
Hiába győzködtük, hogy de,de van.
A 4. kempingnél bedurrant az agyunk, fáradtak is voltunk, szépen levertük a sátrakat a kemp. bejárata mellé.
Csak úgy hevenyészve.
Reggel felemeltük a 3 sátrat és úgy vonultunk be.
Szép látvány volt.
A recepciósnak úgy kellett visszanyomni a szemét, gúvadt kifele.
Egy csomó időt megspóroltunk, nem kellett elölről kezdeni a sátorállítást.
Ennyi.
Mért, egy kis sátor-aljába-lecsúszás nem volt pihentető?
Hmmmm - essszméletlen régen sátoroztam utoljára,
de az emlékezetes volt.
Valahol a Tisza partján letáboroztunk, egész napos bóklászás, utazás, borospince-járogatás után, ebből valami olyasmi rémlik, hogy tán Tokaj körzetében voltunk.
naná, hogy nem ott vertük föl a kis kutyaház-sátrainkat, ahol mások emeletes hipi-szupi csodái voltak, hanem direkt messzebb.
Élveztük az éjszakai nihilt, majd valamilyen pózban elaludtunk.
Hajnalban óriási zajra ébredtünk, döbögés-dobogás, kolompozás, múzás, megérkezett a helyi csorda inni... Hát igen, az itatóhelyre sikerült letelepednünk. A sátorban kuksolva néztük a nagy darab árnyékokat, és lestük, mikor tapos belénk egy-egy pata... Ahogy most körbenéztem magamon, asszem, megúsztuk :))
Annyi rémlik még, hogy a legyek/szúnyogok/egyebek megzabáltak bennünket, így a nagy kaland után húztuk haza a csíkot...
Sziasztok!
Mivel ez egy utazós toőik, ezért kaptok egy történetet. Nem egy nagy durranás, csattanója sincs, na mindegy... ("Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk.")
B_B portálján találtam egy képet – talán a dzsiptúrán készülhetett -, amely felirata szerint az Atlasz hegység csúcsán készült. Magamban jót kuncogtam rajta (bocs B_B), hiszen ez az Atlasznak csak egy piciny nyúlványa, és ha közülünk van valaki, aki tudja, hogy milyenek a HEGYEK, az B_B. Mindenesetre erről eszembe jutott egy kis történet:
A Magas-atlasz legmagasabb csúcsát, a 4165 méter magas Djebel Toubkalt készültünk meghódítani. Előző este jó hangulatban teáztunk az alaptáborban levő menedékházban. Ahogy ilyenkor lenni szokott, jó néhány sztori elhangzott. Túravezetőnk egy példamesét adott elő az emberi butaságról, ami kb. a következőkről szólt:
Egy korábbi túráján egy lány a hegy közepe táján odament hozzá a következő kérdéssel: -Ugye nem jelent problémát az, hogy asztmás vagyok?
Erre túravezetőnk kiselőadást tartott arról, hogy hogy a fenébe hordhat a felszínén ilyen marhákat a Föld, akik egy négyezres hegyet asztmásan akarnak megmászni!
Békésen bólogattam, miközben agyamban a winchester őrülten elkezdett forogni. Aktív dohányos vagyok, ráadásul asztmás is! Jó, hogy voltam már 3400 méter fölötti hegyen, de ez mégiscsak négyezres csúcs. Viszont most már nem jöhetek elő ezzel az asztma dologgal, mert egyrészt hülyének nézne mindenki, másrészt tuti, hogy nem engednének neki a csúcsnak. Harmadrészt pedig eddig még soha nem gondoltam bele abba, hogy nekem a ritkább magashegyi levegőből nehezebb felvenni az oxigén-szükségletemet, mint másnak. Gondolhatjátok, hogy az éjszakát nem soroltam életem legnyugodtabb éjszakái közé. A helyzeten az csak rontott, hogy a sátrunkat „jó érzékkel” egy lejtőre vertem fel. Amikor el tudtam aludni, akkor is felriadtam egy idő után, hogy magzati pózba csavarodva kuksolok a sátor végében. A szokatlanul hideg (hajnalban enyhe fagy volt) és augusztusi éjszakában nem volt kellemes ilyenkor feltuszkolni magam hálózsákostól a sátor másik felébe… Az már csak hab volt a tortán, hogy a süvítő szél szerintem csak azon gondolkodott, hogy felkapjon minket, mint a kislányt az Óz a csodák csodájában, vagy egyszerűen arrébb görgessen sátrastól együtt.
Volt időm eltűnődni a másnapi lehetőségeimről. Egy: lent maradok az alaptáborban, amiről szó sem lehetett. Kettő: elindulok fölfelé, aztán maximum megfulladok, vagy valami hasonló. Három: elindulok, felmászok, lejövök.
Történetemnek igazi csattanója nincs, mert a harmadik variáció jött be. Tanulság legfeljebb annyi, hogy a veszélyt sohasem szabad lebecsülni, de azért nem is szabad mindent elhinni, amit másoktól hallunk. Ja, és 4000 méteren (pár óráig biztosan) elég az oxigén.
