De jó, hogy ide találtam:o))
Nekem egy majdnem 6 hónapos lehányom van. Igazán még nem kapott el az a bizonyos gyesbetegség, de már érzem a szelét. Főleg, ahogy olvaslak benneteket.
A leges legelején még határozottan szórakoztatott, hogy mindig tudtam, mit mikor fogunk csinálni. Mára már kicsit elszomorít. De még csak picit. Hozzáteszem, hogy semmilyen segítségem nincs, csak férj. Dehát ő ugye dolgozik, amikor hazajön nem mindig van szivem még megkérni sem, hogy segítsen.
Ami megijeszt az az, hogy néha én is úgy érzem, itthon semmitteszek és még nyavajgok is. Ennyire nem megbecsült a -munkánk-, hogy még én is elhiszem.
A minap a következő gondolatom volt:
Gyerek végre elaludt. Hú, internetezek egy picit, magamban- dehát mosogatni kell, vasalni, főzni-. Nem szabad itt lustálkodnom, hiszen most nekem ez a munkám, ezért fizetnek-haha-, amíg apa gürizik, nekem itt kell napi 8, vagy több órát dolgoznom. Tényleg úgy érzem, hogy nekem ez igazából nem jár, hogy most reggel pl. gond nélkül netezzek. Pedig emlékszem, amikor dolgoztam negyed annyira nem fáradtam el az irodában. Bementem, megkávéztam, megnéztem a maileket, híreket. Nekiláttam a munkának, aztán kiakasztott a főnököm, kidühöngtem magam a kollégákkal, aztán megint kávé, munka, végül go home. Ahol a mostani házimunka 1/4-e várt.
Szóval tényleg az elismerés hiányzik.
Olyan örömmel tudom felhívni apát, ha mondjuk egy barátnőmmel beszélgettem telefonon, mintha az elnök hívna. Hogy elmenjek egy fodrászhoz, vagy kozmetikushoz: egyelőre álom.
Én meg keresem ezt a topikot a Törzsasztalon, és már arra gondolok, hogy biztos a PINGYIT kimoderálták :-)). Elég hirtelen jött ez a szülői munkaközösség, nem?
Szia bokor!
Nem nyomozok, nem olyan csládból való vagyok. :)
Már jártam ezen a topikon ezelőtt is. De most, hogy felhívtad a figyelmemet,... én is szeretem Steve Buscemit! :)
Jé, szia PINGYI, te utánam nyomozol? :-)) És meg vagy elégedve velem egy kicsit??
Én egy idő után rájöttem, hogy a házimunkát az igen kicsi gyerekek is élvezik, ha főztem, takarítottam, vasaltam, a bébi mindig ment a hordozóba, lehetett vele beszélgetni, énekelni neki, legalább le volt kötve a figyelme. Amikor nagyobb lett, akkor még segített is, ez néha katasztrófához vezetett, néha rongyokban lógtak az idegeim, cserébe viszont, ha elaludt, akkor levetettem magam az ágyra, és olvastam, vagy megnéztem egy filmet...
Az én anyósom sajnos nem a második anyukám. Viszont mindig azt mondta, hogy majd meglátom, ha egy éves, három éves, hat éves lesz, akkor hogy ki leszek purcanva. Mindezt telve jóindulattal :-))
Ez tényleg jó ötlet, amikor a gyerekek alszanak, akkor jöhet az anyunak is a pihenés. A házimunka nem szalad el. Az első időkben én is a házimunkának szenteltem az ebéd utáni időt, amikor a gyerekek aludtak. Aztán hamar rájöttem, hogy ez a legalkalmasabb idő a kikapcsolódásra. Sokszor nem is csináltam semmit, a szó szoros értelmében, csak ültem és élveztem, hogy semmi dolgom.
