AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Pont ugyanezt gondolom erről a lemezről, egyszerűen tökéletes. Viszont arra kíváncsi lennék ezek után melyik 2 lemez előzi meg ezt az 1972-es listádon :-) Nálam a Machine Head és a Demons And Wizards dobogós még, de megszorítani nem tudnák a Vol. 4-t.
Ha gyakorlatilag a fél metálvilág egy lemezt tart etalonnak immár sok évtizede, akkor arról mi a fene rosszat lehetne írni. Márpedig - a Masterrel együtt - a Vol 4 a stonernek és összes stílusrokonának az alfája. Sőt. Megkockáztatom, az, hogy a heavy metal később ennyire színes és sok hatást magába olvasztó műfaj lett, a Vol 4-nak köszönhető. Most megpróbáltam kritikusan hozzáállni, úgy hallgatni, mintha még sohasem hallottam volna (persze ez elég reménytelen), kettőt hátralépve kicsit távolabbról szemlélni, találok-e benne hibát, dehát nem találok, ez egyszerűen tökéletes. Nekem még a Changesszel sincs semmi bajom, általa a zongorás balladát is a Sabbath legalizálta a metálban. Az Under the Sun pedig a záródaljellegű záródal prototípusa azzal a 3.57-kor kezdődő riffeléssel. Ilyet is millióan írtak azóta. Persze hiába a látszólag egyszerű recept, a tökéletes minta, azért ismét, századszor is le kell szögeznem, hogy senkinek még csak megközelíteni sem sikerült azt, amit ez a négy ember együtt csinált. 10/10
Van ez a 80-as évekbeli 3 lemez, a Signals, a Grace meg ez, amiket ugyan egyszer mindenképp pótoltam már, de nagyon nem vagyok velük még képben. Pedig elvileg jobbak, mint az utánuk jövő 3, amiket meg ismerek és szeretek. A mostani hallgatás sem fog jobban rávenni, hogy ismerkedjek meg behatóbban ezekkel, mert ugyan a szokásos igen magas színvonalú rockzene szól ezen a lemezen is, de kapaszkodókat nem találok a dalokban (még?). 7,5/10
Savatage - Poets And Madmen
Alapabbra vett műsor, Zak ugye sehol, Oliva pacsirtáskodik végig. A csodaszép Magellan után némi visszaesés, de ez csak az ő szintjükön számít annak, más zenekarok sírva könyörögnének legalább egy ilyen lemezért. Morphine Child üt, mint az ipari morfium. 8/10
Nevermore - Dreaming Neon Black
Ez a lemez a nyitó Beyond Within tempósabb, vészjósló zakatolásától eljutva a záró Forever egyszál hangszeres, végtelenül fájdalmas énekű daláig igencsak lehúzós élmény. És a kettő között vannak olyanok, mint az egykori topiktársunkról elnevezett I Am The Dog, a mániákus riffelésű The Fault Of The Flesh, a zavarbaejtő szövegű All Play Dead, vagy a hátborzongatóan szép/rémületes refrénű címadó, de az összes szám meglehetősen masszív. Aki nem tudná, a sztori Warrel IRL élményéből indult ki, egykori nőismerősének eltűnése, és mint utóbb kiderült, meggyilkolása volt az alap. Nemrég volt egy klasszikushock is a lemezről, nevekkel, fotókkal, úgy még gyomorszorítóbb a sztori. Szegény Warrel, valszeg alapból is defektes volt, erre ilyenek történtek a környezetében… Nekem ez egy abszolút csontnélküli 10/10
De Divcsy most sem fog kedvet kapni. :)
Machine Head - The Blackening
Tudom, bizonyos személyek szemében ez a lemez maga a megtestesült bűzös tenyészete a hamis metalnak, de én a mai napig rendszeresen előveszem, mert a MH sikerültebb lemezei közé sorolom, és üzenem ezeknek a bizonyos személyeknek azt, ami a Beautiful Mourning első soraként elhangzik, továbbá azt, hogy hülyék. 2007 erős év volt, sok lemezt előrébb tettem, de most megnézve az azévi listámat, így is indokolatlanul hátra soroltam, nem is értem. 8/10
Supertramp - Crime Of The Century
