Ach so. A 45-ös kezdést nem a kisujjamból szoptam, hanem ezt írta a lap hagyatékát kezelő Nemzeti Múzeum fotótárának vezetője a Fénnyel írott történelem című könyvben.
Én csak az életkorból kifolyólag találgattam. Ha 1912-ben született, a negyvenes évekre vastagon huszonéves, harminconéves volt. Ebben a korban már egy szakmát elég előrehaladottan szoktak művelni. El tudom képzelni, hogy nem 1945-től kezdett fényképezni, vagyis onnan immár fizetésért.
Az talán túl késő, az itteni anyag alapján is. Ezt írtam tegnap a Fortepan megfejtésekbe:
Azon gondolkodom egy ideje, nem lehet-e, hogy Kovács Márton Ernő a Magyar Napnál dolgozott. Az MKP napilapja 45 és 47 között jelent meg, ez volt a Szabad Nép bulvárosabb pandantja, erős - 8-10 fős - fotórovattal. A fotóarchívumuk a Magyar Nemzeti Múzeum fotótárában van, talán megérne egy rákérdezést.
A celluloid eleve rémes anyag. A múlt században igen nagy előszeretettel készítettek belőle bizonyos gitáralkatrészeket (koptatólapot, díszszegélyeket, kereteket stb), ezek közül némelyik az évtizedek alatt összement, megrepedezett vagy teljesen elporladt. De a legrosszabb, amikor spontán meggyullad - ilyen eset is ismert jónéhány. Nem vidám dolog, még ha azonnal észreveszed, akkor sem.
Lehet hogy az ostrom előtti képek megsemmisültek pont amiatt?
Azért jut ez az eszembe, mert az ostromkor a magyar filmgyűjteményt is "biztonságba helyezték" Budafokon egy pezsgőspincében. Na ez be is tett neki. Oroszok, pezsgő, gyúlékony celluloid....
Most szervezzük tizenöt év után a negyvenedik éves (negyed) évfolyamtalálkozót, azaz az egykor 90 fős szak összehívását. Talán írtam már itt róla, hogy csak három főt nem találtunk, nekik a meghívót az állami KEKKH-n keresztül küldettük ki, de mivel nem voltak személyes adataink, az egyetemtől kértük, de ők már nem adhatják ki azokat. Tehát a meghívókat az egyetemnek küldtük és ők a személyes adatokkal továbbították a hivatalnak. Számítottunk rá, hogy az egyetem kap egy pár ezer forintos számlát a postázásért, de mivel ők voltak kérelmezők, nekik nem számláztak.
Ebből a 90 főből 10-en meghaltak és jó páran ilyen-olyan ürüggyel nem jönnek el, pl. egyikük rokonának lesz a születésnapja vagy a másikuknak annyira sok a munkája, hogy muszáj lesz azt szombat este is végeznie...
Ezzel szerencsém van, mert gimis osztálytalálkozóra egy ideje már nem járok. Azzal a pár emberrel, akivel anno jóban voltam, ma is tartom így-úgy a kapcsolatot, a többi meg pár éve demonstratíve végleg kiközösített, úgyhogy felmentve érzem magam a riutuális meglátogatásuk alól.
A suliban az volt a legjobb, hogy volt egy inter-osztály-közösség, mindenféle évfolyamból és osztályból azok, akik egy húron pendültek, na, velük viszont kora reggeltől késő estig együtt voltunk. Még kulcsunk is volt az iskolához, hogy ne zavarjuk folyton Annuska nénit, a portást. Legutóbb pár hete találkoztunk, amikor egyikünk hazajött Svédországból (az OPNI bezárása óta ott pszichiáter). Na jó, nem vagyunk olyan hamvasak, mint régen, de a beszélgetést ott folytattuk, ahol legutóbb abbahagytuk.
Ilyen szempontból a legrosszabb az érettségi találkozó. Az első kettő még annyira nem is, de az utána következők, na azok egyre rosszabbak. Más szempontból persze jó, de azért ott van a háttérben ez is. Ha a hétköznapokban az ember nem is nagyon törődik vele, hogy megy az idő, mit sikerült elérni, mit nem, hogy változik az ember, na ott egy röpke pár óra alatt mintegy sűrítve az ember arcába durran az egész.
Valószínűleg azért mert annyira erős a viszonyítási pont.
De mindegy mert úgyis hamar elkezünk piálni, aztán ez elmúlik:)
Pedig szerettem a ballagást. Az egész középiskolát imádtam, igaz, az különlegesen toleráns hely volt, a korban elképzelhetetlen szabadságfokkal, és hülye, frusztrált gyerekből ott csináltak belőlem közelesen normális felnőttet.
A ballagásról sok emlékem van, de a kedvencem, hogy az alattunk járók nagyon rejtegették, mi lesz kiírva a falra a vedlett, kopottas iskolaudvaron. A suli nevéből következően adódott volna, hogy "A cél halál, az élet küzdelem, és az ember célja e küzdés maga". Vagy valami ilyemi. De nem. Azt tették ki papírbetűkből, hogy "Akkor sincs vége".
Na, érj ki órányi gyaloglás után, elgémberedett karokkal, szemerkélő hóba, és sírás nélkül mondj beszédet ezt látva párszáz ember előtt. :) De én résen voltam, mert ismertem a barátaimat, így olyan szöveg volt megírva, betanulva, hogy azon csak röhögni lehetett. :-)
