„A kialakuló és igazodásra még nem szoruló világban világosságra viszont szükség van.”
A belső világok „szorulnak igazodásra”, s az efféle igazodási igényt az igazolás vágya fűti, mindenki szeretné igazolva érezni magát. Vagyis innen a kérdés már „csak” az, hogy ki által nyerünk belső igazolást.
Miért játszott a szíved, te szerencsétlen rombolva magad szüntelen télben, építve dalra dalt, s kifúlva kigyúlva, ésszel mérhető pontokon is túlra tudatod mért nyilalt? Hiszen te tudtad: dögbugyor a vége e pokoli útnak, ott a hit is kihalt, hiszen te tudtad: álmaid orra buktak, magad örökre kicsuktad, járhatod a téboly vak havát, s árván, idétlen, emberségre, hű szerelemre étlen villámló tálból eszed a halált. Tudtad, tudom én is: a nagy: te vagy, s te, a Mindenség summáslegénye, részt se kaptál, pedig az egészre futotta érdemed. Érdemes volt-e ázni, fázni, csak a jövő kövén csírázni, vérszagú szörnynekkel vitázi, ha ráment életed! Csak szólhatnál, hogy érdemes! Mert csontom, vérem belerémül, végzetedhez ha én állítok végül józan zárómérleget. Törd fel a törvényt, ne latold! A porból vedd fel kajla kalapod, vértanú vállad, s a kifordult nyakcsigolyákat rendbeszedve két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel nézz a szemembe hogy rendülne bele a mohó, emléknélküli tenyészet az egek mirígy-rendszere s e megváltatlan földi lét. József Attila! te add nekem a reményt, mert nélküle romlott a napvilág, a vér eves, bár a fogad vicsorog, bár a nyakad csikorog, bólints, hogy érdemes, cáfold meg halálos logikád, te glóriás, te kíntól bélyeges! Képzeletemre bízzál édes munkát, mert immár úgy szorgoskodik, hogy a sarkamtól torkomig forraszt rám forró hamubundát, rádióaktív iszonyt – félek, hogy minden rejtelmet kibont s végül már semmi se fáj. Hogy el ne jussak soha ama síkra: elém te állj. Segíts, hogy az emberárulók szutykát erővel győzze a szív szép szóval a száj!
„Mert a világosság jó és el kell választani a sötétségtől.”
Mig megvilágosúl gyönyörű képességünk, a rend, mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent, a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent...
"A „hirdetik, hogy jön az új világ” megfogalmazás hamisítatlanul újszövetségi, jézusi ihletésű szöveg,"
Ugyanígy a "Bizony mondom (néktek) ha jő, az új küllő sietteti...".
Ami Adynál egyáltalán nem meglepő.
Aztán itt van (újra) ez a mondat: "Oh igazodó világ célja, boldogsága: világosság!". Ezzel visszakanyarod(hat)unk a Genezishez, hogy a kört bezárjuk. A kialakuló és igazodásra még nem szoruló világban világosságra viszont szükség van.
Ady (ugyanott) ezt mondja: „Nem imádott még senki úgy, mint Zola Emil, aki magában egy fényes küllő a haladó világkerékben. Sokan hallják a föld dübörgését s hirdetik, hogy jön az új világ, a világosság világa. Bizony mondom: ha jő, az új küllő sietteti...”.
A „hirdetik, hogy jön az új világ” megfogalmazás hamisítatlanul újszövetségi, jézusi ihletésű szöveg, s amelyhez tökéletesen illeszkedik a János által lejegyzett híres történet egyik bekezdése: „19. Felele Jézus és mondá nékik: Rontsátok le a templomot és három nap alatt megépítem azt”.
Vagyis Jézusból is levezethető Ady igazsága, mely szerint nem a szeretet fogja megváltani a világot, hanem „a sötétség, a bigottság, az impotencia nagy gyűlölete”. Ami persze nem azonos a sötét, bigott, impotens gyűlölködéssel, redvásozással, mocskolódással stb.
József Attila Lázadó Krisztus című versét istentagadó, Krisztusgyalázó költeményként fogták föl (be is perelték, meg is büntették érte a költőt – később fölmentették), s teljesen nyilvánvaló, a bigott ájtatoskodás hiánya miatt minősült a vers blaszfémiának.
József Attila arról beszél, hogy a Jóság (Adynál a szimpla szeretet) voltaképpen semmi. Sőt – szerintem nagyon érdekes! – amíg Jézus azt mondja: Ego sum via, veritas et vita, addig József Attila tovább megy, szerinte nemhogy a Jóság, de még az Igazság sem elegendő:
– Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság! Ne légy más, mint az Igazságos Úr. Több kalászt adj, de azért el ne vedd a Rózsát.
Vagyis ebben a vonatkozásban (a költői megfogalmazás dacára) az igazságosság több, mint az igazság, és messze több, mint a Jóság. Na most, ha az Igazság a tökély (márpedig az!!!), akkor mi lehet, ami kiegészíti a tökélyt? Nyilvánvaló: a gyűlölet. Amely pedig azonos a zolai imádattal.
Vagyis szerintem jól elkaptad a kontinuitást: Jézus, Zola, Ady, József Attila nem csak logikailag, hanem a logikán túli (az „értelemnél tovább” lévő) intermundiumban is genezisei és folytatói egymásnak, ti. az igazságosság már egyértelműen a ráción túlra mutat.
Ez az idézet reflexió az ebben a topikban korábban leírtakra. A sötétség, a maradiság, a tehetetlenség, a bigottság gyűlölete a világosság. A dolgok pontos, egyértelmű megnevezése és megfogalmazása a "meg nem gondolt gondolatokkal" szemben a gondolkodó legfontosabb ismérve. Azért idéztem, mert Adynak - aki szintén zseni volt - ez a néhány sora a józsef attilai gondolat előképe, illetve nem is előképe, hanem lényegében ugyanaz a gondolat.
Azt azért leírhatnád, hogy miért idézted!? Egyetértesz a szöveggel? Nem értesz vele egyet?
Kevés az olyan idézet, aforizma stb., amely után elegendő komment a "no comment".
Például a Te idézeted ideális ahhoz, hogy értelmesen moralizáló, sőt filozofáló eszmecsere kerekedjék ki belőle. Különösen egy fórumon. Ám ahhoz az idézőnek illik először értelmeznie a szövegét.
"Tanuljatok gyűlölni Zola Emiltől. - Gyűlöljetek mindent, ami a haladó világkerékre ráfekszik. Sötétséget, bigottságot, impotenciát. Nem a szeretet fogja megváltani a világot, hanem ez a nagy gyűlölet, mert ez a gyűlölet: világosság. Oh igazodó világ célja, boldogsága: világosság!... "
Az idézet forrását szándékosan nem írom ide - nem nehéz megtalálni.
Szerintem Almási professzor is méltón tőkesúlyos magiszter (van már vagy másfél métermázsa), ugyanis ezt írja hitelesen és számonkérhetőn ama másik méltó zsinórmértékről (Babarczy Eszterről) a Mozgó Világ 1997 júniusi számában: „Mérleget vonni, pontosan felsorolni a pluszokat és mínuszokat. És azután udvariasan elküldeni az egész bagázst a búsba. Biztos harmincévesnek kell lenni ahhoz, hogy e szakma »fáradt akadémizmusát« – kiürülését – leírja valaki. Ami nem bók, mert Babarczy ezt olyan műveltséggel és originalitással teszi, mintha koros guru lenne” (106. oldal).
Korábban több helyütt (itt is –itt is– itt is) bizonyítottam: ez egy szellemileg többszörösen (szinte minden vonatkozásában) professzori betűhalmaz, tipikusan húsipari tőkesúly, igen, ezt állítottam korábban. Most pedig megkérdezem; költői kérdés, ti. Almási professzor (heresérvig hitelesített tőkesúlyának okán) alkalmatlan a válaszadásra, ám én csak megkérdezem: miből gondolja a Mozgó Világ kritikusa, hogy a recenzensnek a „pluszok és mínuszok” „fölsorolása” volna a feladata? Egyáltalán mihez viszonyítva plusz a plusz és mínusz a mínusz? Netán a kritikus (agyveleje) az origó, amelyhez képest maga a kritikus (aktuálisan: a Babarczy-agyvelő tulajdonosa) állapítja meg, mi plusz, mi mínusz, mi helyes, mi helytelen, mi hiteles, mi hiteltelen? Na de, gyerekek, még az én agyam sem lehet biztos archimédeszi pont, míg Almási professzor Babarczy Eszter „originalitását”, „folyékony nőiségét” teszi meg a „számonkérhető igazság” alapmércéjéül, noha immár köztudott: Babarczy guru-értelmével legföljebb a jövő mérhető: a neonyilas szebb jövő.