A mai napig nem világos előttem, mi volt ez a trend a 70-es években, hogy herélt hangú énekesek álljanak a mikrofonhoz (Jon Anderson, Geddy Lee, Bee Gees, Révész Sanyika, csak hirtelen). Nekem volt olyan ismerősöm, aki a Logical Song klipjét meglátva az MTV-n valamikor ‘92 táján, benne a szakállas Roger Hodgson-al, közölte, hogy na most már így tizenpár év után azt is megtudta, hogy nem énekesnő van a Supertramp-ben. Puhány popos zene, színpadias és nyálas, szinte kizárólag fúvósokra meg billentyűre komponálva, szóval igaz metálosoknak a sugárban okádás garantált. Nekem van ilyen puhány oldalam (APP), és bár igazán csak ezt a lemezt meg a Breakfast In America-t ismerem tőlük, de talán ez a kevésbé kommersz, és azért nyomokban fogyasztható progresszív (amely szónak ‘74-ben még volt értelme) morzsákat is tartalmaz. 8/10
Kicsit gondban vagyok most én is ezzel az albummal, mert látom milyen előkelő helyre tettem a 72-es listán....aztán a mai meghallgatása nem feltétlenül igazolta vissza ezt a poziciót. Pedig van itt némi személyes érintettség is, miután emlékszem milyen áhítattal bámultuk a vinyl-t és coverét mikor több mint 10 évvel később hozzájutott valaki a baráti körben...tutira az első Sabbath volt amit testközelben is láttam illetve hallottam. Ezzel együtt a hajnali meghallgatása elég hullámzó élményt nyújtott. Az elvileg itteni zászlóshajó Changes-t pl ki nem állhatom és hát vannak még amolyan tétova pilinckázásnak tünő részei is, a rendesen húzó tételek mellett. Igazából fogalmam sincs mert nem néztem utána, de itt mintha Ozzy már próbált volna engedményeket tenni a lightosabb, mainstreamebb irányzatok felé, ami nyilván ízlés kérdése, de nálam nem igazán feküdt tőle sosem.Ugya a szólóiból is inkább csak a számomra tök jellegtelen Zakk Wylde koszakig bírtam a dolgaid értékelni, attól kezdve már gondjaim voltak vele. Persze 72-ben csak felcsillant a későbbi populárisabb hangvétel, de szerencsére még át nem vette a hatalmat.
A hetvenes évek Angliájába kellett volna születnem, akkor mindenki jobban járt volna, ti is, mert nem rontanám itt a levegőt, meg én is, mert szó szerint a helyén kezelném, ezáltal jobban értékelném a korai Sabbath-ot. Mert így, évtizedek távlatából folyton csak küszködök velük. Ha a Master Of Reality, amit leginkább ismerek az Ozzy-érából, 9 körüli pontos, akkor ez halvány 8, de inkább 7,5/10
És kevesebbért is öltek már embert… :(
AOTD off
Horzi, kell még ez az on/off duma, ez neked került bele, rákeresel még ezek alapján bármire?
Egy kortalannak tetsző, ugyanakkor mégis nosztalgikusan és jólesően naiv hangvételű lemez, ami egy olyan biztonságos, mégis izgalmas világba enged be, ami talán sosem volt, mégis jó lenne, ha lett volna, sőt ha most is lenne. Dalok mint olyanok nem igazán vannak itt, talán a Schaufensterpuppen a leginkább dalformájú szerzemény és egyébként ott pont tetten is érhető, hogy a Depeche Mode például biztosan sokat tanult innen az egymás után felépülő, egymásnak felelgetős szintisávok használatáról a legnagyobb slágereikben. Itt azonban a hangulat a lényeg, ami a címadóban csúcsosodik ki és érdekes, hogy ezt is szétbontották három egységre, talán a 6 track kevésnek hatott volna és így oldották meg, hogy 8 legyen végül. Mindenesetre nem voltak restek maximálisan alárendelni a témának a zenét, tökéletesen minimalista és mégis haladó szellemű alkotás ez a dal és a hozzá készült klip is olyan mókásan anakronisztikusan futurista, hogy imádnivaló.