bokor
Az anyósom - akit tiszta szívemből imádok, második anyukám, neki is három gyereke van - mondta mindig, ha panaszkodtam: Ez még semmi! :))))))
Kedves Mámi, az szerintem is sokat segít, hogy itt legalább "meghallgatnak", és kibeszélheted magad... Ami viszont még segít, az az, hogy bizony néha lelkifurdalás nélkül hagyod otthon a gyereket egy nagymamával, vagy a férjeddel... Inkább a férjeddel, ha a vevő a dologra, akkor az nagyon klassz dolog. Egyrészt megérez valamit a helyzetedből, ha csak egy órára is egyedül kell maradnia a törpével, másrészt közelebb is kerül a gyerekhez. Egy óra céltalan kirakatnézés csodákat tesz. Meg az, hogy amikor elalszik a gyerek, akkor ne kezdj rohanni, hogy mennyi sok dolgod van, hanem akkor ülj le. Olvasni, tévét nézni, bármit tenni. És ha a kilók zavarnak, akkor ne halogasd a dolgot arra hivatkozva, hogy szoptatni kell, és nem akarod megerőltetni magad... A depresszió sokkal rosszabb hatással van a tejtermelésre...
És fel a fejjel, lesz ez még így se :-))
"A legnagyobb izgalomnak az számít az életemben, ha eljutok a fodrászhoz."- ha vigasztal, ehhez nem kell a világ végén lakni, sőt. Három évig szó szerint, nekem is az volt a legnagyobb izgalom, hogy kéthavonta el tudok-e időre jutni a fodrászhoz, hazaér-e a párom időben, szopik-e eleget a gyerek, hogy kibírjon 2 órát, vagy ordítani fog úgy, hogy kiesik a saját száján mire hazaérek stb.
Nem könnyű dolgok ezek, de így utólag, hogy már túl vagyok rajta, látom a nagy pozitívumát: a viszonylagos nyugalmat. Most reggelente rohanás, kapkodás, ovi, iskola, munkahely, néha úgy rámtör, hogy milyen jó lenne még 3 év otthon:-(((
Egy aranyos történet: apa hazajön, és megkérdezi mit csináltatok ma? Kezdem: felébredtünk öltözködés, reggeli, rakodás, új pelus, mert tele lett. Öltözés, kínkeservesen mert egy 21 hónapos már elszalad előlem, bolt, posta stb. Ebéd, alvás, én tanulok, vagy, mosok, rakodok, stb. amíg lehet, de nem lehet mert felébred, aztán séta uzsonna, játék,... - rá nézek apára, látom hogy a gondolatai teljesen máshol járnak. Őt is untatja pedig nem vesz részt benne.
Az első diploma ingyenességéhez: addig, amíg gyesen vagy gyeden van valaki, nem kell fizetnie a költségtérítéses szakon sem, fizeti az állam.
Ezt tessék kihasználni.:))
én is csatlakoznék, bár gyesbetegségem nem volt, de látom másokon, a rokonaimon is, mennyire ki tudja forgatni az embert saját magából a bezártság.
Én azt hiszem csak azért úsztam meg, mert a fiam 1 hónapos korától dolgoztam, igaz, magam oszthattam be, és volt segítségem is, a babát akkor hagytam ott anyukámnál, amikor csak akartam. A páromnak is kötetlen a munkája, így ő is sokat segített.
Tehát hetente többször emberek közé jártam, nem hanyagolhattam el az üzletemet sem, intézni kellett a napi ügyeket és az áru beszerzését. (azért azt elárulom, nem butikom volt vagy valami hasonló:))) Nem mondom, hogy könnyű volt, de sokkal rosszabb lett volna, ha otthon ülök bezárva. És mégiscsak önbizalmat adott, hogy egy pár hónapos gyerek mellett nem csak a pelenkáról beszélgettem, hanem egészen más dolgokról is.
Tehát a lényeg az, hogy ne csak egyféle dologgal foglalkozzon az ember. Aki csak teheti, használja ki a segítőkész rokonok ajánlatait, bízza rá a babát, és fogjon bele valamibe.
