Várunk évek óta, Várjuk mindig Őt, Így múlik el az élet, Csak várjuk a Nemjövőt.
Néha egy pillantása Egy arcból néz reánk, De idegen szájat csókol Ilyenkor is a szánk.
Úgy hisszük százszor, Ez végre Ő, Pedig csak új tévedés, Hosszú sorban a következő.
És újra várunk, Nem hisszük el, Bárki más itt lehet, Ő máshol él, soha nem jön el.
Várunk évek óta, Várjuk mindig Őt, Így múlik el az élet, Csak várjuk a Nemjövőt.
2004. júl. 14. 11:33 Sziasztok, Versrajongók!
Ma elmaradt a reggeli versolvasás, kávézgatás közben, el kellett mennem itthonról, feladatom volt, de nagyon hiányzott, most pótolom:)
Bartleby, köszönet a Puskin versekért, én soha nem unom meg, gondolom, így vannak ezzel mások is:)..és én is gratulálok a kislányodhoz!!!!
Szomka...de jó, hogy ennyi verset hoztál, többsége számomra új, és ennek őszintén örülök!..Az olyan pillanatokért érdemes élni, amikről Francis Jammes ír...átéreztem a hangulatot és beleborzongtam ...csodálatos érzés..
Shanana..jó hogy jöttél,köszönjük a Pilinszky verset..Weöres Sándor meg a nagy szerelem, tőle bármit, bármennyit, bármikor:)
Gelso, köszi a verset... szeretem Szabó Lőrinc fordításait..beleadja az egyéniségét, és az eredetiség is megmarad..volt szerencsém fiatalabb koromban sok művet eredetiben olvasni..az ám a nagyszerű dolog!!!!:)Szerelem: Viszockij, Jeszenyin..a nagy, kicsit őrült szerelmes..
Belár kedves, örülök nagyon a Vészi Endre verseknek..
Oak..szomorú a Kosztolányi vers, pedig nem szabadna, hogy szomorúnak érezzük. De mi emberek, még mindig irtózunk a halál gondolatától...pedig.. most hogy meghalt öreg kutyám, a karjaimban, akivel 14 és fél évet éltünk együtt jóban, rosszban, most jöttem rá, hogy a halált természetesen kell fogadni. És tudni kell szerettünket elengedni, meggyászolni és elengedni..ő csak egy kutya volt. De ezt mások gondolják így. Én nem.
ssffss...Kunderát köszi, szívesen olvasom majd végig a topicodat...és tőled is Weöres:))) ..maga csoda.
Szép napot, sok napsütést, kedves Játékostársaim, jó játékot, kellemes együttlétet itt a Honfin!
A pusztulás s utána majd a semmi. Már rég nem értjük, mi rossz és mi jó. Hadakozunk és ismét kezdjük enni egymás testét. Két ős tradíció. Százezer év. Az Alföld megint tenger, a Himalájából dombsor maradt. Sehol fa, fű, virág, állat vagy ember. Szél fújta el az acélhidakat. Pár millió év kell csupán s kidugja a porból első zöld fejét a gyom, és hirtelen kezdődik minden újra. Ez így megy folyton. Ne búsulj nagyon. A lét egyszerre iszony és csoda. Nincs rendező? Vagy van? Hol? Kicsoda?
(Faludy György)
Puskin: A próféta (ford: Szabó Lőrinc)
Vitt-vitt a sivatagon át az Igazság iszonyú vágya, s hat fényszárnyával egy Szeráf egyszerre csak utamat állta. Halk ujját álomszeliden végigvonta szemeimen, s erejük, mint egy ifju sasnak, lett rögtön, tiszta, hős, hatalmas. Megérintette fülemet, és fölharsantak az egek: fényszült angyalok suhogását hallottam, és csillagzenét, fű növését, tengerfenék szörnyek kavarta zuhogását.
S kiszakította nyelvemet, mely oly önzően sietett társulni minden fecsegésbe, s vérmocskolt keze az okos kígyónak tette be gonosz számba fullánkját. Végül érce mélyen mellembe hasított, s a kebel tátongó sebébe, még lüktető szívem helyére, eleven parazsat dugott ... Némán, élettelen feküdtem, s az Úr szava zendült felettem: "Kelj föl, Próféta, akarom: hallj s láss, utad erőm vezesse: légy tanum vízen, szárazon, s lobbants lángot az emberekbe!"
József Attila: Indiában, hol éjjel a vadak ...
Indiában, hol éjjel a vadak zöld szeme cikkan át a dzsungelen, - mikor dédapa is kicsi volt még, élt egy nagy fejedelem.
Parancsot adott, büszkét, szigorút: "Fogjon mindenki szerszámot! Oda, hol a lombzenére táncot lejt a hold, épüljön hétszáz ékes palota!"
Hétszáz ékes palota közé kincstárat vasból rakatott s a napot akarta ráveretni, mint óriás, tüzes lakatot.
Hiába szörnyedt el a nép s kérlelték vének és papok: "Ami égi, ne hozd a földre!" A kapu pántja kérte a napot.