Nem kell mérleget vonni! A tárgyi kritika nem az ízlés-origóhoz, nem a szubjektum-etalonhoz való szimpla viszonyítási tevékenység, ez egyébként kiolvasható a Mozgó Világból is, csak a gőgösen röfögő tőkesúlyok még azt sem tudják, mit közölnek a saját lapjukban (illetve tudják, nagyon is tudják, tesznek is róla, hogy többé ne fordulhasson elő – erről bővebben később, igen tanulságos történet, érdemes lesz elolvasni).
Eörsi István így kezdi kritikáját a Mozgó Világ 1997 októberi számában: „Az alábbiakban Richard Rorty: Esetlegesség, irónia és szolidaritás című könyvének negyedik fejezetét (Magánjellegű irónia és liberális remény) ismertetem. Kritikai kommentárjaimból, melyeket kurziváltan biggyesztek Rorty tételeihez, elmaradott műveltségemről árulkodó álmélkodás olvasható ki”.
Nos, a József Attila-i értelemben vett „tárgyi kritika” két kulcsfogalma lelhető föl Eörsi szövegében, úgymint: (1) „ismertetem”, (2) „kommentálom”.
Ennyi. Eörsi nem a pluszokat és mínuszokat, hanem a tényeket („Rorty tételeit”) sorolja, majd azokat szembesíti az igazsággal. Az igazsággal való szembesítés („kritikai kommentálás”) szándékát Eörsi persze ironikusan jelzi, merthogy ő már csak ilyen, megbocsáthatatlanul szarkasztikus lény (mely főszerkesztői megbocsáthatatlanságról bővebben később – igen tanulságos történet, érdemes lesz elolvasni).
És Eörsi nem hazudik. Valóban fölsorolja, tényszerűen, tárgyszerűen (huszonkét pontban) ismerteti Rorty mondandójának lényegi összetevőit, közben kommentálja azokat, méghozzá az igazság megfogalmazásának igényével. Vagyishogy a kritika az igazságról szól, nem a vélekedésről. Az abszolút igazságtól persze az Almási-féle, Babarczy-féle posztmodernek velejükig irtóznak, ám a tény akkor is tény. És nem vélemény. (Gondolhatja magát Almási Miklós bármily modernnek, a szövegeiből ítélve nyilvánvaló: lényegileg ő is posztmodern.) És milyen érdekes: a legposztmodernebb posztmodernek is csak a hasonszőrű véleménymondókkal szembe szögeznek szimpla vélekedést.
Joggal vetődik föl a kérdés: vajon mire van ez az agyafúrt „eszelősség”? Miért olvassa az „eszelős” nick azt, ami unalmas számára? Én megmondom. Azért, mert mindenképpen szeretne „hazavágni” engem is (talán jobban, mint Richard Rortyt), ugyanakkor pontosan tudja: velem szemben a „posztmodern kritika” (értsd: a puszta véleményhangoztatás) fabatkát sem ér, én ugyanis nem a véleményemet közlöm, hanem igazságokat, leginkább abszolút igazságokat fogalmazok meg (ti. ez a „tárgyi kritika” lényege). Ha pedig így van, akkor engem csak ott lehet „megfogni”, majd „hazavágni”, ahol valamely konkrét állításom konkrétan cáfolható. Jó, de melyik? Na, ehhez kell olvasni, „eszelősen” olvasni, hátha ráakad a „kisdarab nő” egy tévedésre (legalább egyre!), s akkor aztán triumfálhat, visszavághat, „hazavághat” amazon kedvére!
Vagyishogy, tudják ők, mi a valódi kritika. Ha az ember belenyomkodja az orrukat. Meg is próbálnák alkalmazni, csak hát, a szakszerű tárgyi kritika, bizony, nem „bátorság”, nem „merészség”, nem „eszelős igyekvés”, nem „hiteles tőkesúly”, de még csak nem is „fölkészülés”, hanem lópor kérdése. Érteni kell hozzá. Fölkészülni nem lehet arra, amihez az ember nem ért, amihez nincs érzéke. A sánta hiába tréningezik „eszelősen”, futásban soha nem hagyja le, de még csak meg sem közelítheti Edwin Mosest.
A kacskalábú debatter szerint Rorty egy „ponton” „megbukik”. Mégpedig azon a „ponton”, ahol „irodalmárként nem született újjá” (A ház, a kert, az utca, 195. oldal). Vagyishogy mit állít ezzel a „kritikus”? Az égvilágon semmit. Így hát egy jókora semmivel végződik a „hazavágó” esszé, és amely szükségképpen kezdődik ezekkel a „körültekintő” mondatokkal: „Hogyan képzelem el Richard Rortyt? Így: nagydarab, mosolygós férfi áll a nyelvfilozófia tanszék ajtajában, s könnyedén nekidőlve az ajtófélfának széles kézmozdulatokkal magyaráz befelé, íróasztalaiknál ülő kollégáinak. A gesztus hevében – mert kifelé mutogat – néha maga is kitekint a folyósóra, a politikai filozófia tanszék irányába, s azon is túl, a folyosó vége felé, ahonnan az utca zajai szűrődnek be. A kép persze nem több látomásnál…” (188).
Vessük ezt össze Eörsi bevezető mondatával (melyben a valódi kritikus nem a bírált szerző elképzelt mosolygósságával foglalkozik), illetve vessük össze Babarczy „végkövetkeztetését” Eörsi zárógondolatával (118), melyben a valódi kritikus nem azt közli, hogy szerinte Rorty megbukott, hanem arról beszél, hogy az amerikai tudós az irónia vs. szolidaritás dilemmájában vergődik, s hogy „kikeveredjék e slamasztikából, az önmagunkban való kételkedés képességéhez folyamodik”. Ámde Rorty – írja Eörsi – nem tud kikeveredni a slamasztikából, merthogy – írja Eörsi – csak akkor van erre esély, ha minden kételyt, kritikát, iróniát „visszavonatkoztatunk a valóságdarabokra”. Eörsi szerint így lehet, és csakis így lehet az ironikus ember liberális.
Na most a következő történt (ezt mindenképp el kell mondanom, mert szorosan a tárgyhoz tartozik): tegnap átsétáltam a műhelybe, ott aztán ennen tökömet a satuba szorítottam (súlyosan és körültekintően), már, hogy ne a lelkem fájjon majd, s amikor mindezzel megvoltam, fogtam Richard Rorty tárgyalt könyvét és elolvastam benne az inkriminált fejezetet. Elárulom (sajgó tanúságtétel gyanánt), Eörsi az, aki érti a kritizált művet, míg Babarczy Eszter nem ért belőle semmit. És ez még akkor is így van, ha vitatom Eörsi bölcseleti álláspontját, mert szerintem az ember vagy ironikus, vagy liberális, vagy sztoikus, vagy cselekvő… ti. az efféle „dilemma” nem oldható föl sem elméletileg (ezt Eörsi jól látja), sem gyakorlatilag (ellentétben a költő „vulgárzénónista” álláspontjával). Számtalan példa igazolja: amikor Eörsi par excellence liberális, hipp-hopp elillan belőle az irónia. Vagyis a megoldás kulcsa az „izmusokon” túl, sőt a ráción is túl, az „értelemnél tovább” található. Így hát csakis két mozzanat oldhatja föl a vitatott problémát: a József Attila-i értelemben vett ihlet, illetve az, amelyet a költő a Két hexameterben ír le: kiterítenek így is, kiterítenek úgy is; pajzán-profán iróniával fogalmazva: a tárgyi dilemmát végső soron „Leukémia asszony” szívja ki belőlünk, nyilván az életünkkel együtt. Ezt Eörsi már praktikusan tudja, és majd mi is tudni fogjuk, mind, ahányan csak vagyunk!
Babarczy miért jut rossz „végkövetkeztetésre”? (Idézőjelbe tettem a szót, mert a „kisdarab nő” valójában semmilyen következtetésre nem jut.) Azért, mert e „folyékony nőiséget” a bírált szerzőnek nem a szövege, intellektusa érdekli igazából, hanem annak férfiúi milyensége: „nagydarab, mosolygós férfi áll a nyelvfilozófia tanszék ajtajában… néha maga is kitekint a folyósóra…” (188).