Most például az első diplomáért nem kell fizetni, tehát remek alkalom, nyugodtan be lehet iratkozni főiskolára, üdítő lesz az a néhány nap, amit havonta külön fog tölteni a családjától, más emberekkel lehet találkozni, és garantáltan nem a pelenka lesz a téma. Ezért még egy bébiszittert is megéri felvenni azokra az alkalmakra, ha van rá keret, és nincs más, akire bízni lehetne a babát.
Nehéznek nehéz, persze. De egyvalamit megtanultam, nem szabad túlságosan eltervezni semmit. Ha belegondoltam volna előre, hogyan fogok egy kisbaba mellett dolgozni, biztos, hogy el sem kezdem. Minden mindegy alapon bele kell vágni, aztán lesz valahogy.:))
Teher alatt nő a pálma, ahogy mondani szokták.:))) És a legfontosabb, ne legyen lelkiismeretfurdalásotok, hogy más tevékenység miatt kevesebbet foglalkoztok a babával. Neki is jobb, ha jókedvű a mama, nem pedig kuka, aki már megszólalni sem tud, mert egész nap be van zárva, és már kedve sincs szólni, vagy ingerült.
Sziasztok! Csatlakozhatok?
Negyedik éve vagyok itthon. A fiam három éves múlt, a lányom most lesz egy. Néha úgy érzem, hogy sikítani tudnék a bezártságtól. Ráadásul olyan helyen lakunk, ami tényleg nem a világ közepe,( Balaton melleti falut el tudtok képzelni télen???)
Az a legborzalmasabb, hogy minden lépése az életemnek annyira kiszámítható. Még az is, hogy mit fogok főzni. Pontosan tudom, hogy mit fogok csinálni holnap délután háromkor. A legnagyobb izgalomnak az számít az életemben, ha eljutok a fodrászhoz. Vagy tornázni a többi kismamával.
Kedves Mámi, azok a fránya kilók is ismerősek. Mostanra sikerult azt elérnem, hogy beleférek a szülés előtti nadrágomba.
Abban is igazad van, hogy az apa nagyon sokat tud segiteni, nálunk is így megy a dolog, de az ő agyára sem akarok menni a nyavalygással. Ő csak annyit lát ebből az egészből, hogy hetente új függönyt varrok a lakás összes ablakára...
Szia asza, köszönöm a biztató szavakat, ötleteket, konditermet keresek, de amíg szopik a bébi, addig nem nagyon akarnék erőlködni. No meg egy kis alibi is a kényelmességemre - lustaságomra, de érzem, hogy szükségem van a mozgásra.
Most sajnos egy darabig nem állt módomban gépközelben lenni, de talán mostantól jobb lesz, ez is egy fórum, ahol kizökkenhetek itthonról.
Rájöttem egy komoly dologra, (legalábbis esetemben bejött), mégpedig, hogy a gyes-betegségen leginkább apa tud segíteni, hiszen ő a kommunikációs csatornám többnyire a külvilág felé, és ha vele nagyon intenzíven szeretetteljes a helyzet, az nagyon jó.
Sziasztok!
Dióhéjban rólam: 93: 1. lány, 94: 2. lány, 96: 1. fiú. Azért mentem vissza dolgozni, pedig a kicsi 5 hónapos volt, és ,ég szoptattam, mert úgy éreztem, ha otthon kell maradnom (a szüleimnél laktunk - nagyon szeretem őket - építkezés miatt), megbolondulok, sikoltozni fogok, stb. Közben beszélgettem a játszótéren anyukákkal, és ők is mesélték: GYES-betegség igenis van! és nem az anyukák nyavalygása... Mitől lenne egy normális embernek jó kedve, ha hirtelen kikerül addigi társaságából, nyakába szakad egy csomó olyan dolog, amit addig sosem csinált, ráadásul a saját babájáról van szó, és nagyon fél, hogy esetleg valamit rosszul csinál?! Napszám nem tud egy bizonyos szellemi szint fölött kommunikálni (jó esetben a játszótéri sorstársakkal), és hiába van ott a gyereke, ő nem partner bizonyos kérdésekben.
