Felülvizsgálná az egykori kommunista elit nyugdíjait Wittner Mária, 1956-os halálraítélt, fideszes parlamenti képviselő. "Ha megtörtént a rendszerváltás, nem hagyhatjuk, hogy a hóhérok háromszor annyi jövedelemben részesüljenek, mint az áldozatok" - mondta Wittner a Magyar Nemzetnek. A képviselő Biszku Béla egykori belügyminiszter havi 642 ezer forintos nyugdíját említette, amit szerinte harmadolni kellene, vagy az átlagnyugdíj szintjére csökkenteni.
Nem vagyok jogász, nem tudom neked szakszerűen megfogalmazni, de talán ez nem is szükséges. Ezek nem kodifikált, kodifikálandó szabályok, hanem.. hogy is mondjam, általános elvárások. Talán egy példa. Húsz évvel ezelőtt elemeltél a munkahelyedről egy drága könyvet. Igazságosnak tartanád, ha ma elővennének érte? Ügye nem! Nem véletlen, hogy a büntetőjogban létezik az elévülés. Neked is jogod van ahhoz, hogy egy idő után már ne kelljen egy régi hibád miatt félelemben élned. Tegyük fel, elszaporodnak az ufóhamisítók. Annyira, hogy törvénnyel kell őket megfékezned. Ha elfogadod azt, hogy a könyvlopás elévül, akkor az új törvényt is úgy kell megalkotni, hogy idővel az ufóhamisító is megszabaduljon a vétke terhétől. Nem tudom, így érthető-e. Amikor azt mondom, Gyurcsány régi piszkos pénzügye ne évüljenek el, akkor azt is mondom, hogy az én régi sumákúságom se.
Fontos megjegyzés a „De mi a biztosíték arra, hogy...” kezdetű részhez: Nem Fidesz-túlhatalomról szól ez a rész, ugyanúgy általános, mint a teljes szöveg.
Egyedüli járható út a törvényes. Lehet, sőt kell olyan szabályokat alkotni, melyek lehetővé tesznek valamiféle igazságtételt. Kell! Már most is elkéstünk vele. De én sok fórumtársammal ellentétben azt mondom, csak olyan törvényeket szabad hozni, amelyik úgy éri el célját, hogy az új szabály megfelel az általános jogelveknek.
Túllépve a Biszku-ügyön: Teljesen természetes óhaj az, hogy a bűnösök megbűnhődjenek (Bár egyesek szerint nem, de erről most nem nyitnék vitát.). A XX. század magyar történelme hemzseg olyan tettektől, melyet okkal tartunk történelmünk szégyenfoltjának. Sajnos ezek a bűnök árnyékot vetnek a vétlenre, nemes lelkű honfitársainkra, nagyszerű hazafiainkra is, az egész magyarságra. A kollektív emlékezetben, de az egyes emberek lelkében mély sebet ütött hogy mást ne mondjak, az őszirózsás forradalom, a Donnál tett „kirándulásunk”, Szálasi nyilas rémuralma, a Rákosi-éra, a Kádárkor. Megtörténté tenni nem lehet, de ne lepődjön meg senki azon, ha heves indulatokat (jogos indulatokat!) a közösen viselt szégyen tudata. Különösen, ha egyesek a főbűnösök közül egyáltalán nem akarnak ebben osztozni velünk. Élik világukat, sokszor jobban, mint a legtöbb honfitársuk. Pedig örülniük kellene, hogy élnek. Hogy velük szemben kegyesebb volt a nép, a sorsuk vagy elég ügyesen tudtak ravaszkodni ahhoz, hogy ne kelljen életük, idős koruk miatt aggódniuk. Becsület? Mi a becsület? Az becsület, hogy valaki megmaradt gazembernek. Pontosabban megmaradt ugyanolyan gazembernek, mint amilyen volt. Az már karakánság, gerinc, hogy most nem az „ellenkező oldalon” nyomul, mint oly sokan? Hát igen. Talán ebben az egyben tényleg van némi különbség. De ez kevés! Mindig lesznek rongy emberek, s mindig lesznek izmusok, amihez meg lehet találni a szemetet. A hitványság újratermelődik, megszabadulni ettől végleg nem lehet. De a jövő még előttünk áll. Előbb a jelennel és múltunkkal kellene valamit tennünk. Mi legyen hát a köztünk járkáló, élő, működő, egykor vagy jelenleg is kártékony, emberi alakot öltő gonosszal? Büntessük meg őket? Hagyjuk futni? Legyünk mi kegyesek azokkal, akik nem voltak kegyesek akkor, amikor megtehették volna? Büntessük meg őket! Büntessük meg úgy, hogy egyszerre valósuljon meg két dolog. A latrok valóban meglakoljanak, a jók lelke megtalálja a nyugalmát. És itt kritikus ponthoz értünk! Mi legyen az a mód, mi módon lássunk hozzá? Vezéreljenek az indulatok? Ne törődjünk joggal, igazsággal olyanokkal szemben, akik a maguk idejében lábbal tiporták a jogot és igazságosságot? De megnyugodhatunk-e, ha így járunk el? Nem válunk mi magunk is hasonlatossá az ördöghöz? Helyreáll a lelki békénk? Szerintem nem. Egyedüli járható út a törvényes. Lehet, sőt kell olyan szabályokat alkotni, melyek lehetővé tesznek valamiféle igazságtételt. Kell! Már most is elkéstünk vele. De én – sok fórumtársammal ellentétben – azt mondom, csak olyan törvényeket szabad hozni, amelyik úgy éri el célját, hogy az új szabály megfelel az általános jogelveknek. Ne kívánd az másnak, amit nem kívánsz magadnak! Gondolom, mindenkinek ismerős ez a mondat. Én úgy vélem, hogy ezt legalább annyira fontos szem előtt tartani, mint igazságérzetünk helyrebillentését. Lehet vagdalkozni, hogy én kötélen látnám, te lakatlan szigetre kívánja, más kőbányába ezeket. Persze, persze. És meg sem lepődöm, s értem is, sőt megértem az indulatot. De mi a biztosíték arra, hogy ha hagyjuk ebben az irányban elmozdulni az igazságszolgáltatást, nem leszünk-e egy szép napon a hatalom ellensége? Nem kívánatos személy. Ha velük szemben megengedjük magunknak, hogy ne úgy járjunk el, ahogy általában elvárnánk, mi akadályozza meg a hatalmat abban, hogy adott esetben ne forduljon ugyanezen, alapokon ellenünk? Engem ez jobban érdekel, izgat, mint az, hogy Biszku manapság mivel tölti napjait, csoszog vagy teniszezni jár.