A következő évben készült Die Mensch-Maschine számomra a csúcspont volt, ott futottak össze a szálak a tökéletességbe, de a TEE nélkül biztos, hogy nem tudott volna elkészülni.
Ezen a magyar zsidóemberek mulatós rockolása vonalon a KISS (Knights in Satan's Service, ahogy Semjén Zsolt is megírta) verhetetlen. Nekik legalább voltak metalosok számára is értelmezhető számaik, például a God of Thunder vagy a Parasite.
:DDDD Esküszöm, volt eszemben, hogy beleveszem a S&G írásba, hogy el ne felejtődjön, mert roppant fontos adalék, hogy Simon ZSIDÓ!, ráadásul egy MAGYAR!! ZSIDÓ!44!!, de aztán elvetettem, mert minek írjak olyat, még ha csak szurkálódásból is (bár úgyse fogják fel agyilag), amire ugorhatnak a balfaszok. De jóvan, semmi gond, ugranak azok maguktól is, mert az ilyesmi tényleg annyira kurva fontos, hogy ki kell hogy okádják magukból.
Jóvan, Thorcsi, lehet hogy mégis kéne az a zártkörűség.
Amúgy meg nem hiszem el, hogy még senkinek nem jutott eszébe egy mashupot csinálni Bridge Over Troubled Smoke On The Water címmel, igény biztos volna rá.
“I’d rather be the Metal Hammer than the nail”, ehhehe. Nekem Simon hangja/énekstílusa mindig túl édeskés volt, meg ettől az egyszálgitáros folkos-énekes stílustól mindig idegenkedtem, bár itt azért jól meghangszerelt dalok vannak. Rögtön 3 orbitális slágerrel indul, meg ott a The Boxer is a nájnánáj-al, de a többi dal is ismerős, szóval tuti hallottam már az összeset korábban. Nem véletlenül lett ez akkora siker. 8/10
Pain Of Salvation - Road Salt One
A lassan leeső, de aztán nagyot szóló lemezek egyik díszpéldánya nálam ez a lemez. Első hallásra hatalmasat fintorogtam, hogy ez a retróskodás mégis wtf, a korábbi lemezeik fényében. Néhány hónappal később meg épphogy kicsúszott az azévi topháromból. Nosztalgiára, múltba révedésre hajlamosnak kell lenni a hangulatához, az már biztos. 9/10
Kraftwerk - Trans-Europa Express
A germán prüttyögésizmus-tűréshatáraim nem kerültek máshova a legutóbbi katasztrofális találkozásunk óta, mégis ezt most könnyebben elviseltem, mint a Mensch-Maschine-t. Biztos kipihentebb vagyok. Meg talán az is segített, hogy ezt a felénél leállítottam. :D 5/10
Manilla Road - Crystal Logic
Na, legalább velük is képben vagyok most már. Nem rossz, de a kultstátusz talán nem véletlenül maradt kult. Nekem legfőképp ez a nazális, meglehetősen nyávogó ének nem tetszik, de ha jól látom, a bandafőnök-gitáros énekelt, őt lecserélni meg bajos lett volna nyilván. Az éneket leszámítva - ahhoz meg gondolom, hozzá lehet szokni - a zenével nincs nagy baj, 7/10
Nem vagyok optimista, de valamiben bízni kell. Egyébként érezhető egy csomó helyen, hogy egy kicsit már drágábbak a bakelitek, mint mondjuk egy évvel korábban. Mondjuk mikor elkezdtem érdeklődni a hanglemezek iránt, akkor még az euró is valahol 300-320 körül mozgott, szóval infláció meg minden szar is bekavarhat. De egyébként van olyan gyárilag fóliázott dupla lemezem, aminek direkt nem írom le a címét, mert könnyen ki ki lehetne guglizni egyik titkos lelőhelyemet, szóval nagyjából 4-euróért vettem egy factory sealed lemezt, aminél a Discogson az egyszer játszott példányok már 24 eurónál kezdődnek.
