Az időkoordinátában az értéle E/c, a 3 térkoordinátában px, py pz. Mivel én csak időben és x-ben dolgoztam/fogok sokáig, emiatt az y és a z koordinátát félreteszem jobb időkre.
Ekkor a négyes vektor szöge a t/x síkra adott:
fi=atan(p/(E/c))
A kérdés az, hogy ez ugyanazt a szöget adja, mint a fi=atan(v/c), vagy nem.
Gondolom ez mar sokszor elokerult, de nem tudna mutatni nekem valaki egy olyan oldalt, ahol ertelmesen elmagyarazzak azt, hogy pl. az osszekapcsolodott fotonparok miert nem a szetvalasuk pillanataban "dontik el", hogy milyen allapotba keruljenek, es miert kellett a hetkoznapi ember szamara teljesen felfoghatatlan dolgokat belevinni a fizikaba, mint pl. hogy az informacio gyorsabb a fenynel? Es hogy az egyik "megmondja" a masiknak, hogy az milyen allapotban legyen (ellentete)? Miert nem lehet ezt azzal magyarazni, hogy nem ertjuk, hogy hogy lehet szetvalaskor kitalalni a kesobb megmert allapotot?
(talaltam par oldalt, ahol ezt magyarazzak, de mindenhol csak annyi allt, hogy az informacio pedig biztosan "utazik").
Kiderül, hogy elegendő egy húr mozgását önmagában leírni, ugyanis a húrok egyesülése, szétválása, azaz kölcsönhatása ezáltal már egyértelműen meghatározódik. A téridőben mozgó húr világfelületet súrol végig, és egy nadrágszárszerű szétválása lokálisan mindig olyan, mint egy cső (ami egy húr mozgása). A szétválás pontja nem lokalizálható.
Amit a húrelmélet ilyen szép közelítéssel leír, az nem más, mint ezeknek a téridőben mozgó lézersugárhoz hasonló konstruktív interferenciahelyek felületére ráhúzható felület. Ennek a felületnek a metszetei a húrok.
Szétválnak összekapcsolódnak, vibrálnak. Természetesen, hiszen egy interferencia minta körvonalait írják le. Ha két sugár találkozik, akkor a körvonalaikat leíró két húr összekapcsolódik. Ha törési szög megfelelő. akkor együtt is maradnak.
De ez egyszerű hullámfizika. Az egész Schrödinger wave-wave scattering leírásából indul. És ezt az egészet egy cikkből kellet megismernem úgy, hogy Schrödinger Compton-effekt leírását csak véletlenül találtam meg, miután a cikk beindította a fantáziám, és rákerestem a témára. Továbbra sem értem, miért kellett ezt a gyönyörű leírást elsüllyeszteni.
Nos lássuk. Az hullám időbeli metszetét is ismerjük. Ez az elektron frekvenciája.
f(e)=m(e)ccgamma/h
Amiből felírható egy időbeli hullámhossz :
l(e időbeli) =c/f(e)
Ha igaz, amit a kép állít, akkor ez az időbeli hullámhossz egyenlő l(4D)/cos(fi) ahol l(4D)=l(De Broglie)sin(fi).
fi pedig az elektron-hullám téridőbeli szöge, amit fi=atan(v/c) ad meg. Márpedig a két egyenlet ugyan azt adja, tehát a hullám tényleg így mozog a téridőben.
És már itt kitünik, hogy ez egy Bragg-diffrakció. Ugyanis a foton félhullámhoszát is lehet így számolni.
d=h/(p2(e)-p1(e))/2
A különbség a kettes osztó, és a sin fi. Az első azért van, mert egy hullámhosszra két hullám-sűrűsödés esik, a második pedig a 4d hullámok térbeli metszete miatt kell.
Mint lentebb már olvasható volt, a De Broglie hullámhossz az elektron valódi 4dimenziós hullámhosszának csak a térbeli metszete.
Az foton energiája minden esetben két energia különbségéből adódik ki. Ez annyit jelent, hogy a beérkező és a kilépő hullám interferál, ami egy lebegésként jelentkezik. Ennek a lebegésnek az energiája a két foton energiájának a különbsége.
A belépő és kilépő elektron-hullámra ugyan ez a szabály vonatkozik.