Kérdezem: mi köze a tárgyi kritikához annak, ami „nem több látomásnál”, magyarán: hogy a kritikusnő mekkorának képzeli el a bírált alkotás szerzőjét (a szerző miegyebét, és hogy vajon áll-e még az ősz tudósnak vágya)? Mi köze a kritikához annak, hogy a bírált szerző „kitekint-e a folyósóra”, vagy pediglen nem tekint ki a folyósóra? És így tovább. Nem tagadom (hiszen, ha akarnám, se tagadhatnám), a „nő” szót tendenciózusan használom itt, de nem azért, mert mintha „szőkenőzni” szándékoznék, hanem pusztán arra utalok, hogy a nő egyik alapjellemzője a primer érzékiség. Magyarán: kritikát úgy nem kezd, ahogyan Babarczy teszi, csakis nőnemű lény (és közülük is csak kevesen, főként azok, akiknek nincs egyebük, csupán a „folyékony nőiségük”), illetve teszi ezt még Esterházy Péter: „Hogyan képzelem el Babarczy Esztert? Így: kisdarab, mosolygós nő áll a tanszékek közti nagy üvegajtóban… Vidám nő, de legalábbis jó kedélyű, mindenesetre derűs, elegáns, régimódi. Az angol klubok pörlekednének érte. Dír szőr, susognák neki. Virginia Woolf titokban beleszeretne, nyilvánosan molesztálná, majd hivatalosan neki ajándékozná a szivardobozát” (Élet és Irodalom, 1997. 5. sz.).
Igen, csakhogy Esterházy Péter ebbéli vonatkozásában nem férfi. És ezt ő is pontosan tudja: „A számból vette ki, uram” (Élet és Irodalom, 1997. 5. sz.). Alkatilag persze Esterházy is férfi, csak lényegileg nem, mert a hozzá hasonló (tolakodón, személyeskedve szivardobozóló) hímek meglehetősen viszolyogtatók, húsvér nőktől tudom: még a (jobb érzésű) csajok szemében is visszataszítóak.
Nem akarok genderezni természetesen (nem ez a lényeg), csak közbevetettem a dolgot, merthogy valamennyire azért idetartozik. A döntő, hogy a hímnemű kritikus is „pszichologizálhat”, s aminek szintén nincs köze a tárgyi kritikához (vö. József Attila: Babits-pamflet), ám, éppen, mert hímnemű a kritikus, általában anélkül „pszichologizál”, hogy a bírált tárgy alkotójának, vagy az alkotó bármely testrészének mérete, „állaga”, illetve a szerzőnő kisdarab „sétálósságának”, kétlábúságának szivardobozos lábaköze felől képzelegne nyilvánosan.
Eörsiről jut eszembe: történt egyszer, hogy megkérdezte tőlem a Mozgó Világ egyik igen értelmes munkatársa (onnan tudom, hogy értelmes, hogy rokonszenvezett velem), szóval megkérdezte tőlem ez a munkatárs (nem mondom a nevét, ti. a főnöke azonmód kinyuvasztaná, ugyanis P. Szűcs „becses, derék egy” amazon, bárkit, bármikor képes hátba döfni), szóval megkérdezte tőlem a Mozgó Világ jeles munkatársa: volna-e kedvem interjút készíteni Eörsi Istvánnal? Mire így válaszoltam: …
(Na, erről mesélek legközelebb, s már most szólok: igen tanulságos a történet, érdemes lesz elolvasni…)
Szeretném felhívni nagybecsű figyelmed, hogy bármennyire is neked szeretnék igazat adni a szopogatási vitátokba, sajnos Gyurica úr, szerény véleményem szerint, hihetőbb magyarázatot adott a kuglerek milyenségét illetően. Magam, időkorlátaimtól fogva, nem ismerhettem ennek az édességfajta formáját se tulajdonságát. Mikor először találkoztam e verssel, a fantáziámat rögtön a kugler csapta meg. (V.ö. a bicikli tároló esetével. Nem a költő érdekelt, hanem a kugler!) Tanítónőm, aki szintén nem ismerte a kuglert, de kitartó érdeklődésemre, Gyurica úr ismertetésével egybevágó magyarázatot adott. Ezzel nem akarom Gyurica urat dicsérni, mert ő mindig aljas módon felkészül adott tárgyból, és ha véletlenül egy vitapartnert talál, azt azon nyomban az agyagba döngöli.
Azt azonban Gyurica úr sem zárja ki, Attila vágyálma esetleg lehetet egy mignon is, viszont akkor talán ez szerepelt volna a versben. Abban egészen biztos vagyok a költő, megoldotta volna a rím és a szótagszámokat. Végül is, a mignont is lehet szopogatni, ha azt akarjuk, hogy tovább tartson az élvezet.
Milne szerint, lehet a csokoládét szopogatni, bár én harapni jobban szeretem.
Szeretnék egy kis puskát
és egy kis édességet
és egy kis csokoládét
a szopogatás végett:
Boldogult gyermekkoromban lehetet kapni egy édességet mely tejkaramella névre hallgatott. Ennek egy olyan jó tulajdonsága volt, hogy rögtön felragadt a szájpadlásunkra, vagy a fogunkra, amit onnan csak szopogatás után lehetett eltávolítani. Ezt az édességet a felnőttek „stollwerknek” hívták. Ami szintén egy gyártó neve volt, valószínűleg olyan, mint a kugler. Biztos, hogy többféle édességet gyártottak, de nekünk csak ez jutott.
A saller is egy gyártó neve volt, de nálunk, mint a guminak vulkanizálással történő ragasztására használt eszköz neve volt. És ha már a járműveknél tartunk, a tápszivattyú, más néven A.C. pumpa, a gyár nevéről kapta elnevezését.
Gondoljátok meg! Már csak ez az egyetlen titok vár megfejtésre József Attila költeményeiből?
Ráadásul József Attila nem forintért, hanem koronáért, később pengőért vehette volna a kuglert, legyen az akár cukorka, akár mignon. (Ebből nem következik, hogy a szegénysorú költő ne ismerte volna ezen fizetőeszközöket.)
A kedves Fazikasék szóltak kedves levelükben (ezúton legyenek ők újra, s most is köszönettel beiktatva a netes halhatatlanságba!), hogy tegnap névileg összevissza kevertem Vekerdy Tamást Vekerdi Lászlóval. Megvallom, ezt részint azért tettem, mert minden (karácsonyi) szentnek maga felé hajlik a neve, így nyilván az enyém is, részint azért tettem (gondolom én, mintegy freudilag retrospektíve), mert Vekerdi László dumáit jobban bírtam annakidején, különösen akkor, ha Gazda Lászlóval (alias Istvánnal) szerepelt együtt. (De hát ez már a meszesedő korral jár. Még egyszer köszönet!)
József Attila versében nem az szerepel, hogy a minyont még 1920-ban is kuglernak hívták. Hanem az szerepel, hogy a kugler: „cukor”, egészen pontosan, hogy a Kugler-termékek között van cukorka is (József Attila szerint). Mikszáth regényében (1902) a „Kugllercukorka” szó szerepel, Gárdonyinál (1924-ben) kötőjellel, így: „Az asztal közepén kétméteres karácsonyfa, s a karácsonyfán szép aranyozott, égszínkék, lapos dobozkák, de mind más és más. A főasszony ajándéka. Kugler-cukorkák vannak a dobozban, s imádságos könyvbe való, remek kis szentkép” (ezt egyébként ma délután, 15:05 órai kezdettel közvetíti a tévé).
Magánál Szabolcsinál pedig a „kugler… egyszerre elolvadó édesség”.
Elvileg nem kizárt, bár elképzelhetetlen, hogy csak a minyont mondták kuglernak a huszadik század elején, illetve hogy minden minyont „kuglernak” neveztek volna (miként pl. az én szakmámban az összes sarokcsiszolót, a Flex, a Festo, a Bosch, a Metabo, a Skil, a Styl, a Hitachi márkájút egyaránt flexnek nevezik, továbbá minden ütvefúró hilti, sokak szóhasználatában a mobiltelefon még mindig vesztel stb.), szóval, ez elvileg nincs kizárva, ám gyakorlatilag lehetetlen, ráadásul ebben az esetben nem is ez a lényeg.
Éppen a József Attilát tudatlannak minősítő tudós hivatkozik egyetértéssel József Jolánra, Visnyai Vilmosra és másokra, mindazokra, akik szerint József Attila „csodagyerek” volt. „Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam”. Tehát nem pusztán abban az értelemben volt „csodagyerek”, hogy már tízévesen „világirodalmat” olvasott, a magyar klasszikusokon, továbbá Adyn, Szabó Dezsőn, Kaffka Margiton túl ismerte Anatole France, Dosztojevszkij, Zola, Gorkij, Jack London műveit, hanem – és ez a lényeg – az „árva” gyerekek környezetében üzleti zseniként tartották számon. Részint tőkepénzes volt, részint „áruféleségekkel” „börzézett”. Az én kölyökkoromban az efféle gyereket nemes egyszerűséggel csak „nagyfasz csávónak” titulálták. Onnan tudom, hogy kedves szerénységemet is rendszeresen e szavakkal illették annakidején, mert ugyan nem vertem át soha senkit, de általában jól jártam a dolgaim rendezgetése során. És persze később is: mi gyakorlatilag a „maszekolásból” éltünk, sőt én az országban az elsők között alapítottam végéemkát stb.