Több ezer lemez meghallgatása után nyugodtan állíthatom, hogy amit Chuck elkezdett a Human magasságában, majd ami a Symbolicnál csúcsosodott ki, az túlmutat a metálon, túlmutat az egyetemes könnyűzenén, de még a 250 évvel ezelőtti bécsi parókásokon is. Annak ellenére, hogy a Sound mindig is egy kicsit a Symbolic árnyékában marad - többek között a hangzás és a rikácsolás miatt - azért ez is legyőzhetetlen görgeteg, ami szempillantás alatt elsöpör mindent, ami az útjába kerül. Chuck itt nagyon rajta volt már a Hammerfall vezette metál-feltámadás tracken, és a minden ízében kortárs, modern Symbolic után újra el akarta a falig tolni a tradicionális fémzenét. Még nincs meg vinylen, de mióta kipörgött, minden este meghallgattam a CD-t, és egyszerűen nem tudok napirendre térni a zeneiség a komponáló készség ilyen szintű megnyilvánulásán. 10/10. Álljon itt újra a youtube történetének legviccesebb kommentje, ami szintén ehhez a lemezhez kapcsolódik: "Band: Let's cover a song from The Sound of Perseverance album. Drummer: Oh no. Band: Ok, song called "Voice of the Soul" Drummer: Uff"
David Bowie - The Man Who Sold The World
A címadó szám az én generációmnak már csak a Nirvana unpluggedjáról lehet ismerős, nagyjából az volt a második Bowie-szám, amit a Jagger-duett után hallottam. Nagyon távol vagyok még a teljes diszkó megismerésétől, de amit eddig hallottam, azok közül talán ez a legrockosabb lemeze Bowie-nak, és nem is igazán hangzás, hanem inkább attitűd szempontjából. Egyébként meg is van bakeliten egy mostani újranyomás, amit még fel sem mertem bontani, mert a borítón egy női ruhába öltözött férfi látható, amit manapság legjobb azért gyári celofán mögött tartani, mielőtt még valaki véletlen megbuzulna tőle. Na de komolyra fordítva a szót: az évek alatt már felgyűlt vagy húsz olyan lemez, amit igazából nem is akartam megvenni első szándékból, de annyira olcsó volt, hogy egyszerűen nem bírtam ott hagyni. Ilyenek hogy Mastodon, AC/DC, de Bowie-ból is van már vagy három, nem beszélve a Movements elefántos dupla kiadásáról, amiból szintén van a használatban lévőn kívül még három gyári celofános, mert 10 euróért egyszerűen nem bírtam ott hagyni a világ legjobb dupla albumát, amiből tizenvalahány év alatt még mindig nem tudták eladni azt a 300 számozott példányt, amit legyártottak belőle. Gondoltam, egyszer majd ünnepélyesen átadom őket a gyerekeknek, a tarisznyás pogácsa mellé egyfajta útravalónak majd ballagásra, vagy érettségire, vagy ilyesmire - más egyébre úgyse nagyon számíthatnak. De már kitaláltam egy jobbat! Szóval itt van nálam vagy húsz, még fel nem bontott lemez a gyári csomagolásában, köztük az AC/DC-től a Power Up, amit valami 4000 forint/10 euró körüli összegért vettem meg, talán borítóhibás lehetett, mert volt egy kis nyomás az egyik alsó sarkában, de akinek ez hiba, az tényleg menjen már valahova. Szóval itt porosodott nálam már egy éve, és tegnap tudjátok mit csináltam vele? Eladtam az unokatesómnak 6000-ért! 2000 magyar forintot fogtam egyetlen lemezen!! Ma éjjel gyakorlatilag aludni sem nagyon bírtam. Ezért gyűjtögetem hát a garázsban évek óta a vinyl-küldő dobozokat. Hogy a picsába nem jutott még eddig eszembe kereset kiegészítés gyanánt, hogy olcsón beszerzett lemezeket drágábban eladjak? Valahogy mindig is úgy voltam vele, hogy én azért veszek hanglemezt, hogy hallgassam, nézegessem, szagolgassam, és nincs kedvem pár száz vagy ezer forintért sorban állni a postán, szarakodni itthon a címke nyomtatással, meg ilyenek, de manapság már itthonról, elektronikusan minden elintézhető, csak az automatáig kell elbattyogni, oszt csókolom. Szóval most eléggé fel vagyok spannolva, viszont még nem jött el az én időm, ezzel a pár lemezzel még nem fogok beleugrani, egyébként is úgy érzem, hogy pangás van, 4-5 év múlva talán nagyobb lesz a vásárlóerő. Addig is készülök. Az az iszonyatos tudásanyag, ami felhalmozódott bennem, hogy mit hol érdemes megvenni, az most fog majd igazán kamatozni. Ujjamat rajta tartom a piaci változások ütőerén. Gyűlni fognak a lemezek, a lemezkartonok, a bubifóliák. Tudjátok mi lenne a legmenőbb? Ha pár év múlva a világ felfedezné a Movements-et, mondjuk valami reklám, sorozat, vagy filmzene kapcsán. Elszabadulna az őrület, az első nyomású Movementsek vagyonokért cserélnének gazdát, a téboly tetőpontján pedig megjelenne az online piactereken Latzi bácsi, a jó kis gyárilag fóliázott Movements lemezkéivel.