Feszült létra a felhő szélihez. Megbillent az; a létra leszakadt. Fogtak sasokat könnyü szekérbe. A hámot szétszedték dalos madarak.
S míg sürgött irtózva, serénykedett a dolgos népek megdöbbent zöme, kisült a vetés, kigyult a város; kicsordult a nap lángos özöne.
Mint a zuhatag, hullt alá a tűz. Állva száradt el a fejedelem. S a hétszáz palota helyét elfoglalta az őserdő egy hűvös éjjelen.
Kosztolányi Dezső: A pohár eltörik (A bús férfi panaszai)
A pohár eltörik s kihull a fog.
A ruha szétszakad s gyöngül a szem.
Elvész a kulcs, a gomb, s fakul a kedv.
A gyertya fogyva-fogy s lassúbb a vér.
A lámpa lezuhan s a szív megáll.
Jaj, nékem és neked, jaj, jaj, nekünk.
Vészi Endre:
ALVÓK BALLADÁJA
1
Kik alusznak könnyű szivvel, karjaik kinyujtják, boldogságuk áramában ringanak az új fák, sajkaforma lapulevél lepi el a szájuk, szép fejükön lombos erdő őrzi a haláluk.
Karjaik mint ágas folyó, szivük rigófészek, mellük domború mezején juhok legelésznek, vékony, füstös kéménytorok orgonasíp nékik, sóhajukat könnyű hárfán kislányok kísérik. Jöttek ők az alvilágból, felvilágba mennek, felvilági kastélyokba végső kegyelemnek, felvilági leányokhoz forró szeretőnek, meddő anyák gyermekének, örök teremtőnek.
2
Akik nehezen alusznak, bénák és fehérek, úszik utánuk a bánat, s három veszett véreb, úszik utánuk az álom kocsonyás uszállyal, vesztett kártyacsaták, gyilkos pálinkák szagával.
Sorvadt lépcsők, rossz lakások, sanda lámpafények, ott ragyognak csillag helyett páncélján az égnek. Vékony gyerekhang lopakszik, dermedt ölelések, mint a lázas jégvirágok ablakán az éjnek.
Felvilágból érkeztek ők, alvilágba mennek, álmodói boldogságnak, édes szerelemnek, énekeltek s szájuk béna, s bennük béka vartyog, ismeretlen zsarnokoknak fizetik a sarcot.
1943
Pilinszky János: Könyörgés
Tág szemmel már csak engemet figyel, mint néma tó a néma csillagot, nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis ha megölném is, hinné: jó vagyok.
Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni! az övé lenni, ha nem is egészen; megváltanám egy futó, tiszta csókkal, hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.
Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom, éreznem újra félszeg, gyenge vállát, irgalmazz meg szegénynek és nekem, szivemben nincs már más, mint durva dárdák.
Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben, kis békezászló, oltalmat keres, oldj fel maró, magányos bánatomból, ha senkiért, az anyámért szeress.
A változatlan létezés a változó életet nem óhajtja, nem is utálja, hanem magában foglalja, mint a fészek a benne tátongó madárfiókákat, érzés nélkül és mégis végtelen szeretettel. Éppígy, aki gyökerét az életből a létbe helyezte: a fejlődőn nem ujjong, az elveszőt nem siratja; senkin sem kiván segíteni; mindent egyformán, érzés nélkül és végtelenül szeret. Rajongás nélkül dicsér és undor nélkül kifogásol, mert az életnek bármely dolga végső fokon se-jó se-rossz; semmi sem különb semminél, csak az útnak más-más szakaszai vannak.
Eljövök mindig én, mint november jön el, e hónap jelzi azt, az elmúlás közel. Oly keskeny a határ... a halál és élet szinte kezet fognak, megérzi a lélek.
Eljövök mindig én, vár rám a temető, kitárja kapuját, mint szelíd szerető. E napon csinosan, tisztán, üdén vár rám, mécsnek lángjainál, sírkeresztek árnyán.
Hulló falevelek, krizantémra szállnak, még őrzik csodaszép emlékét a nyárnak. Elenyésző levél és az élő virág... mind a kettő tudja, milyen szép a világ.
Így vagyunk ezzel mi, az emberi lelkek, a kapun innen, s túl itt egymásra lelnek. Az emlékek útján kéz a kézben járunk, bennünk él rokonunk, vagy régi barátunk.
Utazunk időben, míg égnek a gyertyák, s mécses sárga fénye világít meg fejfát. Őszirózsa bólint... nincs vég, csak új kezdet, lásd, holtak porában virágok teremnek!
Lelkük csillagokból érkezik ma éjjel, könnyedén lebbenő, enyhe déli széllel. Érzed hogy itt vannak? Boldogok hogy látnak, s egy égi hazába minket hazavárnak.
Eljövök mindig én, mint eljön november, mécsessel, virággal, égő szeretettel. Meggyújtom a gyertyát, mint oly sokan teszik, örök világosság fényeskedjék nekik!
Szép estét!
Kellemes hétvégét, és szép hetet kívánok!