Karollak, vonlak s mégsem érlek el: Itt a fehér csönd, a fehér lepel. Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán, Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk, Állunk és várunk csüggedt a kezünk A csókok és könnyek alkonyatán. Sikoltva, marva bukjék rám fejed S én tépem durván bársony-testedet. Nagyon is sima illatos hajad, Zilálva, tépve verje arcomat. Fehér nyakad most nagyon is fehér, Vas-ujjaim közt fesse kékre vér. Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed: Megállt az élet, nincsen több sora, Nincs kínja, csókja, könnye, mámora, Jaj, mindjárt minden, minden elveszett. Fehér ördög-lepel hullott miránk, Fehér és csöndes lesz már a világ, Átkozlak, téplek, marlak szilajon, Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom. Megöl a csend, ez a fehér lepel: Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.
Hátulsó világban, örök szürkületben szeretek maradni, megülnék sokáig csöndemben, mint boros palack belsejében, lapos nyugalommal, mit a sikértányér elém csusztat, tálal kinálva és mégsem eröltetve, épp a körforgásból félre, vagy kiesve végképp, mint az aranymázas teásdoboz gyarmatárú tündérképe
gázláng-őszirózsás, valami adventi rorátés magányban, oly várakozásban állapodok, míg a szegfűbors erővé őrlődik, míg erodál a majoránna kába aromává, édes emlékezet metaforái a Franck kávé, a Váncza vanilia, nincs más halkszavúbb költészet, mint az eperlekvár melankóliája
a rézmozsárkorú vekker mindig késik, elfér annyi perc a valótlan időben, amennyi az égi vendégnek elég lesz fogyóeszközeink közül eltünőben, hisz annyi a tányér, üres üvegekkel cirádás kredencünk, mint egy Bacchus oltár, s mintha lakomának harmadnapja lenne, pedig csak az évek folytak el fölöttem
Szép napot mindenkinek:)))
Szép napot mindenkinek:)))