Miért felismerhetetlen első látásra a Bragg-diffrakció?
Nos, ami a (275) levezetését illeti, egy idealizált esetet mutat. Csa az elektron-hullám hajlik el egy fényhullámon.
Egyértelmű, ilyen a valóságban nincs. Mindenki ismeri a Thomson és a Compton scattering leírást. A foton mindig meglökődik, és hogy ez még átláthatatlanabb legyen, a többi térirányba is szór az eltérülő részecske-sugár.
Ezek a hatások újabb termeket adnak az egyenletekhez, de a fenti kisérleteket leíró egyenletekben sok hasonlóság mutatkozik a Bragg képlettel, Ezek módosult diffrakciós egyenletek.
A diffrakciós ábra jól mutatja, ahogy az elhajlott sugarak a középponttól egy adott szög N szeresével térülnek el. A sugarak egyetlen pontból indulnak ki.
Ha a kép egy téridő ábra térbeli metszete lenne, akkor a sugarak meredeksége egyre nagyobb, ami egy adott sebesség N szeresét adja. A pontok a világvonal meredekségétől függő sebességgel távolodnak a középponttól, ami az eredeti sugár sebessége. A széttartási szög attól a rácstávolságtól függ, ami a diffrakciót okozta. Ha ez egy elektromágneses hullám volt, akkor annak a hullámhosszától függ.
H a fény rácstávolsága nagyobb mint az elektron hullámhossza, akkor a rácstávolság növelésével a széttartás egyre kisebb lesz. Ez megfelel annak, hogy a hosszabb hullámhosszú fény energiája kisebb. Kevésbé téríti el az elektront.
Nézhetjük a dolgot egy másik oldalról is. A tömegnövekedés az elektron hullámhosszával fordítottan arányos. Ahogy növekszik az elektron tömege, úgy egyre kevésbé fog eltérülni ugyanazon a fényrácson. Ennek oka a ismét a diffrakció törvényszerűségeiben keresendő. Ugyanarra a rácsra egy rövidebb hullámhossz kisebb eltérülést ad. Ezért bontja a CD lemez csíkjai a fényt összetevőire.
Mindig az számít, hogy a két hullámhossz aránya mekkora. Minél nagyobb a különbség, annál kevésbé térül el a sugár. Ez mindig érvényes, ha a rácstávolság nagyobb a hullámhossznál. Amikor egyenlővé válnak, az eltérülési szög extrém értékeket vesz fel. Ez az a tartomány, ahol fotonokból elektron-pozitron párok keletkeznek.
Arról nem is beszélve, hogy a pontos diffrakciós kép nem ismert.
Amit Garrett ábrázolt, az csak egy közelítő vázlata ennek a rendszernek. A fizikában ismert néhány szög, pédául a weak mixing angle vagy a Gell-Mann–Okubo mass-mixing angle, de ezek nem biztos hogy elegendőek a megoldáshoz.
Ha nem, akkor az univerzum több dimenziós. Fogalmam sincs, hol vannak ezek a dimenziók, és miért. De ha az E8 ráhúzható az univerzum ismert részecskéire, akkor ez az egész részecske-sereg egy multidimenziós diffrakció eredménye.
Akkor léteznek olyan dimenziók, amelyek a különféle töltéseknek feleltethetőek meg, és egyéb kvantumfizikai tulajdonságoknak. Ezek a tulajdonságok kvantáltak, mivel a diffrakció szöge mindig a rácsállandótól és a beeső hullámhossztól függ. A dimenzió/tulajdonság megjelenése egy adott részecskénél attól függ, hogy milyen szögben törik meg a sugár az adott dimenzió fele. Valószínű hogy csak egyféle hullámhossz létezik, egyféle "részecske". Bár mint lentebb olvasható, ez nem igazán nevezhető részecskének.
A rács, amin létrejön ez a diffrakció, talán a vákuum. De a többi hullám mindig szerepet játszik egy másik hullám törésekor. A részecskék átalakulása egymásba pontos szabályokat követ. A vákuum önmagában nem elég ehhez a folyamathoz.
A részecskék nyugalmi tömege talán kiszámítható a fentiek ismeretében. Bár én nem válalkoznék kiszámolni, hihetetlenül összetett a diffrakciós kép.
