Nincs mit ...
Azért szerencse hogy nagyjából megértem az angolt ... sajnos vállaszólni nem merek , mert tuti hiás lenne . De egyre több MAGYAR srácnak jut az eszébe megköszönni a Portugáloknak a sok kedves üzenetet !
Nem követem a foci eseményeit, de Miki halála mélyen megdöbbentett és megrázott, képtelen vagyok felfogni a dolgot. A portugálok előtt pedig le a kalappal.
Nagyon sajnálom szegényt, mély részvétem a családnak és a barátoknak!
R.I.P.
Már lassan nem is tudom, melyik a döbbenetesebb: maga az esemény, a halál, vagy pedig a portugál emberek reakciója, viselkedése. Az egyikf hasítóan fájdalmas, a másik a végletekig megható. Ha találtok valami fórumot, ahol lehet a portugáloknak üzenni, szóljatok - én sem hiányozhatok.
Nekem mindig élni fog.
Ha majd újra válogatott meccsre készül a csapat, ha kezet nyújtunk egymásnak a reptéri találkozásnál vagy a pálya szélén, amikor az edzés végén az öltöző felé vonul a csapat, mindig látom őt is.
A mosolyát, ahogyan nyilatkozik, a szemét, ahogyan követi a papírt szántó tollat, minden szavára, minden gesztusára figyelve, tudva azt, hogy minden, ami róla szól – egy cikk, egy rövid idézet, egy felvillanás a televízióban – azoknak ad hitet, akik majd azért szurkolnak, hogy sikeres legyen.
Ô tudta, mert hiszen a lelke ilyen volt, az ő szolgálata a földön arról szól, hogy örömöt szerezzen – egy csellel, egy góllal, egy fejessel.
Nekem és neked mindig élni fog.
És bár a most földre hulló sok ezer könnycseppet megint a kegyetlen halál fakasztja, a fájdalmasan üvöltő lelkekből – legyen futballistáé, edzőé, szurkolóé – feltörő vízgyöngyök között mindig kell legyen egyetlen azokból is, ami akkor is megbújt a szemekben, amikor azt nem ez a mélységes mély fájdalom, hanem az öröm csalta ki, és amit csak azok érezhettek, akik gyermekien, őszintén, fanatikusan örültek annak, ha a magyar csatár a kapu előtt magasba emelte a kezét, és boldog eksztázisban ünnepelt – góóól!
Nekem, neked és nekünk, mindannyiunknak mindig élni fog.
Ha lehunyjuk a szemünket, és csendben emlékezünk magunkban, akkor látjuk őt egy távoli dimenzióban, és ott is mindig ugyanúgy, mint itt, az életben, amíg közöttünk volt, amíg nekünk és értünk játszott: mosolygósan, tettrekészen, boldogan. Ám, ha a fájdalom lesz az erősebb, ha az emlékeink sodrásában a kegyetlen képsor, az ifjú futballistára a pályán lesújtó halál utat tör, akkor csendesítsük le a lelkünket, a gondolatainkat azzal, hogy felidézzük azt a mondatot, amit a halál által legyőzött fiú hagyott itt nekünk, a magunk létével viaskodó életben maradottaknak: "Engem a futball megtanított győzni, és megtanított veszíteni is, és megtanított arra is, hogy az öröm úgyis felülkerekedik a bánaton, és hogy a gól maga a boldogság, a gyógyír minden addigi kihagyott helyzetre…"
Fehér Miklós 2000 októberében, egy nagy meccs után, a Litvánia elleni 6–1-es győzelmet hozó vb-selejtezőt követően nyilatkozott így, egy olyan meccs után, amelyen ő három gólt szerzett, és lám, még akkor is szerény és kedves maradt.
Mert ő volt az, aki ha sikeres volt, máris előre tekintett, mert újra és mindig győzni akart.
Értem, érted – mindannyiunkért…