József Jolán leírása nyomán József Attila előttem úgy jelenik meg „gyerekben”, mint amilyen például Sanyi bácsi volt a háború után (Bereményi filmjében).
Még egy fontos mozzanat: József Jolán szerint József Attila „vezérszerepet” játszott azon társai között, akiket „üzlet-gyermekeknek” neveztek (vö. Gyermekvédelem 1916). Ez azt jelentette, hogy a külvárosi kölykök (Visnyai szavaival) „a kávéházakban újságot és cigarettát, képeslapokat és bélyegeket hordanak asztaltól-asztalig”. József Jolán írja: ebben az időben József Attila „naphosszat a boltokat kutatja”.
Tehát gyakorlatilag kizárt, hogy a kávéházak nagy szakértője, a boltok, cukrászdák környékén mindent ismerő, „börzéző” „csodagyerek”, az „üzlet-gyermekek” egyik „vezéralakja” kizárólag a cukorka vs. minyon-kérdésben lett volna „meghatóan tudatlan”.
Szabolcsi határozottan állítja: a Kedves Jocó! című versben „az egyéniség beszél”. Vagyis, ha József Attila „egyéniség”, és tudja, hogy a „kugler” csakis minyon lehet (noha az Szabolcsinál sem minyon), akkor az „egyéniség” nyilván így fogalmaz: „míg a kuglert majszolgatnám, / uj ruhámat mutogatnám”, és mivel nem így fogalmaz az „egyéniség”, nyilvánvaló: csakis „meghatóan tudatlan” lehet, mert nem tudja, hogy a „kugler” nem „cukor” (József Attila), nem „Kuglercukorka” (Mikszáth), nem „Kugler-cukorka” (Gárdonyi), hanem a kugler olyan minyon, amely „egyszerre elolvadó édesség”. Már, ha József Attila valóban költői „egyéniség” 10 évesen. Na, de akkor mi igaz abból, amit a talpraesett „csodagyerekről” írnak, s amit Szabolcsi Miklós is hitelesít? Nem lehet valaki egyszerre talpraesett kölyök (egyebek közt a cukrászdák szakértője) és „meghatóan tudatlan” kisgyermek valamely konkrét cukrászati kérdésben.
Nem vagyok egy Bonbonhemingvé, nem tudom, milyen a Kugler-cukorka. Elfogadom a literátori minősítést: könnyen omló, könnyen olvadó édesség (pl. olyan, mint a dobozos szőlőcukor, hosszabb túra előtt mindig rakok a zsebembe), ám akkor is meg kell védenem József Attilát, mint költőt. Tudniillik nem azt írja a versben, hogy egyetlen szem cukrot szopogatna (noha ezt is írhatná, mert tanúsíthatom: az egészen elomló szőlőcukorszemet is lehet szopogatni, csak nem túl sokáig), hanem az áll a versben, hogy öt forint árú Kugler-cukrot szopogatna a kis költő, ha gazdag volna, vagyishogy az egyik szemet a másik után véve a szájába. Ami pedig lehetséges tevékenység hosszabb költői távon is, ti. – Mikszáth szerint – akkoriban két forintból egy felnőtt ember degeszre zabálhatta magát a legelőkelőbb vendéglőben is, tehát öt forintért valószínűleg jó nagy zacskó Kugler-cukrot lehetett vásárolni!
Nem vagyok Bonbonhemingné, nem is érdekel a dolog, csupán arra utalok mindezzel, hogy a szemantikailag is, morálisan is a belvárosi Gerbeaud-k környékén szocializálódott, s a dicső zserbóságára oly rátarti „polgári értelmiség” még a Kugler-kérdésben is kevéskének mutatkozik agyilag. Vágó Márta leírása szerint a polgári entellektüelek cukrászdákban, kávéházakban ücsörögve pállasztották maguk alatt a polgári liberalizmust hétszámra, egyszersmind olvasztották polgári szájüregükben a polgári minyomot, miközben a „meghatóan tudatlan”, „műveletlen” József Attilát magaspolgári magasműveltségre oktatgatták. Ezt a homo magister irodalomtanszékén ma így tanítják: „Vágó Márta… emlékezései pontos és érzékletes képet adnak a körülötte kialakult, fiatalokból álló társaság magas hőfokú intellektuális vitáiról. Az egyetemi stúdiumait ismételten megszakító költő természetesen nem volt egyenrangú vitapartnere a művelt Kecskeméti testvéreknek”.
József Attila, mint „nem egyenrangú vitapartner”.
2010-ben, az ELTE irodalomtanszékén.
Na ja. Mert a Gerbeaud-polgárság két dolgot tud igazán; tudja hogy József Attila már 10 éves korában is „meghatóan tudatlan” volt, illetve hogy a minyom nem az, amit majom kinyom, hanem a minyom „egyszerre elolvadó édesség”. Mikszáth hűje, Gárdonyi hűje, József Attila hűje, csak viszont nékik van a seggükben is eszük. Kulinárisan.
A kugler tulajdonképpen a minyon volt, amelyet az 1870-es években Kugler Henrik (1830-1904) honosított meg Pesten, és melyet még 1920-ban is kuglernek hívtak, ahogy az József Attila versében is szerepel. A minyon eredetileg nem egy süteményfajtát, hanem selyempapírba csomagolt, apró süteményt jelentett. Kugler idejében papírzacskóban árusították. A névváltozás azt követően történt, hogy a süteményt apró papírfészekbe ültették.
Babarczy Eszter írja A ház, a kert, az utca című könyvében: „Amikor elemez vagy kritizál, Lator László nem elméleti kritikát, még csak nem is értekező prózát, hanem esszét ír, méghozzá szellemesen, játékosan és tudatosan szép mondatokban fogalmazott esszét – és úgy vélem, ezzel nagyon dicséretes hagyományt folytat –, és ezekből a kritikus elemző esszékből rajzolódik ki az a látásmód, amely megeleveníti és értelmezi az egyes írásokat. Az esszé maga is látásmód: az írás mesterségének tisztelete és az írás élvezetének közvetlensége beszél belőle, az a mély meggyőződés, hogy az (irodalmi) írás megformálás, és nem puszta közlés, s az elemzés nagy művészete nem kis részben abban áll, hogy az elemző tudja, hová kívánkozik metafora, s hová tárgyszerű megállapítás: épp annyira használja, mint amennyire ismeri a mesterséget.”
Én ezekre a mondatokra vagyok „vevő”. Mert ezek a mondatok nem hivalkodnak, nem tolakodnak, nem szépelegnek, nem riszálják magukat, mint például Babarczy egyik „kritikusának” (például a nyilvánosan szivardobozos molesztálásról alkotott) személyeskedő fogalmazványa. Babarczy Eszter itt nem egyénieskedik, nem eredetieskedik. A szöveg egyszerű, tiszta, világos, az olvasó érti, mit akar közölni a szerző Lator Lászlóról, a kritikáról, az esszéről, az irodalomról, a művészetről, a műelemzésről, a Lator László-i játékosságról, illetve a Lator László-i „mesterségről”. Mondom, „vevő” vagyok az ilyen mondatokra, de, mert piacgazdaságban élünk, hadd alkudjak valamennyit az „árból”, vagyis engedtessék meg két kritikai megjegyzés!
Tudom, ízlés dolga, na de hát végül is ízlésből vagyunk, szóval hogy én a „dicséretes” jelzőt nem használnám. A dicsérgetés vállveregetőn tanító nénis, sőt kifejezetten pedellusi gesztus.
Ancsel Éva kérdi a „megbocsátó” embertől: ki vagy te, hogy úgy érzed, megbocsáthatsz?; míg én Ancsel Évával kérdezem, nyilván nem a 29 éves fruskától (hisz’ a sipsirica közben asszonnyá érett), hanem „csak” általában, bárkitől: ki vagy te, hogy dicsérj?
Szerintem indokolt a kérdés, még valamely fogalomra vonatkoztatva is (Babarczy Eszter „dicséretes hagyományról” beszél), tehát a szerző értékelő közbevetését én így fogalmaznám meg: Lator László „fontos hagyományt folytat”. Vagy: „úgy vélem, jó példát mutat a pályatársaknak”.
Mert, ha az állítás banálisan tárgyszerű, akkor szükségtelen a személyre vonatkoztatás, ilyet nem mondunk: „úgy vélem, tilos gyermekeket gyilkolni” stb., míg, ha van a minősítésben bizonytalansági mozzanat, akkor indokolt lehet a szolid személyesség.
