dehogy szövetségesek. kínának nincs szövetségese. kínának csicskái és ellenfelei vannak. putyin most sorolt be csicskának, mert kína nélkül aztán tényleg feldobná a pacskert. csak közben eladja az országát nekik, és észre se veszi a hülyéje.
1651-ben Jerofej Habarov megalapította az első települést is, Albazin néven. A két ország között már ekkor elkezdődtek a határkonfliktusok. Az első, nem meglepő módon az Amur folyó mentén alakult ki 1652-ben. Ez a konfliktus egészen 1689-ig tartott, több, kisebb-nagyobb fegyveres összecsapás jellemezte az orosz és kínai csapatok között. A konfliktust végül az 1689. augusztus 27-én aláírt nyercsinszki szerződés zárta le. A szerződésben meghúzták a két ország közötti határvonalakat, viszont Oroszország keleti terjeszkedése ezzel megállt közel 170 évre.
az amerikaiak nem tereltek össze semmit, kína elég régóta nem tekinii egyenrangú partnernek a ruszkikat, szépen ki is használja, hogy kutyaszorítóban vannak, szóval haverságról nincs szó, hiába kissingerezel.
akár hiszed, akár nem, történelem létezett az usa világpolitikai tényezővé válása előtt is.
A hatot egy kicsi és nagyon keskeny alagútban tartották fogva, alig két ember szélesen, és túl alacsonyan ahhoz, hogy teljesen egyenesen álljanak, mondta a jelentés, hozzátéve, hogy a szellőzőnyílások hiánya megnehezítette a túszok lélegzését.
Állítólag nem volt WC vagy zuhanyzó az alagútban, és a túszok vízzel mosakodtak azokból a palackokból, amelyekből ittak. Fehérjeszeleteket találtak az alagútban, de a túszoknak nagyon kevés élelmük volt - és annyira lefogytak, hogy egyikük, a 24 éves Eden Yerushalmi mindössze 36 kilót (80 fontot) nyomott.
Az alagútról azt mondták, hogy van egy generátor, egy kicsi, hibás fáklya, egy sakkkészlet, íróeszközök és jegyzettömbök. Az izraeli hadsereg odaadta a jegyzettömböket az érintett családoknak, áll a jelentésben.
Több mint egy hetes késéssel bukkantam rá egy igen szemérmesen publikált hírre, miszerint az izraeli miniszterelnök katonai segédje Moszkvában tárgyal, hogy egy túszmentő tűzszünetet hozzon össze az orosz befolyás kihasználásával.
Nem véletlen, hogy elnéztem a dolgot.
A fősodrú média mindent megtett, hogy megpróbálja nem észrevenni a közel-keleti háború eddigi legkreatívabb huszárvágását.
Mert miről is van szó tulajdonképpen?
Arról, hogy ha minden nehézség ellenére sikerül orosz befolyással kiszabadítani a túszok egy részét, akkor igen érdekes dolgok derülhetnek ki.
Például az, hogy lesznek, akiknek savanyú a túsz.
Ha a szerencsétlen túszok hátán nem lehet diplomáciai hasznot produkálni Kamala Harris asszonynak, ha nem lehet Puccinit játszani vele Izraelben, és ha ráadásul ez a testcsel az orosz külpolitika presztízsét öregbíti, akkor lesznek, akik erre nagyon elhúzzák majd a szájukat.
Esetleg, ne adj Isten, valaki még elszólja magát, és elárulja, hogy bizony van jó és van rossz túszmentés.
Minden, ami Kamalát és az Izraelben, háború idején Puccinit játszó zenészek ázsióját emeli, az jó egyezmény.
Minden, ami ezek ellenfeleinek a tekintélyét öregbíti, az rossz.
Arról nem is beszélve, hogy az ilyen reakciós - Chicagói Szent Husszein szavajárásával élve, a történelem savanyú oldalán álló -túszmentés, értékes emberi lőszert pazarol el, amit a megfelelő pillanatban az öröm, a haladás és a tolerancia ellenségeire lehetett volna kilőni.
Roman Gofman tábornok diplomáciai küldetése egy érdekes lakmusztesztje annak, hogy ki hol áll valójában.
Hamarosan megtudjuk, hogy kik azok, akik számára a túszok ügye egy szent cél, és kik azok, akik olcsó eszközként tekintenek rájuk, és csupán politikai hasznot kovácsolnak a szenvedésükből.