Habár death metalnak írják, szerintem ez inkább olyasmi death-black keverék, amit én is szívesen fogyasztok, szinte semmi olyat nem hallok, ami irritál a pőre death metalban. Nem áll távol a zene az ugyancsak lovecrafti tematikájú The Great Old Onesétól, aminek az utolsó lemeze igencsak nagy kedvencem. Fortyog, kavarog a gitár, az első perctől érezhető a sötét energia, tapintható az őrület, és ami számomra a legfontosabb, a kozmikus káosz sem akadályozza meg a jólesően epikus hangulat kialakulását. Kiemelkedő dalokat most sem találtam elsőre, de itt talán nem is ez a lényeg. A Ván Records a kezdetek óta a minőségéről híres, ez esetben sincs kivétel. 10/7-8
Most nem azért, de ma mi történt itt, ami mindenképp erre az utolsó kétségbeesett lépésre késztet? Az én floodolásaim? Mondjuk megérteném. :D Az a lentebbi szavazás még a főfasz kitiltása előtt indult.
Hát ez most meglepett, olyan értelemben, hogy én ismerem ezt a lemezt, pedig azt hittem, nem. Meg kellett hogy legyen egy haveromnak, mert én rendszeresen náluk hallgattam az ő lemezeiket, de erre speciel nem emlékszem. Márpedig vágom, elejétől végig. És ezek szerint vagy 35-40 éve hallottam utoljára. De esküszöm, jólesett, az itt-ott repetitív refrének ellenére. 8,5/10
Tool - Aenima
Nálam a Tool a Lateralus, slussz. Az is csak azért, mert érthetetlen módon a végletekig erőltettem, aztán az agyam feladta, és hagyta magát megerőszakolni. Amúgy - hogy magam idézzem - nekem ők az Érthetetlenül Körbeszopkodott Túlértékelt Zenekar Abszolút Mintapéldája, szóval ezt az Aenimát én márpedig nem veszem be. 6/10
maudlin of the Well - Bath
Hát ez ugye tipikus Tibcsy-féle aztakurva zene, bár más is emlegette már őket itt. Kéne hozzájuk 30-40 hallgatás meg vagy két év, hogy lehessen értelmeset írni, na ennyit nem kapnak (már senki más se). De szerintem több értelem szorult beléjük, mint a Tool-ba. A korábban sorrakerült Part The Second-höz hasonlóan vélekedek erről is, érdekes produktum, utaztatós zene. 7/10
Candlemass - Nightfall
Manapság a ritkánál is ritkábban vagyok epikus doomra hangolódva, éppenséggel régen se voltam mindennap, és hát a mostani fülelésnél se voltam. De azt így is hallom, hogy tőlem függetlenül ez egy igen penge lemez a maga teátralitásában. 7,5/10
Soundgarden - King Animal
Komolyan nem értem, mi a bajuk ezzel a lemezzel a RYM grándzsereinek, én amikor kijött, marha sokat hallgattam, és most is tökre élveztem. Simulékonyabb, rádióbarátabb ugyan a banda, mint rég volt, de messze nem kommersz. 8,5/10