Meggyőződésem: dicséretek, dicsérgetések nélkül kellene élnünk (amennyire csak lehet). Ha nem muszáj, ne ajnározzuk egymást! Mert minden dicséretértért aránytalanul nagy (százszoros, ezerszeres) árat fizetünk végül, és nem csupán „gyakorlatilag”, a szinte óhatatlan csalódások okán, hanem „elméletileg” is, mert tessék csak belegondolni: a dicséret, a megdicsérés valójában nem egyéb, mint egyfajta alá-fölérendeltségi viszony érvényesítése, méghozzá a megdicsért embertárgy alárendelt helyzetével. A dicséret nem a megdicsértnek, hanem a dicsérőnek jó. Szerintem nyugodtan kijelenthetjük: míg a korrekt, igazságos bántás emberi dolog, a dicséret isteni gesztus, vagyishogy: embertelen! A pozitív, ugyanakkor tárgyszerű értékítélet nem szükségképpen dicséret. Legalábbis nem szabadna, hogy az legyen, mert mondom: a dicsérettel éppen megalázod azt, akinek elismered a munkáját. Nincs oly tapintatos dicséret, amely ne volna lealacsonyító! (Megkockáztatom: még a gyermeki pszichének is árt a dicséret, de ezt gyorsan vissza is vonom, nem akarom még Vekerdy László haragját is magamra vonni. Azért annyit elárulok: én a gyerekemet soha nem dicsértem meg, mindig higgadtan, tárgyszerűen értékeltem minden tevékenységét, és mégis határozott ember vált belőle – velem szemben olykor túl határozott is! Az anyjával szemben persze nem, na de hát, a mártír apáknak már csak ez a sorsuk. Nem berzenkedem ellene.)
A másik kritikai megjegyzésem a „mesterség” fogalmára vonatkozik. Én Lator Lászlóval kapcsolatosan nem alkalmaznám ezt a szót, és különösen nem közvetlenül a játékosság mellett említve („az írás mesterségének tisztelete és az írás élvezetének közvetlensége beszél belőle”), mert ugyan elvileg a két jelenség (a mesterség és a játék) nem zárja ki egymást, gyakorlatilag kibékíthetetlenül összemarakodnak, s amire talán éppen Lator László a legjobb példa. Így fogalmaz egyik elemző cikkében: „az Áldalak búval, vigalommalban nem a fájdalom, hanem a salaktalan elragadtatás szól”.
Alapvető „mesterségbeli” problémám van a megállapítással, miközben a kérdés megközelítése – paradox módon – alapvetően elfogadható. És pontosan azért, mert Lator László „csak” homo ludens. Nem homo faber, és ne tűnjék tiszteletlenségnek (már csak azért se, mert elismerésül szánom!): Lator László nem homo magister.
Nincs igaza a „mester” Lator Lászlónak, mégpedig két okból. Részint elméletileg, mert attól, hogy a versben „salaktalan elragadtatás szól”, még szólhat fájdalom is. A fájdalom nem salak. Sőt határozott meggyőződésem: a fájdalom fontosabb, lényegibb dolog a „salaktalan” elragadtatásnál, miként a korrekt bántalom is fontosabb, lényegibb a dicséretnél. Igazi katarzist általában a tragédiák okoznak. A „másfél mázsás boldogság” betokosít, a tragédia fölfakaszt, gennyedző sebeket gyógyít. És persze aktuálisan sincs igaza Lator Lászlónak, mert József Attila verseiben együtt van jelen a fájdalom és a szerelmi elragadtatás, nem csak az Áldalak búval, vigalommal című költeményben, hanem mindegyikben! A Flóra-versekben is. József Attila költészetének pontosan ez az egyik főjellemzője, miként Bartók zenéjében is egyszerre, egyazon vonatkozásában van jelen a kínzó öröm, a fájó elragadtatás és a „salaktalan” gyötrelem. Bartók zenéje „muzsikás romlás” – ezt a „mester” Lator László figyelmen kívül hagyja, továbbá – szerintem – tiszteletlenül viselkedik a költővel szemben, amikor kimondatlanul bár, de azt állítja, hogy József Attila csak „salakos” címet volt képes kitalálni „salaktalan” verséhez: Áldalak búval, vigalommal. Vagyishogy a „mester” Lator László szerint József Attila nem értette a saját művét, nem értette annak lényegét. Na most, a Lator László-i tiszteletlen gesztus dacára, meggyőződéssel állítom: Lator nem homo magister. Nincs tévedés, nem véletlen a tagadószó, ugyanis ebben a topikban arról beszélek, hogy a homo magister: a bölcsész nagymesterek, a doktor professzorok eo ipso tiszteletlenek (nagyralátó önelragadtatásaik révén), korlátoltan tiszteletlenek, fellengzősek, nem ritkán még a világirodalom egyik legelbűvölőbb géniuszával szemben is.
Míg Lator László nem tiszteletlen, csak „tiszteletlenül viselkedik”. Mi a különbség? Nos, pontosan az, ami a homo ludenst megkülönbözteti a homo magistertől.
Lator László nem megdicséri, nem vállon veregeti József Attilát, hanem gyermekien rajong a dallamvilágáért. Óriási a különbség! Lator László nem kioktatja a költőzsenit, amikor „selejtesnek” nevezi némely „darabját”, hanem ellenkezőleg: nem foglalkozik a szerinte „selejtessel”, hanem bolondul azokért a „darabokért” (dallamokért), amelyek kielégítik minden homo ludens, homo aesteticus lelki igényeit. Például ez egy jellemzően Lator László-i (rajongó) mondat: „Gyönyörű lelemény, maga is miniatűr polifónia, egyszerre édes és fájdalmas, egyenest a szívünk közepébe talál”.
Vagyis amikor Lator László rajong (homo puerilisként), tökéletesen fogalmaz („egyszerre édes és fájdalmas”), míg, amikor nem rajong, hanem csak szimpla mesteremberként (homo faberként) fogalmaz, alapvetően téved, három sorral föntebb ugyanarról a versről ezt állítja: „nem a fájdalom, hanem a salaktalan elragadtatás szól” József Attila költeményéből.
József Attilának nemhogy egyazon verse azonos magával, hanem minden verse azonos minden versével.
1.ső strófa
De szeretnék gazdag lenni, Egyszer libasültet enni, Jó ruhába járni kelni, S öt forintér kuglert venni.
2. strófa
Mig a cukrot szopogatnám, Uj ruhámat mutogatnám, Dicsekednék fűnek fának, Mi jó dolga van Attilának.
Ez József Attila egyik „zsengéje”, írják a magiszterek, megdicsérik a kis költőt, hogy jaj, milyen ügyeske volt már tízévesen is: „itt már, nagyon korán, az egyéniség beszél” – fuvolázza a neves professzor.
Noha itt valójában nem az „egyéniség” beszél, hanem a zseni beszél: „Dicsekednék fűnek fának”. Ugyanez a másik zseninél: „Ott essem el én, / A harc mezején”.
Németh Andorné írja: „Egy délelőtt Attila utánunk szólt a Japán nyitott ablakából, amint húgommal arra mentünk. – Kell pénz, lányok? – Nem, Attilám, most nem kell. – Miért nem kell? Kelljen! Nem értettük, mért akar minden áron pénzt erőszakolni ránk. Bementünk és leültünk pár percre az asztalához. Attila nagy komolyan csekkfüzetet húzott ki tömött aktatáskájából. – No, mennyit írjak? Van ám itt! Elképedve, nagy tisztelettel néztünk rá. Ilyet még nem láttunk. Hogy valakinek közülünk bankbetétje legyen, méghozzá folyószámlája, s csak úgy csekket állítson ki, mint valami nagyúr. Közelebbről akartuk látni a csodát, kezünkbe vettük, forgattuk, vizsgálgattuk. Valódi postatakarékpénztári csekkfüzet volt. – Mennyi kell? – sürgetett Attila. – Tíz pengő! – mondtam ki a nagy összeget. Attila ravaszkás mosollyal elővette töltőtollát, szabályszerűen kiállította a csekket s aláírta a nevét: József Attila Hogy honnan volt folyószámlája, nem árulta el soha. Csak büszkélkedett vele, más alkalommal is előhúzta, mutogatta s titokzatosan mosolygott.”
Csekkfüzetem mutogatnám,
büszkélkednék fűnek fának – vagyishogy József Attila már tízévesen is „ravaszkásan”, „titokzatosan mosolygott”. Merthogy József Attila zseni volt. Ezért később, felnőtt fejjel is pontosan tudta: attól a csajok még nem tekintik őt „gazdagnak”, „nagyúrnak”, hogy „nagy komolyan” kiállít egy tízpengős csekket, tehát József Attilának a „dicsekedés” is (1915-ben), majd a kávéházi „büszkélkedés” is játék volt, „titokzatos” játék. József Attila még Lator Lászlónál is komolyabban volt homo ludens („játszani is engedd / szép, komoly fiadat”).