Ha visszamész dolgozni, akkor sem lesz sokkal jobb. Már ha tudsz hova menni. A kisgyerekes anyukák hátrányosabb helyzetűek, mint a kisebbségiek. A helyzet súlyos, de azért nem reménytelen!
Van nagymama, nagynéni, stb., aki időnként el tudja vállalni a gyerkőcöket? Próbálj meg hetente egy délutánt biztosítani magadnak!
Nincs a környéken valami konditerem, ahová el tudnál járni akár 1/hét?
Télen még rosszabb, mint tavasztól őszig! Az ember lánya amúgy is depressziósabb, hátmég ha Gyes-es ráadásul!
Ha a környéken van hasonló helyzetű anyuka, időnként jó lehet vele is konzultálni.
A Tüzér utcában (XIII. ker.) van egy olyan bölcsőde, ahová be lehet menni 1-2 órára is babástul-gyerekestül, két aranyos gondozó néni segít a gyerekekkel foglalkozni, és addig az anyukák tudnak pihenni egy kicsit, beszélgetni, stb.
Kitartás! Sokan mások is jártak hasonló cipőben.
Beleolvastam a lombikbébis topicba. Akkor inkább a GYES-betegség jöjjön.
valóban olyan szándékkal nyilott ez a topik, hogy gyes-bajom javuljon, hiszen ilyenkor az egyik legjobb gyógyír, hogy kizökkenjek a mindennapjaimból, társaságot gerjesszek magam köré. Ez az egyik legkényelmesebb formája a dolgoknak, hiszen itt beszélgetek veletek, és mégse kell elmennem itthonról, ha felsír a babi futhatok hozzá, s ráadásul a téma is közös.
laca, ha kiteszed a lelked, és mégis problémázik a nej, nem valószínű, hogy benned van a hiba. ilyenkor megértőnek kell lenni, és szeretni őt. Szerintem az érzelmi támasz talán még fontosabb, mint az hogy el legyen mosogatva, ....stb.
Én legalábbis úgy érzem, hogy nem csak az a probléma(ám), hogy monotoniában a házimunkával vagyok elfoglalva, hanem sokat vagyok saját magammal, meg a gondolataimmal. Hiányzik az az érzés is, ami eddig teljesen észrevétlenül jelen volt a hétköznapjaimban (meg mindenkiében, aki nem otthon van gyesen), ez pedig az ELISMERÉS. akár a külsőt (a +18 kiló is zavar, csak mackógatyát, meg a kismamanadrágjaimat tudom hordani), akár belsőt (észbeli képességek, munkahelyi feladadtok kihívásokra gondolok) illetően.
Meg még valami -nemtudom ti ezzel hogy vagytok, voltatok- de azáltal, hogy Apa eljár dolgozóba, emberek közé, nők közé, én meg itt ülök a 4 fal között, bizony a féltékenység érzete is itt ólálkodik körülöttem, pedig nem kéne.
No, azért annyira nem vészes a dolog, csak olyan jó kisirni magam ide. Meg ha arról a sok csodáról, szeretetről, ragaszkodásról, kedvességről, meg boldogságról akarnék beszélni, amit a gyerekeimtől kapok, és minden sirámom ezerszer ellesúlyozza, akkor nem gyesbetegség lenne a címe a topiknak.
MIndenesetre várom, hogy teljen az idő.
Félreértések elkerülése végett: 5.15-kor kelek, 6-kor indulok, 17h mire hazaérek. Minden elismerésem nejemé, aki 24 órán keresztül ugrik a gyerekhez, de igyexem -- amiben tudok -- segíteni.
Hölgyeim!