Egyik oldalnál sem értem soha, miért kell rálapátolni a valóságra. Nem elég az, ami van? A felnagyítás, kiszínezés kétkedővé teszi az embert abban is, ami való.
Felesleges felsorolnod, felsorolnotok őket. Ennek a topicnak a cime, vezérmotívuma Biszku Béla. Részben a portréfilm kapcsán, részben azért, mert a még élők közül őt közvetlen felelősség terheli a halálos ítéletekért. A többi elvtárs sem érdemes a megbecsülésre, sem erkölcsi szempontból, sem anyagilag.
az igaz, de Lazar csak 75-tol lett ME amikor mar az un gukyaskommunizmus volt. Sok adat ezen kivul nem erheto el rola a halon. Eleg szurke ,jellegtelen alak volt
Nagyon kevés olyan ember él már közülük (a forradalmárok közül), de a megtorlásban közreműködők is megfogyatkoztak. A nyugdíjuk nem oszt nem szoroz, de az áldozatok, azok leszármazottai felé tett gesztus lenne, egyfajta elégtétel a „hóhérok” nyugdíjának felülvizsgálata. Persze csak az állami nyugdíjról lehet szó. Én azt tartanám igazságosnak, hogy azok a jogszerző időszakokat vegyék ki a számításból, amit az apparátusban szereztek. Ez után számolják újra, s a csökkentett összeget kapja. Lehet persze így sok évtized távlatából olyan revánsot is venni, hogy teljesen fosszák meg a nyugdíjától. Magam nem tudom mi lenne a jó megoldás.
Lázár György (Isaszeg, 1924. szeptember 15.) magyar kommunista politikus, miniszterelnök.
1945-ben lépett be a Magyar Kommunista Pártba. 1948-70-ig az Országos Tervhivatalban dolgozott, 1958-70 között az OT elnökhelyettese. 1970-1973-ig munkaügyi miniszter, 1973-tól a Miniszertanács elnökhelyettese, az Állami Tervbizottság és az Országos Tervhivatal elnöke. 1975-től 1987-ig a minisztertanács elnöke. 1987-1988-ban az MSZMP főtitkárhelyettese. Ekkor nyugdíjazták.
1970-től az MSZMP KB, 1975 márciusától 1988 májusáig a PB tagja.
Wittner védelmére kelnem nem kenyerem. Nem ismerem összes nyilatkozatát ez ügyben, csak egy felvételt hallottam ma. Ilyent még nem írtam le vele kapcsolatban: teljesen korrekt volt. Ő nem is beszélt Biszkuról, a riporter kérdezett a filmről. Wittner nem is az 56 utáni megtorlásban részt vevőkről beszélt, hanem mindenkiről, aki az előző rendszerben felelős vezető politikai beosztásban volt. Arról is volt itt poénkodás, hogy szerinte a túlélő forradalmárok egyharmadát, azaz több mint kétszázezer forint nyugdíjat kapnak. Lehet, hogy valamikor mondott ilyent, de ma délután az infó rádió műsorában ilyen nem volt hallható.
Más szavakkal, más megközelítésből, de lényegében ugyanezt mondom én is. Abból a korból már csak ő él. Sajnos nagyobb baj az, hogy azok szép számban tolonganak ma is a húsosfazék körül, akik a kötélnél kisszerűbb, megfoghatatlanabb, alattomosabb módon folytatólagosan emésztik fel az életünket.
Szerintem csacsiság lenne a nyugdíjak maximalizálása.
Nem irigylem a több százezer forintos nyugdíjat attól a komlói bányásztól aki az életét a föld alatt töltve minden nap kockára tette az életét azért, hogy nekünk legyen mivel fűteni, világítani.