Mig a cukrot szopogatnám, Uj ruhámat mutogatnám, Dicsekednék fűnek fának, Mi jó dolga van Attilának.
Ilyet csak zseni ír. Felnőttként is, gyermekként is. József Attila nyilván nem koraérett bölcselőként, ifjú „koros guruként”, hanem költőként tudta: a szegény ember „gazdagsága” csak addig tart, amíg a cukrot elszopogatja, s ezen röpke idő alatt kell megmutatnia mindenkinek, hogy: „aki szegény, az a legszegényebb”. Aki „gazdag”, „nagyúr”, az a legszegényebb.
Ezt tudatta mindenkivel a Németh Andorné által leírt „titokzatos mosoly”, illetve a zseniálisan gyermeki önirónia. Ilyen az ihlet: megalkotom géniuszom, égitesten a lábam.
Karácsony van, nem írom ki a magiszter nevét, ám leírom az ítéletét. Tudniillik a homo magister főként a tízéves gyermeket szereti megdicsérni/megbúbolni, merthogy annak viszonylag csekély az intellektuális kockázata. Azért idézem a Neves Tudóst éppen most, a „lázadó Krisztus” őse, a „szegények királya” születésének ünnepén, hogy egészen világos legyen, miért nem tartom Lator Lászlót homo magisternek, illetve hogy Babarczy Eszter helyében miért nem alkalmaznám a „dicséret”, a „mesterség” fogalmait Lator László munkásságával, személyiségével kapcsolatban.
Szóval, Neves Magiszter írja egyik híres könyvében: „Jelképes és sokatmondó a kis vers már: az éhség, a rossz ruha okozta rosszérzésen túl a szegénysorból való kitörés naiv vágya van benne; gyerekes vonással: hadd lássák a többiek is jó sorát, s megható tudatlansággal: a kuglert nehéz lenne szopogatni, egyszerre elolvadó édesség ez”.
Neves Magiszter tehát meghatódott a gyermek tudatlanságán. Merthogy Neves Magiszter látott már valahol valaminő Kugler-édességet (és ezt én minden további nélkül elhiszem, ti. van Kugler Henrik cukrászkészítményeiből kismillióféle), s amely konkrét édességről Neves Magiszter konkrétan megállapította, hogy „nehéz lenne szopogatni”. Ami már önmagában sem azt jelenti, hogy nem lehet szopogatni, hanem azt jelenti, hogy lehet. Csak nehéz. Neves Magiszter szerint. Egyébként pedig egyáltalán nem nehéz. Még a porcukrot sem nehéz szopogatni, csak nem tart sokáig. Aztán persze, hogy konkrétan melyik cukorkáról (mely édesipari termékről) van szó a versben, ezt József Attila szerintem jobban tudta, és ezt speciel nem azért, mert zseni volt, hanem mert, mint gyermek, mint homo cuppest, a téma roppant szakértőjének számított nyilván. Annyira azért nem volt szegény (fölösleges a professzori meghatódás), hogy még információi se lettek volna arról, melyik Kugler-készítmény szopogatható könnyen, melyik nehezebben. Egyébként ma is így van ez, a kissrácok általában nem vezetnek autót, míg messze többet tudnak például a Ferrariról, mint di Montezemolo és Michael Schumacher együttvéve. Sőt lehet, hogy József Attila Mikszáth könyvét is olvasta (szemben a zseni „tudatlanságán meghatódó” Neves Magiszterrel), márpedig Mikszáth szó szerint így fogalmaz: „Az előkelő öregúr is rendesen beállított minden csütörtökön s mialatt borocskáját lassan szürcsölgette, felváltva mulattatták az özvegy és a sipsirica. Egy nagy csomag Kuglercukorkát hozott ilyenkor, de az mindig a kocsin maradt, és csak akkor hozta be az özvegy a köténye alatt, amikor elmenőben kocsijához kísérte az öreget”.
Tehát. Ha a nagy csomag Kuglercukorkát Jahodovska a köténye alá rejtette (nem félve attól, hogy elolvad, szétomlik stb.), akkor nyilván szopogatni is lehetett azt a Kuglercukorkát valamennyire. Ha nehezen is, de lehetett. Volt ilyen édességféleség a sok-sok Kugler-termék között. Ha pedig Neves Magiszter nem meghatódik élből, hanem esetleg elolvassa A sipsiricát (vs. emlékszik arra, ami ott le van írva), nyilván akkor is búbol ő erélyesen, mert a búbolás a „mesterlét”, a professzori lét alapsajátossága, de akkor talán már nem ily magabiztosan búbol, vagyis nem nevezi a „cukorkát” „egyszerre elolvadó édességnek” .
Végül egy tartalmi jellegű megjegyzés. Neves Magiszter szerint „az éhség, a rossz ruha okozta rosszérzésen túl a szegénysorból való kitörés naiv vágya van” a Kedves Jocó! című két strófában.
Szerintem pedig nem ez a lapályos közhely van a versben, amire persze mondhatja valaki: belemagyarázás stb. És valóban, megítélés kérdése, az viszont tény, hogy „a szegénysorból való kitörés” nem eleve „naiv vágy”, ráadásul ezt a tízéves József Attila pontosan tudta. Legalábbis a visszaemlékezők szerint. Akkoriban ugyanis ő már rengeteget olvasott, Jókait, Mikszáthot, ismert volt előtte például Tóth Mihály, vagy Tímár Mihály meggazdagodása, „kitörése”. Vagyis akárhonnan indulunk el, valahogyan mindig odalyukadunk ki, hogy a homo magisternek nemigen sikerül megfogalmaznia egy épkézláb mondatot, csak azt sikerül a professzoroknak megállapítaniuk, ám azt nagyon, és viszonylag gyakran, hogy József Attila „tudatlan” volt, „műveletlen” volt, „viszolyogtató” volt, „idétlenül toppantó” és így tovább.
Nos, ebben különbözik lényegileg Lator László a homo magistertől, s ezért vagyok „vevő” Babarczy Eszter idézett mondataira. Nota bene nem azért, mert karácsony van, én ti. karácsonykor is tárgyszerű vagyok, vagyishogy a fenti kritikai megjegyzéseimmel együtt volnék a csajszira „vevő”, és amely tárgyszerűség, a dolog természeténél fogva, a legértékesebb karácsonyi ajándéknak számíthat. Már úgy értem: számíthatna. Amennyiben az emberek „valódi világot hörpintenének” szívesebben, s nem a posztmodern „valóvilág” bandzsán festett dicsportréin révedeznének szintén kancsalul.
Ezúttal azt a semmire sem alapozott, már megfáradt néptanítói fejekben sem igen létező pedáns babonát próbálná szembeszegezni…
… semmiféle szóismétléskerülő pedantéria által előhívott kényszermegoldásra nincs szükség.
…. az elemi iskolai nyelvtani babonák és iskolakönyvi illem- és erkölcstan rosszul megemésztett darabjaiból építeni vélt fensőbbség, a pedantéria kényszere…
Világos. Félig. Mert, ha tökéletes a mondat nyelvtanilag, akkor mi a gond a pedantériával? Amely a magyar nyelvben (akár pejoratív éllel emlegetjük, akár nem) a tökéletességre való törekvést jelenti. Vagyis: ha valaki egy tökéletes mondatot ekéz, akkor ott nem a pedantériával van a baj, hanem azzal, hogy a kritikus téved. Szimplán téved.
És azért mondom, hogy csak félig világos a mondat, merthogy a másik fele relativizálja az elsőt. Ha ugyanis tökéletes a mondat, akkor abban implicite van benne, hogy érthető is (csak a tudatlanok nem értik), így tehát, ha a „körültekintő” stiliszta szükségesnek érzi a tautológiát, hogy az állítását megtámogassa a „tökéletesen érthető” szintagmával, akkor, bizony, csak-csak érződik még egy kis problémácska, bizonytalanságocska a „körültekintő” lelkecske mélyén.
Állományjavító, ha kérdeznénk, nyilván nem tudná megmondani, hol a határ a „körültekintő fogalmazás” internetes tukmálása, illetve az „redvás pedantéria” között, illetve dehogyisnem, tudná ő, meg is mondaná: ott van a határ, ahol éppen elbaszott egy mondatott, ám nem hajlandó azt elismerni. Ez is világos. Csak viszont pitiáner dolog, Babarczy Eszter-i attitűd. Babarczy a mai napig ragaszkodik ahhoz az állításához, mely szerint a szebb jövő a neonyilas jövővel azonos. Ezzel persze nincs mit vitázni, az ember hiú, inkább bemagyarázza magának, hogy a rossz mondat is jó mondat, az a gyanús, ami nem gyanús stb.