A nagyobb 14 éves, a kisebbik 9 hónapos :-)
A nickemből talán kiderül, hogy nem én vagyok gyesen. Megtervezem a heti kaját, bevásárolok, megfőzöm, elmosogatok, takarítok. Net 8 után.
Szemrehányás életem párjától: nem foglalkozom eleget gyermekemmel. Én meg ezt hívom "GYES BETEGSÉGNEK".
Derszu Uzala
Na pont ez az. Biztosan az én férjem is többet segítene, ha nagyon zaklatnám, de nincs szívem hozzá, mikor este hazajön. Hétvégén meg boldog vagyok, hogy együtt a család, ilyenkor inkább pihenünk vagy közös program van.
Olyan jó, hogy nem vagyok egyedül, bár amikor kritikus volt a helyzet, akkor azt hittem, csak én vagyok ilyen, és biztosan rossz a hozzáállásom.
Szerintem azzal, hogy nyitottad ezt a topikot részben meg fog oldódni a gondod.
Az első gyerekemmel közel 3 évig voltam otthon, maga volt a pokol. Másfél évesen beteg lett, egyebet se csináltam, csak orvosokhoz rohantam vele. A férjem reggel korán elment dolgozni, este hazajött, segített, amit tudott, aztán hulla fáradtan elaludtunk. Telefon, számítógép semmink se volt, örültem, ha pénteken el tudtam olvasni a hétfői újságot. Két idióta szomszédasszony, más semmi. Közben jött volna a második gyerek, de 4 hónaposan úgy gondolta, hogy inkább nem akar. Na akkor majdnem meghaltam félig, mert ugyanaznap volt a férjem az apósom temetésén 700 km-re tőlem.
Terhes lettem a harmadikkal, gyorsan visszarohantam dolgozni, a nagy még 3 éves se volt. Megszületett a pici, jött a bokros csomag, havi 60.000 Ft-ból éltünk 4-en, és csak a rezsi 30.000 volt....
Visszamentem dolgozni, 14 hónaposan beadtam a bölcsibe, úgy hogy ebéd helyett szoptatni jártam és csináltam ezt még 10 hónapig, közben egy iszony lepusztult lakást próbáltunk rendbehozni, mert a régiből határidőre ki kellett költözni. Pénzünk semmi, a kölcsönöket mai napig nyőgjük.
Röviden ennyi. Néha azt hittem, hogy kiszaladok a világból, de most dereng az alagút vége. A nagy már 8 éves lesz, a kicsi 4,5, szépek, okosak, egészségesek.
Közben a férjem más munkahelyre ment, kicsit több az ideje, de a 8 óra munka után valahogy mégis nekem kell még mindig 3-4 órát robotolni otthon esténként.
Bocs, ha kicsit hosszú lett, de csak nagyon jót akartam Neked.
az egyedül történő kimozdulásról egy apró sztori, szülői értekezleten (ovis) voltam egyik nap, és utána három napig másról se tudtam beszélni. Ekkora élmény volt a sok mosogatás, sütés -főzés takarítás között.
Van egy 5,5 éves, meg egy 8 hónapos babám. Meg egy kis gyes-betegségem.
Jó lesz ez a topik. Egy kérdés, valami féle hormonális változás is közre játszhat a dologban, vagy az teljesen kizárt?
DU
Jaj, bizony, még ma is van úgy, hogy mindegy hová, csak egyedül!!! :)
Engem még meg is értett a férjem, de ő meg éjjel-nappal dolgozott, hogy eltartsa a családot.
Kedves Mámi!