Mégpedig azért ez az érdekes, merthogy itt téved Nádasdy Ádám is, mégpedig jó nagyot. Idézem az Élet és Irodalomból: „A nyelvhelyesség olyan, mint a napfelkelte. Tudjuk, hogy napfelkelte mint csillagászati esemény nem létezik, mégis számon tartjuk és beszélünk róla. Ugyebár a csillagászat bebizonyította: a Nap nem kel föl, csak áll a helyén, a Föld viszont forog, s ezért a szemlélő úgy látja, mintha a horizonton fölkelne a Nap. A csillagászok beletörődtek, hogy ezt az optikai csalódást továbbra is »napfelkeltének« nevezzük – végül is nincs a névvel semmi baj, ha mindenki tudatosította, hogy téves, és csak egy benyomást fogalmaz meg és nem az objektív valóságot.
A nyelvhelyesség pontosan ilyen. A Sopronban lakik és a Sopronba lakik között a nyelvész nem tud helyességi különbséget tenni, mert mindkettőt mondják anyanyelvi beszélők (sőt, inkább csak a másodikat használják, magam is így beszélek), s mindkettő ugyanazt fejezi ki. Gombocz idézi az erdélyi Gyergyai Ferenc Magyarosan című művét (1872): »Ban, ben nincs a magyar nyelvbe [!]. A magyar nép nem beszél ban, ben-nel, szájából mindenütt csak ba, be hallik.« Ez bizony így van: a -ban, -ben gyakorlatilag kiveszett a természetes beszélt nyelvből. Ha mégis úgy érezzük, hogy a Sopronba lakik »helytelen«, akkor ez (mint a napfelkelte esetében) csakis a szemlélő nézőpontjából lehet értelmes. Nem a nyelvben van tehát a helyességi különbség, hanem abban, ahogy mi a nyelvre ránézünk. Mellesleg, mint a csillagászok, mi nyelvészek is beletörődhetünk, hogy a Sopronba lakik alakot »helytelennek« nevezzék, ha mindenki tudatosította, hogy ez a címke nyelvészeti értelemben üres, csak egy benyomást fogalmaz meg és nem az objektív valóságot.”
Túl van okoskodva, túl van cizellálva a dolog, napfelkeltével, csillagászattal, benyomással, miegyébbel.
Ha ugyanis nem a csillagászatból vesszük a paradigmát, hanem az én szakmámból (horribile dictu), majd következetesen haladunk végig Nádasdy Ádám logikáján, akkor a következő történik: Nádasdyék utcájában minden ház kockaház lesz, lapos tetővel, cemetszürkére pacsekolva kívül-belül. Az egyik házban aztán beleköltözik maga Nádasdy Ádám (kinek a neve Nádasdi lesz, merthogy minek flancolni az ipszilonnal), beköltözik, s a konyhába deszkadikón kuporogva vacsorázik bolti törpörtyűt barna stanicliból, miközbe a tíz körmével a szaros gatyáján át vakargatja a valagát, tudniillik küblizés után a tegnapi töpörtyűzabálásból megmaradt zsíros staniclipapírral törölte ki a seggét, merthogy minek variálni a dolgot, az ilyen élet is élet!
Világos, élet, na de milyen élet?
Tehát, ha Gombocz és Nádasdy ezt állítanák: eleddig a szokás, a szabály az volt, hogy a jónép csak ban-, ben-nel beszélt, ám mostanában némelyek elkezdték használni a ba-, be- ragozást, és hogy ez így helyénvaló, nem szabad mereven, bornírt pedantériával ragaszkodnunk az akadémiai szabályokhoz, akkor ezzel én mélyen egyetértenék. Csakhogy Nádasdyék gyakorlatilag épp az ellenkezőjét állítják. De legalábbis sugallják. Ha szimplán beszél a magyar, az úgy jó, hiszen mindegy, hogy „Sopronban lakik” vagy „Sopronba lakik”, meer’ há’ ércsük asztmi, ho’ merre lakik. Tökéletesen ércsük.
Persze, hogy ércsük (vö. „tökéletesen érthető”), de messze nem ez a probléma veleje. Mert a kockaházat is „ércsük”, minek hát homlokzattervező, belsőépítész stb., lakjunk a házbabe!
Igen, csakhogy az emberiség kultúrtörténete a rusztikusság felől a mívesség felé haladásról szól. Még a Bauhaus is míves építészet végső soron, a funkcionalizmus nem él meg konstruktivizmus nélkül (de most ebbe nem mászok bele mélyebben, messzire vezetne). Ráadásul a nyelv különösen érzékeny a mívesség iránt, a magyarság nyelve pedig talán mindennél szenzibilisebb teremtmény. Oly annyira, hogy például Herder, Ady, Illyés, József Attila, Bartók, Kodály szerint a nyelvi mívesség a pánszláv-pángermán (s immár angolszász) satuba szorított magyarság számára egyszerűen élethalál kérdése.
Nem tudom, mennyire érthető: a döntő szempont a differenciáltság, a sokszínűség. Ha a pedantéria segíti a differenciálság megmaradását, akkor éljen a pedantéria, ha viszont gátolja, vesszen a pedantéria!
Gyakorta élek ezzel a nyelvi fordulattal: „menj a picsában”, merthogy szerintem ez nagyon aranyos, míg a nejem szerint egyáltalán nem aranyos, s amire én mindig azt válaszolom a feleségemnek: fordulj kedves panaszoddal Nádasdy Ádámhoz!
A reménytelen nímand, aki meg nem értett szabályokra hivatkozva pedantériájával próbálna leprázni másokat, magát meg a szabályok közvetítőjévé feltolni…
Én persze semmiféle szabályra nem hivatkoztam, azt mondtam: ha a Nagy Guru szerint alany-állítmányban, akkor legyen mindig alany-állítmányban, vagy pedig ne tessenek másokat fikázni! Na most, cirka kilenc hónappal ezelőtt ugyanez a fószer így oktatta Babarczy Esztert:
A sandasággal felérő laposság és fontoskodó naivitás diagnosztizálásán túl, amely diagnózist persze szubjektív ítéletek alapoznak meg, objektíve és vitathatatlan tényként állapítható meg, hogy a fogalmazvány írójának fogalma sincsen a magyar nyelvtörténetről, nem ismeri az ikes ragozást és kínos stílusparódiája botrányos hibákat mutat.
Példaképpen: a "szerezzék" - egyes szám harmadik személyben nincsen, és sose is volt, mivel a szerez nem ikes ige - ez a butaság végigvonul az egész szerzeményen.
"Kévánság" - dialektális forma, amely semmiképpen sem használandó korfestő archaizmusként ott, ahol egyébként az eredeti szöveg, eredeti nyomtatványon, melynek parafrázisaként a silány tákolmány készült, mellékeltetett, e címmel: Mit kiván a magyar nemzet?
Egyebekben szóljon helyettem Paul Lendvai: "Engedtessék meg nekem az a luxus, hogy nem kommentáljam Babarczy Esztert..."
Mindebben pedig a következő a főkacajos mozzanat: a pedantériát átkozó nicknek ez év tavaszán még egyáltalán nem volt mindegy, hogy valami ugyan „nincsen és sose is volt”, ámde Babarczynál van (és miért ne lehetne, ha egyébként „tökéletesen érthető”), miközben ugyanazon nick ugyanazon szövegében Paul Lendvaira hivatkozik, mégpedig ezen szavakkal: „szóljon helyettem”. És mit szóljon helyette Paul Lendvai? Ezt szólja helyette: „nem kommentáljam”.
Merthogy ilyen viszont van és mindig is volt. Leginkább a „körültekintők” másokat kioktatgató „fogalmazásaiban”. Mintha Lendvai mester nem tudná, mi a különbség a tagadás és a tiltás között.
Már, hogy Paul Lendvai? Ugyan, kérem!! Semmi! Én egyszerűen nem adom alább a legeslegnagyobbaknál, szóljon hát helyettem maga G. B. Shaw az ő tőkesúlyos anyanyelvén: „not comment”.
Marx is csak egy afféle pökhendi, a savanyúfröccs-szagú megkeseredett állástalan néptanítók félig se értett szabályokra hivatkozó autodidakta pedantériáját megvető "liberális" volt, beleillvén a gyűlölet Esterházytól (ő liberálisbérenc), Kornison, Vásárhelyin át Állományjavítóig húzódó vonulat kontinuumába...
Ez a szöveg pedig már végképp kimeríti a legprimitívebb alattomosság fogalmát.
Itt, emlékeim szerint, senki nem nevezte Esterházyt „liberálisbérencnek”, én egész biztosan nem, de – mondom – senki sem, a szó (a par excellence „liberálisbérenc”) nem szerepel a topikon (beütöttem a keresőbe), s meggyőződésem szerint: a szinonimája sem.