A szörnyű az az egészben, hogy én is úgy érzem, csak az idő az orvosság. Ezért is írtam, hogy én már talán túl vagyok rajta. A gyerekeim életkora 6, 8 és 10. Ma már eljárok edzeni, olvashatok is, aludhatok is hétvégén sokáig, stb. Nem mondom, hogy minden háváj, de sokkal jobb, mint régen. Tars ki! Asszem az a legrosszabb, hogy az ember sokáig, úgy értem, akár évekig is, a nap legnagyobb részében nem azt csinálja, amit akar, hanem amit muszáj. Ez csak-csak megy valameddig, mert van bennem felelősségérzet, én akartam három gyereket, szeretem is őket, meg ilyesmi, de nem elég. Biztos van, akinek elég, de szerintem csak annak, aki amúgy is igénytelen saját magával szemben, pontosabban előtte sem csinált mást, mint mosott-főzött-takarított.
Egyről beszélünk, én is tudom, mi a baj és tudtam is mindig, mivel lehetett volna javítani a saját közérzetemen, de akkor mérlegelni kezdtem: egyik oldalon a család és a gyerekek, a másik oldalon én.
Nagyon jó, hogy nyitottad ezt a topikot, legalább kibeszélhetem magamból. Talán jó lett volna, ha már az első gyerekem születésekor lett volna ilyen fórum. Bízom benne, hogy más is idetalál!
DU
dehogynem, főleg amikor azt veszem észre, hogy az összes témám, abban merül ki, hogy hány foga van, milyen pelenkát használ, szopik-e még, meg hasonlók....
Örülök neked, pont erről szól a dolog, hogy kívülről minden tökéletes, férj rendben, gyerekek gyönyörűek, egészségesek, anyagilag se panaszkodok, de közben a depresszió kerülget. A legrosszabb talán az, hogy teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mi minden az oka, mivel lehet esetleg javítani a közérzetemen, de mégis gyötrődés a napom nagy része. Persze nem állandó, de zavar. Olyan érzésem van, hogy ezt csak igazán az idő tudja orvosolni.
Mámi
Mélységesen megértelek, bár asszem én már túl vagyok ezen. Valóban nem a pár kilóról van szó, az már csak az utolsó csepp a pohárban. Ezt csak az érti, aki benne van. Mégcsak panaszkodni sem mertem senkinek, mert jól voltam a férjemmel, egészségesek a gyerekek, lassan-lassan gyarapodtunk is. Egy kívülálló nem érthette volna, mi bajom akkor? De amikor éveken keresztül csak a gyereknevelés-főzés-mosás-takarítás van, akkor az egyébként értelmes ember már elkezd magában beszélni. :) És hiába mondja bárki, hogy foglald el magad, olvass, járj el tanulni, tornázni, mindehhez idő is kell. Ha pedig jó anya, feleség akarsz lenni, akkor amíg a gyerekek kicsik, örülsz, ha este belezuhansz az ágyba. Jobb esetben van egy anyuka, anyós, akire néha rátestálhatod az apróságokat, de hosszútávon ez is csak kivételes esetekben működik. Amíg az én három gyerkőcöm pici volt, a tíz ujjamon meg tudom számolni, hány könyvet olvastam el. Ez csak egy példa, de vagy azért nem volt kedvem olvasni, mert állandóan fel kellett urgálni valamiért, és amikor ugyanazt a bekezdést már ötödször olvastam el, begurultam és letettem a könyvet. Vagy nemes egyszerűséggel elaludtam a második sor után. :)
Sziasztok,
talán a címből kiderül, mi is a fő témám.
Van itt mindenféle terhes, kismamás, szülős, babás topik, ahol meg lehet beszélni, hogy hol fáj, kinek van hányingere, mit eszik a gyerek, hányfoga van, milyen tápszer a jó,...stb. De talán olyan nincs még, ahol a kismamák lelki problémáikat beszélhetik ki a nagyvilágba. Mert hogy az is a kismamasággal jár, hogy az ember (anyuka) jó sokat hízott a terhesség során, s nehéz leadni. (én 24-et, még +18, amit le kell dolgozzak), aztán a felelősség, a lekötöttség, a bezártság, ami egy bizonyos idő után felgyülemlik, és talán nem árt róla beszélni.
Szóval, akinek vannak hasonló problémái, azokkal szívesen diskurálnék.