Én azt mondtam Esterházyról, hogy művészember, a magam részéről nem az eszéért szeretem. És másért sem. Szerintem Esterházy buta (szalonbuta) és pökhendi, korlátoltan fellengzős. Legalábbis addig, amíg nem tudja bebizonyítani (vagy valaki helyette), hogy a „hazaszeretet minőség kérdése”. Na most Estreházy ilyeténképpen hasonlít más ostobán gőgös emberekhez, s ilyeténképpen ellenszenves. Nekem. Ezen túlmenően semminő bérencségével nem foglalkozom. És nyilván nem is foglalkoztam. Ismétlem: aki ennek az ellenkezőjét állítja (vs. sugallja), az nem egyéb, mint egy körültekintően és alattomosan hitelesített tőkesúly.
Marx: „És ráadásul ott van még az autodidaktának a maga műveltségét fitogtató bumfordi és undorító pedantériája…”.
Ez (mármint a teljes idézet) egy kontextusából kiragadott szöveg, Marxnak ugyanis nem az autodidaktákkal, hanem az ostoba emberekkel van baja. Az olyanokkal például, akik nem bírván féktelen tőkesúlyukkal, önglancolt hitelességükkel, rám vonatkoztatják részint az „autodidakta” jelzőt, részint a „műveltségét fitogtató” kitételt.
1) Nem vagyok autodidakta, nem is voltam soha. Iskolában tanultam a szakmát, és értek hozzá, amennyire értek, s hogy mennyire konkrétan? Ez itt indifferens kérdés. Aki szerint nem értek a szakmámhoz eléggé, az nem rendel tőlem munkát. Ennyi. Ennek a fórumozáshoz nincs köze.
2) Semminő műveltséget nem fitogtattam, sőt ellenkezőleg: arról beszélek, hogy éppen a fitogtatók az ostobák, s teljesen mindegy, hogy autodidaktán fitogtatnak-e vagy sem.
Almási Miklós szerint Babarczy Eszter originálisan művelt jelenség. (Esterházy szerint is.) Szerintem még műveltnek sem mondható igazán, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Babarczy Eszter igencsak buta ember. Merthogy egészen elképesztő ostobaságok összehordására képes szakmányban. Továbbá körme szakadtáig ragaszkodik a marhaságaihoz. Lehet, hogy Babarczy sokat olvas, ám, hogy az olvasmányaiból keveset ért, az egészen biztos, lesznek még rá példák.
Ezt állítom, és ezt bizonyítom is, nem csak állítom!
Mindezek után pedig megengedek magamnak egy kis műveltségi fitogtatást: az afféle embereket, akik hat nyelven is képesek idézni egy olyan szövegrészt, amelyből egyébként nem értnek semmit, nos, az ilyen embereket egyszerűen csak szalondebileknek nevezzük.
Ez is „körültekintő fogalmazás”. Mert vagy „megalapozott az észrevétel”, vagy „reménytelen a próbálkozás”. Vagy pedig így: „a reménytelennel is próbálkozzék”. Ti. lett említés téve a névelőről:
Egyébként pedig sokszor lemaradnak betűk (nálam is), elütések történnek, kimarad egy-egy névelő stb., különösen, ha hosszú a szöveg, fárasztja a szemet, vagyis nem ezzel van a gond. Hanem ott van a gond, ahol valaki arról óbégat, hogy ő itt a „körültekintő fogalmazás” felkent bajnoka, hitelesített tőkesúlya, miközben (az óbégatása közben!!!), bizony, nem eléggé körültekintő a fogalmazása (kihagyogat a szövegéből betűket, szavakat, mondatrészeket stb.). Így válik a tőkesúly röhejessé. Én csupán erről beszéltem. Semmi másről (az adott témában)!!!
De nem is ez a lényeg, persze, hanem az egész szemlélet és attitűd reménytelensége, lepusztultsága, avassága, az elemi iskolai nyelvtani babonák és iskolakönyvi illem- és erkölcstan rosszul megemésztett darabjaiból építeni vélt fensőbbség, a pedantéria kényszere…
Igen, csakhogy topiktörténeti tény, sajnos nem lehet innen kitörölni, vagyishogy ezt nem én írtam ide, tőlem ilyet, de még hasonlót sem tud idézni senki:
Az arányosságra és a számonkérhető igazságra épülő körültekintő fogalmazás... válik a sajtó erre méltó munkásainak zsinórmértékévé: a hitelesség tőkesúlya.
Ismétlem: én „csak” azt mondtam, hogy vagy „körültekintő fogalmazásról” üvöltözök, és akkor körültekintően fogalmazok, vagy nem fogalmazok körültekintően, ám akkor nem is óbégatok arról, hogy mi vagyunk itt a hitelesség tőkesúlya.
Noha mehet a kettőt együtt is – itt a példa rá –, ám akkor könnyen előfordulhat, hogy jön egy redvás hülye idióta faszkalap, és megjegyzi illő szerénységgel: nincs konzekvencia az attitűdben.
Még valamit, mert egyszerűen képtelen vagyok megállni:
… az elemi iskolai nyelvtani babonák és iskolakönyvi illem- és erkölcstan rosszul megemésztett darabjaiból építeni vélt fensőbbség, a pedantéria kényszere…
„Rosszul megemésztett darabokból” nem lehet „építeni” semmit, „vélt fensőbbséget” pedig a legkevésbé sem. A „vélt fensőbbség” tételeződik, nem épül. Remélt respektet lehet építgetni a fórumon, ám az egészen más.
Szabad persze építeni is a vélt fensőbbséget (egy körültekintő liberálisnak mindent szabad), ám akkor nincs helye az efféle sivalkodásnak:
Dehogynem szóltál, Gyurica fiam, ez egy nyilvános fórum, ahová ugyan az ésszerű szokások minimumát is látványosan negligálva be-beköpsz, de semmi baj ezzel.
Az „ésszerű szokások minimuma” akkor nem lesz részemről „látványosan negligálva”, ha a nickek „körültekintő fogalmazásaiban” a „vélt fensőbbség” már nem „rosszul megemésztett darabokból épül”, sőt egyáltalán nem épül, hanem viszont „csak” megalapozatlan fensőbbségtudatról beszélnek a nickek. Például. Akkor lehet respekt. Addig viszont nem lehet. Még minimális sem! Részemről. Vagyis respektáljátok egymást, épp elegen vagytok hozzá, nota bene stilárisan is tökéletesen megfeleltek egymásnak!
A nem létező, autodidakta műveltség fitogtatása a visszataszító a bölcs szerint, meglehet, ez a Marx is csak egy afféle pökhendi, a savanyúfröccs-szagú megkeseredett állástalan néptanítók félig se értett szabályokra hivatkozó autodidakta pedantériáját megvető "liberális" volt, beleillvén a gyűlölet Esterházytól (ő liberálisbérenc), Kornison, Vásárhelyin át Állományjavítóig húzódó vonulat kontinuumába...
Na de hogy értsd is a szöveget (hozzávetőleges fordításban, hogy seggfejek ne akaszkodjanak bele):
"És ráadásul ott van még az autodidaktának a maga műveltségét fitogtató bumfordi és undorító pedantériája, azé, akiből már rég kiveszett eredeti gondolkodásmódjának természetes büszkesége, és aki most, a tudomány parvenü felkapaszkodottjaként szükségét érzi annak, hogy azzal hetvenkedjék, amihez semmi köze és amije nincs is. Nem más ez, mint az ócska kispolgár mentalitása, aki olykor brutális támadásokra vetemedik, amelyek persze nem megalapozottak, nem mélyek és nem igazak..."
Aggiungete a ciò la goffa e uggiosa pedanteria dell'autodidatta che vuol fare l'erudito, dell'ex operaio che ha perduto la fierezza di sapersi pensatore indipendente e originale, e che ora, da vero e proprio parvenu della scienza, crede di doversi pavoneggiare e vantare di ciò che non è e di ciò che non ha. E vi sono, per di più, i suoi sentimenti da piccolo bottegaio, che lo spingono ad attaccare in modo sconveniente e brutale, ma che non è né penetrante né profondo e neppur giusto...
There is in addition the clumsy repugnant show of erudition of the self-taught, whose natural pride in his original reasoning has already been broken and who now, as a parvenu of science, feels it necessary to give himself airs with what he neither is nor has. Then the mentality of the petty bourgeois who for instance makes an indecently brutal attack, which is neither shrewd nor profound nor even correct....
There is in addition the clumsy repugnant show of erudition of the self-taught, whose natural pride in his original reasoning has already been broken and who now, as a parvenu of science, feels it necessary to give himself airs with what he neither is nor has. Then the mentality of the petty bourgeois who for instance makes an indecently brutal attack, which is neither shrewd nor profound nor even correct....
